Tolna Megyei Népújság, 1987. november (37. évfolyam, 258-282. szám)
1987-11-14 / 269. szám
10 NÉPÚJSÁG 1987. november 14. Horváth Ilona versei: Mindenkihez Őrizd meg őszinte, komoly nyíltságát a szónak, baráti kézfogások melegét, őrizz meg mindent ami jó, ami szép, s add tovább! Boldog lesz, aki hallja igazságodat, s nem képmutatást, de igazi mosolyt lát az arcodon. Vibráció Álltam és vártam sokáig néztem az utat valami világit, motor zúg, lámpák csóvája vakít, aztán fölhasított ruháját összetoldozta megint a Csend s az est halk morajában már alig hallottam, hogy lépésem az utcán magányosan koppan. Emlék Távolban zendül még az ég, halkan csobban a tenger habja, hallom a kéklő messzeség léptem neszét visszhangozza. Súgnak a fák egy halk imát. Nézem a fáradt arcokat, s vigyázva szorítom magamhoz emlékké csitult múltamat. Egy élet - helytállásban Áprily Lajos emlékezete Az évfordulók ünnepi fényeiből alighanem kevesebb jut Áprily Lajosnak, ami nem is csoda, hiszen egész életében csendes, szerény, visszahúzódó ember volt, szívesebben járta és figyelte a természetet, húzódott meg családja körében, mint ott, ahol sok ember volt. Atörté- nelem fordulatai mégis úgy hozták, hogy e békességet és nyugalmat kedvelő ember, a szelíd érzések költője, küldetést vállalt és teljesített: az első világháború után szétszórt, válságba került erdélyi magyar irodalomnak lett egyik vezér- egyénisége, s átérzve e feladatának súlyát, jelentőségét elkötelezett komolysággal, küldetéstudattal teljesítette. Száz esztendeje született Brassóban. Ifjúságát Parajdon töltötte. Itt, a „titokzatos temetőkert” mellett alakult ki benne a természettel való szoros kapcsolata, s a hétköznapi, egyszerű mesteremberek iránt érzett rokonszenve. Hamar megmutatkozott költői tehetsége: édesanyja gyakran mondott meséket, énekelt népdalokat, s kezébe került egy Petőfi-kötet is, mely életre szóló indítását adta. Már felsős gimnazista volt Kolozsvárt, amikor családját súlyos anyagi megrázkódtatás érte, s a fiatalembernek ki kellett vennie részét a kenyérkeresés munkájából is. A bölcsészkaron idegennek érezte magát, annál szívesebben olvasta a vele rokonlelkű Turgenyevet, és mohón szívta be Reviczky Gyula költészetének „édes mérgét”, az újabbak közül pedig Adyért lelkesedett. Élete úgy alakult, hogy követhette Ady útját: 1909-ben Párizsba ment, de hamarosan rádöbbent, hogy igazán jól csak otthon érzi magát, Erdélyben. A nagyenyedi kollégium tanári állását pályázta meg, s tizenhét esztendeig „a dúshagyományú... kisváros” volt az otthona, itt nősült, s itt szervezte tanítványaiból azt a kis kört, melynek tagjai a Nyugat és a Huszadik Század modern szellemiségén nevelkedtek. Az első világháború alapjában dúlta fel életének idilli kereteit, szomorú reménytelenség kerítette hatalmába, úgy érezte, összeomlottak tervei. Ekkor kezdett - előbb Áprily Lajos álnéven; családi neve ugyanis Jékely volt - verseket írni az Új Erdély című lapban Későn érő lírikus volt, költészetének kibomlásában része volt az erdélyi magyar irodalom új szereptudatának is. Hangjának elmélyültségére, verseinek finom szövésére hamar felfigyeltek, első kötetét lelkesen köszöntötték, s ö is érezte, szükség van lírájára. Részben ezért fogadta el a nagy szervező, Kuncz Aladár meghívását, és a kolozsvári Ellenzék tárcarovatának szerkesztője lett. Nagye- nyeden tanított továbbra is, de hetenként egyszer Kolozsvárra utazott szerkesztői feladatát ellátni. Rengeteg munkája volt, alig maradt ideje versírásra, „Dalaim zsendülő csíráit - Magamba fojtva hordozom" - írta némi fájdalommal. Tudta azonban, hogy a megújuló erdélyi magyar szellemnek szüksége van ízlésére, tapasztalatára. Amikor 1928-ban megindult az Erdélyi Helikon, elvállalta szerkesztését. Ám alkatához aligha illett az ilyen jellegű munka, menekülni akart, szerényen visszahúzódni. Ezért 1929- ben elhagyta Erdélyt. 1934-ig Budapesten, a Lónyai utcában tanított, ám 1930- tól már újra szerkesztenie kellett, ezúttal a két világháború közötti korszak tekintélyes, színvonalas folyóiratát, a Protestáns Szemlét. ...a végzet les rám” - írta némi ö niróniával, s mintha e végzet újabb próbának akarta volna alávetni: 1934-ben a nagytekintélyű Baár-Madas Leánynevelő Intézet igazgatói teendőivel bízták meg. Versek írására megint alig maradt ideje, az intézményt viszont felvirágoztatta. Vezetésében hasznosította azokat a tapasztalatait is, melyeket féléves észak- és nyugat-európai tanulmányútja során gyűjtött. Az ihlet leginkább a Visegrád környéki erdőkben köszöntött rá, egyre több idejét töltötte itt, végül telket vásárolt Szent- györgypusztán, és házat építtetett rá, hogy távol a világ zajától, végre nyugalomra, harmonikus, az alkotást elősegítő körülményekre leljen. 1942-ben visszalátogatott Erdélybe, majd hazatérte után nem volt hajlandó a tanügyi hatóságok megkülönböztető intézkedéseit végrehajtani, inkább megvált igazgatói állásától. Most egyetlen vigasza maradt: Jön új világ, hatalmasabb a kornál, mely börtönében elvéreztetett. Rengéssel és viharral újraformál patakot, kertet, rétet, völgyeket. Ez az új kor azonban nem becsülte meg a költőt: 1948 után hallgatnia kellett, s műfordítóként térhetett csak vissza az irodalomba. 1952-ben megbízták az Anyegin újrafordításával. Tolmácsolása igazi esemény volt, a magyar műfordítástörténet jelentős állomása; sikerének jóvoltából saját kötetét is összeállíthatta Ábel füstje címmel. A kötet hetvenedik születésnapjára jelent meg, és kedvező fogadtatásán felbuzdulva újult energiával folytatta irodalmi tevékenységét. Ekkor születtek remek Turgenyev-forditásai, Lermontov-tolmá- csolása, ekkor adta ki műfordításainak válogatott gyűjteményét Aranyszarvas címmel, s Jelentés a völgyből címmel verseskönyvét. Szívósan őrizte azokat a hagyományokat, melyeket az erdélyi magyar líra teremtett: erkölcsi igényessége, csendes, szelíd természetszeretete és humánuma melegítette át öregkori költészetét, melynek meghatározó szólama a búcsúzásé. Lírája ezekben az években teljesedett ki, józan, puritán nyugalommal foglalta össze hányatott életének tapasztalatait, s adott nem múló értékű morális tanítást. 1967. augusztus 6-án hunyt el. Egész életét az alázat és a szolgálat jellemezte, példája is, költészete is maradandó. RÓNAI LÁSZLÓ Abban a pillanatban, amint Juliska kinyitotta az ajtaját, a szomszédasszony már ott termett a küszöbön.- Hallja, ha nem ad túl a macskáin, én pusztítom el mind a kettőt! A szürke az elébb beugrott a konyhaablakon, és kis híja, hogy le nem verte a tejeslábasról a fedőt! Ha észre nem veszem, még belenyal a tejbe, és önthetem ki az egészet, mert elmocskolva nem adhatok belőle az unokámnak! Juliska kihúzta tömzsi alakját, kerek arca kipirult, szájából dühösen és gyakorlottan törtek elő a káromló szavak:- Még hogy elpusztítja a macskáimat! Ilyet ki ne ejtsen a lepcses száján, maga gyilkos! Mit rágalmazza az én cirmosomat! Nem megy az be sehová, utál az mindenkit, csakis énhozzám húz!- De bizony ő volt! Itt váljak kővé állóhelyemben, ha nem mondtam igazat!- Akkor ott állhat ítéletnapig a küszöbön. Hogy az ég szakadna le az ilyen gonoszra. Mindig az én macskáimmal van baja, maga vén boszorkány!- Az, aki mondja! - vágra rá a szomszédasszony. Már a végső erőfeszítéssel kiabált, akár a kifulladóban lévő motor. Patkóné áthajolt az emeleti függőfolyosó korlátján, letekintett az udvarra, és megváltozott, szívéből fakadó kedveskedő hangon rákezdte:- Cilikém, Mucikám! Gyertek haza, a gazdi már nagyon vár benneteket. Elkészítette a finom papit, gyertek ide hozzám, aranyoskáim! A hívásra valahonnan, láthatatlen rejtekhelyről két macska, egy szürke-cirmos, meg egy feketefoltos fehér került elő. Az egyik mindjárt nekiindult a lépcsőnek, a másik, gerincét behorpasztva és lábait előre feszítve előbb nagyot nyújtózott. Patkóné két kezét széttárva hajolt le, és a korábban érkező cirmost széles, domború mellére ölelte:- Itt vagy, szépségem? - kérdezte lágy gügyögéssel. - Kívánod a papit? Jaj, te mindenem! Lenézett a tarkára, amelyik felemelt farokkal a bokái körül tekergőzött:- Jól van, jól, Mucikám, látom te is megjöttél! A szomszédasszonyhoz fordult, aki gúnyosan félregörbített szájjal nézett rá:- Ha nem vak, láthatja, hogy lentről jött fel mind a kettő! Úgy kell ezeknek a maga büdös konyhája, meg teje, mint nekem a betegség.- Ki bir a maga pocsék szájával! - hördült fel a szomszédasszony. Mielőtt becsapta volna maga mögött az ajtót, indulata maradék erejével még visszaszólt: - Akárhogy is védi azt a kihizlalt dögöt, azt a szürkét, mégis ő ugrott be a konyhámba! Juliska, mellén a cirmossal, bement a lakásba, a tarka szorosan a lábánál, felemelt farokkal követte. Odabenn az ura a nyitott szekrénynél állt, frissen vasalt nadrágot, tiszta inget vett elő. Rövid, őszülő sörtehaja alól gúnyos mosollyal nézett a macskát ölelő asszonyra, kicsi, keskeny szája megmoccant, de nem szólt, mint aki a kintről behallatszó veszekedést, sem a felesége és macskái megjelenését nem tartja szóra érdemesnek.- Mit vigyorogsz, mit bámulsz rám! - hördült fel az asszony. Kigyulladt arcát odadörzsölte a macska gömbölyű fejéhez, és puhán suttogta a fülébe:- Ne félj, nem bánthat senki, itt vagyok, megvédlek!- Tálald az ebédet! - szólalt meg parancsoló hangon Patkó. - De mosd meg a kezedet, mert nem állhatom a tányéron a macskaszagot.- Fogd be a szádat - mondta Juliska de megfordult, engedelmesen kiment a konyhába, és a padlóra engedte a cirmost. Megmosta szappannal a kezét, de előbb mind a két macskát megsimogatta, miközben vigasztalón suttogott:- Csak egy kis türelemmel legyetek drágáim, amíg annak a bitangnak odalököm az ebédet. Azután ti is megkapjátok a finom papit. A gáz lángjára húzta a lábasokat, s amikor az étel rotyogni kezdett, beszólt a szobába:- Falhatsz, ha kedved van hozzá. A szélesvállú zömök férfi nem szólalt meg, kijött a konyhába, várakozó testtartással odaült az asztalhoz, jobb kezében a készenlétben tartott kanállal. Az asszony még mindig nem tudta megszokni, hogy a düh szavaira nem hasonló düh válaszol, s a fölényes hallgatástól még jobban felingerelve nagy lendülettel elkapta az ura elől a tányért, hogy belemérje a levest.- A főztöm az kell, az én kosztomon hízol, te hóhér.- Elhallgass! - szólt rá indulat nélkül, de keményen Patkó. Juliska a hangból megérezte, hogy az urát inkább untatják, mint sértik az ő kifa- kadásai, s ettől még mérgesebb lett.- Egyél csak, töltsd meg a bendödet, hizlald meg, az én főztömtől lett sűrű a véred. Patkó nyugodtan, tempósan evett. Hideg pillantását egyszer-egyszer a feleségére vetette, aki tüntetőén a sarokba, a zsámolyra ült. Hosszú ideje így jelezte, hogy a^zal, aki ágyát az ö ágya mellől az ellenkező falhoz húzta - ő nem eszik közös asztalnál. Ebéd után, míg felesége a macskáit etette, Patkó gondosan átöltözött. Amióta a vasutas-egyenruhát levetette, még többet adott magára, mint addig. Juliska hol a macskáihoz beszélve, hol szitkokat mormolva figyelte minden mozdulatát, hogy abból a fájdalomból, amit ez a készülődés okozott neki, valami önkínzó vággyal semmit ne veszítsen el. Amikor az ajtó becsukódott a férfi mögött, az asz- szony a lefetyelő macskák fölé hajolt:- Láttátok ezt, drágáim, láttátok? Megint elment hazulról. Megy a macájához, hogy az Isten verje meg vele együtt! - A hangja ismét lágy lett és kedveskedő: - ízlett a húsika, meg a tejecske? Csak fogyasszátok kedvetekre, van még a lábasban elegendő. - A nyitott konyhából az előszoba csukott ajtajára nézett: - Szégyentelen vén ember, nem restell a más felesége után koslatni! Még most, hatvannégy éves korában is hajtja az a rossz vére! - S mert a tarka macska felnézett rá, a hangja meglágyult, panaszos lett:- Nem kell a vén semmirekellőnek a gazdi, én csak arra vagyok jó neki, hogy megfőzzem az ételét, takarítsak, mossak rá, mert kényes a nyomorult, megköveteli mindenben a legjobbat. Jaj, hogy nézel rám avval a szép szemeddel aranyom, mindjárt kicsordul a könnyem! A mélyből éles hang sivított fel:- Patkóné, Patkóné! Az egyik macskája megint itthagyta a névjegyét az ajtóm előtt. Tudja meg, ezután mérget hintek a lábtörlőre, hadd pusztuljon el az a rohadt állat! Juliska olyan fürgén ugrott ki a körfolyosóra, mint rugós bicska a tokjából. Pirosra gyulladt arccal hajolt át a korláton:- Összfogtak maguk én ellenem mind itt a házban, azért vádolják minduntalan a macskáimat. Jól vannak azok szoktatva, nem piszkolnak oda sehová. Ha bántani meri valamelyiket, nem viszi el szárazon. Az első lélegzetnyi szünetnél a földszinti asszony felkiáltott:- Hallja, fogja be azt a csúnya száját!- Fogja be maga, de hamar, amig rá nem tenyerelek!- Lesz csend mindjárt! - dörrent közbe egy vastag férfihang. Juliska visszatért a konyhába. Megint leült a zsámolyra, s a következő pillanatban a cirmos otthonosan elhelyezkedett a könyöke hajlatában. Testének puha melege megint panaszos kedvet támasztott benne:- Hát idejössz hozzám, vigasztalni akarsz, te kis kedves. Meg a cukros kis testvéred is, figyeld csak, hogy néz rám! Az asszony felváltva simogatta az ölébe szunyókáló, meg a lábszáránál doromboló macskát. Arra a néhány évvel korábbi napra gondolt, amikor mély megbántottságtól táplált veszekedései után, amelyeket az ura új, felvett szokása szerint közömbös hallgatással tűrt, vagy egy-egy durva szóval végül is beléfojtott - megszületett az egyoldalú egyezmény.- Elhallgass! - rivallt rá azon az el nem felejthető napon Patkó. - Amiatt a nő miatt többet ne piszkálj, azt ajánlom. Te úgyse tudod azt nyújtani nekem, amit ő. Megcsunyultál, megvénültél, tudod jól. Ha mosol, főzöl, takarítasz rám, akkor nem hagylak el. Juliska beletörődött az előállott helyzetbe. Negyvenévi szövőgyári munka után dagadt lábaival, emelkedő áraktól fogyó nyugdíjával, gyermekek, közeli rokonok, lakás nélkül nem tehetett egyebet. Estefelé Patkónénak eszébe jutott önként vállalt, mindennapi kötelessége. Háziruhájában, kezében kis csomaggal haladt végig a folyosósn, s ment lefelé a lépcsőn. Az utcán vagy kétszáz méter után megállt egy lebontott ház telkének kerítése előtt. Hívogató, kedvesen csalogató szavaira a palánk alól sovány fekete macska bújt ki. Lehasalt a földre azzal a tartással, amelyen látszott, hogy éppen annyira kész a menekülő hátrálásra, mint az óvatos barátkozásra.- Ne félj tőlem, te szegény árva. Papit hoztam neked ebben a zacskóban - mondta Patkóné. - Itt van ni, a vacsorád. Hogy az Isten büntesse meg azokat, akik kegyetlenül elzavartak. Ne félj tőlem, láthatod, hogy én javadat akarom. Egyél, szegény kis nyomorult, egyél. Juliska egy ideig mozdulatlanul figyelte a húscafatokat körülszaglászó, majd mohón nyeldeklő állatot, azután nehézkes járásával elindult visszafelé. A ház kapualjában ott találta a maga két macskáját, egyikük a szemetes tartály mögül bújt elő. Folytonosan hizelgő-becéző szavakkal hívogatta őket, elindult velük felfelé a lépcsőn. Bihari Klára: A macskák
