Tolna Megyei Népújság, 1987. november (37. évfolyam, 258-282. szám)

1987-11-28 / 281. szám

1987. november 28. ^PÜJSÄG 11 Művészet és forradalom Régi és új életforma (Orosz Múzeum, Leningrád) Az idei évad nagy szenzációja a Mű­csarnok reprezentatív kiállítása, mely a Szovjetunió határain kívül először Ma­gyarországon mutatja be a maga teljes­ségében az orosz-szovjet avantgárd mű­vészetet. A kétszáznegyvenegy alkotó több mint hétszáz műve méltán képviseli azt a ter­mékeny sugárzást, amely 1910-től 1932- ig az orosz művészetet betöltötte. A szá­zad tízes éveiben kibontakozó, serkentő szellemi-kulturális közeg, melyben az orosz avantgárd művészet létrejött, volt az ihletője azoknak az alkotásoknak is, amelyek ma már a 20. századi egyete­mes művészet klasszikusai, és először láthatók Magyarországon. A kiállítás ta­núbizonysága annak a tételnek, hogy a társadalom forradalma a tehetségek for­radalmával párosulva meghatározó mér­tékben írja át a művészet fejlődését - a Szovjetunióban ezekben az évtizedek­ben éppen a modern művészet történe­tét. Az úttörő orosz avantgárd művészek munkássága, akiknek tevékenysége meghatározta ezt a korszakot, ma még kevéssé ismert, mert csak a peresztrojka irányította rá a figyelmet. Műveik eddig közgyűjtemények raktáraiban vártak az újrafelfedeztetésre. Az átfogó jellegű kiállítás nagy szenzációi éppen az ő mű­veik, és más alkotók ekkor keletkezett művei, híven tükrözik az 1905-1917 kö­zötti időszak nagy társadalmi katakliz­máinak légkörét, reményeit, vágyait, sőt utópiáit is. A korszak az új művészet legérdeke­sebb szakasza, melyet hallatlan sokrétű­ség, mindenre nyitottság jellemez. A ve­zető - többnyire fiatal művészek - az avantgárd naiv hitével és erőszakossá­gával a tömegek életétakarták átformálni saját művészeti elveik rákényszerítésé- vel. Az új eszmék szakadatlan áradatban gyakran meghökkentő formákban jelent­keztek Moszkva és Pétervár gomba mód­ra szaporodó művészeti egyesüléseinek kiállításain. Az új törekvések gyújtópont­jai a Larinov és Goncsarov által kezde­ményezett tárlatok lettek, ahol a 20. szá­zadi egyetemes művészetek nagyjai Tat- lin, Malevics, Chagall, Exter, Burljuk, Kandinszkij és a számunkra teljesen is­meretlen, kitűnő Le Dantu és társaik sze­repeltek műveikkel. A történelem drámai lendületét jól köz­vetíti a kiállítás. A „hadikommunizmus” éveiben, amikor az ország élethalálhar­cát vívta a reakcióval, a polgárháború idején a művészet harci fegyver volt, a művészek plakátokat rajzoltak, agitá- ciós vonatokat, jelszavakat festettek, tri­bünöket terveztek. Vezetőjük Majakovsz­kij volt, akinek egész sor műve látható a kiállításon. A forradalom előtti években az avant­gárd művészek új korszakot nyitottak a színházi díszlet- és jelmeztervezésben, a színházat elvi programjaik megtestesí­tőjének szánva. Széles távlatú utópiszti­kus terveikben tárul fel a ma építészete, technikája. A forradalom után a forradalom előtti absztrakt kezdeményezéseket az építé­szet, a formatervezés területein kívánták hasznosítani. Itt születtek meg a konst­ruktivizmusnak a későbbi Bauhaus- mozgalomban realizált, az egyetemes művészet képét átalakító alapkoncep­ciói Rodcsenko, Liszickij, Brik műveiben. A művészek kísérletezéseiket laborató­riumi stádiumnak tekintették, amelyre hi­tük szerint hamarosan szükség lesz, ami­kor művészek irányítják az új társadalom építészetét, festészetét, formatervezését, színházi díszlet- és jelmeztervezését, stb. Iparművészeti tárgyakat, edényeket, por­celánokat, ruhákat, szöveteket is tervez­tek. A kiállítás ezen érdekes darabjai tu­lajdonképpen az orosz Art Deco különle­ges jelenségei. 1920-as év végétől kezdve a soron kö­vetkező politikai feladat a „termelési pro­paganda” volt, melynek hatásos művé­szeti támogatója ismét Majakovszkij volt. A tömegek igényeit a konstruktivista szellemben kialakított, célszerű, „mérnök művészek” által képezett formákkal kí­vánták szolgálni. E művészeket a „VHU- TEMAUSZ”, az orosz Bauhaus műhelyei­ben képezték. A „Művészetet az életbe” a „Művésze­tet a technikába" jelszavak hasonló cél­kitűzéseket szolgáltak. A festészetben a kubizmus orosz va­riációját, a „kubofuturizmust” Popova, Kljun, Udalcova és Majakovszkij munkái képviselték. A kubizmus tagadásaként létrejött „tárgy nélküli” művészet külön­böző áramlatait Larinov, Malevics ésTat- lin ma már világhírű munkái hirdetik. Na­gyon frissek ma is ezek a művek, számta­lan utánérzésük sem tudta elhalványítani elementáris hatásukat. Széles e világon jelen vannak kortárs- művészetünkben is. Tatlin világhírű III. In- ternacionálé makettja is látható az első teremben, ahol Kandinszkij képei előtt mindig sokan állnak. Ö a „szabad zenei improvizációkat" akarta közvetíteni szín­álmaiban. A kiállítás lélegzetelállító szenzációi Chagall magángyűjteményekből előke­rült korai képei is, az első világháború idejéből származó Katonák, az 1917-es Múzsa, mely már teljesen érett mű. Lehe­tetlen felsorolni rövid beszámoló kereté­ben a sok kiváló művet, mely a nagy alko­tók vonzáskörében jött létre. A hagyományos realizmus követői is megújultak, nem egy új ábrázolásmódot, kompoziciós sémát beolvasztottak mű­vészetükbe, mint a szimbolista Petrov- Vodkin, vagy a forradalmat megtestesítő típusábrázolások zseniális alkotója, Kusztogyijev. DR. BRESTYÁNYSZKY ILONA Közép-Ázsia és a Kaukázus ötvösművészete A szovjet kultúra napjaira küldte Bu­dapestre, a Nemzeti Múzeum egy sze­rény kollekcióját a moszkvai Kelet Népei­nek Művészete Állami Múzeum és a Grúz Állami Múzeum iparművészeti gyűjtemé­nyéből. Különösen szép ötvösmunkákat, ékszereket, fémedényeket, használati eszközöket és fegyvereket. A bemutató legrégibb tárgyai a 18. századból valók, a legújabbak századunk első évtizedeiből. Közép-Ázsia és a Kaukázus népeinél igen széles körű az ékszerek használata, amelyek a népi viseletnek - különösen a női öltözéknek - voltak elengedhetet­len tartozékai. Az ékszerek az embert egész életén végigkísérték. A néphit sze­rint védelmezték viselőjüket, megóvták a betegségtől, bajtól, szemmel veréstől és gazdagságot, termékenységet biztosítot­tak. Oltalmazó ereje volt az anyagnak (mindenekelőtt az ezüstnek) és a díszí­tésnél felhasznált drágaköveknek is: a karneol jólétet és békét, örömöt és bő­séget, a korall gazdagságot és bőséges gyermekáldást, a türkiz győzelmet ho­zott, az igazgyöngy kigyógyított a beteg­ségekből, megvédett a csapásoktól. Monumentalitás és a formák egysze­rűsége jellemzi Közép-Ázsia egyik haj­dani lovas népének, a türkméneknek a dísztárgyait. Vaskos karkötők, gyűrűik, melldiszeik, amulettjeik. Korántartó tok­jaik, hajfonatba való díszeik ezüstből, né­Azerbajdzsán víztartó edények ha aranyozott ezüstből készültek. Más jellegűek a kirgizek és kazahok éksze­rei, halánték- és mellfüggői, övei, gyűrűi, hajfonatdíszei és sapkacsúcsai. Teljesen más világot tükröznek a ta- dzsikok és üzbégek ékszerei. A kiállítás külön részét képezik a szamarkandi, bu- harai, hivai és kokandi rézműves meste­rek munkái. Láthatók itt rituális mosdás­nál használt vizesedények, áttört fedelű mosdótálak és tálcák. A kaukázusi fémművesség (edény-, fegyver-, ékszerkészítés) egyik legré­gibb, a VI. századtól ismert központja a dagesztáni hegyekben fekvő Kubacsi volt. Itt öntött bronz üstöket készítettek, amelyek közül a kiállításon XVIII—XIX. századi darabok láthatók. A Kaukázus­ban a rézedénygyártás központja az észak-azerbajdzsáni Lagics település volt. Az innen származó különböző for­májú és rendeltetésű edényeket és esz­közöket célszerűségük és dekorativitá- suk miatt igen nagyra értékelték. Az ötvösművészet hagyományos ága, a domborítás (trébelés) leginkább Grú­ziában terjedt el. Magas technikai és mű­vészi kivitelről tanúskodnak a XVIII—XIX. századi grúziai trébelt edények, asztali készletek, háztartási eszközök. A Kaukázus a fegyvergyártásnak is központja volt. Kubacsiban, Vlagyikav- kazban, Tbilisziben, Bakuban igen jó mi­nőségű acélból készítették az egész vilá­gon kedvelt tőröket, szablyákat, puská­kat és pisztolyokat. A pengék hüvelyét, a puskák, és pisztolyok csövét, závárzatát öntéssel, préseléssel, metszéssel, méltó­val, az acélba és az elefántcsontba arany­nyal történő tausírozással (berakással) díszítették. Szarvasbogár a Golgotán Kis Ildikó kerámiái között Miért ne vallhatnánk be, hogy a porce­lánról kialakult képünk, nézetünk nem azonos azzal, amit Kis Ildikó keramikus- művész, a szekszárdi Babits Mihály mű­velődési központ kiállítójában elénk tár? Tudtuk, hogy a porcelán tömör, fehér- cserepű kerámiatermék, nevét a Földkö­zi-tengerben élő porcelánrákról, a Por- cellanáról kapta, hogy kaolinból, föld- pátból, kvarcból magas hőfokon égetik. Azt is, hogy a kínaiak találták fel a VII. szá­zadban. Az ő kék-fehér és a japánok vi­rágos porcelánjai hatottak az európaira. Ide olasz és holland kereskedők által ju­tott. Ezek a termékek sarkallták utánzás­ra európai őseinket. Először fajanszo­kon, majd porcelánokon alkalmazták a keleti forma- és színvilág motívumait. A németországi Meissenben létesült az el­ső porcelángyár, hazánkban Fischer Mór 1839-ben alapított Herenden. Az itt készült termékekre emlékezve sorakoz­nak az aranyozott empire kancsók, vá­zák, levesestálak, tányérok, mosdók. Az­tán a szobrászok tervezte huszárok, libás kisfiúk, csipkézett primadonnák a sze­cesszió naturalista jellegű, bizarr túlzá­sokba eső irányzatát követve. Példákat ki-ki említhet környezetéből, hiszen azt sem tagadhatjuk, hogy ezek hatottak - hatnak - ízlésünkre. Ott voltak ünnepein­ken, csillogásukkal fényt adtak a hétköz­napoknak. Nos, mindez más, mint amit a buda­pesti születésű Kis Ildikó keramikus most bemutat. Ami miatt különös figyelmet ér­demel a pályája kezdetén járó művész tárlata, az a merészsége, bátorsága. Azt vállalja, hogy másként szól ezzel a vitri­nekbe szelídített, édeskés anyaggal. Gyermeki hittel és kifejezési móddal for­málja a porcelánt. Úgy, ahogy valameny- nyien gyúrtuk eső után az utca porát, vagy amint tanórákon a játékgyurmát használják a diákok. Kis Ildikó ilyen egy­szerűen fogalmaz természetről, termé­szetünkről. Tárgyai - ha tetszik - plaszti­kái félbehasított gömbök, kúpok, gúlák. Ezek felületét népesíti be apróbbnál is apróbb fákkal, bogarakkal. Komolykod­hatnánk filozofikus gondolatokat magya­rázva a golgotái hangulatot idéző ke­resztre feszített szarvasbogarak láttán, a spárgára fűzött őszi levelek előtt, vagy a kúpcsúcsra illesztett szivárványt szem­lélve. Ehelyett azonban forduljunk ma­gunkba és próbáljunk - ha nem is nevet­ni, de legalább - mosolyogni. Kis Ildikó legyőzte az anyagot. Láttatja, hogy ő ezek között a feltűzött bogarak között lehet óriás. Ez az őszinteség, önirónia az a pont, ahol művészi hitvallását fogalmazni kezdhetjük. Olyan tükröt ad elénk, amelybe nekünk is bele kell nézni, vállal­va a látványt, akkor is, ha az görbe, ha egy fintor csupán. Talán megnyugtatásunkra, meghök­kenésünk csillapítására állította ki forma- tervezett kávés- és teáskészleteit, me­lyek szintén porcelánból készültek. Ezek igazolják szakmai ismereteit, bár tudjuk, hogy mesterségbeli tudás nélkül nem vállalkozhat arra a játékra, melynek alko­tásait - Franciaország, Japán, NSZK-beli kiállítások után - most lakóhelyén, Szek- szárdon láthatjuk december 13-ig. DECSI KISS JÁNOS Fotó: KAPFINGER ANDRÁS Edények A három kereszt Szivárvány

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents