Tolna Megyei Népújság, 1987. november (37. évfolyam, 258-282. szám)

1987-11-14 / 269. szám

1987. november 14. NÉPÚJSÁG 7 Kapospula, Tobruk, Kapospula Elmenni jó, hazajönni még jobb Akárhányszor repülőgép húz el a szemrevaló kapospulai ház fölött, föl­csendül az udvaron játszadozó kislány üveghangocskája: •- Repülő! Hozd haza az apukámat! Az innen nem messze föl- és leszálló gépek jönnek, mennek, van amelyiknek a nyomát az égbolt azúrtengerében csak vékony ezüstcsík jelzi. A négyéves apró­ság figyelmét azonban nem kerüli el se- hang, se-látvány alkalmak sem. Ugyan­azt kéri, követeli a repülőktől.- Én még ilyen apás kislányt nem is lát­tam! - mondogatják a felnőttek a család­ban és környezetben, fölidézve olykor azt is, hogy amikor a Nagy házaspár még csak várt a gyermekáldásra, az ifjú em­ber anyósának így fogadkozott:- Ha nekem fiam születik, mama, Dom­bóvártól hazáig végigdudálom az utat! Apu nyugtalan ember A dudaszó elmaradt, de a csalódott­ság - amitől a fiatalasszony és az anyós tartott - mégsem lett hosszú életű. Amint a szőkefürtű baba hazakerült, nyomban meghódította a papát, majd a babát is a papa. Ezért lett Izabellának négy eszten­dős korában a legnagyobb bánata az, hogy apu elrepült Karl-Marx-Stadtba. Tanulmányútra? Nem értette minek az. A/iyuka és a nagymama magyarázta, de az idő lassan telt. Akkor kezdte szólon- gatni a gépmadarakat és kellett a család tagjainak naponta megfelelni olyan kér­désekre, hogy „hányat kell még aludni”, és „az NDK miért nem olyan közel van, mint Dombóvár”, ahol apu dolgozik és ahonnan minden este hazajöhet. Haragudott a kislány repülőkre és alig engesztelődött, bálványa máris Bulgáriá­ba repült, ugyanazért, amiért a Karl- Marx-Stadt megyei Aueban volt. A sza­kácstudományt, vendéglátást tanulmá­nyozta. Ez is „olyan felnőtt dolog” volt, amit a kislány nem értett. Itthon mindig a nagymama főzött, anyuka meg varrta azoknak a néniknek a ruháit, akik idejár­tak. Sok év telt el, mire fölérte ésszel, hogy az ő imádott apukája nyugtalan em­ber, nem érheti be a felszolgáló és sza­kács szakmunkás-bizonyítvánnyal, kell neki az érettségi bizonyítvány is és még itt sincs megállás. Elvégzi a vendéglátó­ipari főiskolát. Most már, hogy iskolás ő is, nemcsak szereti az aput, büszke rá. Még arra is, hogy reggelente együtt men­nek Dombóvárra. Izabella a város új isko­lájába, a Molnár Györgybe, apu előbb a szász sörözőbe, aztán a szomszédos Hotel Dombóvárba, ahol ő az egyik igaz­gatóhelyettes. Iza boldogsága maradék­talan, mígnem meghallja, hogy apu ismét forgat valamit a fejében. Felhangosulnak a családi tanácskozások sokáig csak suttogóra fogott hangjai, aztán egy este István azzal tér haza és fogyasztja el az anyóstálalta vacsorát, hogy túljutott a döntésen. Mi több, aláírta a szerződést és elmegy két évre Líbiába szakácsnak. Akkor mondta a feleségének lefekvés előtt:- Anyád sír a másik szobában, menj, ne hagyd sokáig sírni, hisz két év nem a világ! A feleség tudja, hogy itt már semmi he­lye a kérlelésnek, gyözködésnek. A falu pedig - mert nincs az a szenzáció, ami ki ne szivárogna - gőzerővel pletykál.- Nem szereti a családját az az ember, aki csak úgy elmegy és nem is csak ide a szomszédba!- Meglátjátok, nem jön az onnan haza, mert válni így is lehet. Sorolják nyomban a rossznyelvűek a helyi példákat és persze hogy nem kí­mélik a már 12 éves Izabellát se. Akkor sem szelídülnek a mendemondák, csilla­pul a fullánkos nyelvöltögetés, amikor Nagy Istyán 1987 márciusában útra ke­rekedik Észak-Afrikába, megismerni en­nek a földrésznek egyik országát. Mun­kaadójával, a nyugatnémet építési vállal­kozóval itt találkozott Dombóváron. Hen­rik Becht nagy híve a gunarasi gyógyvíz­nek, meg a magyaros vendéglátásnak. Rokonszenvet érzett az ambiciózus fia­talember iránt, biztatta is. Mégse könnyű eldönteti, mi volt végül a vonzóbb a hosszú távoliét vállalásában. A havi 4 ezer márkás fizetés - aminek 20 százalékát havonta a család kapja meg -, vagy a világlátás, szakmai gyarapodás lehetősége?- Mind a három együtt - mondja jó fél évvel később István és családi kör­ben, idehaza Kapospulán. Egy szál magában... Isszuk a kellemesen berendezett nap­pali szobában a fogyhatatlan mosolyó anyós méregerős kávéját és az asszo­nyok mesélnek; magukat is vigasztalgat- ták, bátorították, amikor Izát - aki most el nem mozdul az apja mellől egy pillanatra sem - csendesítették, hogy „két év tény­leg nem a világ!” No de ez idő éppen ak­kor mászik ólomlábon, amikor azt szeret­né az ember, hogy gyorsabban teljék. Az előszobái fogasról el kell tüntetni István minden olyan holmiját, aminek a látványa a kislányt megríkatja. Kopogtat a postás az első havi fizetés 20 százalékával, megy a család be a Hotel Dombóvárba az első megbeszélt telefonrandevúra. Levelek, telefonok és két csomag Pistá­nak. Könnyek és mosolyok váltják egy­mást. Minden rendben. De a család éle­tében csak ott van az az űr, amitől legjob­ban Iza szenved. És az apa? Lassan ráébrednek az itthon lévők, hogy István­nak a nehezebb. Egy szál magában van ott abban a Tobruk közelében lévő oázis­ban, ahol a német vállalkozó vendég- munkások számára épít líbiai megrende­lésre egy európai kényelmű szállodát. Társainak zöme jugoszláv, közöttük sok olyan, aki már 5-10-15 éve dolgozik Lí­biában. így ami egy új vendégmunkás­nak iszonyúan nehéz próbatétel, a klíma miatt már árva zokszavuk sincs. Bele­szoktak a napi 14-16 órás munkába is, akárcsak abba, hogy a mohamedánok vasárnapján, azaz pénteken nekik min­dössze 3 órájuk van csak a pihenésre. Akkor viszont elő az autót, irány a tenger, ami csodálatos, de csak morzsányi az öröm. A levelek lassan járnak, mert örült kerülővel, Svájcon át jutnak Líbiába és onnan Magyarországra. A telefon költsé­ges, nem lehet hetente telefonálni. Mun­ka és magány, magány és munka. Nagy István nem panaszkodik. Pedig majd húsz kiló megy le róla az első három hó­napban a bőre se az a csokoládébarna amit'itthon szoktunk irigyelni a balatoni napimádóktól. Aki ránéz, inkább rézbőrű eredetre gyanakodhat, mint magyarra. Még a haját is vörösre szívja az afrikai nap. Azt is titok fedi még, hogy érkezését követően jó ideig konyhai segédmunkát végez a hajtós főnököt játszó jugoszláv szakács mellett. Zöldséget, krumplit há­moz, mosogat, közel száz ember három­szori étkeztetéséhez. Itt szó se lehet konyhaművészetről. Keserű a fölisme­résnek ez a pirulája, de lenyeli, mert sza­badságra megy a beszerző és egy, napi négy órát dolgozó arab fiúval - aki Ist­vántól szeretné megtanulni a német nyel­vet - Ali Faredzsel ő jár Tobrukba bevá­sárolni. Később már ő a szakács. Régen elolvasta a hazulról hozott könyveket. Napilapokról álmodni is fölösleges. Éj­szakánként ha gyengén is hallható, be­jön néha a Kossuth rádió adása. A szál­láshelyükről - ami kényelmes, légkondi­cionált annyira, hogy éjjelente, „csak” 30 fokos meleg van, de ahol azért a skorpiók is megjelennek - az első hetekben ellop­ta valaki a videokészüléket. Semmi sincs, ami a magányt oldaná. István mégis csak egyszer méltatlankodik, de a szakács ironizálva inti le:- Ja, barátom, ez nem turistaút! Egy hétvégi útért kb. hatvanezret fizethetnél az Ibusznak. Csak a munka... Mit lehet itt tenni az egyéni tervekkel, reménységekkel? Hagyni kell, hogy her­vadjanak. István azt tervezte, hogy meg­próbálja ezt a hazánknál 10 ezer négy­zetkilométer híján kétszer nagyobb, de csak kétmillió lakosú országot megis­merni. Líbia a maga fiatal függetlenségé­vel - 1969-ben sikerült megdönteni az akkor 18 éves királyságot és kikiáltani a Független Líbiai Köztársaságot - izgal­mas ország, de nem tudni mikor nyit majd kaput az ismerkedve barátkozó tu­ristáknak, világjáróknak. Nemzetközi ro­kon- és ellenszenv közepette építi a ma­ga szocializmusát Líbia „a társadalmi igazságosság útján” és fejlődésének fe­dezetét az a gazdag kőolajtermelés adja, ami a hetvenes évekig csaknem teljes Apa és leánya egészében külföldi, főleg amerikai tőkés társaságok kezében volt. Minálunk ide­haza az iparfejlődés ellenére a búza az élet, Líbiában az olaj, mert területének ki­lenctizedé lakhatatlan homok és kősiva­tag. Mezőgazdasági termelést csak a Földközi-tenger partvidékén és néhány szétszórt oázisban lehet folytatni. Megte­rem az árpa, búza, köles, kukorica, do­hány, földimogyoró, datolya és a citrus­félék. Ezenkívül juhokat és kecskéket te­nyésztenek. De a mezőgazdaság nem képes eltartani a népességet. Exportál­nak földimogyorót, nyersbőrt és citrusfé­léket. Behoznak gépeket, berendezése­ket, személy- és tehergépkocsikat, mű­trágyát, élelmiszert, közszükségleti ipar­cikkeket és szürkeállományt a világ min­den tájáról - országfejlesztö építkezé­seikhez. A vendégmunkásokkal szem­ben támasztott első számú igény a szak- képzettség. Nézelődni, barátkozni, ismereteket gyarapítani így hát nem dolgozni azt lehet és kell, százszázalékosan vállalva a lí­biaiak normáit, amit masszívan a moha- medánság, annak hagyományai, szoká­sai határoznak meg. Szigorúan zárt, na­gyon színtelennek tűnő így ez a világ, de Nagy István, akit nemrég a családja köré­ben látogattunk meg, nem ezért nem megy vissza Líbiába. Izabella és a felesé­ge kedvéért jelentette be a kissé csaló­dott Herr Bechtnek, hogy nem köt újabb félévre szerződést, noha csábítja kicsit, hogy most majd egy pécsi nyugdíjas mérnök személyében magyar vezetője lesz az építkezésnek.- Jól van Stefan, teleszivja magát hazai levegővel, aztán majd jöhet, hajónak látja - búcsúzott tőle hazafelé tartó útjának Stuttgart melletti állomásán a vállalkozó. A nagymama és a feleség Emlékezetes Mária-nap- Visszamegy majd Tobrukba István? Izabellából kitör a kérlelő tiltakozás:- Ugye nem mégy vissza apu, úgye nem?!- Majd, egyszer, valamikor, később kislányom. Anyós és feleség összenéznek, aztán rám és azt mondja előbb a tekintetük, az­tán a szájuk, hogy láthatom, „ilyen ke­ményfejű ez az ember", kitelik tőle, hogy fölkerekedik megint, pedig csak éppen most vett leckét abból, hogy milyen po­koli nehéz a családtól, hazától távol élni.- Na és a derék kapospulaiak - már aki közülük csak erre kész -, mit tudnak most pletykálni? Anya és lánya kuncogva felelik, hogy a kezdeti szóvivők orra ugyancsak lóg, mert nem lett igazuk. Ha picit késve is, de Pista csak itthon volt Mária-napra, hogy köszöntse mindkettőjüket. Híre futott az­tán annak is, hogy az ünnepi asztalra rántott csirkét rendelt minden mennyi­ségben a „mamaféle" tyúkleves mellé.- és ő, hozott haza valami különleges ételreceptet?- Kérdezze csak! - biztatnak az asszo­nyok és rá is állok a gasztronómiai kiván- csiskodásra, de nyomban megbánom azt hallva, hogy paradicsom nélkül, csak vízben szabad főzni a töltött paprikát, rántással kell készíteni a pörköltet és krumplipürét illik adni a töltött káposztá­hoz. Apjához simulva Iza kacarász legvidá­mabban és míg a két felnőtt - feleség és nagymama - szemérmesebben, ő leple­zetlenül örül, lubickol az együttlét bol­dogságában. LÁSZLÓ IBOLYA Fotó: MAGYARSZÉKI ENDRE Szovjet fa, magyar falap, német kisbútor A Dombfa termékei NSZK-üzletekben Kamionokat a bűnügyi filmekben gyak­ran eltérítenek, a valóságban azonban többnyire túl nagynak bizonyulnak ahhoz, hogy csak úgy szőrén-szálán eltűnjenek. Megkerült - sőt, mint utóbb kiderült, el sem veszett - az a kamion is, amit a Dom­bóvári Faipari Kisszövetkezetnél vártak már napok óta, türelmetlenül. Ha áltatni akarnám magam, azt is mondhatnám, hogy én vittem a szerencsét, hiszen éppen azon a reggelen érkezett meg a nyugatnémet gépekből álló szállítmány, amelyiken fölke­restem Szűcs Jánost, a Dombfa elnökét. Évente 7 millió márka Hajlamos lennék azt hinni, hogy a Kárpá- tia nevű vállalat magyar, a Moeblcoop pe­Az új üzemcsarnokban a gépek még beszerelésre várnak dig az NSZK-ban székel, de most már tu­dom: pont fordítva igaz. A több cégből álló nyugatnémet Kárpátja Magyarországon keresett vállalkozót a La- mex külkereskedelmi vállalaton keresztül úgynevezett masszív falapok előállítására. (Bizonyára akadnak, akiknek ez az elneve­zés nem sokat mond. Nos, a masszív fala­pok különböző méretű négyszögletes „deszkák”, természetesen megfelelően megmunkálva, egyenként fóliába csoma­golva, amelyek felhasználhatók barkácso­lók vagy akár kisvállalatok által is kisbúto­rok készítésére.) A Lamex májusban kereste meg ez ügy­ben a Dombfa kisszövetkezetet, akik - még az Unió Ipari Szövetkezet részeként - fa­iparban, elsősorban Dombóvár típusú fa­házaik előállításával már hírnévre tettek szert. A megkeresést árajánlat, többfordu­lós tárgyalások követték, míg megköttetett az 5 évre szóló szerződés. A szerződésben vállaltak teljesítése évi 7 millió nyugatnémet márka bevételt jelent a népgazdaságnak. Új üzemcsarnok összefogással A szövetkezet jelenleg 122 emberrel dol­gozik, ez évre tervezett árbevételük 52 mil­lió forint. Termékeik - a fából készült hétvé­gi házak és a kisbútorok - iránt olyan nagy igény jelentkezett a második félévtől, hogy azt 8 órai termeléssel nem tudták kielégíte­ni. Július óta tehát napi 12 órát dolgoznak, így az 52 millió forintot szeptember végére „megkeresték”, éves árbevételük mintegy 10 millió forinttal efölé megy. Ebből talán kitűnik, hogy kapacitásaikat eddig is kihasználták. Az exportra termelés tehát választásra kényszerítette a szövet­kezet tagságát: föladják hazai piacaikat vagy bővítik a kapacitásaikat, ami minde­nekelőtt egy új üzemcsarnok építését kell, hogy jelentse. Az utóbbi lehetőség mellett döntöttek, s első lépésként megkezdték a készáru raktár átalakítását üzemcsarnokká. Azt, hogy mennyire megváltozott a tag­ság .szemlélete a kisszövetkezetté alaku­lással, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy nemcsak a külföldi partnerrel való szerző­dés megkötésére mondtak igent, hanem az üzemcsarnok kialakítását nem bízták más vállalkozóra. A tagok saját maguk, társa­dalmi munkában építették az új létesít­ményt, a reggel 6-tól délután 4-ig tartó „rendes” munkaidő után este 7-ig, valamint szombaton. Nemcsak a szövetkezet tagjai érezték magukénak ezt a feladatot, hanem sok in­tézmény felismerte, hogy az ebből szárma­zó valutabevételre a népgazdaságnak mi­lyen nagy szüksége van. Az új elektromos hálózat kiépítésében, az ehhez szükséges kábelek, szerelvények biztosításában és egy sor más munkában a Dédász dombó­vári üzemének szakemberei, a posta dol­gozói és mások is szinte társadalmi mun­kában vették ki a részüket, olyan összefo­gást mutatva, amire, sajnos, nemigen lehet példát látni. Ez évben próbagyártás Az üzemcsarnok tehát az összefogás eredményeként elkészült, s mint említet­tem, megérkeztek' NSZK-ból a falapok gyártásához szükséges berendezések is. Ezeket a Dombfa számára rendkívül elő­nyös, úgynevezett díjmentes haszonköl­csön formájában bocsátotta a Kárpátia rendelkezésre. Két gép annyira speciális, hogy szocialista országban ezeken kívül nem is található több ilyen. Kicsit több gond mutatkozik az alap­anyagok biztosítása terén. A termék előállí­tásához a szerződés szerint kizárólag szovjet fenyő fűrészáru használható, még­pedig igen nagy mennyiségre, havonta 7-800 köbméterre van ebből szükség. S most jön a kissé idegen hangzású névvel, ám budapesti székhellyel rendelkező Moeblcoop, hogy az Erdérttel közösen biz­tosítsa a szükséges alapanyagot. Kettő- százhatvan köbméter fenyőfürészáru már meg is érkezett a Dombfa telephelyére, ez a mennyiség elegendő a várhatóan novem­ber 16-án beinduló próbagyártáshoz. Az évből még hátralévő hetekben folyó próbagyártás után lehet majd igazán pon­tosítani, hogy milyen mennyiség gyártható a masszív falapokból a jövőben. Az min­denesetre biztos, hogy munkaerőből a je­lenleginél többre lesz szükség. A nagy szakismerettel rendelkező munkásokból 10-12 embert a belföldi termelésből az ex­porttermékek előállítására irányítanak majd át helyükre - és melléjük is - új dol­gozókat kíván fölvenni a szövetkezet. Ezen­felül a próbagyártás idején bevezetett két- műszakos termelést 1988-ban a tervek szerint három műszak váltja föl. Tervek, új szemlélet Ha kiderülne - s erre meg van a remény - hogy a szerződött mennyiségen fölül is tudnak falapot gyártani, arra az esetre is vannak tervek a Dombfánál. A tavasszal újabb kollekciót készítenek kisbútorokból. Ezekre az igényt talán jelzi, hogy mikor új gyártmányuk, az ágyneműtartó iránti igényt kívánták fölmérni, mindjárt megren­deléseket küldtek a bútorüzletek. Export terén is vannak már újabb ötletek, a Kárpátiával hétvégi házak gyártásáról kezdenek hamarosan tárgyalásokat. A közeljövő feladata - a kollektíva által önként vállalt feladat - lesz az a munka, amellyel egyik faházukat átalakítják majd részben raktárrá, részben pedig a nem ter­melő dolgozók munkahelyévé. Ez lehetővé teszi a nagy irodaházból való kiköltözést, s jelentős költségmegtakarítást. Mi ez, ha nem annak a szemléletválto­zásnak része, melyre íme néhány példa: le­kapcsolják a dolgozók a villanyt és az elszí­vóberendezést - ezt korábban veszekedé­sek árán is alig sikerült elérni -, úgy válo­gatják meg a felhasználandó anyagokat, hogy minél kevesebb legyen a veszteség. Ilyen körülmények között persze a vezetők sem nézik a munkaidő hosszát, egyre- másra új ötletekkel állnak elő, s ezek meg­valósítására sem restek. ROSTÁS ILONA Fotó: S. M. Hagyományos termékek a faházak

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents