Tolna Megyei Népújság, 1987. november (37. évfolyam, 258-282. szám)

1987-11-14 / 269. szám

1987. november 14. Képújság 9 BUCSUFIA Kicsi voltam, nem emlékszem pontosan minden apró részletre. Nyár vége volt, a fecs­kék is elrepültek, a falu ilyenkor már nem annyira szép és érdekes egy hároméves kisfiú­nak. Nagyapó sajnálkozva nézett rám, amint unatkozva játszottam az udvaron.- Gyere fiam, elmegyünk a búcsúba, megnézzük mi van arrafelé! - és már indult is. Pon­tosabban bicegett, mert öreg is volt, a lába is fájt. Nem tudom miért sántított, mert a beteg­ségét nem ismertem. Viszont a botot a kezében már megszoktam. Elindultunk. Útköben láttam, hogy egy bácsi hatalmas talicskával szenet hord. Jócskán megbámultam, sűrűn vissza-visszanéztem. Nagyapám jóízűen mosolygott a bajusza alatt. Az út végén hatalmas tér tárult elénk. Tele sátorral, felnőttekkel és gyerekekkel. A leve­gőben pecsenyeillat terjengett, mindenfelől kacagás és jókedv zaja áradt. Erősen megragadta nagyapám a kezemet.- El ne vesszél, kisfiam, ebben a sokadalomban! Ahogy nézelődtem, egy sátrat vettem észre, amiben kereplőt, fasípot, szóval mindenféle fából készült holmit árultak. A sátor egyik oszlopa mellett egy kis dísztelen, számomra ak­kor még nagy talicska árválkodott. Odaszaladtam, hogy megcsodáljam.- Ejnye, te gyerek, mit keresel itt? - kérdezte egy terebélyes asszonyság. Én meg ijedten néztem rá.- Ugyan hagyja, nem akarja ez a gyerek bántani, megveszem én neki azt a talicskát - kelt a védelmemre nagyapó. Az árára nem emlékszem, de nem is az a fontos. A szívem hevesen dobogott, amíg nagyapám fizetett. De aztán megragadhattam végre tulajdonosként a talicska két szarvát és ragyogó arccal indultam vele haza. Otthon az udvarban mindjárt úgy megraktam, hogy nem is bírtam felemelni. Nagyapó az udvar sarkából figyelte serénykedésemet, azt hiszem ő éppen olyan boldog volt, mint én, mert emlékeimben még most is az ő örömtől csillogó szemét látom. Estig játszottam az új szerzeményemmel. Amikor eljött a lefekvés ideje, a búcsúfiát az ágyba is magammal akartam vinni, ami természetesen nem sikerült. Sín/a kellett elalud­nom. Most ki tudja merre kallódik egy-egy darabja annak a kis talicskának, amit néhány hó­napon belül szétszedtem, pedig de nagyon szerettem vele játszani! jjpor g c Molnár György Általános Iskola, Dombóvár Mindenben velünk tart A nagymama másként bánik velem és a testvéremmel, mint anyuék. De a ta­vasz, az ősz, a tél is más, mint a nyár. A nagyi mindig aranyos, szeretetre méltó, tisztelem, szeretem. Van egy nya­ralónk Boglárlellén. Csodálatos kis ház, az udvarban fenyőfák magasodnak. A városi gyerek pont ilyen helyre vágyik. Én és István, valamint Peti az unoka- testvérünk, a nagyival minden nyarat itt töltünk. Ha szép az idő, sokat fürdünk, napozunk. A nagymami persze mindig velünk van, és néha egészen olyan, mint mi gyerekek. Minden csacsiságban já­tékban velünk tart. Zálogkiváltásnál még egy gyerek is rá tudja venni, hogy egy lá­bon ugrálja körül az udvart. Mindig sokat nevetünk együtt a régi filmeken és vic­ceken. Ha közeleg a suli ideje, akkor már következik a szülők szokásos leme­ze az iskoláról, meg a tanulásról. „Csak figyeld meg, hogy ha hazajössz, akkor más lesz a rend!” De én addig örü­lök, míg az én nagymamám csupa élet, erő, egészség és boldog velünk, akikhez igazán tartozik. Pál Mónika 8. b., Szekszárd, Béri Balogh Ádám u. 51. Sokat dolgozott 1986 júliusában Tamásiban, a nagy­mamánál nyaraltam. A nagymami a Ber­csényi utcában a 19. szám alatt lakott. Ebben az utcában többnyire régiek a házak. A szomszédok pedig nagyon aranyosak, mert amikor csak tudtak, se­gítettek az én nagyimnak, aki a világ leg­aranyosabb, legjobb nagymamája, aki mindig nagyon sokat dolgozott. Régen azért, hogy anyukámat és öt testvérét becsületes felnőtté nevelje. Az utóbbi időben már azért, hogy bennünket, az unokáit vigyázza. Szerettünk nála lenni. A nagyi amikor még nem volt nagyon beteg, mindig finomakat főzött, én vi­szonzásul a kertben segítettem neki. A kertben gyümölcsfák, virágok sorakoz­tak és természetesen egy kis darabka földön konyhakert is volt. A szomszéd fiúval sokat jártunk hor­gászni, de sajnos sikertelenül. De jó lett volna, pedig ha fogtunk volna valamit, hogy örömet szerezzünk vele! Sajnos az idén már nem nyaralhattam Tamásiban, mert a nagyi, a drága jó ma­mi meghalt! Eszterbauer Ferenc 6 c., 5. Sz. Általános Iskola, Szekszárd Szunogh Zsuzsanna nyolcéves, Szekszárd Ő a legdrágább kincsem Az én nagymamám sajnos tőlünk elég távol, Szegeden él. Minden szünetben elmegyek hozzá. Szívesen, mert ő min­dig melegséggel, szeretettel fogad. Kicsi korom óta nagyon ragaszkodom hozzá. De most, hogy már nagyobb vagyok szeretetemet nemcsak százezernyi pu­szival, hanem segítéssel is kimutatha­tom. Ha ott vagyok a háztartási munkák legnagyobb részét én végzem. Takarí­tok, mosogatok és néha főzök is. Ó ad­dig pihen. Délutánonként varr, már en­gem is tanítgat. Neki minden örömömet, bánatomat elmodhatom (amit esetleg anyunak időhiány miatt nem sikerült el­mondanom). Ő is őszinte velem szem­ben. Megtanít mindenre, amire az élet­ben szükségem lehet. Rendkívüli mó­don szeretem hallgatni mondókáit az ő gyerekkoráról, nézegetni a régi fényké­peket és ilyenkor elgondolkozom, hogy is lehetett akkor régen, amikor ő még gyerek volt... Büszke vagyok rá, hogy verseket is ír, gyomlál, csodálatosan varr, de ha kell rendbeszedi a háztetőn a cserepeket is, mert az én nagymamám egy kis ezermester. Egyszóval rajongok a nagymamáért és - szüleim mellett - ő a legdrágább kincsem a világon. Bálint Ágnes 8. b., 5. Sz. Általános Iskola, Szekszárd Nincs szorgalmasabb, jobb Az idén nyáron sok időt töltöttem Kajda- cson a nagyszüleimnél. Ez a falu egy olyan kis település, ahol minden ember ismeri a mási­kat. A papa már öreg, 71 éves. Szinte csak ak­kor beszél, ha cigarettát kér. Úgy telnek a nap­jai, hogy a délelőtt folyamán valamikor felkel, reggelizik, azután kiül az udvarra dohányoznia Délben ebédel, majd ismét kimegy. Este va­csorázik, lefekszik, az ágyából nézi a tévét amíg el nem alszik. Hatvanéves mamám vi­szont nagyon szorgalmas, annak ellenére, hogy öt gyerekének nyolc csemetéje egész nyáron át felváltva nyúzza. Fiatalos, fürge, ké­nyezteti az örökké rosszalkodó unokákat. Süt, főz, mos, mosogat, dolgozik a kertben, eteti és itatja az állatokat, s még hány más dologra is jut ideje! A főzés is elég lenne. Egyszer meg­számoltam, a levessel, másodikkal, körítéssel, savanyúsággal együtt 16-féle étel volt az asz­talon. Ebből is lehet következtetni, hogy az én dolgos mamámnak pihenésre nem sok ideje marad. Pedig szüksége lenne rá! Igaz, hogy mi is sokat segítünk, mosogatunk, törülgetünk, boltba megyünk, vizet hordunk a kacsáknak, tyúkoknak, a kertben is dolgozunk - de mégis. Hiába szorgoskodunk amennyit csak tudunk, ez édeskevés ahhoz, hogy őt igazán kisegít­sük. Megműtötték 77-ben a lábát, 82-ben a fü­lével volt baj. Most viszont már teljesen egész­séges. Udvarában ezért található meg a játé­kos kedvű, mindenkit csak hátramozdító kis­kutya, a Sajó, aki folyton Gusztit, Hugót és Anonymust a cicákat kergeti. A tyúkólban csi­bék csipognak, tyúkok kotkodácsotnak. Az ól­ban Füles, a disznó röfög. Neki nemsokára kis- cocái lesznek. Rajta kívül még vagy 10-12 malac csámcsog a hátsó udvarban. Vannak néma kacsák, de ezeknek nagyhangú, fehér „hápi"-rokonaik sem hiányoznak. Ha pedig ennyi állat van a háznál, ugyan nem lehet azt mondani, hogy kevés a munka?! Szokta is mondani édesanyám, hogy a mi Mamánknál nincs szorgalmasabb, jobb asszony a világon. igaza van. Horváth Judit 5. d., 5. Sz. Általános Iskola, Szekszárd Szikora Zsuzsanna nyolcéves, Szekszárd Várom a nyarat Nagyszüleimnél voltam egész nyáron Jászapátin. Azért szeretek náluk lenni, mert nagyanyámék jók. Nagyapám, aki méhész, mindig elvitt magával a határba a méhekhez biciklin. Az idén megtanul­tam biciklizni a nagyapám segítségével. Neki nagyon tréfás természete van. Az én hajam hosszú, ő meg teljesen ko­pasz, csak egy pár szál haja van, és mi­kor magához ölel azt szokta mondani: - „Nézd, milyen szép derékig érő hajam van!” A nagyanyám sokszor süt kalácsot és süteményt. De a nagyanyámat azért is szeretem, mert a csirkéket nem vágta le a nyáron, pedig nagyon megevett volna ő is egy kis rántott csirkét. Azért nem vá­gott csirkéket, mert azok a nyáron na- ' gyón hozzám nőttek. Bármelyiket meg­foghattam, a kezemből ettek. Nagyapáméknak egy szelíd disznójuk is van. Amikor kiengedték a baromfiud­varra szaladgálni, akkor nagyapa segí­tett, ráültem és lovagoltam rajta. A disz­nó mindezt békésen tűrte. Megvakar­gattam a hátát, a fülét és akkor elégede- ten röfögött. Nagyapám dinnyeföldjén nagyon sok sárgabelű görögdinnye van és a nyáron együtt jártunk biciklivel diny- nyéért. De a ház mellett a kertben az idén is sok eper, málna és piszke ter­mett. Jókat ettem belőlük. És megtanul­tam rózsát is metszeni. Nagyszüleim há­za előtt nagyon sok szép rózsa és más virág van. Ezeket én gondoztam, locsol­tam, a rózsákat metszettem. De nem­csak virágok vannak a ház előtt, hanem egy igazi vár is, ami kőből épült, a közép­ső része a sárospataki vár kicsinyített mása. Régen építette ezt apám és nagy­apám egy egész nyáron át. Akkor én még nem éltem. Van ennek a várnak fel- vonóhídja is és rengeteg páfrány öleli körül. Már most várom a jövő nyarat, hogy nagyszüleimnél lehessek megint. Farkas Dóra 2. a., Tolna, I. Sz. Általános Iskola Kovács Andrea nyolcéves, Szekszárd ;a- ~ -.<• Kovacsik Zoltán nyolcéves, Dombóvár Valacsay Andrea 12 éves, Várdomb

Next

/
Thumbnails
Contents