Tolna Megyei Népújság, 1987. november (37. évfolyam, 258-282. szám)
1987-11-28 / 281. szám
1987. november 28. (^T\ 10 NÉPÚJSÁG RO D ion Oláh János: Fényévnyi i Verebek csivognak, az óra csendbe' jár, a falon képek a megállt időben, ott van a légpuskás, kegyetlen ifjúság fényévnyi messze távolodva tőlem, s a mohos udvaron, a diófák alatt komótos foltokban táncol tovább a Nap. messze Mióta az üzemünkben megszűnt a géemká, s kiderült, hogy nem kevesen, hanem nagyon is sokan vagyunk a kitűzött gazdasági célok megvalósításához, rám szakadt az idő. Igen, rámszakadt, mert eddig tizennégy-tizenöt órákat dolgoztam naponta, most meg a nyolcra is alig akad munka. Hogy egészen pontos legyek, eddig nyolc órát dolgozgattunk, amiért fizetgettek, és hat-hét órát hajtottunk, amiből éltünk. Most azt akarják, hogy nyolc órát hajtsunk. Csak az nem egészen világos, miből fogunk élni. No, de ez nem az én gondom, hiszen olvastam az újságban, hogy a vállalat feladata a gazdaságos termelés, az államé pedig a teljes foglalkoztatottság fenntartása. Rám csak az tartozik, hogy több lett a szabadidőm, most már elolvashatom a tíz évvel ezelőtti újságokat is. Az egyik régi lapban találtam egy nagyon érdekes cikket a pénzről. Figyelemreméltó képekkel illusztrálták. Mindegyiken egy-egy Nagy Ember képe volt. Gondoltam is rá, hogy szépen körbevágom, és elmegyek vele a közértbe vásárolni. Csak az volt a baj, hogy a hátoldalán szöveg volt. Többek között azt írták rá, hogy a pénz értékmérő. Ha ezt elolvassa a pénztárosnő, rögtön eszébe jut, hogy még nem ragasztották rá a lisztre a mai árat, és röhögőgörcsöt kap. Ekkor jöttem rá, hogy a pénz tulajdonképpen ismeretterjesztő jellegű reklám. Ezt mindenki olvassa, még az analfabéták is. A Nagy Emberekről szóló könyveket meg... szóval az érdeklődők. Csak azt nem értem, miért választják külön a bankot és a TIT-et. Ha ösz- szevonnák, egy csomó munkaerőt szabadíthatnának föl a termelés számára. Aztán rájöttem, hogy nincs igazam. Az egyik cég fölfedezi a Nagy Embereket, a másik kinyomatja a bankót. Nézzük csak! Negyvennyolcban először fölfedezték Petőfit. Nagy pénz volt a zöld tízes. A parasztpárt az mondta erre: Dózsa. Húszas lett belőle. Aztán jött a piros kontra: Kossuth a százason. Ezzel el is dőlt a parti sora. Ez még nem volt hazárdjáték, hiszen lyukas volt a kétfilléresl... Jó ideig így osztották a kártyát. Igen ám, de az irodalomelmélet is fejlődött közben. - Ady nem volt elég nagy költő? - kérdezték. - De igen - hangzott a válasz, és megszületett az új bankó. Kiderült, hogy nagyobb, mint Petőfi. Be is vonták. Ekkor föl lázadtak a zenészek: - És Bartók talán kutya?- Lenyűgöző érv volt, elsöpört minden ellenvéleményt. Azt is kinyomták. Az éjszaka lidérces álmom volt. Óriások vonultak el előttem. Semmelweis, az anyák megmentője, Puskás Tivadar kettétört telefonközponttal a kezében, Bánki Donáth egy hatalmas porlasztóval, József Attila legújabb versét lobogtatva, Radnóti rongyos katonaköpenyben írta az eclogáit, Madách Lucifert húzta a fülénél fogva a falanszterbe, Erkel éppen Lisztre várt a közért előtt, és Deák Ferenccel egyezkedett arról, ki a legnagyobb magyar: ő vagy Széchenyi. Nem is tudom, mi lett volna, ha föl nem riadok valami szokatlan zajra. Fölborult a szék, melynek a karfájára raktam az este a zakómat. Nejem átszellemült arccal, könyékig kotorászott a zsebében, s közben a fejét csóválva ismételgette:- Nem igaz, hogy csak ennyit kerestél! A Józsika zsebpénzére sem elég... T. ÁGOSTON LÁSZLÓ Csányi László: Égtájak utassal Nincs elfogadható magyarázat, hogy lapunk miért hallgatott ez idáig Csányi László: Égtájak utassal című, ez év nyarán megjelent könyvének ismertetésével. Talán a közvetlen környezetben élők iránti elfogult tisztelet tartotta vissza például e sorok íróját a megszólalástól, annak ellenére, hogy országos lapok irodalmi rovatai nagy elismeréssel szóltak a Tolna Megyei Tanács és a Béri Balogh Ádám Megyei Múzeum e kiadványáról, méltatva a szándékot. Hajtsunk tehát főt mi is a kiadói gondoskodás előtt. Bármennyire is hisszük, hogy jól ismerjük a velünk egy úton járókat, számtalan példa igazolja, hogy mindig akad új motívum az életrajzon, az arcélnek egy-egy felfedezésre váró részlete, így van ez Csányi László esetében is. Annak ellenére, hogy lapunk kritikai oldalán hétről hétre kitárulkozik, gondolatait ruhát- lanítja színházi és tévéjegyzete kapcsán, mégis úgy érezzük, hordoz valami titkot. Nem más ez, mint a tudás. Ez von személye köré - egyszersmind védelmet jelentő - burkot is. Az irodalom és művészet oldalak szerkesztőjeként - ugyancsak lapunknál - értéket meghatározó, orientáló, ízlést formáló, nevelő egyéniség. S mint ilyen, e pályán mozgók mestere. Személye, karaktere, éppen az említettek miatt rokonszenves, vagy éppen antipatikus, de mindig jelenlevő és a szándéka szerint alkotó módon. Az irodalmi hetilapokban megjelenő írásai, riportjai sajátos szemléletről, egyéni látásmódról árulkodnak. Kisebb sugarú az a kör, ahol Csányi László mint esszéista magot vethet, visszhangot várhat, jóllehet mégis ez a számára otthont, biztonságot jelentő térség. Biztonság. Azért kell megkülönböztetett hangsúlyt adni e fogalomnak, mert Csányi László életével példázza, milyen fontos a személyiség fejlődéséhez a lét biztonsága. Nemzedéke oly korban élte ifjúságát, olyan próbatételeken kellett a gondolatnak érlődni, a szellemnek erősödni, amikor a puszta hallgatás, vagy a tények elhallgatása volt az életben maradás feltétele. Intelligencia kérdése ki, miként viselkedik, alkalmazkodik a körülötte változó világhoz, történésekhez. Az is, hogy tudja, mikor kell írói hárfára cserélni a költői lantot ahhoz, hogy a maradandóság reményében helyet vívjon magának, súlyt adjon nevének. Csányi László ezt minden időben pontosan, tisztán látta, és ennek megfelelően lépett a választott úton. A kötet szerkesztője - Vadas Ferenc - olyan portrévázlatot ad közre Csányi Lászlóról, az íróról, az irodalomtörténészről és emberről, hogy ezúttal fölösleges minden ezekre vonatkozó adat, részlet idézése. A szerző irodalmi kalandozásra hívja „remélt olvasóit”, utasként a különböző égtájakra. Olyan dimenziókra kell itt gondolni, amelyek Börzsönytől Rácegresig vezetnek, Vörösmarty Mihályt és Illyés Gyulát szólítva. Az avatottabbak, Csányi László baráti köréhez tartozók tudják, hogy Bécs és Firenze éppen olyan ihletet adó helyszíne életének - ahol az adott nép nyelvén is meg tudja magát értetni mint a Babits udvara. A kötetben található tanulmányokat kísérletnek szánta, olyan elvégzett dolognak, amit mint kézműves, szabad emberként szolgálatával megtehet. Mindezt teszi - és talán nem tűnik udvariaskodásnak, hiszen Illyés Gyula minősítette így - európai színvonalon, ahol műveltségének határai is kereshetők. A születésnapra megjelent tanulmánygyűjtemény olyan ajándék, amellyel az ünneplő olvasó éppen olyan tartalmas emléket mondhat magáénak, mint az ünnepelt író. D. K. J. Dr. Nagy János, a Vegyi Művek közgazdásza mindennap elmegy a kis borbélyüzlet előtt. A bejárati ajtó felett réztányér, az ajtó mellett vitrinszerű kirakat. Kifakult, poros parókák, kölnisüvegek, csend. Beles az ajtón. Csak a borbély ül bent egyedül. Néz ki az ablakon.- Be lehet még jönni?- Tessék parancsolni! Hajvágást? Rég tetszett itt járni.- Mindig siet az ember. Dr. Nagy a kopott borbélyszékbe ül.- Mennyit lehet?- Közepesen. Fésűk. Ollók. Dr. Nagy elmerengve nézi a tükröt, nézi kopaszodó önmagát, s valami különös érzés lepi meg. Az öregedés lenne?! Mintha messziről hallaná a borbély hangját.- Jó lesz így?- Persze, persze. Esetleg a szemöldököt.- Igen, a szemöldököt. így ni. Már meg is vagyunk.- Köszönöm.- Nagyon siet?-Én?- Már rég szerettem volna Önnel beszélni, de mindig voltak az üzletben.- Velem?!- Segítsen uram, olyan nagy bajban vagyok!- Nem értem.- Három éve akarunk gyereket, de nem sikerül.- Én mit tehetnék?- Ha Ön megpróbálná, Nagy úr.-Én?- Ön nagyon szimpatikus a feleségemnek- Nem is ismerem az Ön kedves feleségét. Nem, nem! Ez csak félreértés lehet.- Már többször találkozott Önnel az utcán, Nagy úr.- De honnan tudja a nevemet?- Kérem szépen... - mondták. Látásból már a feleségem is ismeri.- Megtisztelő, kedves....- Balogh.- Igen, megtisztelő, kedves Balogh úr.- A feleségem bolondul a gyerekekért... Úgy érzem, hogy már meg is vet.- Ennyire?- Igen. Pedig mindent megpróbáltam. Önnek elmondom, kedves doktor úr. Igazán nem lustálkodtam, de most már nem bírom tovább. Már nem merek hazajárni. Inkább egyedül ülök itt a műhelyben... Megtenné, Nagy úr? Meglátja, simán megy majd minden. Kedves, szép, tiszta teremtés a feleségem.- Az Ön ajánlata, kedves Balogh meglepő és nagyon kedves. Nagy a tükör felé les. Megelégedett arc mosolyog vissza. Fiatalosan, hetykén.- Tudom, hogy nem a férjek szokták az ilyesmit elrendezni, de meg fog engem érteni... A házasságomért még erre is képes vagyok.- Önben érző szív dobog.- Elvállalja kérem ezt a kis munkát? Ne tessék nemet mondani, mert mással nem áll szóba az én kis asszonykám. Jól ismerem őt. Nagyon igényes. Önt finom, megnyerő férfiúnak tartja.- Nagyon megtisztelő.- Számíthatok akkor az Ön segítségére?- De nincs harag! Nincs harag utána!- Harag, uram? Nem ismer Ön még engem, kedves Nagy doktor. Egy a fontos, hogy meglegyen a Zolika.- Milyen Zolika?- Az én fiam, a Zolika.- Azt meg csak bízza rám! De teljes diszkréciót kérek, Nem lenne jó, ha holmi mendemonda... meg hát a szóbeszéd az Ön férfiúi tekintélyét is kikezdhetné... Lehetne az Ön lakásán?- Természetesen. Ott az asszonykám sem fog idegenkedni. Nagyon jó lesz így.- És ha már ilyen közeli kapcsolatba kerülök veletek: szervusz!- Szevasz! Ezután Józsi vagyok.- Én meg Janó.- Szólíthassalak csak dokinak, komám! Mindenféle népség van már baráti körömben. Most már orvos is lesz.- Orvos? Nem vagyok én orvos! Közgazdász vagyok. Köz- gazdasági doktor.- Dr. Nagy János!- Az.- De te, Ön nem a híres nőgyógyász?- Azt a kórházban kell keresni... De nincs harag, Balogh úr.- Harag? Dr. Nagy János, a Vegyi Müvek közgazdásza megigazítja a kalapját és elindul. A kis sarki borbélyműhelyben még sokáig ég a villany. Szibériai reggel. Az írószövetségi küldöttség - repülővel - éjfél előtt indult Moszkvából, s kora reggel érkezett meg Novoszibirszkbe. Hiába, a négyórás időeltolódás... Budapesthez hat. Állok a repülőtér tranzitvárótermében, kibámulok a hatalmas üvegablakokon, még alig-alig dereng, végtelen a csend és a nyugalom. Pára és köd - szeptember elején járunk. Az üvegen át megpróbálom magamba szívni Szibériát. Talán megszeretem, talán ö is megszeret engem. Hiszen keresztapám sokat mesélt róla, a második nagy háború után itt volt hadifogoly. Régen volt, háború után voltunk. Es most béke van, nagy-nagy csend, nyugalom. Beszállunk a mikrobuszba, s ahogy haladunk Novoszibirszk új központja felé, hirtelen minden megváltozik. Az utakon hatalmas a forgalom, főleg a városból kifelé jövőn. Vologya, a fogadónk (kedves 30-as fiú) megjegyzi: „Szabad szombat van, mindenki igyekszik ki a dácsájába. Talán ez az utolsó nyári hétvége.” Egyszeriben otthon érzem magam, hiszen nálunk is közeledik az ősz, s aki teheti, menekül ki a szabadba. Elhelyezkedünk a szállodában, most a pihenés következne, a város bemutatása délutánra van tervezve, de engem nem fog a hely. Elindulok egyedül a város felfedezésére. A hatalmas Novoszibirszk Szállóval átellenben van egy pályaudvar, odamegyek. Itt is hatalmas hét végi forgalom. Mintha Miskolc vagy Debrecen pályaudvarán lennék. Sietős és ráérős emberek, buszra tolongók és kényelmesen várakozók váltakozása sorban állás a vasúti jegyért, bábeli nyelvzavar, padokon alvó emberek, gyerekek, rengeteg gyerek: sírók és alvók, mintha otthon lennék. Kibontott elemózsiás csomagok, de velünk ellentétben alkohol sehol. Sőt, dohányozni is tilos, csak a kijelölt helyeken szabad. Az emberek végtelen nyugodtak (nem úgy, mint nálunk), megfontoltan, békésen várnak a sorukra. A pályaudvar után rövid sétát teszek Novoszibirszk új negyedében. Az igazi várost 1937-ben kezdték építeni, rengeteg az új épület, de imitt-amott még a régi faházak is feltűnnek a betonkolosszusok árnyékában. Szeretnék belesni az ablakokon, reménytelen; a város zárt és szigorú. * Közel van még a háború. Percnyi pontossággal érkezem a szálloda halijába, a mai program rövid városnézés, Novoszibirszk igazi központjába hajtunk. A kedves idegenvezető nő szorgalmasan magyarázza a látnivalókat. A Nemzeti Parknál kitessékel bennünket a mikrobuszból, s megkér, hogy oltsam el a cigarettámat. Némán sétálunk a gyönyörűen ápolt, zöldtől gazdag parkban. A kőposztamenseken a szibériai történelem nagy alakjainak mellszobrai, politikusok, történészek, művészek... Hatalmas, égbenyúló gránittáblákhoz érünk, rajtuk a második világháború alatt elesett novoszibirszki hősök vörösrézzel bevésett nevei. Közel harmincezer ember esett el a nagy honvédő háború alatt csak Novoszibirszkből. Az utolsó oszlopon még van hely, hiszen ahogy a kísérőnk mondja, még ma is kerülnek elő új nevek, s az életben maradottak itt örökítik meg az emléküket, öreg néni fényesre sikál egy régi nevet, mellett egy szál vörös szegfű, nem néz ránk, csendesen beszél magában. Lehajtott fejjel megyünk ki a Nemzeti Parkból. Túl közel van még a háború. * Vitya. Másnap hajókirándulást tettünk az Ob folyón, itt ismerkedtem meg a 30-as, jóvágású, szőke, kékszemű szibériai legénynyel. A menetrendszerű hajóval ruccantunk ki a város közelébe, az üdülőnegyedbe. Mi voltunk egyedül külföldi utasok, rajtunk kívül többnyire novoszibirszki munkás külsejű emberek szorongtak a hajón. Mikor megtudták, hogy magyarok vagyunk, azonnal helyet adtak nekünk az ablak melletti üléseknél, hadd lássuk közvetlenül a gyönyörő szibériai tájat, ami leírha- tatlanul szép. Valami végtelen fenséges nyugalom fogja el az embert, ahogy a szelíden dimbes-dombos, különféle erdőkkel tarkított tájat nézi. Szemerkélt az eső, a szél is fújt, hol kisütött a nap, hol meg elbújt a felhők mögé, de szinte percenként. Kimentem a hajó végébe, rágyújtottam. Vitya, aki a hajón, mint kikötőlegény dolgozott, megveregette a vállam: - Ha akarod, felmehetünk a kormányosfülkébe, onnan jobban látsz. - Boldogan igent mondtam, és néhány perc múlva az egész kis magyar küldöttség itt szorongott. A parancsnok, velem egy idős, 40-es férfi, Alexandr, készségesen és nagy szeretettel mutatta be a látnivalókat. A visszafelé út is szép volt. Most már újra a fedélzetről néztem az elsuhanó erdőket. Vitya cigarettával kínált és én visszakináltam. Elfogadta. Aztán elkövettem egy szarvashibát, egy bontott cigarettát akartam ajándékozni neki. Kerekperec visszautasította, sőt az arcáról még a szokásos kedves mosolya is eltűnt. Elszégyelltem magam, mert a bőrömön tapasztaltam (amit már otthon is hallottam), hogy a szibériai embert kemény fából faragták, büszke és önérzetes. Akárcsak nálunk az Alföldön. Idősebb emberek jöttek ki hozzánk. Cigarettáztunk, beszélgettünk a várható gyümölcstermésről, meg arról, hogy vége a nyárnak, bezárták a dácsájukat, de majd tavasszal, úgy április végén minden újrakezdődik. Mintha csak otthon lettem volna. Szép őszi vasárnap volt. Vityával másnap délután a városban újra találkoztam, az egyik novoszibirszki kis utcában, úgy délután öt óra felé. Arra jártamban az egyik üzlet előtt sorban állókra lettem figyelmes. Beálltam a sorba: konyakárusítás volt. Volt időm, figyeltem az arcokat. Minden rendben ment, hangos szó sehol. A tarkómban éreztem, hogy valaki figyel: Vitya volt. Integetett, menjek át hozzá, ő jóval előbb állt a sorban. Nehezen ugyan, de elszántam magam, és átmentem hozzá, szorongattuk egymás kezét: - Hát, te?! Hát, te?! - Mintha csak otthon lettem volna, valamelyik vidéki testvéremnél. Húsz percen belül sorra kerültünk, vettük 2-2 üveg grúz konyakot, mást nem árusítottak. Aztán már az utcán voltunk, egymás után szívtuk a cigarettákat, magunkról beszélgettünk. Vitya elmondta, hogy két szabadnapja van, és most egy kicsit lazíthat. Május 1 -je óta először szabad. Már csak néhány hét, s az Obon leáll a hajós forgalom, s akkor aztán kipihenheti magát a szibériai télben. Különben falun él, két gyereke van, elégedett, jól keres, bár a szezonban sokat kell dolgoznia, de megéri. Havi 350 rubelt keres. Hirtelen ötlettel meghívtam a szállodai szobámba, volt még egy kis barackpálinkám, meg némi szalámim. Szabadkozott: Nem vagyok úgy öltözve, borostás is vagyok, talán be sem engednének. Mondtam, ezzel ne törődj, bízd rám. Nagy nehezen kötélnek állt. A szállodában beszálltunk a liftbe, a szobaszomszédom rögtön beszédbe elegyedett velem, s csak amikor a lift megállt a nyolcadikon, akkor vettem észre, hogy Vitya eltűnt. Hogy miért? Azt hiszem, értem. A vidéki ember gátlásossága úgy látszik egyaránt rokon vonása a szibériai és a magyar embernek. Búcsú a szibériai földtől. Elutazásunk napján egy közeli kolhozba látogattunk, úgy negyven kilométernyire Novoszibirszktől. Ésett az eső. A központban csak idős emberekkel találkoztunk: - Mindenki a földön van - mondta Vitalij, a helyi Írószövetség titkára -, ez így van rendjén, most folyik a betakarítás. - Azért mégis sikerült „betévednünk” egy portára. Takaros paraszt faház volt, belül a legnagyobb kényelemmel. Színes tévé, rádió, lemezjátszó, egyszóval minden volt benne. Levettük a cipőnket, nem akartunk piszkolni. A földön, a falakon gyönyörő kéziszőttes szőnyegek. Az idős háziasszony készségesen megmutatott mindent. Megkérdezte: - A magyarok azért gazdagabbak ugye, mint mi? Éz csak amolyan szegényesebb porta. - Csak mosolyogtunk. Dél jócskán elmúlt, amikor elhagytuk a szibériai kolhozt, visszaindultunk Novoszibirszkbe. Félúton, Vitalij „elterelte” a mikrobuszt. Egy földút közepén megálltunk, kíváncsian vártuk, hogy mi fog történni. Vitalij kenyeret, felvágottat, sajtot szedett elő a táskájából, és egy üveg sztolicsnaja vodkát, meg apró poharakat. Körbekínálta a harapnivalót, töltött a poharakba, az órájára nézett, elmúlt kettő, s azt mondta: - Nézzetek ki, ez a szibériai föld, és ti most egyelőre elbúcsúztok tőle. Igyunk erre, és harapjunk hozzá valamit, abban a reményben, hogy még viszontlátjuk egymást. Ittunk, eszegettünk, némán fürkésztük egymás tekintetét és a szibériai földet. Újhelyi János: Szibériai pillanatok Pénztörténet Fischer Lajos: Segítőkészség
