Tolna Megyei Népújság, 1987. november (37. évfolyam, 258-282. szám)
1987-11-14 / 269. szám
I 8 "NÉPÚJSÁG 1987. november 14 Nagyszülők és unokák Gyakran panaszoljuk, hogy felgyorsult életünkben csak a felszín, a külsőségek megfigyelésére van időnk, miközben valahányunkban ott ég a vágy, hogy a dolgoknak nevet adjunk, elmondjuk, ami velünk, körülöttünk történik, szavakba öntsük, amit gondolunk, érzünk olyan tisztán, ahogy erre csak a gyerekek képesek. Ez a felnőttként be nem vallott, olykor restellt vágy volt az egyik oka annak a játéknak, amire ezen a nyáron a megyei könyvtárral együtt hívtuk meg a gyerekeket. Tegnap megtörtént a pályadijak ünnepélyes átadása és megnyílt „Az én nagyszü- leim” pályázat legjobb munkáiból rendezett kiállítás. Most itt adjuk közre a legjobb munkákat. Híven tanúsítják ezek, hogy a játék értelmes, szép játék volt. Tollforgató és rajzoló pajtásaink sok figyelmen kívül nem hagyható dologra hívják föl alkotásaikban a felnőttek figyelmét, túl a nagyszülőkhöz való ragaszkodás megvallásán. Azt mondják ezek a munkák, hogy a szüntelenül változó világban nem a gyerekek változtak meg, hanem az a biztonság mozdult el mellőlük, amit a család adott a nagyszülők, dédek nemzedékeinek. Az ő gyermekkoruk, ha szűkösebb is, de védettebb volt, nem éltek benne annyira a felnőttek világában, mint az unokák. A mai gyerekek többet tudnak, mint hasonló életkorukban szüleik szülei tudtak, de nem tudják ezt a többet jobban. Rájuk, az öregekre nem raktak olyan súlyokat, mint amilyeneket mi rakunk a mai gyermekre, aki tudja, mi történik apu és anyu munkahelyén, hogy apu és anyu őket könnyedén ott hagyhatja; vagy azt, hogy hány százezer gyermek hal évente éhen a földkerekség elmaradott országaiban. Ha azt hallják, hogy MX-rakéta, nem kell kér- dezniők, mi az és miért kell tiltakozni ellene. A nagyszülők, dádek nemzedéke védettebb volt, naivabb, nem ismerte a családon belüli magányt, a „hagyj békén, most nem érek rá!” keserűségét. Igaz, talpraesettebbek, önállóbbak az unokák, de a játékra, arra, hogy egy nagy biztonságot adó, testet-lelket vidító közegben ők legyenek hosszabb-rövidebb ideig az egyedül fontosak, a központ, ugyanúgy éheznek- szomjaznak, mint azok, akik ezt az éhséget, szomjúságot leginkább megértik, a nagyszülők. Etűdök... „Élet-katlanban régi étek, élet-szekerén régi szalma, élet-gyertyán lefolyt viasz” (Weöres Sándor: Öregek) Ő mesélte... Amikor megszülettem, a papa amint tudott, berohant a kórházba úgy, hogy a többieket meg sem várta. Tíz csecsemő feküdt egymás mellett. A negyedikre rámutatott, és azt mondta: - Ez a fekete az én unokám! így mesélték... Papának egyszem lánya van, és azért örült nekem, mert tudta, hogy én leszek az egyetlen unokája. Annyira boldog volt, hogy még a nevemet is elfelejtette, ha elújságolta valakinek: - Lányunokám született! - csak kis gondolkodás után jutott csak eszébe: Orsolya. A papával nem lehet bírni... Ha véletlenül akkor jött a papa, amikor aludtam, ővele nem lehetett bírni, mert bejött a szobába, addig piszmogott, míg föl nem ébredtem. Anyu ilyenkor mérges volt, mert nem figyeltem semmire. Olyankor nekem csak a papa volt fontos! A papa munkás ember Papa nagyon szeret dolgozni még most is. Pékségben dolgozik, hordja a kenyeret a boltokba. Sokszor hozott nekem is friss kenyeret, vagy péksüteményt. Most már nyugdíjasként dolgozik, de ha nincs munka, nem tud mit kezdeni magával. Igényt tart rám, várja, hogy átmenjek hozzá. Olyan jó vele! Állítólag hypót ittam... Másfél éves lehettem, járni, beszélni már tudtam. Anyu még tanult, apu addig majdnem minden nap mosott. Tipegtem állandóan a fürdőszobában. Egyszer apu nem vette észre, amit csinálok. Fölkaptam a hypót és a számhoz tartva mászkáltam a folyosón. Amikor apu észrevette, rohant velem a kórházba, hátha ittam belőle. A papának persze kellett szólni, mert ő vitt ki bennünket. Akkor ő még nem tudta miről van szó. Mikor a nővérek elmondták mi a gyanú, kikapott egy másik nővér kezéből, és elfutott velem. Apu is alig tudta utolérni. Papa váltig állította, hogy nincs semmi bajom, különben már rosszul lennék. Igaza volt, mint mindig. Papa az iskolában Az iskolába is nagyon sokszor elvitt kocsin. Ha nem tudott elvinni, tízórai szünetben ott állt a korlátnál és csomag volt a kezében. Kamaszkor Minél nagyobb lettem, annál jobban megszerettem a papát, és tudom is már, hogy mennyit jelent nekem. Két éve a szembelévő házba költöztek. Ötpercenként ott kell lennem az ablakban, hogy integessek neki. Ha egy nap nem lát, másnap egész este vele kell maradnom, és szívesen is maradok, mert nagyon jól megértjük egymást. Mindenről tudunk beszélgetni. Hobbi Papának van egy hobbija: horgászás. Nagyon szeretjük a halat, de ha egy héten mindennap kapása van, akkor egész héten halat kellene ennünk. így hát elfogadjuk - ő meg örül, hogy adhat. Nem.tudm, sejti-e, hányszor adjuk tovább ismerőseinknek, vagy gyömöszöljük dühöngve a mélyhűtőbe a zsákmányát, hogy még beleférjen az újabb szerencsés fogás is. Megijedtem Amikor a nyaralásból hazajöttem, megijedtem nagyon a papa miatt. A mama - miközben a halászléből kanalaztunk - elmesélte, hogy a papa egyik reggel hazajött a munkából. Rosszul lett, szerencsére nem autózás közben. A nagy kánikulában túldolgozta magát. Az orvos szerint a szíve rendetlenkedett, pedig még soha nem volt baj a „motorral”. Szerencsére azóta megszűnt a baj, és remélem sokáig járja még a boltokat az a kenyeresautó, amit az én papám vezet. Máté Orsolya 8. o. Molnár György Általános Iskola Dombóvár Heltai Ágnes tízéves, Várdomb Frank Mónika nyolcéves, Dombóvár En és a nagyapám Beszállás ördögfiókák! Mindig nagyon várom az iskolai szüneteket, bár a suliban jó tanulónak számítok. Ilyenkor jön ugyanis az a „földöntúli” boldogság, hogy a nagyszüleimhez utazhatok, Sióagárdra. Mit jelentenek nekem, - pesti gyereknek - az itt töltött szünidők? Mára kora reggeli órákban élénkül az utca. ízes beszéddel köszöntgetik egymást az emberek, és nagy közvetlenséggel, serényen tájékoztatják egymást, hogy ki hová „gyün-mén”. Aztán nagy, méla csend következik, amibe az utca kutyái néha belevakkantanak. Persze köztük a mieink is. Itt mindig úgy érzem magam, mintha a mesében lennék és a nagymamám a „mesebeli jótündér", aki olyan finomakat „varázsol” mindig az asztalra, - hogy más a nyomába se jöhet. A nagypapám meg olyan nekem szinte, mint a játszópajtásom, olyan jól el tudok vele beszélgetni mindenféléről. Érdekes, nekik mindig van idejük rám, és türelmük is hozzám. Gyakran járok kutyát sétáltatni, biciklizni, gyümölcsöt szedni. Itt aztán kiélhetem az állatszeretetemet, amit otthon, sajnos, soha. Kutyáim mellett tarthatok még mindenféle apró állatokat is, cicát, gyikot, csigát stb. Mit szeretek még nagyszüleim falujában? A csendet, a jó levegőt, a nyugalmat. Szeretem az eső utáni jó levegőt, friss földszagot, a fáról ehető gyümölcsöt, a fáramászást, - és azt, hogy nem szólnak folytom rám. Mit jelent nekem a falu? Télen végtelen hócsatákat, Sió-parti szánkózást, hogy a disznótoros finomságokról már ne is beszéljek. Én eddig itt éltem át a legszebb nyarakat. Kár, hogy a téli szünet nagyon rövid. A nagymamáéknál minden felejthetetlen. Pedig időnként, ha már nagyon rosszak vagyunk a testvéremmel - azt mondja az én meleg szívű nagymamám: „Megálljatok rosszcsontok, jövőre már csak egyenként jöhettek!” Aztán, amikor eljön az a jövőre, megjelenik házunk előtt a sárga Wartburg, és máris kitárt karokkal jönnek felénk, és halljuk nagyapánk szives invitálását:- Beszállás ördögfiókák, megyünk Sióagárdra! Imhof Erika, 13 éves 1011 Budapest, Fő u. 35. Miért szeretek a nagymamánál? Hogy miért? Ez egyszerű kérdés. Nála mindig jól érzem magam. Igaz ugyan, hogy tavaly egy utcával arrább költözött, viszont olyan házat vett, ami felér egy botanikuskerttel. Szinte a világ összes virágfajtája megtalálható a háza körül. A nagymamám pedig olyan a virágai között, mint egy mesebeli öreg tündér. Jól kijövök vele. Bármit elmondhatok neki, ö meghallgatja. Sőt, meg is érti. Talán azért értjük meg egymást annyira, mert én nagyon szeretek nosztalgiázni, va-' gyis nagyon érdekelnek a régi dolgok. Ha a mamit megkérem, akkor szívesen mesél nekem a régmúltról, az ő gyermekkoráról. Nemrégiben kaptam három olyan gyermekújságot, amelyik még kislánykorában járt neki. Nagyon szeretem nézegetni a régi fényképeket, nézni és elképzelni, hogy milyen volt régen. Erről a kertben szoktam ábrándozni, amit a mami rögtön észrevesz. Szeretem azt a kertet, mert mindig újabb és újabb érdekességeket lehet felfedezni benne. Persze, másutt is a nagyinál. A fáskamrában például találtam egy majdnem kocsikerék nagyságú pókhálót, közepén egy harmattól csillogó, jól megtermett pókkal. Csodálatos voltba háló. Talán még azért is szeretek a mamánál lenni, mert sokáig ő volt a második anyám, sokáig megmentett az óvodába járástól. De azért is szeretem, mert mindent megtesz, hogy az unokái kedvébe járjon. Pénzes Nóra 8. b. 5. Sz. Általános Iskola Szekszárd Vészi Renáta nyolcéves. Dombóvár Richolm Dianna tízéves, Szekszárd
