Tolna Megyei Népújság, 1987. november (37. évfolyam, 258-282. szám)

1987-11-24 / 277. szám

1987. november 24. ( toi na A 4 wÉPÜJSAG Moziban Schimansky felügyelő Új típusú rendőrt kreált a nyugatnémet filmipar Schimansky felügyelő szemé­lyében. Nem hasonlít az eddigi német kri­mikben megszokott higgadt, nyugodt kollégáihoz. Nincs benne semmi Derrick higgadt bölcsességéből, józan megfon­toltságából. Inkább formázza Búd Spen- cert az „Előbb ütök, utána beszélhetsz” stílussal. Nincs itt csapatmunka, magá­nyos farkas ő az ordasokkal szemben. A történet maga szokványos. A külvá­rosi szegénynegyedet - ahol Schi­mansky is felnőtt - egy dúsgazdag épít­kezési vállalkozó, Grassmann lebontatja, hogy helyébe nagyobb profittal kecseg­tető, új házakat építtessen. Céljának megvalósítása érdekében nem törődik az ott lakók tiltakozásával, sőt egykori könyvelőjét, Krügert - aki átlátja mahiná- cióit - a halálba küldi családjával együtt, de az esetet öngyilkosságnak álcázza. A karhatalom is az ő, a tőke oldalán áll, megindulnak a buldózerek, romba dől­nek az otthonok. Schimansky felügyelő nem tud beletörődni a helyzetbe, habár erre nyomatékosan figyelmeztetik. Annál is inkább tovább kíváncsiskodik, mert a meghalt könyvelő gyermekkori barátja volt. Nem hiszi el Grassmann magyará­zatát, hogy sikkasztott és ezért lett ön­gyilkos, és bár felfüggesztik állásából, saját szakállára nyomozni kezd. A bűntény szálainak kibogozásában segítségére van Ulli, a török származású, okos, szemfüles riporternő. A nyomok Franciaországba, Marseille-be vezetnek, ők követik. Gyönyörű, mediterrán táj, nagy és még nagyobb pofonok, vereke­dések, csapdák és ellencsapdák, üldö­zések, izgalmas, látványos jelenetek vált­ják egymást a filmvásznon. Van rosszkor felfedezett hulla, akit először „Schimi” Rádió „A túléléshez gyanakvónak kell lenni” ' Gilles Segal amikor elkészült darabjá­val, így nyilatkozott: „Valami könnyedet akartam írni.” A Romániában született, ma Franciaországban élő szerző család­ja, de az egész emberi nem tragédiáját idézi fel különös, paradox formában. Ezúttal is a világirodalomból ismert fo­gással, a színház a színházban megol­dással él, eközben azonban minden ízünkkel kívül érezzük magunkat, a fel­emelő, megtisztító folyamat nem ragad el, a katarzis elmarad. Egy hatalmas fel­kiáltójellé válik a mű, amelynek egyetlen felhívása: soha többet! Öt évvel a háború befejezése után a kettészakadt Berlinben vagyunk, ahol a birkenaui menekült, Samuel Finkelbaum világhírű bábjátékos él. Időből és térből kizökkenve egy penzió szobájában érte meg a nagy borzalom végét, számára azonban nem fejeződött be a háború. A gondoskodó háziasszony sem az orosz katonával, sem az amérikai had­naggyal, de még a régi ismerős kereske­dővel sem tudja meggyőzni arról, hogy nem kell többet bujkálnia, zárt ajtó mö­gött élnie. Maga teremtette világában a koncentrációs táborban pusztult felesé­gének, leendő gyermekének bábjával él, beszélget és készül a nagy előadásra, melynek címe „Samuel Finkelbaum báb­játékos tragikomikus élete". Nem hisz a rádiónak, az újságoknak... egyszer már elhitte hogy igazi pályaudvart, vasúti tisz­teket lát és a sínek vége a gázkamrába vezetett. Számára abszolút érvénytelen valamennyiünk logikája és elképedve hallgatja az orosz katonát, aki kérdésére - „Ön mindent elhisz, amit mondanak” - igennel válaszol. A túlélésben gyanakvó­nak kell lenni, erre tanította meg a törté­nelem egyik legszégyenteljesebb kor­szaka, amelynek csak menekülésével, szökésével nem vált áldozatává. Vagy mégis? A fizikai megsemmisülés helyett lelkileg nyomorították meg és ez talán az emberi mivoltunkkal szemben elkövetett legnagyobb bűn. Mesteri megoldással zárja, vagy in­kább hagyja nyitva a szerző a darabot. Egyetlen ember, akinek a bábjátékos hisz, az Antverpenből érkező társa, akivel együtt szöktek. Fellélegezhetnénk, sike­rült hát... Schwarzkopf a két jegyet is megvette, emberünk lemond a bábokról, nem viszi magával, új életet kezd. De va­jon lehet-e? Meggyőzték végre, vége a háborúnak, amire a több éve „normális életet” élő barát csak ennyit felel: „Azt mondják”. -takács­nyakába akarnak varrni francia kollégái, mígnem kiderül, hogy egy volt légioná­riusokból álló banda áll a bűncselekmé­nyek hátterében, akiket már régóta pró­bálnak a törvény őrei - eredménytelenül - bíróság elé állítani. És van egy kibonta­kozó szerelem, viharos jelenetekkel. A „minden jó, ha a vége jó” közmondás e film esetében csak félig igazolódik. Bár a rossz itt is elnyeri méltó büntetését: az Színházi esték A filharmóniai programkiírás szerint eredeti­leg Ruha Istvánt vártuk volna. Ám, amikor a rá­dióból megtudtuk, hogy elmarad az orosházi koncertje, a szekszárdit is veszélyeztetve láttuk. Jandó eredetileg kamarapartnere lett volna Ruha Istvánnak. Megtehette volna, hogy egysze­rűen lemondja, mármint „felmondatja” az estét a Filharmóniával. Nem ezt tette. Szólóestje bravú­ros beugrás, menteni a mentendőt. Az ugyan nem kétséges, hogy e darabok már régóta re­pertoárján vannak, de egyáltalán nem közöm­bös, hogy az előadó mennyi ideig és milyen kö­rülmények közt készül rá? Bach: Kromatikus fantázia és fúga című da­rabja maga is monumentális, grandiózus alko­tás, természetes, hogy csaka hasonló megköze­lítésnek engedelmeskedik. Jandó ugyanakkor csak „bemelegítésnek” használta ezt a művet (véletlenül sem degradáló értelemben mondjuk), mert rögtön utána, ha lehet, még nagyobb sza­bású alkotás következett, az Appassionata, Beethoven 57-es opuszú, f-moll szonátája. Ez a darab próbaköve volt minden időkben az elő­adói kapacitásnak: memóriának - csaknem fél­órás -, kondíciónak, állóképességnek. S ekkor még csak a technikai oldalról beszéltünk. Mind­ezt még össze kell fogni, értelmezni, életre kelte­ni, és mintegy varázsmarokba, vasmarokba szo­rítani a közönség figyelökészségét. Liszt-díjas, öreg Krüger, a meggyilkolt könyvelő ap­ja, aki maga is kiszolgált idegenlégiós, le­lövi volt cimboráit, köztük a főnököt, Grassmannt is, de ugyanakkor egy rob­banás megöli Ullit, a felügyelő szerelmét. Kommerszfilm, profi módon megcsinál­va. Jó választás a főszereplő, Götz Georg is, szimpatikus fenegyerek. Biztos, hogy nem ez az utolsó film, ahol Schimansky fel­ügyelő szerepében láthattuk. F. K. É. érdemes művészünk maradéktalanul megfelelt ézeknek a követelményeknek, s várakozással te­kintettünk a második műsorfél elé: tud-e még fo­kozni? Bach és Beethoven mellé harmadiknak Bar­tókot venni, önmagában is hálás dolog. A zenét tanitó Bartók Mikrokozmosz sorozatának ötödik és hatodik füzetéből kaptunk egy csokorra valót. Néhányuk cim szerint: Felhangok, Báli szigetén, Dobbantós tánc, Perpeetum mobile, Szabad vál­tozatok, Mese a kis légyről, Ostinato... Jandó hatalmas energiákkal izzította maga körül a levegőt, műsorának az ilyesfajta sorjázta- tása egyúttal afelől is újra meggyőzött, hogy Bach, Beethoven és Bartók világa valamely pon­ton (pontokon) nagyon is rokon világ. A felhang­zó vastaps is azt bizonyította, hogy az est már ezen a pontján lezártnak, lekerekítettnek volt te­kinthető, ám kaptunk még egy - ugyancsak, mé­reteit tekintve hatalmas - Liszt-müvet: a Velence és Nápolyt a Vándorévek itáliai sorozatából. Jan­dó Jenőnek itt bőségesen nyílott alkalma káprá­zatos manuális készségeit csillogtatni, s vele együtt alkatának romantikus oldaláról is meg­győzni. A ráadásként felhangzó Rigoletto para­frázis (szintén Liszt műve) mintegy oldását adta a megelőző mélységeknek és magaslatoknak - amelyet szólóestje során Jandó hallgatóságával együtt bejárt. D. T. Anyánk napja Sok szempontból rendhagyó az angol David Stoney színműve, az Anyánk napja, bár a kortárs drámában lassan az számít rendhagyónak, ha valami nem az. A szerzők helyzete egyre nehe­zebb, Ionesco valószínűleg kimerítette mindazt, amit az abszurd, mint lehetőség kínál, s most már a képtelenség is lassan megmosolyogtató közhely, mint itt is, amikor az angol légierő kapi­tánya arról panaszkodik, hogy még nem ült re­pülőgépen, vagy feleségül veszi saját húgát. Angliában feltehetően mindenki felkapja a fejét, amikor egy bizonyos Johnson úr arról beszél, hogy a nagy Johnson, a szótáríró Doktor John­son leszármazottja, de erre nálunk legföljebb azok figyelnek fel, akik valamennyire jártasak az angol irodalomban, olvasták James Boswell ma­gyarul is hozzáférhető könyvét, ami érdekesebb, mint a Doktor teljes-életműve, s azt is tudják, hogy életének nagy alkotása, a Szótár régen el­avult No de mit kezdjünk David Stoney színdarab­jával, amit a szex éltet, vagy talán nem is az, in­kább naturalista idiómája, ami inkább a legen­dás jutási őrmesterek szóhasználatát idézi, mint Shakespeare-t, pedig indokolt esetben ő is min­dent nevén nevezett, bár én sem szóban, sem Írásban nem vagyok hajlandó idézni. Meglehetősen heterogén darab az Anyánk napja, vígjáték, ál-krimi, morbid ötletek lazán egymásba kapcsolódó halmaza, amit kár „csak felnőtteknek” jelszóval forgalmazni, mert efféle kiszólásokkal zsenge tizennégy éves lányok konvenciójában is találkozunk, sajnos. A darab meglehetősen sovány ötletre épül, s az elbácslbott úrilány történetét a szerző kényte­len különböző utakra téríteni, mert maga a cse­lekmény sem tartaná össze a három felvonást, így a kényszerűség is segíti a formabontást, s a magánnyomozó ennek jegyében előbb elbújik az asztal alá, majd egy úriaszszony álöltözeté­ben jelenik meg, s ennek már alig van köze ah­hoz, ahonnan elindult a darab, de az ilyesmi min­dig hatásos, a néző pedig elégedetten derül, s azzal sem törődik, hogy alig tudja összeszedni az eredeti szálakat. Erősen kérdéses, hogy ez a darab mennyiben reprezentálja a mai nyugati drámaírást, mert ebben az esetben a siker sem meggyőző érv, igaz, hogy az Anyánk napja nem is akar más lenni, beéri a jutási idiómával, itt vi­szont mégis csak felmerül a kérdés, hogy mi a bátorság és mi az Ízléstelenség. Nem részlete­zem, nem is lehet célom, az Anyánk napja egyébként helyenként valóban mulattató, de ezt is bizonyos fenntartással kell vennünk. Az elő­adás ugyanis - Szegvári Menyhért rendezése - tulajdonképpen jobb, mint a darab, a zseniális Vári Éva pedig akkor is meg tud szólalni, amikor a szerző dadog vagy éppen elnémul. A siker az ő érdeme, mert egy nagyon köze­pes darabot emel ki a csendes unalomból, ami­kor megjelenik a színpadon, a szerzőtől függet­lenül, elektromossággal telik meg a levegő: a pé­csi színház sikeréért David Stoney igazán hálás lehet Vári Évának. Mellette kitűnő Dévényi Ildikó, Füsti Molnár Éva, Újlaky László, Sipos László és a többiek, Lang Györgyiről pedig fel kell jegyez­ni, hogy a mai magyar színház kivételesen jelleg­zetes és utánozhatatlan egyénisége. Cs. L. Hangverseny Jandó Jenő zongoraestje a Művészetek Házában Tévénapló Szeretünk panaszkodni, vagy inkább van okunk panaszra? Az mindenesetre gyanús, hogy a népi ellenőrökhöz tavaly több mint 12 ezer panasz érkezett, s ezek­nek a fele jogos volt. De az is megszívlelendő, amit dr. Gyenesei István, a Somogy Megyei Tanács elnöke mondott, hogy mindenki az első számú vezetőt keresi, mert attól tart, hogy panasza eltéved a hivatal útvesztőiben. Arra viszont nem lehet pa­nasz, hogy nincs hol panaszkodni, mert a Minisztertanács panaszirodájától kezdve a népi ellenőrökön át a rádióig, tévéig mindenkinek meghallgatják búját-baját, s ha lehet orvosolják is. Még egy adat: a rádiónál csökkent a panaszok száma, a tévéhez viszont évente 30-35 ezer bejelentés érkezik, mintegy azt remél­ve, hogy láthatóvá is válik az elkövetett sérelem, s így a megoldás nem lehet mesz- sze. Panaszkodni jó? Nem is olyan biztos. Vannak, mert vannak szűkölködő szegények, akiket - gyakori eset - gyerekeik is elhagytak, de inkább szükséget lát­nak, mert röstellnék nyomorúságos helyzetüket közhírré tenni. Nem egyszer úgy kell rájuk erőszakolni a hivatalos segítséget. Persze arra is van példa, hogy a másik kertje szebb, ott terem a szóló szőlő és a csengő barack, míg emide csak a kutyaugatás hallik át, de ha egyszer nem vagyunk egyformák, s azt sem szabad elfelejteni, hogy az öregség egyre szű­külő köreiben, az anyagi gondok, a végképp elvesztett illúziók bánatában minden más hangsúlyt kap, s nem kell megmosolyogni azt, aki „elefántnak néz szúnyognyi bajt”. Bármiként is van, meghökkentő volt a tévéhez érkező panaszok minősítése: a legtöbb a hatalommal való visszaélést teszi szóvá. A „Panaszok” című dokumen­tumfilmnek ez volt a legfőbb mondanivalója, jóllehet az alig félórás film adós ma­radt a példákkal és a megoldással, mintha Csurgay Judit, a szerkesztő riporter óva­kodott volna attól, hogy a veszedelmes méhkaptárba nyúljon. így inkább csak azt tudtuk meg, hogy hol lehet panaszkodni, s láthattuk munkaközben a minisztertaná­csi irodát, a rádió, a tévé, a népi ellenőrzés ügybuzgó szakembereit, s közben az volt az érzésünk, hogy ez a mindenképp jószándékú dokumentumfilm elsősorban azt akarta megmutatni, hol lehet panaszt tenni, s azt is, hogy komolyan vesznek minden bejelentést. Azért továbbra is azt hiszem, nem vagyunk panaszkodó nemzet, még akkor sem, ha vannak, akiknek fáj a szomszéd virágzó kertje. De ha a panaszoknak nem fele, de harmada, egynegyede lenne megalapozott, akkor is lenne min elgondolkozni, a helyzet azonban ennél rosszabb. Ez a dokumentumfilm szűksza­vúságában, érezhető visszafogottságában is arról szólt, hogy a megújulás prog­ramja nehezen képzelhető el erkölcsi megújulás nélkül. Halottak gyertyafényben A dramaturg Horváth Péter olyan sokat Ígérőén vezette be Osztojkán Béla, az író és Szőnyi G. Sándor, a rendező tévéjátékát, hogy a régen várt nagy alkotásra, író, rendező, dramaturg kivételesen szerencsés találkozására gondolhattunk. Nem így történt. A Halottak gyertyafényben nem kellően végiggondolt film, s inkább arra pél­da, hogy a kölcsönös félreértés nem hoz igazi eredményt. Osztojkán Béla sejtelmes, balladaszerű történetében a társadalom perifériáján vergődő emberi sorsok villának fel, kérve együttérzésünket. De az a bizonyos balla­dái homály, amit Arany balladáival kapcsolatban oly szívesen emlegettek, itt lassan öncélúvá válik, a sorsoknak nincs határozott rajza, s végül a jelképek eltakarják ma­gát a tragédiát is. Hatásos képeket látunk, megrendítő pillanatok tanúi vagyunk, de az egymást váltó epizódok nem állnak egybe szerves egésszé, a történet, ami­ben egy drámai folyamat epikus áradása rejlik, folyton kicsap medréből, nem egy­szer az öncélú hatás kedvéért. A téma sokkal többet kínált, mint ami megvalósult belőle, nem sorstragédia, csak epizódok sorozata. Pedig jó színészek segítették, mint Raksányi Gellért, Ráckevei Anna, Papp Zoltán, s kár, hogy sem az írói, sem a rendezői szándék nem valósult meg igazán. Cs. L. Erzsébet-napi feltételek Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy nagyon öreg asszony a szomszéd városban. Nem élt rosszul, hiszen kis nyugdíját kapta, de a szalmazsákjában néhány százezret őrzött. Amikor bevezették atehót- lévén városszerető állampol­gár -, az idős asszony úgy döntött, hogy ő is fizeti, ahogyan mások. Elment hát a tanács elnökéhez, s előadta neki a „ tehóügyet” és kikötötte: nevez­zenek el róla egy utcát a városban, no és az általa választott szocialista brigád vegye fel az ő nevét, születésnapján égszínkék lobogót tűzzenek minden házra - mert­hogy fiatal korában e szín volt a kedvence. A további feltételeket nem tudom, s azt sem, hogy történt-e a dologban megállapodás, merthogy váratlanul fölébredtem. S akkor azon tűnődtem, hogy már megint milyen álmot produkált agykérgem. Bár vannak olyan tények, melyeket nyu­godtan közös nevezőre hozhatok álmommal. Álom... Gyanakodni kezdtem, hogy szerda este is álomképek játszadoztak velem a televízió előtt kucorogva a fotöjben. De nem. Ezt tudjuk jól. Ugyanis a tévé a Vigadó nagyterméből maratoni műsort surgárzott tulajdonképpen egyetlen Erzsé­bet ünneplésére, azaz Spéter Erzsébetére, a magyar származású, ám az USA-ban élő, mindenféle cifrái kodást kedvelő „van stílusom” idős nőére, aki 200 ezer dollárt tett letétbe a Magyar Nemzeti Banknál alapítványt létesítve. Kikötötte, hogy az összeg kamataiból minden év november 18-án osszák ki az Erzsébet-díjat - a közönség szavazata segítségével - a magyar irodalom és nyelv művelői között. Az előzményeket - és azok előzményeit - csak részlegesen ismerem: például Vitray Telefere műsorából, s az azóta megjelent néhány riportból, de mindez alap­ján nyugodtan érezhetem, hogy a cél szép és figyelemre méltó. Abban viszont már kételyek merültek fel bennem, hogy ez esetben a cél szentesíti-e az eszközt. Ki is mondom: szerintem nem! Részletekbe nem megyek bele, hisz azt megtette, megteszi mindenki a saját fejé­ben (papírján), csupán azt jegyzem meg, hogy voltak kellemes és szellemes pilla­natai is a műsornak, azt viszont nem értem, hogy és miért jött, jöhetett oda Spéter Erzsébet köszöntésekor Árpád-házi szent Erzsébet említése, aki tudvalevőleg ala­mizsnát osztott a szegényeknek, hogy ő az elesettek patrónusa volt. Azt is furcsál- lottam, hogy a díj, (valószínűleg) busás díj mellé Spéter Erzsébetről készült szobrot is kaptak a kitüntetettek. S tudjuk, hogy nagyon kevés embernek „adatott meg” éle­tében, hogy köztéri, vagy akár „közvitrini” szobor emlékeztessen nagyságukra. Hogy a parádés műsor, meg a mindenféle cugehőr mennyibe került, s ki finanszí­rozta, azt mégnem álmodtam meg, s valószínű nem is fogom, úgyhogy csak együtt- érzek a közismert és köztiszteletben álló „közreműködőkkel", akiknek e rendhagyó Erzsébet-nap oly sok munkát és furcsa perceket adhatott, no és Bodrogi Gyulával, aki ez alkalommal - ha nem is a legszellemesebben, de arányosan - Gyula-díjként fölajánlott ezer forintot. S még valami. A műsor során fölmerült: bizonyára lesznek fanyalgók, akik e ne­mes gesztust - melyben számtalan feltétel is benne foglaltatott - nem rangja sze­rint ítélik meg. Ez így igaz. De hiszem, mi több, tudom, hogy a fanyalgás nem öncélú fanyalgás. Hanem önérzetből, önbecsülésből fakad, aminek akkor is van helye, ha az ország gazdasági helyzete pillanatnyilag olyan, amilyen, y HORVÁTH MÁRIA Panaszok Akcióban a felügyelő

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents