Tolna Megyei Népújság, 1987. november (37. évfolyam, 258-282. szám)
1987-11-28 / 281. szám
4 IrcTÉPÜJSÁG 1987. november 28. Melyik mondókára gondol a tanító néni? Két hónap után olvasnak az elsősök Miskolci módszer Madocsán Zokni a tévében A pöttöm hetes lemosta a táblát, a többiek is bejöttek az udvarról, kezdődhet az óra. A 27 elsős szeme a tanító nénin, Bi- czóné Pethő Veronikán. Elmondják az órás mondókát, karjukkal utánozzák a mutató mozgását, majd csendben leülnek.- Nézzük meg a magánhangzó programfalat, a képek alapján mondjuk el a magánhangzókat - szól a tanítónő, s ahogy a sárga madárka végű pálcával mutatja, a gyerekek szépen sorolják az alma, ernyő, űrhajó szavak hangzóit. A hosszú és rövid hangok szép ejtéséért dicséretet kapnak, majd nagy-nagy örömükre a mondókás zsáknál nyílik ki a tábla. Lehet találgatni, melyiknek a hangjait mondja Vera néni. Megfejtő bőven akad, akárcsak arra a kérdésre: melyik betű lakik a programfal 7. házikójának első ablakában. Persze, a „Z”. Mindenki tudja, még úgy is, hogy nem kukucskálnak oda. A copfos Erzsiké papirrépát kap jutalmul, a nyuszi küldi a tévéből, amelyben hamarason fel is tűnik egy z-vel kezdődő szó, a zokni rajza. Körülötte a képernyőn szétszórtan a betűi, melyeket egy ügyes fiú egyenként meg is mutat. Nem tévesztett el egyet sem, így aztán a számítógép rajznyuszija elmosolyodik. Ritkán kell morognia, mert sok mindent tudnak már az elsősök szeptember óta. Ismernek egy csomó mondókát, a sorszámneveket, meg tudják különböztetni az arab és a római számokat, s ami a legfontosabb: olvasnak. Van ugyan, akinek még sehogy sem akarnak a külőn-külön ismerős betűk egy szóvá kapaszkodni, de legtöbben már folyamatosan olvassák a Dörmögő Dömötör történeteit, ver- sikéit is. Ügyelnek a mondatok hangsúlyozására is, ha például „csüccs” jel, tehát pont van a végén, leviszik a hangjukat. Ü-e-a! - Ügyes vagy! Rajzolj egy házat! A teteje piros legyen. - áll a táblán az utasítás az egyik padsor számára, s mikor ők bizonyítva, hogy megértették, dolgozni kezdenek, a többiek azonnal más-más feladatokat kapnak. Négyen szókártyákat csoportosítanak, az osztály fennmaradó tagjai mon- dókákat állítanak össze, illetve csak magánhangzókat használva beszélgetnek a tanító nénivel. Ritka, hogy a kérdéseire ne érkezne felelet, a sok-sok gyakorlás eredményeként egész hosszú mondatok „rejtjeleit” is halljuk. Ilyenkor a dicséret stílszerűen: Ü-e-a!, azaz Ügyes vagy!. Pergő ritmusban zajlik a foglalkozás, alig lehet csillapítani a folyton jelentkező apróságokat. Ha olvasás a feladat, majd kiesnek a pádból, legszívesebben megrohannák Vera nénit, csak őket válassza. S ugyanilyen szívesen rajzolják először kezükkel a levegőbe, majd a munkafüzetbe a ma gyakorolt két betűt, a z-t és a zs-t. Néha odapislantanak a táblára, ahol ott szégyenkezik a hibás, az orra- meg a hanyatteső betű is, aztán meg a tanitó nénire, hogy mikor ér már oda, megfogni és egy icipicit kormányozni a néha még tétova kezecskéket. Kicsengetéskor, alig akarnak kimenni, hiszen olyan jó játék volt ez az óra is... A számítógép csak kiegészítő Mikor mégis kiürül az osztály, arról kérdezzük Biczóné Pethő Verát, miért és hogyan sajátította el ezt az új olvasástanítási formát.- Meg sok-sok pluszmunka...- Úgy érzem, az embernek mindig fel kell vérteznie magát valami újjal, s ha abban ilyen öröme telik, akkor az minden fáradságot megér. Vájer Ferencné, az egyik kislány anyukája mikor munkahelyén felkerestük, hogy megérdeklődjük, mit szóltak a szülők az új módszerhez, így fogalmazott:- Három gyermekem van, mindegyik máshogyan tanult olvasni, másképp kellett otthon segíteni, de azt hiszem, ezzel haladnak a legjobban. Szinte hihetetlen, mennyit ki lehet belőlük hozni. Persze ez köszönhető a lelkiismeretes, odaadó tanítónőnek is. CSER ILDIKÓ Fotó: GOTTVALD KÁROLY- A tévében láttam Tolnai Gyulánét, aki ennek a hosszú nevű „Matematikai logikára épülő anyanyelvi komplex munka- terem”-nek a kidolgozója, s úgy gondoltam, mivel ő maga is negyven évig állt a katedrán, nem lehet rossz a módszere. Tudtam, hogy elsősöket kapok, ezért kértem, és az iskolavezetés bele is egyezett, hogy elmenjek 3 napra Miskolcra, és megtanuljam a programfal használatát. A gyes alatt egy kicsit belekóstoltam a programozásba is. Az ösztönzött, hogy megmutassam, egy falusi iskolában is lehet modern, új dolgokat kipróbálni. Nem bántam meg, mert olyan eredményeket érünk el könnyed, játékos formában, hogy néha szinte magam is meglepődöm.- Mindig ilyen gyors a tempó?- Igen, és az az érdekes, hogy a többi tantárgyra is kihat. Rendkívül jól bírják a gyerekek, eleinte attól tartottam, hogy én nem fogom győzni. Már a második héten 40-50 szót olvastunk, s párhuzamosan irtuk is. Felmértem, meg is értik a gyerekek, amit kibetűznek, s mindehhez nem kell más, csak ez a 2500 forintos prog- ranfal, ami egész nyolcadik osztályig használható. A számítógép és a színes tévé érdekes, játékos kiegészítő, de nem feltétlenül szükséges. S ezt nagyon fontos hangsúlyozni, nehogy valaki megijedjen, hogy ilyen drága segédeszközökre van szükség. Elég sokan eljöttek már az óráinkra, a 80 éves egykori igazgató bácsitól a tanácsi vezetőkig, paksi kollégáik, s ezt mindenkinek elmondom. Inkább csak lelkesedés kell. Biczóné Pethő Vera élénk tempót diktál. A programfal 48 ezer feladatvariációt tartalmaz Mennyit ér a becsület?- azaz a szódásüvegnek nincs lába... Meghalt a felsővárosi szódás. Mert legtöbben így mondták, csak egyszerűen, hogy „Jön már a szódás!” De amikor szóközeibe ért, Sanyikámnak szólították szinte mindenütt. Megsüvegelték a korosabbak, „sziahogyvagy...három csere...” mondták a korabéliek. Csóko- lommal köszöntötték a gyerekek, akikhez neki volt mindig néhány vicces szava. És váratlanul meghalt a felsővárosi szódás. A kocsin lett rosszul, még a munkából sem volt ideje kiállni... így terjedt el a szomorú hír rövid idő alatt a városban. S aztán mindenki hozzátette a maga kedves esetét a szódással. Pörlekedő, goromba egyetlen sem volt közöttük. Úgy mondják, jó ember volt a szódás. Nagyon szerették a környéken lakók, s nemcsak a szóda miatt várták a város túlsó végén is, hanem a jó szóért, a villanásnyi tréfáért. Persze, a szódája is jó volt, jó erős. „Olyan, de olyan hosszúlépést lehetett keverni még csigerrel is belőle, aminek nem volt párja." Úgy mondja mindenki, hogy nagyon jó ember volt a szódás. „Leginkább abban állt a jósága, hogy nagyon tudott bízni az emberekben.” S talán ezért nem alázta magát azzal, hogy fölírja a kölcsönbe adott szódásüvegek, ballonok ideiglenes használóinak a nevét. Meg nem szégye- nítette volna ezzel egyiküket sem. S amikor a családja olykor szóba hozta a be- írós füzetet, csak legyintett, s mosolyogva mondta, hogy ismeri ő jól a vevőkörét, majd némi büszkeséggel azt is hozzátette, hogy azok is viszont őt. Felirkálgatás- sal nem akarta lerombolni a róla alkotott véleményt. Talán... No, és akkora gyakorlata volt, hogy kint lévő néhány száz üveg helyét meg tudta jegyezni. Hiába tudta. És hiába tudják sokan, hogy az üvegek - csak a rend kedvéért jegyezzük meg, darabjuk 60 forint - kölcsönben vannak náluk. Egy ládányi, két ládányi, vagy akár csak két-három darab. Nem viszik vissza az özvegynek, a családnak. Pedig szeptember elején újsághirdetést is adtak föl, kérték a drága ballonokat és a szódásüvegeket. A ballonok hosszas huzavona után visszakerültek, mert az asszonynak egy-egy elejtett szóból eszébe jutottak a „bérlők” nevei. De az üvegek - néhány kivételtől eltekintve - nem tértek haza, hiszen nincs lábuk. Pedig a családnak az anyagi veszteségen túl is gondot okoz a hiányuk. Ugyanis az özvegy férje örökébe lépett. Most ő gyártja a szódát. Csereüveg híján fele a forgalom, fele a pénz. De hát még nincs késő. Visszavihetők most is az üvegek. Mert a többségüket talán a feledékenység „marasztalja”, vagy a halogatás bűnös. Vagy bármi, még jóvátehető! * Az asszonyhang sírós, könyörgős. Kéri, hogy menjek el hozzájuk, nézzem meg, mi történik ott. Emlékeztet, hogy ismerjük egymást, már ezért se utasítsam vissza. Leteszem a telefonkagylót, s máris indulok. Nem a könyörgésre, inkább a rémisztő hangra. A kis utca második házának kapujában fekete ruhás asszony áll. Fekete szélű fehér zsebkendővel törölgeti vörösre sírt szemét. Nem mond semmit, csak int, hogy menjek utána. Az udvari lakás ajtaja előtt köténye zsebéből kulcsot vesz elő, matat a zárral, majd nyitja az ajtót. Az előszobában az asszonnyal egykorú pár áll. Az asszony feketében, a férfi zakója hajtókáján gyászszalag. Mellettük a földön egy kézikosár. Azt löki meg lábával „kísérőm”, s mondja, sivítja a magáét. Amazok is mondanák, de nem jutnak szóhoz. Kiderül, hogy a két nő édestestvér. Édesanyjuk az egyedül élővel lakott együtt, így a házrészt is ő örökli - a gondoskodásért. S most, hogy a néni meghalt, férjével jött a húg, s „kipakolták” a lakást. Vinnének mindent. (A kosárba néhány pohár, egy kristály váza és hat Zsolnay süteményes tányér került ....Emlé kként.”) A hangoskodás, a durva hang bárkit zavarba hozott volna. S talán háborgásom fogalmaztatta meg kérdésemet, hogy mikor halt meg az édesanyjuk. Szinte egyszerre mondták:- Tegnap. * A két történetet lehet, hogy szélsőségesnek ítéli meg az olvasók többsége, de lehet, hogy némi továbbgondolás után kinek-kinek eszébe jutnak a környezetében előfordult lehangoló, gyomorszorító esetek. Mert, sajnos, akad olyanokból számtalan. Olyan, hogy két testvér egyetlen apróságnyi örökség miatt esztendőkig nem beszélt egymással, avagy a szülők halála előtt megszakították egymás között a kapcsolatot „előrelátásból”, hogy amennyiben majd osztozkodásra kerül sor, az ország másik részén élők még csak be se tegyék a lábukat a volt szülői házba, s onnét elvigyenek egy emléktárgyat. Ezekről az esetekről a bíróságokon napokon át tudnának beszélni, s valóban a legszélsőségesebb példákkal „szolgálni”. S ilyenkor felmerül az emberben a kérdés: Hát ennyit ér a becsület? Eddig tart az egymás szeretete, tisztelete? S mikor ezen tűnődők, eszembe jut a napokban hallott aforizmának is beillő mondat, miszerint: A becsületesség rövid távon nem mindig, de hosszú távon mindig bejön. Ezek után valóban remélem, s reménykedem, hogy a szódásüvegek visszakerülnek tulajdonosukhoz, a felsővárosi szódás özvegyéhez. S hiszem, hogy csak a rendetlenség, a rohanás „késleltette” visszatértüket. S tegyük hozzá, hogy a most néhány száz forintot érő üvegek eltulajdonításának bűne milyen lelkiismereti gondokat okoz később. S ma a szódásüveg, holnap más... Hát tényleg, ennyit érne a becsület? Tudom, hogy írásom megjelenését követően lesznek néhányan, akik reklamálnak, akik fölháborodva telefonálnak a szerkesztőségbe, s vádolnak rágalmazással. Pedig ilyent nem tettem, mert az üvegek jogos tulajdonosával együtt nekem sincs egy fecninyi listám sem az „üvegbirtoklókról". Viszont, ha ennyi idő múltán kellemetlennek érzi bárki is az üvegek visszavitelét, hát tegye csöndesen és névtelenül a szódásék háza kapujaba V. HORVÁTH MÁRIA
