Tolna Megyei Népújság, 1987. november (37. évfolyam, 258-282. szám)
1987-11-07 / 263. szám
8 Képújság 1987. november 7. „Dolgoznak, tanulnak szívós kitartással” Egy Tolna megyei gyógyszerész találkozása az orosz forradalmárokkal Az első orosz forradalom után, annak tanulságait hasznosítva, még tudatosabban, még alaposabban törekedtek a gyökeres változást sürgető erők arra, hogy egy következő lehetőség ne érje őket váratlanul, készületlenül. Lenin életrajzából éppúgy tudjuk, mint más forrásokból, hogy ebben a munkában nem kis szerep jutott a külföldi emigrációnak. A polgári demokráciák nagyobb szabadsága - szemben a cári önkénnyel - szellemi hátországa lett annak a harcnak, amely végül a nagy októberi szocialista forradalom győzelméhez vezetett. Az előzményeket és a végeredményt ismerjük, keveset tudunk azonban arról, milyen volt az emigránsok hétköznapja, hogyan készültek hivatásuk betöltésére. Ehhez jelent igazán izgalmas olvasmányt Koritsánszky Ottónak a Tolnamegyei Közlöny 1908. április 2-i számában megjelent cikke, amelyben a szerző személyes élményeit meséli el genfi tartózkodásának idejéből. Megkapó az utókor számára az a tudatosság, tevékeny alaposság, amely szeme elé tárul: az egyetemista diáklány (Koritsánszky kedves ismerőse), az ott dolgozó munkások, tanuló forradalmárok, mind-mind egy színfoltját jelentik a svájci hétköznapoknak. (Szovjet levéltári források alapján talán még azt is ki lehetne deríteni, milyen utat járt be az itt említett szereplők egyike-másika.) Nemcsak érdekes, hanem tanulságos is abból a szempontból nézni ezt a készülődést, hogy mennyire komolyan, a jövőben bízva végzik a rájuk bízott feladatot az egyetemisták, beleértve azt is, ami műveltségük átadásának nemes feladata, miként gyűj■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■ tenek a forradalmi mozgalom számára, népszerűsítik az alkoholmentes életmódot, fogadják zsúfolt teremmel az előadót, vágynak forradalmi tettekre. Az embernek valahogy az az érzése támad, hogy csakis jó ügy, magasztos hivatástudat lelkesíthet ezreket, tízezreket, s csak utólag tudjuk, mennyire igaza volt Kölesd szülöttének, amikor „megjósolta”, olvasni fogunk még ezekről a forradalmárokról. Nem mellékes bemutatnunk néhány szóban a szerzőt sem, akinek emléke előtt születése századik évfordulóján tisztelgett szükebb hazája és szakmája. Jeles gyógyszerészdinasztia sarjaként született 1882. március 16-án, oklevelét 1903-ban szerezte Budapesten. Több gyógyszertárban dolgozva és a külföldet járva gyarapította tudását, beutazta Európa csaknem minden országát, Kisázsiát és Észak-Afrikát, cikkei számos külföldi és hazai folyóiratban láttak napvilágot. Kende Zsigmond, a Galilei-kör alapító tagja, a forradalmi szervezetről írott könyvében a kör törzsgárdájához tartozó személyként említi Koritsánszkyt, aki szakmája egyik nemzetközi tekintélyévé vált. Ez tette lehetővé, hogy 1919-ben, a Magyar Tanács- köztársaság egészségügyének szervezésében fontos szerepet vállaljon: kitűnő külföldi kapcsolatai révén sok ezer rászorulót tudott gyógyszerhez juttatni az Antant-blokád ellenére. Számos könyve, cikke jelent meg a századfordulótól élete deléig. Harmincöt éve, 1952. november 26-án halt meg Nagyszékelyben. Dr Töttös Gábor Hazátlanokról- Oroszok Svájcban - (Svájci levél) A Tolnamegyei Közlöny számára írta: Koritsánszky Ottó Ha kelevény nő a testen, elsőbben méz, liszt és lósóska kisajtolt levének keverékéből készült kotyvasztékkal próbáljuk elnyomni. Később vöröshagyma húsos levele kerül rá. Ez se használ? Szerencsét próbálunk hát olyképen, hogy elvárunk egy kis ideig türelemmel, mit se téve. Végre elmegyünk a doktorhoz is. De bizony már későn van. Nekifog ilyenkor nyesőkéssel, tüzes tűvel, vagy pokolkővel. Szúrja, vágja, égeti. De biz talán nem is használ már, mert nagyon elharapódzott a baj... Nem tudunk beletörődni. Hiába leplezzük: a fekély ott tátong. Ha le- húnyjuk szemünket, ha eltakarjuk, látjuk, előttünk van. Hiába húzódunk a sötétbe, érezzük a sajgó fájdalmat. Borzasztó nyavalyává lett. A kétségbeesés szélén állunk. Mit tegyünk? Talán van még egy mód, gyökeres, de kétes kimenetelű. De hát mindegy, nincs más hátra: vagy belepusztulok, vagy megszabadulok... Minek folytassuk így képletesen. Talán sántit is a dolog, de hát mindegy, no. Akinek alkalma volt orosz emigránsokkal - lettek légyen menekültek vagy szökevények - közelebbi érintkezésbe kerülni, az megérti a sorok között lévőket. Igenis: a zsarnokság, a hatalom zsarnokai túl- tengése, az egyenlőtlenség hydrájának szabad lélegzése, a testvériség fogalmának eleve való kizárása - és sok-sok ehhez hasonló az oka annak, hogy oroszokkal mindenütt találkozol, bárhova is kerülj ezen a földgolyóbison. Különösen nagy az oroszok száma Svájban. Onnan a tél, a fagyos hidegség hazájából, a szót, a gondolatot az emberbe fojtó országból, ahol nem tudod melyik pillanatban csap rád az önkényuralom egyik pribékje, akinek esetleg nem méltóztatik tetszeni ruhád színe vagy fazonja; onnan iderohannak, hogy pótolhassák a mulasztottakat, hogy szabadon lélegezhessenek a „minden ember ember és Isten teremtménye, szabad lény" elvét valló respublikára. Zürichben, Genfben, Lauschanneban egy-egy külön orosz városrész van. Ezrekre megy az itt élő oroszok száma. Ki az egyetemet látogatja, (a múlt félévben a hét svájci egyetemen beírt, összesen 8521 hallgató közül 2322 orosz volt; mégpedig 1507 orosz nő és 815 orosz férfi; az összes külföldi hallgatók száma, beleértve a 2322 oroszt is, 3484 volt), ki a gyárban, a műhelyben, vagy valami üzletben keresi meg kenyerét, fölös filléreit félretéve, a forradalom céljait szolgáló svájci központi bizottság pénztára rendelkezésére bocsájtja... Nehéz volna leírni azt a tudomány- szomjat, amit főleg az orosz nőknél, de nem sokkal kisebb mértékben a férfiaknál is tapasztalunk. Otthon, Oroszországban, amely nem édesanya, de durva mostoha, hiszen csak pénzt és véráldozatot kíván, de se jogot, se napi kenyeret nem ad. Nem biztosítja jólétüket, nem gondoskodik biztonságukról... Mondom, otthon el van a legtöbb elől zárva az az egypár kút, melynél szomjukat olthatnák. Mert míg más müveit állam azon dolgozik, hogy népe műveltségét, képzettségi fokát emelje, a „hatalmas” orosz birodalom híven őrködik a nép buta elmaradottságának lehető leghosszabb ideig való biztosítása fölött. Mert hiszen, ha a világosságnak csak egy sugara bekerül a vakondok lakába, a megvakult alakok jobbra-balra dűlnek, nem dolgozhatván már a zavartalan sötétségben, aknamunkájukon. Pedig rést vágtak már a nagy tömlöc falán, ideig-óráig tarthat már csak, hogy a vakolat is lekerüljön s fény terjedjen szét... Ettől remélik, a szabadság ezer fényes tulajdonát (tulajdonságát) itt megismerő oroszok, a régi orosz birodalom összeroppanását s az új, egy modern országnak feltámadását... Ez ákom-bákomokat róva meghallom, hogy egy ismerős orosz dalból kikapott taktust fütyörész valaki ablakom alatt. Jobban figyelek. Hát csakugyan a „sig- num” (jel) volt. Lesietek csak úgy födet- len fővel, hát kis orosz barátnőmet stud. phil. (bölcsészhallgató, egyetemista) találom ott. Lázas pirosra hevült arca elárulja, hogy sietve jött.- No mi az, mi újság? Gyorsan aprózza szavait.- Vite, vit'e; prenez votre chapean et venez! (Hamar fogja a kalapját és jöjjön!) Szót fogadtam, ö pedig vezetett szűk utcákon, sikátorokon keresztül, messze el a centrumból.- Tudja, csak későn, most tudtam meg, hogy ma tartja dr. Balabonov asszony előadását és mindjárt kezdődik, maga pedig minden ilyennél ott szeret lenni... Érti ugy-e most már; tudja mit?... Hát persze, hogy tudtam, miért jött. No végre is odaértünk a város egyik legnagyobb terméhez, ahol a népgyűléseket stb. tartják. Ember ember hátán tolongott már. Sok-sok orosz. (Sohasem láttam ennyit együtt.)- No, kisasszony, ide ugyan be nem jutunk!- Várjon, csak türelem!... És csakugyan utat nyitottak neki mindenfelé, hiszen ismerik, ő is tevékeny tagja a forradalmi bizottságnak... No és csakugyan odaértünk a pódium elé tett asztalhoz. Hamar helyet szerzett nekem, ö maga pedig odaült az asztalhoz. Rövidre rá megjelent egy sápadt, beesett arcú, inkább szánalmat, mint lelkesedést ébresztő, törékeny, gyenge nő, talpig feketében. Egy kis vörös kokárda a szíve fölött. Nyakában egy szimplaezüst láncon az orosz forradalmi diákok jelvénye. Bal kezében egy kis selyemkendő, melyet időnként szája elé emelt... Csak vonszolni tudja lábait. Egy kis asztal mellé áll. Vizet tölt az odakészített poharak egyikébe, de mielőtt ajkához emelné, rettenetes, általános fájdalmat keltő, hörgő köhögés szakad föl melléből. Végül elcsendesedik. Hirtelen hör- pint egyet a pohárból s megindul a szóáradat ajkáról... Oroszul beszél, aztán franciául folytatja. Elmondja azokat a rettenetes kínszenvedéseket, melyeket a Péter-Pál erődben megélt az ott töltött 15 esztendő alatt. Fiatal diákleány volt akkor még, s társnőivel a város kormányzója ellen végrehajtandó merényletet terveztek, mert az egyetemről hazamenet szemtanúi voltak egy borzasztó jelenetnek, amely gyűlölt- té és a fölrobbantásra megéretté tette előttük a gubernánt. A dolog sikerült. Két társnőjét halálra ítélték, őt is. Büszke volt az ítéletre. Szülei idejében megtudták, megvesztegették a rendőrprefektust jó pár ezer rubellel s a dolog rendben volt. A leánynak megkegyelmeznek - nem ölik meg. így került élethossziglanra a „Bas- tille"-ba... Rettenetes volt. Őrültté akarták tenni azzal, hogy naphosszat mit sem tehetett. Nem foglalkoztathatta szellemét, senkivel sem beszélhetett. Mit sem hallott. Azaz igen: a kazamatákban lévő nagy óra monoton mormogását: „Minden ember tisztelje a cárt!” Két évig sötét, illetve fél- homályú cellában folt. Szemei elgyöngültek - nem tudta él-e, álmodik-e. Későbben kapott könyveket, szótárakat. S itt megtanult angolul, franciául és olaszul. De megártott a „nagy kényelem”; végzetes kór kezdte ki: a tuberkulózis tüneteit észlelték. Ez a 15-ik év elején volt. Erre - újabb ezresekkel újabb kegyelem volt kieszközölhető. Beteg, tehát elkerül a fővárosból, el oly vidékre, ahol tiszta a levegő. S hol lett volna az a másutt, mint Szibériában. Már vitték is. De a csengő érc - Oroszországban ez a duplán érő valami - ismét diadalt aratott. Szibéria helyett, ahova való utazásakor ezer veszély között megmenekült, szerencsésen megérkezett a szabad Svájcba. Itt befejezte 36 éves korában tanulmányait s azóta háromszoros doktor. Elmondott sok mindent az orosz forradalom előzményeiről, beszélt annak céljáról s lefestette az új orosz birodalmat, mely a réginek romjain nő fel. Itt elfogta a lelkes hév, kiegyenesedett ez a zörgős csontú lény s mintha ember- feletti erő bődülne bele az akkorra már földnehézségűvé lett levegőbe, oly hatalmas hangon diktálta bele a jelenlevőkbe a megdönthetetlennek látszó, igazságot hirdető reményteljes meggyőződését. Szemei lángoltak a hévtől és gyújtottak pillantásai... „Ne kételkedjetek! Bízzatok a nagy Istenben, a természeti törvény megdönthe- tetlenségében - és győzni fogunk. Győznünk kell! Az igazság szövétneke már meggyújtva s be fog az világítani a sötétségbe. És ez lesz a gyász söpredék csúfos halálai...” Ekkor besüppedt a kuszáit hajjal borított fő a vállak közé. Ismét a hosszú köhögés, és úgy kellett levinni a pódiumról. Erre megkezdődött az eszmecsere. De minek kövessük. Vegyünk figyelembe egy-két alakot a hallgatóság közül. Itt van az első sorban Tatjane Jasniko- va. A jogi fakultás hallgatója. Nagy kék szeme elárulja ismereteit, úgy intelligenciáját. Mellette a rövidre nyírott hajú Nyu- ja Mautinja. Egész szegény családból származik. Keresztbe rakott lába fölé könyököl, állát tenyerén nyugtatja s ellesi Balabonov minden szavát. Még csak szeme sem pislant, úgy figyel, Minden szót magába szív. Érzi a szenvedéseket, látja a börtönőrök otrombaságait s durva ütlegek véres nyomait. Föl-föl szisszen. Öklével az asztalra üt. Rendbe hozza azután fölborzolt haját és tágra nyitott szemekkel tovább les, hallgat... Az ő nevével még találkozni fogunk újságjainkban az „orosz események”-ről szóló táviratok között, akárki meglássa. Mert ilyen lehetett Spiridonova Anna is, vagy Leon- teneff Tatjana is. Szenvedélyes, tele tűzzel, hévvel, minden zsarnoki ellen való ádáz gyűlölettel. Vakmerőség, halálmegvetés, a nagy ügynek való szolgálatért lelkes vágyódás. Hányszor jelentkezett már a comitécnél, hogy bízzanak már rá is valamit, pontos lelkiismerettel végrehajtja. Hogy sírt, hogy zokogott, mikor elkísértük tavaly Alexandrát Zürichig, mikor azzal a nagy missióval bízták meg, amiről szinte (szintén) olvashattunk lapjainkban. S ő nem sírt, mikor nővére agyonlövetéséről érkezett hír; nem, mert büszkén odavágta: „minek éljen még, hiszen betöltötte hivatását, előbbre vitte szent ügyünket egy jottányival”. Vagy a lesimított, hosszú hajú Kotjakow Ero- tichy. Egyszerű munkásember ő, de józan eszű. Érti ő az ügyet, hiszen szerető hitvese kioktatta. Felesége Vala Maslova diákkisasszony. Nem tudom milyen szakos, de egyetemre jár. Nemsokára diplomás lesz. Vannak ott továbbá örmények, kaukázusiak, szibériabeliek, zsidók és óhitűek vegyest, munkás- és diplomás asszony és férfi. Közöttük nincsen torzsalkodás. Egy eszme szolgálatában áll valamennyi. Egy ideálért dobog mindnek a szíve s ez: az igában nyögő nép szabadságának hajnalhasadása. Ezért dolgoznak, ezért imádkoznak, ezért küzdenek. Ki így, ki úgy. Ki békés eszközzel, ki robbanó bombával, fegyverrel. Egyik kiegészíti a másikat. Jól megfigyelhetjük ezt a forradalom céljait támogató estélyeken. Havonta tartanak ilyet. S azon nemcsak oroszok, hanem svájciak is, idegenek is szívesen látott vendégek. Egy-egy jeles orosz költő verseit szavalják, orosz, francia, német felolvasásokat tartanak, színdarab, zene és hasonlók egészítik ki a műsort. A befolyó pénzt részben Oroszországba küldik (persze ügyes eljárás útján), részben az érkező menekültek, a forradalom és pogrom áldozatai segélyezésére fordítják. Könyvtárt tartanak fönt és alkoholmentes vendéglőket, népétkező helyeket. Egyáltalán, amilyen mértéktelennek ismerjük főleg az orosz munkáselemet hazájából, olyan szigorúan betölti a mértékletességet itt. A diákok és főleg a diáklányok (ezeknek lelkes működését leírni szinte lehetetlen) megnyerik a munkásokat az abstinens egyesületeknek. Az alkohollal való teljes tartózkodást propagálva, szép eredményeket értek el. Az egyetemnek legszorgalmasabb látogatói az orosz diákok és diákkisasszonyok. Ott ülnek az első padokban, sohasem hiányozva az óráról. Amellett kurzusokat tartanak a munkások részére. Öröm azt nézni, hogy milyen szívesen bajlódnak a durva munkához szokottakkal, hogy megismertessék vele az ábécét, amelynek megismerése révén olyan nagy és hatalmas birodalom nyílik meg számukra. Dolgoznak, tanulnak szívós kitartással, pedig néha ugyancsak nagy gondot okoznak nekik az anyagiak is. De az orosz önmegtagadó. Erős kitartása, tudásvágya mellett legjellemzőbb tulajdona (tulajdonsága) az önmegtagadás. S ez sok bajon, hogy úgy mondjam, sok keserves percen átlebbenti, anélkül, hogy azt tragikusan fogná föl. És ami ellen odahaza, Oroszországban, minden lehetőt mozgásba hoz a hatalom, a szabadságot itt megismeri, megszereti s megérti, hogy enélkül nép boldog, megelégedett, ország igazán hatalmas nem lehet. Megtanulja, hogy a szabadság ugyanaz az embernek, mint ami a virágnak a napsugár. Enélkül csak penészvirág, az élet küzdelmére megnem- érett fattyúhajtás keletkezhetik... Megismerik, magukba szívják s az tüzeli, lelkesíti, hajtja őket. Ök küzdenek érte, ha belepusztulnak - sebaj: jön utánuk még száz, még ezer. És a fáklyát csak meg kell gyújtani, a világosság elterjedése elé nem lehet akadályokat emelni. Ez a tudat lelkesíti őket a szívós harcra, melyre példát nem találunk az egész világ- történelemben, és ez a tudat az, amely a „hatalmasok”-ban felébreszti a rettegést és hatalmuk örökkévalósága iránti kétkedést. Hogy ez, a hatalomban való kétkedés jogosult-e, megmutatja majd a jövő, amelyet oly sokan várnak epedő reménnyel és amely talán meghozandja a megdönthetetlennek hitt kolosszus összeomlását s nyomán a szabadság virulását! A Genfi tó a Brunswick emlékszobortól nézve
