Tolna Megyei Népújság, 1987. november (37. évfolyam, 258-282. szám)
1987-11-07 / 263. szám
6 Képújság 1987. november 7. MÚLTUNKBÓL- Mindenekelőtt az olvasóktól kérjünk elnézést a tegező hangnemért, de egy évben születtünk, egy gimnáziumban érettségiztük és immár több mint két évtizede ismerjük egymást. Furcsa lenne magázódni és így őszintébb, amit beszélgetésünk témája is megkövetel. Amikor a tavasszal meghallottam, hogy a Berzsenyi Dániel Társaság „Mi a haza ma?” című pályázatán egy dolgozatoddal SZOT-díjat nyertél, akkor szerettem volna beszélni veled. Ez valami miatt mindig elmaradt. Most kérdem meg: miért pont erre a pályázatra mozdultál, hiszen annyi más lehetőség, alkalom is kínálkozik, hogy egy magyar-történelem szakos pedagógus - mint te - induljon?- Sokat számított mindig nekem az, hogy ki hogyan beszél az érzelmeiről, közöttük a hazaszeretetről. Sokszor eszembe jutnak a gyerek- és ifjúsági éveim élményei, amelyek ehhez a fogalomhoz kapcsolódnak. Például a gimnáziumi orosztanárom, Pataki Józsi bácsi, akinek könnyes lett a szeme, amikor a második világháborúban átélt hadifogságáról beszélt és arról, hogy mennyire hiányzott neki akkor a haza, a szülőföld, milyen kínzó fájdalmakat jelentett számára a hosszú távoliét. Amikor a hazaszeretetről kell beszélni, mindig a hétköznapi emberekre gondolok. Olyanokra, mint édesapám. ■ - Ö milyen példával járt előtted?- A kritikus látásmódjával. Az érzésvilága hatott rám. Konkrétumként talán az 1956-os magatartását említhetem. Körülöttünk minden ismerős disszidált. Szinte már zaklatásig hívtak bennünket is. Ő maradt. Ragaszkodott a hazájához. Erről akkor nem volt sikk beszélni.- Van egy kedves emlékem, ami erre a történetre rímel. Most elmondom. Sándor György humorista irta le nekem kilenc évvel ezelőtt. így hangzik: „Az éjjel azt álmodtam, hogy nagy eső volt, mindenki disszidált és magával vitte a talpán egész Magyarországot. Egyedül az én lábam alól nem sikerült kihúzni a talajt. Most ekkora Magyarország. Tehát vigyázni kell, mert mostantól minden lépésem hazaárulás. Szerencsére a lábam - talán ijedtségből - de születésemtől: e b b e a földbe gyökerezett!” No, de térjünk vissza, az eredeti kérdéshez, mi volt még, ami ösztönzött a pályázásra?- Az 505. Számú Ipari Szakmunkás- képző Intézet és Szakközépiskola, ahol tanítok, sok negatív példával szolgált, ami arra kényszerített, hogy tapasztalásomat, másoknak is okulásul leírjam. Az Élet és Irodalomban olvastam a felhívást és akkor támadt az ötletem, hogy akkor lesz érdekesebb, tanulságosabb, ha nem az én vallomásomat adom tovább, hanem tanítványaimét. Intézetünkben 1700 diák tanul. Közülük 337-et kérdeztem meg, bőrdíszműveseket, könyvkötőt, könnyűszerkezet-lakatost, épületasztalost, villanyszerelőt, kőművest, hegesztőt, vízvezeték-szerelőt, szövőt, autószerelőt, első, második és harmadik osztályos, 15-18 éves tanulókat. Közülük 80 százalék a fiú, 20 a lány. Spontán válaszokat vártam, ezért nem készítettem elő a témát. Önkéntes munka volt. Minden osztályban akadt egy-kettő, aki papírt sem vett elő. Egy osztályban 26 közül mindössze 7 írt. A többsége komolyan vette a feladatot és igyekeztek korrekt válaszokat adni olyan kérdésekre, hogy: Mit ad a haza? Miért szeretem? Mit nem szeretek, mi nem tetszik? I- Olvasva a válaszokat, engem az szomorít el, hogy mennyire nem ismerjük egymást, azokat az embereket, akikkel egy úton járunk, naponta találkozunk. Nem tudjuk mi az ami fáj nekik, amiért tennének is! Egyetlen kérdés, hogy „Mi a haza ma?” milyen indulatokat tud felszínre hozni! Társadalmi, szociális problémák egész sorát. Valóban nem kell nagy, történelmi dolgokra gondolni, amikor hazaszeretetről beszélünk. Elég megkérdezni „Hogy vagy?” Te, személy szerint, hogy érzed magad?- Félek! Elbizonytalanodtam! Ami szomorúbb, hogy ezzel az érzéssel nem vagyok egyedül. Igyekeztem apám módjára mindig kritikusan szemlélni a világot. Dühítenek azok az elkövetett hibák, amikről most utólag beszélünk és sehol semmiért nem lehet felelőst találni! Ki felel például azért az értékcsökkenésért, ami a szellemi, vagy nevezzük nevén, értelmiségi munkát érte. Mert kialakult az a szemlélet, ami itt az iskolánkban a gyerekek között nagyon is élesen jelentkezik, hogy kiközösítik azt, aki komolyabban veszi a dolgokat, aki szorgalmasabban tanul. Egészségesebb arányokat kellett volna választani azon a téren is, ahol a nacionalizmus és a proletár internacionalizmus került egy mérlegbe. Nagyon elbillent a súly az utóbbi javára. Ez nem váltott ki rokonszenvet és közben a másik érzés elsorvadt. Egyik diákom például azt válaszolta ebben a pályázatban, hogy: Nem tudom mit érzek, olyan furcsa az egész. Érzésem szerint nagyon erőltetett ez a fogalom - már mint a hazaszeretet -, mert úgy érzem, hogy idejét múlta. Na tessék! Erre mit mondhatunk?- Most még ne olvassuk a dolgozatodban szereplő válaszokat. Arról beszélj, milyen a munkahelyed, vagy ami még fontosabb, a családod! Mert ezekben a közösségekben kell a hazaszeretet alapjait megrakni. Ha én reggelente úgy megyek be a munkahelyemre, hogy tudom, ott számítanak rám, egy-egy kérdéssel a vezetőm érezteti, hogy érdekli a sorsom, az egyéni problémám is, ami kihat a munkámra, ha „jó szóval, játszani is enged”, akkor megváltozik a hangulatom, a világról alkotott képem. Olyan apróságnak tűnik ez, hogy foglalkozni sem érdemes vele, azt hihetnénk. Ám mégis lényeges, ha odafigyelünk.- Egyetértek. Ami a munkahelyi kollektívát illeti, én arról azt mondhatom, hogy olyan jó, ilyen nincs is. Ki hiszi azt el, hogy megvárjuk egymást órák után és megbeszéljük, gondunkat, bajunkat. Ha valaki nem jön időre, akkor aggódunk! Néha kitaláljuk egymás gondolatát is. Nemcsak magánügyekről, de a szakmai munkánkban is így van. Komolyan jól érzem itt magam. Segítjük egymást, figyelünk a másikra. Sok mindent megbeszélünk. Munkatársaimon kívül is nagyon sok emberrel van barátinak nevezhető kapcsolatom. Ami feltűnő, hogy az érzelmeinkről nem beszélünk. Azt tapasztalom, hogy a házasságok többségében valami megfo- galmazhatatlan távolság kezd uralkodni egy idő után, aztán azon veszik észre magukat, hogy kiüresedtek.- Ez ellen tiltakozom! Nem szeretem hallani, hogy „egy idő után”. Ezt nem tartom természetesnek, pedig mindeki úgy beszél róla. A szeretet, ami összeköti a két embert, az nem fogyhat el soha! Ebben hinni kell! Ez a szeretet kell, hogy ott legyen a szerelemben, hogy átjárja az egymást kereső mozdulatainkat, a megtalált simogatásunkat, vagy éppen a kielégülést váró ölelkezéseinket. Ezek az érzések igenis szervesen hozzátartoznak ahhoz a fogalomhoz, amiről, amiért leültünk beszélgetni. Ha ezek keserűek, ha íztelen a hitvesi csók, hűvös a jó reggelt kívánás, akkor az ember egyszer csak kezdi magát rosszul érezni, és szomjat oltani, választ kapni máshova megy.- Ezeket én is így gondolom, de arra a kérdésre, hogy miért jutunk el arra a pontra, hogy érzelemszegénység, hogy miként kellene a párválasztást pontosabban, az egész közös életre kiterjedőn, jobban megoldani, mi aligha adhatunk most választ.- Ebben meg én értek egyet, tehát folytassuk ott, hogy hazaszeretet. A párválasztásnál időzzünk még egy példa erejéig, hogy mennyire fontos az azonos világnézet. Egyik nagy élményem Balczó Andrással való találkozás. Leginkább a róla készült „Küldetés” című filmből ismerhetjük. Olyan emberi dolgokról beszél, amelyek örökérvényűek. A hazaszeretetről a sorsa szól. A hazához való hűség ott bújkál a szavak mögött, amikor a filmben arról kérdezik, hogy mit csinálna, ha lenne egy lova? azt válaszolja, hogy felülne rá... És? És elmennék vele. Hova? Hangzik a kérdés a vérteskozmai ház tornácán. Hát... például Csákvárra! Miért oda? Mert az van legközelebb.. Döbbenetes, egy öttusázó olimpiai bajnok, akinek Kanadában szövetségi kapitányi állást kínálnak, nem vállalja el, mert semmi köze és nem ismeri a kanadai Himnuszt. Inkább itthon belovaglást vállalt, mert senki nem szólt neki, hogy számít rá, mint kapitányra. Mi ez, ha nem haza- szeretet? No ennek a Balczó Andrásnak van egy felesége, aki nyolc gyermeket szült. Mi ez ha nem...- ...hazaszeretet?! Jó, hogy a himnuszt említetted. Ezt én is akartam példázni. Ezt a költeményt elemeztem és összehasonlítottam a Szózattal, amikor egyik diák megkérdezi, hogy ezen a kettőn kívül van még más hasonló ostobaság is... Elképedtem és hirtelen arra gondoltam, ha megszidom, az ellenkezőjét érem el, mint amit akarok. Folytattam a megkezdett gondolatot. I- Lássuk ezek után a pályázati dolgozatodban található válaszokat.- Tulajdonképpen az egész együtt érték. Külön kiragadva egy-egy példa, csak jelzése lehet a szélsőséges gondolatoknak. Kezdjük a negatív hangvéte- lűekkel. „Én úgy érzem, hogy nem tartozom semmivel a hazának, örüljön, hogy még itthon vagyok és építem a szocializmust. Gmk, az az igazi, másképp úgysem élsz meg.” „A magyarságot nem szégyellem, de a történelmi események válthatnának ki belőlem valami ellenérzést... A legalapvetőbb hibák: a pénzügyi dolgok, a munkások kihasználása és a túlzott szeszfogyasztás.” „Egy apró pont a világ térképén, ez a szülőföld. így már kicsit közelebb áll hozzám. Szeretem ezt a földet, de nem szeretem rajta a határokat, a megkülönböztetést." „Egy falevél vagyok a fán, rám is szükség van, hogy a fa életben maradjon. Én is részesedem az esőből, napfényből, mely éri a fát.”- Hagyjuk, ez így tényleg csonka. Ám van itt egy levél a Berzsenyi Társaság titkárától, Kiss Dénestől, aki azt kérte, hogy add hozzájárulásodat ahhoz, hogy itt-ott kihagyásokkal jelenhessen meg a dolgozatod a készülő kötetben, ami összegyűjti ezeket a munkákat...- Én azt válaszoltam, hogy ma, 1987- ben, amikor a hazának olyan nagy szüksége van az őszinteségre és a tényekkel való szembesülésre, hogy az ismert bajokból kilábaljon, nem merülhet fel a kérdés, hogy megjelenhet-e csonkán- bénán ez a kis dolgozatocska. Hogy szomorú a kép? az igaz, de nem is változik meg, ha kihagyjuk azokat a részeket, ha nem beszélünk róla. Az is szomorú, hogy az őszinteséghez bátorság kell. Most pedig erre biztatnak bennünket... I - Köszönöm a beszélgetést. Nem egyszer előfordul az ember életében, hogy valami olyat gondol, ami véleménye szerint csodálatos, nagyon fontos, nagyszerű, megörökítésre méltó - s ezt mások nem méltányolják, tán még oda sem figyelnek. Az ötlet gazdája netán még nevetségessé is válik. S ha ilyen megtörténhet az egyes emberrel, miért ne eshetne meg akár egy-egy komoly testülettel is. 1940-ben történt az alábbi eset. Javaslat Murga új nevére Ha hinni lehet az egykori iratoknak, akkor Murgán - Tolna megyei kisközségben, ahova a szekszárd-tamási útról ágazik le a községbe vezető bekötőút - heteken, hónapokon át a lakosság körében beszédtéma volt a község nevének megváltoztatása. Állítólag oly elemi erővel volt jelen ez a község politikai életében, hogy a község képviselö-testülete kénytelen volt, augusztus 20-ra, az államalapító király ünnepén rendkívüli közgyűlést tartani. „A községi bíró a megjelentek üdvözlése után az ülést megnyitja és megállapítja, hogy az összehívás szabályszerű módon eszközöltetett és hogy a tagok határozatképes számban jelentek meg” - olvashatjuk a jegyzőkönyvben. Ezt követően megtörtént a téma előterjesztése. „Rumy Ernő főjegyző engedve a községi lakosság azon többízbeni önként megnyilvánult lelkes óhajának, hogy nagy szülöttjének a község elnevezésében is örök emléket állítson, a következő határozati javaslatot terjeszti elő: Murga község képviselö-testülete utasítja a községi elöljáróságot, hogy a község nevének „Gömbösháza”-ban való megállapítását és törzskönyvezését, valamint a község pecsétjében a jákfai Gömbös család címerének használatát a törvényhatóság útján a m. kir. belügyminiszter úrnál kérelmezze.” Az előterjesztett javaslatot a főjegyző kellően meg is indokolta. Idézzük a jegyzőkönyvbe foglalt szöveget: „Néhai vitéz jákfai Gömbös Gyula, községünk szülöttje, itt töltötte gyermekéveit, anyai ősei itt porladnak, gyermekkori játszótársai még élénken emlékeznek az ifjú Gömbös katonás, egyenes, de mindig igazságos gesztusaira. Innen e szerény tanítói lakból indult el fényesen ívelő élet- útjára, melynek végén kormányelnöki székbe emelte saját kiváló tehetsége. Kétségtelen, hogy az ő politikai élesés előrelátása vezette a nemzetet azon két hatalmas birodalom baráti szereteté- be, melynek segítségével remélhetjük a trianoni békeparancs igazságtalanságainak orvoslását. Sorsa nem engedte meg, hogy nagyvonalú elgondolásainak eredményét megérhesse, a halál túlko- rán ütötte ki kezéből a kormányelnöki pálcát, mellyel nemzetét szebb, jobb, boldogabb jövő felé vezette. A község, mely büszkén vallja őt szülöttjének, őszinte ragaszkodásának és nagyrabecsülésének azzal óhajt kifejezést adni, hogy nevében örökíti meg sohasem hervadó államférfiúi érdemeit.” A határozati javaslatot, az indoklást a rendkívüli közgyűlés egyhangúlag elfogadta. A képviselő-testület felkérte az özvegyet, engedélyezze a családi címer használatát. Ehhez Gömbös Gyuláné ...mint a Gömbös család jelenlegi feje feltétlen beleegyezésemet adom ahhoz, hogy családi címerünk Gömbösháza község pecsétjében állandóan használtassék”. A község képviselö-testülete úgy vélte, simán fog menni minden, hiszen a volt miniszterelnökről kívánták elnevezni a községet, olyan személyről, aki az uralkodó osztályok számottevő hányadának politikai nézeteit képviselte, és igyekezett azt megvalósítani. Az alispánhoz felterjesztett községi indítványvéleményezésre a megye főlevéltárnokához került. Valószínűleg, ha rajta múlott volna a dolog, félreteszi az egészet. De ezt politikai okok miatt nem tehette. Olyan véleményt kellett adnia, amely megfelelt saját szakmájának is, és a kívánságnak is eleget tesz. Ezt jól érzékelhetjük az általa készített javaslatban. Idézzük: „Murga község neve régi tekintélyes család emlékét örökíti meg. így többek között Nicolaus de Murga követi minőségben szerepelt az 1505-iki országgyűlésen. Bár korábbi adatokról nem tudok, mégis arra következtetek, hogy Tormás, Tevelhez hasonlóan régi vezér nevét és szállásbirtokát őrzi e név. így aztán a név- változtatással eltűnne ismét egy ősi név a köztudatból. Az ilyen változtatások nem helyeselhetők.” Ugyanakkor kifejti azt a véleményt is, hogy nem tud a község kívánsága elöl kitérni, s maga arra tett javaslatot, hogy a község új neve: Gömbösgyula legyen. A megye törvényhatósági bizottságának kisgyülése 1940. november 12-én elfogadta a községi határozat indoklását, de a beterjesztett nevet a főlevéltárnok álláspontja szerint: Gömbösgyulára változtatta. Az egész iratköteget ezt követően az alispáni hivatal felterjesztette a belügyminiszterhez jóváhagyásra. Ott nem volt sürgős a dolog. Csak két évvel később, 1942. július 13-án hozták meg a döntést - elutasították mind a községi, mind a megyei javaslatot, és az eredeti név megtartását rendelték el. A belügyminiszteri indoklás hasonló volt a megye főlevéltárnokához. „Murga község régi középkori település és ezért a község nevének fenntartását a történelmi múlt emlékének a köteles megőrzése indokolja. A Murga községnév fenntartását indokolja továbbá az a körülmény is, hogy a község éppen, mint néhai Gömbös Gyula születési helye vált közismertté, tehát a volt miniszterelnök emlékét ezzel a névvel is megőrzi.” A kérdés tehát eldőlt. Az alispán ezt követően közölte a felsőbb hatóság rendelkezését a járás főszolgabírájával és a községi képviselő-testülettel - s ezt követően többé már nem volt hasonló kezdeményezés. Murga megmaradt Murgá- nak, a község változatlanul a kisközségek csoportjába tartozik, de alig-alig emlékeznek már az ott lakók a fenti eseményre. Az ország pedig elfelejtette, hol született Gömbös Gyula. Több ezer idegen munkás Tolna megyében Az Országos Gazdasági Munkaközvetítő Hivatal 1941. évről megyei szintű bontásban jelentést tett közzé a mező- gazdasági munkaerőpiacról. A jelentésből megtudjuk, hogy Tolna megyét 3427 személy kereste fel, hogy munkát vállaljon, s közülük 1449 személy közvetítéssel érkezett. A megye általános helyzetét így értékelte a hivatal: „A vármegye területén mind az éves gazdasági cselédekben, mind a szakmá- nyosokban és napszámosokban hiány mutatkozott. Ehhez képest minden munkára alkalmas és dolgozni akaró munkás a hatóságilag megállapított és a megélhetést biztosító munkabérek mellett megfelelő munkaalkalmat tudott biztosítani magának. Az év vége felé a mező- gazdasági munkásoknak ruházati cikkekkel történő ellátásánál mutatkozott nehézség. A számottevő munkáshiány következtében a munkamorál erősen leromlott. Idegen vármegyék területéről mintegy 3400 munkás szerződését jelentették be.” Léggömbakció 1942 szeptemberében A propaganda és háborús célokra felhasznált léggömbakció nem a hidegháborús időszak terméke, noha tömeges méretekben akkor alkalmazták először. Mint tudjuk, Magyarország ellen 1956 nyarán vetették be ezt az eszközt. De a 18.601/1942. alispáni iktatószám alatt lévő irategyüttes arról tanúskodik, hogy mintegy másfél évtizeddel korábban is érkeztek léggömbök. 1942. szeptember 17-én Tengelic község jegyzője jelentést küldött a központi járás főszolgabírójának a „dr. Csapó Dániel uradalmában leesett gyújtóbombáról”. E jelentés szerint szeptember 17-én „délelőtt 10 órakor egy drb gumiléggömbös ellenséges gyújtóbomba esett le, mivel a künn legelő csikók közé esett, sem azok között, sem másban kárt nem tett. Az uradalom bejelentésére a csendőrség ki szállt s a bombát behozta.” A főszolgabíró egy nappal később, szeptember 18-án értesült a tengelici esetről, még további információkhoz is jutott. Idézzük az alispánhoz küldött levelének egy részletét: „... Az őrparancsnoktól úgy értesültem, hogy a csapó-tengelici legelőn a csikós valóban talált egy kipukkadt ellenséges eredetű gumi léggömböt s rajta lógott egy kb. 5 literes bádogtartály, amiben még kb. 2 liter petróleum volt. Egyéb nem volt rajta. Ugyancsak Tolnán arról értesültem, hogy ott d.e. 7 és d.u. 1 óra között több, meglehetősen nagy magasságban szálló ellenséges léggömböt észleltek. A léggömbök a napfényben úgy csillogtak, mint valami csillag, mondják az észlelők. A légófigyelő őrs tagjai és még többen mások is látták a léggömböket, amelyek Tolna felett Szekszárd irányában szálltak tovább.” K. BALOG JÁNOS
