Tolna Megyei Népújság, 1987. november (37. évfolyam, 258-282. szám)
1987-11-10 / 265. szám
1987. november 10. Moziban Ami elföldelhetetlen Hányféle arca van a zsarnoknak, hányféle arcból gyúrható össze a valódi képmása? Avagy minél valószerűbbnek, hétköznapibbnak tünteti föl magát, annál kiismerhetetlenebbül jelenvaló? Fantom egy szatócs képmásában? Mi az, ami történelmileg változó és mi az, ami állandó a jellemében - és különösen: mi az a bélyeg, amit az adott hatalmi struktúra éget a személyiségébe? A hatalom és kiszolgáltatottság bűneit a hatvanhatodik szonett idézésével, Shakespeare költői nyelvén citáló, kenetteljes, már-már könyökvédős Variam Aravidzét, a Vezeklés anti- hősét mi rokonítja a már homoklepte pi- ramisokba-dermedt fáraók, a kardpengébe bukó cézárok hosszú sorával? Mi rokonítja a verset Írogató szőke és kövérkés nagyfiúvaj, a hiú és szépszavú Néróval, aki Róma - és Hitlerrel, aki Európa lángbaborulásában gyönyörködött? Mi teszi lélekben hasonlóvá azokkal, akiknek az erőszak és a félelem terített szőnyeget a lábuk elé? Mi teszi hasonlóvá azokhoz a boldogtalan fanatikusokhoz, akik hittel hiszik, hogy az általuk hirdetett eszme szentté avatja, prófétává emeli őket magukat is? A grúz Tengiz Abuladze filmjében a minden aljasságra menlevelet adó „népakarat” frázisait joviális, gyengéd érzelmekkel telt hordószónokunk egy csüg- geteg ákasztófa magasából, egy sarokház erkélyéről harsogja fülünkbe, ám a remekműben mégsem csak róla van szó. A hatalmi rendszereknek Mussolinikét, Pinocheteket vajúdó tragikus idiotizmusa, a személyi kultusz más indíttatású, de részben hasonló kísérteteket szülő forrásvidéke csak atmoszférikus jelenvalóság: a film nem lélektani analízis, nem szociológia, nem dokumentum. Csak jelkép. S mint ilyen: mese. Mese az elfőldel- hetetlen hazugságról. De meg is fordíthatjuk: mese azelföldelhetetlen igazságról. Régi kérdés remekművű köntösben: együtt élhetünk-e a múlt jelenünket is átitató hazugságainak földerítése nélkül? Mert hiába hal meg a zsarnok - mondja a film -, amíg Arlamot utókora nem vállalja el olyannak, amilyen valójában volt, addig a föld is mindig kiveti magából Addig mindig kikaparja valaki a föld alól is, állíthatnak a sírja fölé akár egy egész hadsereget is. Addig nem lehet új életet építeni, addig szükség lesz a legkisebb fiúk - e költői hármasban az unoka, Tornyik - áldozatkészségére. Képességükre a lázadáshoz és a vezekléshez. Enélkül összedől a templom, a kultúra egyetemes egységét és nemzeti értékeit is képviselő épület az erőszak nevében épülő jövő martaléka lesz. Ahogyan a halott Variam újra és újra megjelenik, az akár a Beundiákat, Ma- condót álmodó Márqusz, a nagy kolumbiai alkotótárs képzeletét is jellemezhetné. És itt is, ott is, valahonnan nagyon mélyről buggyan föl bennünk a nevetés, és bár tudva-tudjuk, melyek Abuladze maró iróniájának ördögűző célpontjai, mégis úgy érezzük, a mi torkunkon is szorítottak valamelyest. Formai elemek? A fikció és a valóság egyensúlyáról költői erő, M. Agranovics operatőri munkája, és a film biztos ívű, egy tárgyalás keretébe foglalt szerkezet gondoskodik, s kitűnő színészek ragyogó együttműködését jelenti az is, hogy a film az idén Cannesban a zsűri különdíját kapta. Kár, hogy vetítése Szekszárdon a Panoráma moziban a kamaraterembe szorult. BÓKA RÓBERT Hangverseny Tarjáni Ferenc, Katona Ágnes és Gyarmati Vera hangversenyéről Állítólag a szomszédos házbeli operett (népdal?) est okozta a konkurenciát, mi azonban ezt nem hisszük. Annál inkább, hogy Szekszárdon kevéssé ismeretes a fenti művészek egyikének-másikának a neve, jóllehet Katona Ágnes már azokban az időkben is rendszeresen járta e megyeszékhelyt, amikor Husek Rezső, az akkori, parasztházból kialakított zeneiskola igazgatója még bőröndben hordta Budapestről a szenet... Nem tudni, Katona Ágnes neve például miért nem ragyog fényesebben a művészetek mostanában bizony felhős és ködös csillagboltján; azt azonban gondolkodás nélkül le merjük írni, hogy országunk egyik legkiválóbb művésze: hangszerkezelése, intonációja, a műveket megközelítő, legmélyebbről jövő empatikus készsége biztos ezzé teszi. S akkor még nem is beszéltünk a technikai robusztusságról... Feladat nincs olyan, amelyet meg ne tudna oldani. A három műsorpontból álló koncertet Beethoven F-dur, Op. 17-es kürt-zongo- ra szonátája nyitotta. A dolog bennünket érdeklő egyik unikuma az, hogy annak idején, a budavári bemutatón maga Beethoven játszotta a zongoraszólamot, Az egész napos moszkvai rádióközve- titést bizonnyal senki sem követte végig, még a háttérrádiózás szintjén sem, a múlt hét szombatján. Aki viszont aznap bármikor bekapcsolta készülékét, érdekes, izgalmas műsorszámoknak lehetett hallgatója. Az ember ragaszkodik megrögzött szokásaihoz, így ösztönösen kapcsoltam be a 168 óra időpontban a rádiót. Hagyományos és újszerű volt egyszerre a műsor. Hagyományos abban az értelemben, hogy most is izgalmas társadalmi kérdéseket feszegettek a megszokott magas színvonalon és nyílt, őszinte hangon. A müveit és igényes állampolgár kérdéseit továbbították Moszkvába mind- azokról-a témákról, amelyek ma az empikantériája pedig, hogy kotta nélkül. Ám nem fejből, megtanultan, hanem még le sem volt jegyezve... Tarjáni Ferenc érdemes művész játékát később méltatjuk hozzá illően, ehelyütt annyit jegyezzünk meg, ha ma Magyarországon azt mondják, hogy páratlan kürtjáték, megfelelő körökben automatikusan hozzáteszik: Tarjáni Ferenc. Gyarmati Vera - Katona Ágnes partnerségével együtt - kiváló diszpozícióban tolmácsolta Beethoven: Kreutzer (Op. 47-es, A-dur) szonátáját, ezt a monumentális, grandiózus, művet. Ritkán hallottuk ilyen oldottan, felemelő erőkkel muzsikálni őt, amely dolog annál is meglepőbb, hisz a hegedű-kamarairodalom egyik legnehezebb, még időben is majd félórás alkotásával állunk szemben. Hogy kisregényében Tolsztoj szintén e témakörhöz nyúlt, egyáltalán nem meglepő. Paradox dolog volna azt mondani, hogy az estre Brahms Op. 40. jelzetű Esz-dur triója tette fel a koronát, hisz a Kreutzer-szonáta önmagában is zenei „nagyágyú". Ám mégis meg kell állapítani •róla, mert előadása, kvalitatív és kvantitatív tekintetben egyaránt eseményszámbereket a Szovjetunióval kapcsolatban érdeklik. Igényesek voltak a kérdések, de azok voltak a válaszok is. Nyíltan, őszintén válaszoltak a szovjetunióbeli partnerek a feltett kérdésekre, köztük Geraszi- mov, a szóvivő is. Ebben is példaadó lehet a műsor, nemcsak a technikai vállalkozásban, hogy egy egész napos adásfolyamot bonyolít le kétezer kilométeres távolságról. Nálunk is lehetne hasonló nyíltsággal kérdezni, a válaszok már nem minden esetben lennének hasonlóan őszinték, vagy éppen alaposak. Az nem megy még nálunk - persze lehet, hogy a Szovjetunióban sem -, hogy egy szolgáltató vállalat igazgatója nyíltan elmondja, miért gyenge a szolgáltatások színvonala, ban menőnek kell, hogy ítéltessék Szék-' szárdon. Katona Ágnes állóképességén is kell, hogy csodálkozzunk: így végigbírni a teljes est „betonalapozását”, Gyarmati Vera művészetének pedig azt a teljességét hozta, hogy szinte kérdezhetnénk: ismerték ők valahol az éterben egymást a szerzővel? Adjuk meg a választ: ha az éterben nem is, a lelkűkben igen. Ám a legfelemelöbb élmény Tarjáni Ferenc kamarázása volt - amit cinikus nyelvek akár úgy is kérdezhetnék: mi ebben a meglepő a rádiózenekar vezető kürtöse, akadémiai professzor, érdemes művész esetében? Hogy mi? Az, amihez manapság, úgy tűnik, egyre kevesebben értenek. Ennek az iszonytatóan nehéz, kényes hangszernek eme csodálatos adottságú művelője soha sem akart fölébe emelkedni sem szerepének, sem két művész hölgy partnerének, s így vált játéka nagyszerűsége mellett azzá, amit a francia - miként ezt is többször leírtuk már - úgy fejez ki, hogy solide. Ez pedig tömöret jelent. Ami tán Johannes Brahms kívánalmai szerint is az egyik legmagasabbrendű művészi hozadék... DOBAI TAMÁS vállalkozás hogy a kereskedelem ne a szállítót szidja, a szállító pedig ne dobja vissza a labdát a kereskedelemnek, hogy a vendéglátó vállalat ne eladja az üzleteit, hanem bővítse szolgáltatásait. Az még nem megy, hogy minden tanácsi tisztségviselő tudja és érezze, hogy nem a választók vannak érte, hanem éppen megfordítva, az állampolgárok tartják el az államot tisztségviseléstől, apparátusostól együtt. Arra sem igen találni ma még nálunk riportalanyt, hogy kifejtsük a nyilvánosság előtt, miért is nem tartják be a szerződéses fegyelmet, és még sorolhatnánk azokat a példákat, amelyekkel nyilván találkozunk még a 168 óra elkövetkező adásaiban, mert ezekre szombatonként ezután is hallgatók vagyunk. -iRádió Példa lehet a példátlan Tévénapló Publicisztikai dráma Leninről Vlagyimir lljics számos színpadi mű hőse, de a kép, amit több évtizeden át rajzoltak róla, eléggé egysíkú, s a szándék is mindig ugyanaz: szerepe szerint Sztálint kell igazolnia. A kép természetesen sokkal árnyaltabb, s azóta már előkerült az a levél is, amelyben Lenin épp Sztálin veszedelmes hibáira hívja fel a figyelmet, arra is figyelmeztetve, hogy kockázatos lenne, ha a párt élére kerülne. Mihail Satrov hőse a történelmi Lenin, aki szembenéz a tényekkel, hisz tudja, hogy súlyos beteg, éppen ezért mindent úgy akar hagyni maga után, hogy a fiatal szovjet állam biztosan indulhasson a jövőbe. 1923. október 18-án, orvosai tiltakozása ellenére, Gorkiból visszatér a Kremlbe; ez a történelmi fikció Satrov művének kerete. Műfaját tekintve publicisztikai drámának nevezi színművét Satrov, de mindenképpen több ennél, mert az egyetlen nap eseményeibe bele tudja sűríteni az elmúlt évek egész történelmét, s magát a történelmet állítja színpadra, olyannyira, hogy a szöveg jelentős részét Lenin-idézetekből állítja össze. Drámájának igazi értéke a hitelesség, de ez szándéka is, azoknak az esztendőknek történetét meg akarja szabadítani a későbbi legendáktól, hogy minden a maga valóságában álljon előttünk. Elsősorban Lenin, akinek itt, mint korábban annyi más színműben, nem az a szerepe, hogy előkészítse, sőt igazolja Sztálin uralmát. Az előrelátó államférfi ő, aki az események minden rezdülésére reagál, ugyanakkor türelmes, az ellenvéleményre is szüksége van, mert a forradalom ügyét szolgálja, egy olyan forradalomét, amelynek át kell alakítania a szegény és elmaradott Oroszországot, hatásának pedig érvényesülnie kell az egész földkerekségen. Satrov drámájának hőse a felelős államférfi, s azt is javára kell írnunk, hogy még a gorbacsovi nagy átalakítás előtt készült, mintegy jelezve a változtatás szükségességét. Leninje egyszerű, természetes, mentes minden hamis póztól, s a változó képek, melyek között történelmi híradóbetétek is vannak, csak fokozzák a hatást. De talán nem ártott volna némileg sűríteni, a monológok néha hosszúra nyúlnak, a háromórás előadás alatt a figyelem el is lankad, de ettől függetlenül is a rövidítés töményebbé, feszültebbé tehette volna a drámát. Az előadás nagy eseménye Kozák András Leninje. Jobbára ő mondja végig a darabot, s mindig más arcát mutatja, új színt, váratlan fordulatot tud adni szerepének. Az elején és végén Lenin maszkjában jelenik meg, közben azonban Kozák András szól, eszköztelenül, természetesen, ami szerencsés rendezői lelemény (Félix Lászlóé az érdem), azt sugallva, hogy Vlagyimir lljicsen nem fogott az idő. Élő forradalom Az Élő forradalom című dokumentumfilm, amelyet Vitéz Gábor rendezett, magyar filmesek kitűnő munkája, pedig a legegyszerűbb eszközökkel dolgozik: tudósok, művészek, politikusok, írók szólalnak meg, emlékeznek a múltra s elemzik a jelent. A skála nagy, az egykori népbiztostól Bruno Kreisky-ig, a volt osztrák kancellárig ível, s hatása abban van, hogy mindenki magától értetődő természetességgel beszél, miközben nagyon érdekes dokumentumokat láthatunk. A vélemények néha különbözők, de ez is a hitelesség forrása, mert a Szovjetunió hetvenéves történelme nemcsak eredményekben, de eseményekben és olyan fordulatokban is gazdag, amiket most igyekeznek feltárni. A nagyszabású interjúsorozat megkérdezettjei a történelemről vallanak, mindvégig izgalmasan, meggyőzően, s szavuk nyomán hitelesen tárul fel a múlt, minden ellentmondásával és a jelen, indokolt reményeivel. Művészeti szempontból az ünnep legjelentősebb eseménye Muszorgszkij operájának, a Borisz Godunovnak közvetítése volt a Moszkvai Nagy Színházból. A címszerepben a nálunk is jól ismert Jevgenyij Nyesz- tyerenko, aki igazi világsztár, Borisz alakítása pedig hasonlíthatatlanul tökéletes, a moszkvai közvetítés is ennek volt felejthetetlen példája. A közvetítés méltó befejezése volt az ünnepnek, s akik ismerik Muszorgszkij remekművét, úgy érezhették, igazi ajándékot kaptak, viszont talán mégsem ártott volna azokra is gondolni, akik most ismerkedtek a Borisz Godunowal. Arra gondolunk, hogy a történet bármennyire is áttetsző és ismert, hasznos lett volna felvonásról felvonásra ismertetni az opera meséjét, mert ebben a remekműben a zene mellett a történetnek is szerepe van, amit Puskin foglalt drámába. Cs. Könyv l Raffaello freskói a Vatikánban Szinte nincsen olyan itáliai útikönyv, amelyben ne szerepelne Raffaello freskóival kapcsolatosan, hogy a „művészet történetének remekművei közé tartoznak”. A szakirodalomban egyik Raffaello- kutató következőképpen összegzi megállapítását: „a freskóciklus a humanizmus örök klasszikus értékeinek olyan manifesztuma, amely nélkül a kultúra és civilizáció csupán üres szavak maradnának”. A Képzőművészeti Kiadó jóvoltából először jelenik meg magyarul összefoglaló munka, amely megismertet a műalkotás helyének múltjával és jelenével, vagyis minden időbeli és térbeli tényezővel, amely a monumentális freskóciklus létrejöttében szerepet játszott. Igaz, hogy csak az eredeti mű közvetlen megtekintése teszi lehetővé az alkotás hatását, de a kötet útikönyv is lehet az Itáliában már járt vagy odakészülök számára, hogy a raffaellói remekmű megértése teljessé váljon. Vayer Lajos az aktuális jelenből a hiteles múltba vezeti az olvasót és rádöbbenti arra, hogy az emberi öröklét számára mit jelent a raffaellói remekmű. A mű elemzésének az a feladata, hogy választ adjon arra a kérdésre, hogy mi az amit látunk és megmagyarázza az alkotás szépségét. A művészeti album 14 színes és 56 db fekete-fehér reprodukcióval kíván segítséget adni a mű alapos megértéséhez. GERÖLY TIBOR Ketevan Barateli - aki ígéretet tesz: nem hagyja a gyilkost sírjában nyugodni
