Tolna Megyei Népújság, 1987. november (37. évfolyam, 258-282. szám)

1987-11-07 / 263. szám

1987. november 7. Képújság 7 Kapacitásbővítéssel belföldi piacra is Bony-cipőben Moszkvától Leningrádig Novemberi pillanatképek a bétái November 7. Téeszről Divatos, puha tapintású, szép szürke csizmát mutat az elnök, ráadásul jó me­leg bundával ki is bélelték. Ideális lábbe­linek tűnik, szinte alig hiszem el, hogy műbőrből készült. Sajnos, import műbőr­ből, mert nálunk ilyen finom alapanyagot nem gyártanak. Nem ázik be, a só nem hagy rajta foltot, a szennyeződés nedves ruhával könnyen eltávolítható róla, és legföljebb ha kétharmadába kerül, mint a hasonló bőrcsizmák. Ne, ne siessen a kedves olvasó a cipőboltba, ezek a ter­mékek ugyanis mind exportra kerülnek - egyelőre. A Bony KS Cipőipari Szövetkezet ter­melésének 98 százalékát külföldön érté­kesíti, a fennmaradó kis rész - a bizton­sági tartalék - kerül csak a hazai üzletek­be. Ha a Bonyt említjük, többnyire a Sala­mander név is azonnal eszünkbe jut, s valóban: a bonyhádi szövetkezet már a második 5 évre szóló szerződés alapján működik együtt a nyugatnémet céggel. Ez évben 260 ezer pár női cipő készült megrendelésükre. Mégis ez a kisebb része termelésük­nek, mert - ahogy Lafferthon Ernő elnök­től megtudtam - 1987-ben várhatóan 850-860 ezer pár lábbeli kerül le a Bony futószalagjairól, mintegy 280 millió forint értékben. A termelés nagyobbik hánya­dát szocialista országokba szállítják. A Tanninpex külkereskedelmi vállala­ton keresztül idén 200 ezer pár Bony-ci- pő kerül az NDK-ba, a Konzumexen ke­resztül - közvetlen árucsere formájában - pedig 30 ezer pár Csehszlovákiába. A Bony KS Cipőipari Szövetkezet ter­mékeinek legnagyobb felvevőpiaca a Szovjetunió, ahová ebben az évben a nagy október 70. évfordulója tiszteletére jelentős többletszállítást vállaltak. Az 1986-os 350 ezer párral szemben idén 415 ezer párat gyártanak a szovjet part­ner számára. Szovjet exportra termelni hosszú éve­ken keresztül kényelmes dolog volt álta­lában mindenkinek, nem volt ez alól kivé­tel a Bony sem. Nagy szériákat rendeltek, esetenként 50-60 ezer párat is egy mo­dellből. Bőségesen volt idő mindig felké­szülni a megrendelés teljesítésére, hi­szen már áprilisban összeült a két fél, ahol a következő évi mennyiségi és mi­nőségi igényeket pontosan egyeztették, még a színekben is meg szoktak állapod­ni ilyenkor. Az utóbbi időben megváltoztak - nőt­tek - a szovjet piac minőségi követelmé­nyei, a Bony elnöke mégis úgy értékeli: őket nem érintette a változás különöseb­ben, hiszen korábban is jó minőségű ter­mékek előállítására, a szállítási határidők pontos betartására törekedtek. Az igé­nyeknek kicsit elébe menve idén mégis újdonságot kínáltak a szovjet vevőnek, magasabb esztétikai igényű, divatosabb termékek formájában. A jobb minőséggel együttjáró maga­sabb árat a partner elfogadta, de a ma­gasabb ár nyereségtartalma sem na­gyobb a Bonynál, a váltás oka tehát csak a piaci igényekhez való jobb alkalmazko­Bányai Gergely meós a szovjet exportra kerülő késztermékeket ellenőrzi A talp illesztése dás, a már meghódított piacok megtartá­sa. így novemberben már pontosan lát­ható, hogy több gondot hozott az 1987- es év a szövetkezet számára, mint azt év elején gondolták volna, vagy ahogyan azt korábban megszokták. A szovjet exportra kerülő termékekhez három fő szállítótól szerzik be az alap­anyagot: a Simontornyai Bőrgyár érte­lemszerűen a bőrt, a győri Pamutszövő és Műbőrgyár a bélésanyagot, a Pest Megyei Műanyagipari Vállalat pedig a talpat gyártja a Bony részére. Ha gyártja és ha szállítja. Utóbbi két vállalat termékéből ugyanis gyakori volt a hiány. Állandó gondot jelent a megfelelő mi­nőségű kellékek beszerzése is, előfor­dult például, hogy egy filléres kis csat hi­bájából 300 pár szandál érkezett vissza a feladónak. A jövő év előtti bizonytalanság a Bonyt sem kíméli. Szovjet partnereikkel a szo­kásos tavaszi tárgyalásokon már egyez­tették az igényeket és lehetőségeket, a jövő évre érvényes árak és árfolyamok ismeretének hiányában viszont szerző­dést a mai napig sem tudtak kötni. Az alapanyagokat „természetesen” már meg kellett rendelni - a bizonytalanra - nagy rizikót vállalva. A nehézségek ellenére a szovjet pia­cot, az ott elért jó hírnevet a jövőben is meg kívánja tartani a szövetkezet, ennek jele, hogy már készülnek az 1989-es kol­lekciók. A változások jeleként értékelhetjük azonban, hogy a jövőben a hazai piacra is gondot kíván fordítani a Bony vezetése. Finom műbőrből a bőrnél lényegesen olcsóbb, de hasonló minőségű termékek értékesítéséről tárgyalnak a Fővárosi Ci- pöbolt Vállalattal. A jövő év első felére 15 ezer pár szandál sorsáról már megálla­podtak, most decemberben pedig az 1988-as téli modellek kiválasztására ke­rül sor. Ha sikerrel járnak a tárgyalások, a di­vatos, puha tapintású, szép szürke csiz­mát a következő télen már mi is megve­ti etjük. ROSTÁS ILONA Fotó: KAPFINGER A. Illúzióik nincsenek, jövőjük igen Ónos eső kopogott a nyárfán feledkezett pár késő őszi levélen. A szürke ködbe taka­rózott Báta fázós képét mutogatta, az úton csupán egy kerékpáros kerekezett - fázó­san. Olyan volt, mint egy batyu. A Dédász szakemberei oszlopokat cseréltek. Csedes nap volt, de a völgybe bújt települést is eléri a világ gondja, baja, itt is a bruttósításról esik manapság a legtöbb szó, de a nagy évforduló közeledtével azt is vallják az embe­rek: az elődöktől örökölt név kötelez.- Be sem akartak jönni a faluba a szovjet katonák, úgy kellett őket behívni. A szurdi- kon átjöttek. Azoknak a szavára, akik a falu nevében mentek értük. Azoknak a szavára, akik oroszul szóltak hozzájuk, hisz ilyen ember majd minden magyar faluban akadt - meséli Fülöp László téeszelnök. Bajnok Sándor párttitkár bólintással erősíti meg. Viszonylagos dolog a szimpátia, ami ebben a népben mindig megvolt. A katonák iránt, a szovjet nép iránt. Nem csoda. Olyan vidék ez, ahol a pártnak a negyvenes évek­ben is jelentős bázisa volt. Többnyire parasztemberekből. Ez sem csoda, egyedül a bátaszéki kendergyár volt a közeli ipar, itt pedig a jó gazdák messze híresek voltak ál- latszeretetükről. Holczmann József volt az, aki 1948-ban a Szovjetunióban járt, tanul­mányozta a kolhozokat. Báta az elsők között alakult lll-as típusú szövetkezetté, ahol 1956 kis törést hozott ugyan, néhány embernek megrendült a bizalma, ám végül 1959-ben kétszeri nekifutással újjászervezték a téeszt. A viszonylag módos emberek tavaszra ígérték az összeállást, aztán az őszi is csak elmaradt, de azért lett téesz. Az első évben hárommilliós volt a mérleghiány, de később jöttek a jobb évek. Nagy lökést hozott 1964, amikor a 40 ezres baromfitelepről határoztak, amit két év múlva be is népesítettek. Mára már 180 ezer az állomány és hoz jó 13 millió körüli nyereséget. Gyümölcsöst telepítettek a nem túl sikeres kertészet helyett, ami sohasem volt rentábilis. Nem hiába, szépen bejött a tervük, jó választás volt, így folytatása követke­zik... Az állattenyésztésben növelték a tehénlétszámot, közben a tejtermelés csökkent, a gazdaságossága sem volt valami rózsás, de kilábaltak a gondokból, viszont a korsze­rűsítésre megérett a helyzet. Szerződést kötöttek az Alcsired típusú fejőház építésére. Lendületet adott a szőlőtelepítés, viszonylag jó helyre ültethettek szőlőt, és a közös vál­lalat is igazán jó partner. A növénytermesztés hozamai 25 év alatt óriási fejlődésen mentek át, a búza 17 má­zsáról 55-60 mázsára szökött, míg a kukoricatermés is meghatszorozódott. A nyere­ség egyenletesen nőtt, bár kisebb differenciákkal, amit az időjárás vagy a baromfirotá­ció befolyásolt, de Báta szépen boldogult. A megyében is ritka, hogy túlnyomórészt ál­lattenyésztése erős a szövetkezetnek, de azt tartják, a tejet el lehet adni, a silót meg nem. Az állattenyésztés jövedelmezősége jó. Háromszáz adagos konyha, 120 fős étterem, 15 ezer kötetes könyvtár van Bátán, ja­varészt téesztámogatásból. Azt vallják, jó helyre tették a pénzt, kis túlzással a téesz nél­kül akár üdülőfaluvá is válhatott volna Báta. Kevés maga a téesz, így próbáltak itt varrodát létesíteni, a foglalkoztatásról helyben akarnak gondoskodni, mert munkát kelle teremteni. Ezt érzik. Próbálkozott a Szekszárdi Szabó Szövetkezet, akartak sam­pont gyártani, de nem sikerült. A tojást majd itt kívánják feldolgozni, de a csirkét is itt kellene vágni, hogy ne alapanyagot adjanak át. Most ezen törik a fejüket a vezetők. A húsfeldolgozásban nincs merre lépni, hiszen itt a Szekszárdi Húsipari Vállalat a kö­zelben. Báta már 1960-ban vezetékes ivóvizet kapott, van gáz a téesz jóvoltából, mert a falun át hozták a vezetéket, így 350 család házába jutott már el. Mégis igaz, a megye 61 tée- sze közül 58. Báta az aranykorona értéket nézve. A horgoson át nehéz megközelíteni a falut, messze a vasút, de az emberek szorgalma, bizalma, jó gondolkodása a biztosíték a haladásra. A szarvasmarhatartás az ágazat nehézipara, és a bátai ember tudásának java is ebben a nehéziparban lelhető fel. Faluszerető a nép. Falutörténetet kutatnak, kötődnek a népükhöz, a tájhoz is szinte már szerelmesen ragaszkodnak.- Jó felföldi terület, víz, vad és jó levegő, itt minden megvan - mondja Bajnok Sándor párttitkár. - Vendégszerető a bátai nép, de aki visszaél a bizalmával, jobb ha nem is tér vissza máskor. Bátán nem ismerik a „gyütt-mentet”, itt csak bátai van, ha maradt és maradhatott, hát befogadták. - Itt megtelik a füzete annak, aki írni akar - szólnak utá­nam. A gorelojei kapcsolatról, a Marx nevét viselő gazdaságról, az ott szerzett tapasz­talatokról a hazahozott újításokról sokat mesélnek. Az ottani nép vendégszeretete: - mint a bátai, ennyi elég, ezt írja meg - mondták 1987. novemberelőn a bátai November 7. Téeszben. SZABÓ SÁNDOR Szegedi Sándor keménysége Nagydorog és Tengiz ölelkezése Hátra simított haja egykoron koromfe­kete lehetett. Áll a sínek mellett, s arca zsebkendőbe borul. A narancsos őszi sugarakat elnyeli az indóház szürke tömbje. Az őszülő asszony révetegen int, miközben fiától, a második vágányról in­duló gyorsnál, bőröndjeit fölsegítve em­berek búcsúznak... Szegedi Sándor föllép a másodosztá­lyú kocsi lépcsőjére, hogy öt nap múltán Nagydorogról megérkezzen Tengizbe. Két óránk van arra, hogy átkaroljuk a több ezer kilométernyi távolságot Ka­zahsztán és Nagydorog között, s közben szót ejtsünk a fiatal kőműves életéről. A szovjetunióbeli Tengiz manapség már közismert az újságolvasó átlagem­bernek. A Kaszpi-tenger valamikori med­rében, a Karakum sivatagtól karnyújtás­nyira több mint háromezer magyar dol­gozik, a világ egyik legnagyobb földgáz- és kőolajhelyén létesülő beruházáson. Az elmúlt másfél esztendő alatt elkészült az ötezer embernek szánt lakótelep, amely Magyarújváros névre keresztelte- tett. A beruházás megvalósításában több mint harminc magyar vállalat vesz rész, többek között a 22. Állami Építőipari Vál­lalat, melynek Szegedi Sándor is alkal­mazottja.- Aki a tengizi munkára jelentkezett, el­sősorban azért határozott így, mert nem rossz a fizetség. Jómagam ez év áprilisá­ban kötöttem egy esztendőre szóló szer­ződést a vállalattal. Havonta harminc­harminchatezer forint a keresetem, ami­ből tisztán átlagosan huszonkettőezer marad a levonás után. Nem titok az sem, hogy többen megfutamodtak, nem bírták a klímát. De ide olyan emberek kellenek, akik azon se akadnak fönn, ha a fürdőben szappanozott testtel állnak a zuhany alatt és szivattyú-meghibásodás miatt nem érkezik a százötven kilométerről nyoma­tott fürdővíz. Meg olyan embereknek kell ilyen helyen dolgozni, akik elviselik a Kaszpi-mélyföld klímáját! Télen, a mí­nusz harmincötöt, és a sivatagi száraz meleget, a hatvan fokot is. A klimatikus viszonyok fölemlítése csupán érzékeltetése annak, hogy a Tengizben dolgozó magyarok ugyan­csak elkötelezetten váltak keménnyé. A beruházás első hónapjai számos gondot okoztak az itthoniakkal való kapcsolat- tartásban. Az úgynevezett futárposta is többhetes késéssel érkezett: így nehéz­kes volt a levélváltás, a telefonhívás, a magyar nyelvű rádiózás, és még sorol­hatnánk...- Ma már naponta háromszor jelentke­zik a rádió helyi, magyar nyelvű adása, vi­deofilmeket kapunk, s a társalgóban nézhetjük a televíziót. De, a hétvégék ugyancsak nehezen telnek. Igaz, szom­baton vehetünk egy-egy palack bort vagy sört a magyar boltban, de végső so­ron nem ez a lényeg. Mi azért vállaltunk munkát Tengizben, hogy keressünk! A napi munkaidő tizenkét óra: reggel hét­kor kezdek, és este hétnél előbb sose végzek. Ezt vállaltam. Az ipari bázis több mint tizenöt kilométerre van a szállástól, de ez nem távolság. Mikorra visszaérek, még javában a cementsilókat építjük. Szegedi Sándor, aki a szeretet ünne­pét is itthon szeretné tölteni, tisztában van azzal, hogy erre nincs lehetőség. Mert legközelebb, végleg 1988 márciu­sában térhet haza. Búcsúzóul még meg­tudom: járt Algériában, ahol több mint egy éven át részese lehetett 364 lakás megépítésének, s azóta megteremtette nagydorogi otthonát. Nem tudhatom, hogy valamikori szakoktatója, Kasza Sándor, járt-e nála, azt sem tudom, hogy testvérei­vel naponta találkozott volna... Azt viszont tőle tudom, hogy harmadéves kőműves ta­nuló korában a pálfai nádfedelű ház átelle- nében szüleinek segítve, fándlit és kőmű­veskanalat fogott a kezébe. Ezt teszi ma is, a Kaszpi-tenger egykori medrében, napi ti­zenkét órában, s esténként zsebkendőbe boruló édesanyja idéződik föl előtte... SALAMON GYULA Az első „kiruccanás” Algéria volt

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents