Tolna Megyei Népújság, 1987. október (37. évfolyam, 231-257. szám)

1987-10-10 / 239. szám

1987. október 10. 10 tníÉPÜJSÁG Fischer Lajos Bauer Bauer egy távoli pontra vetette révede­ző tekintetét, amikor a professzor asztalán fehéredő tételek felé nyúlt.- Csak bátran, Bauer kolléga! Húzzon ki egy tételt! Remélem, szerencsésebb lesz ez a mai találkozásunk. Eddig nem vitézkedett túl­zott eredménnyel a magyar nyelvészet terüle­tén.- Sajnos professzor úr, voltak gyenge telje­sítményeim.- Túl gyenge, Bauer!- így is lehetne mondani professzor úr, természetesen.- Remélem, megemberelte magát.- Igyekszem.- Magától már ez is valami, vagy mond­jam úgy, hogy sok?- így is lehetne.- Na lássuk! Mit húzott, Bauer kolléga?- Az 1. tétel: A finnugor nyelvrokonság bizonyítékai.- Nagyon jó. És a 2. tétel?- A teljes hasonulás szerepe a magyar helyesírásban.- Nagyon jó! Sejti Bauer, hogy milyen szé- rencséje van?- Nem tudom, mire tetszik gondolni, profesz- szor úr.- Akkor megsúgom. Magának megsúgom, mert a végén úgy válunk el egymástól, hogy pikkeltem magára. Maga húzta a legkönnyebb tételt. Ebből csodálatosan lehet felelni.- Megpróbálom...- Ennek örülök. Most üljön le egy asz­talhoz, és dolgozza ki a tételeit. Bőven van ideje, míg a négy kolléga lefelel. Bauer elhe­lyezkedett. Maga elé helyezte tételeit és nekifo­gott, hogy elolvassa. Elolvasta egyszer két­szer, háromszor, majd kezdte megint elölről. Úgy érezte, semmivel sem lett bölcsebb.- Bauer kolléga, nem készít jegyzeteket a témával kapcsolatban? Könnyebb úgy.- Nem kell leírnom, professzor úr, meg tudom jegyezni.- Ennek nagyon örülök, Bauer kolléga. Tudja már aggódtam Önért. Úgy éreztem, hogy a nyelvészettel sose birkózik meg. Nagyon ag­gódtam, hogy az utolsó vizsgáján is balszeren­cse éri... De most örülök. Csak gondolja át ala­posan a témával kapcsolatos ismereteit, rend­szerezzen, logikailag közelítse meg a lényeges mondanivalót.- Igen, professzor úr. Bauer megfeszítve olvasta el újból a té­teleket. Először az 1. tételt, majd a máso­dikat. Egyszer, kétszer, háromszor. Majd alig észrevehetően megemelte a karját. A professzor megszakította vizsgáztatását.- Tessék, Bauer kolléga. Nagyon szíve­sen segítek, amennyiben lehet, hisz ez a várat­lan érdeklődés Bauer kolléga részéről kíváncsi­vá tesz.- Professzor úr, kezdhetem majd azzal a té­tellel, amelyiket jobban tudom?- Természetesen, Bauer. És természetes, hogy több évi kudarcsorozat után szeretné ma­gát megmutatni az utolsó vizsgáján. Melyik len­ne az?- A 2. tétel. A teljes hasonulás szerepe.- Nagyon jó. És ami azt illeti, a gyakorlat szempontjából ez a lényegesebb tétel! Helyes­írás és megint csak helyesírás! Elméleti, logikai háttérrel. Nagyon jó! Ezzel fogjuk kezdeni. Bauer maga elé meredt, majd megigazította nyakkendőjét. A vizsgázó szavai jelentésnélküli egyhangúsággá sűrűsödtek, az utcáról mentő szirénája hasított a melegbe. Bauer leült a professzorral szemben, átnyúj­totta tételét és mereven nézett maga elé.- Hallgatom, mondhatnám kíváncsian és fe­szülten hallgatom, Bauer kolléga. Tehát a teljes hasonulás és a magyar helyesírás kölcsönhatá­sa. Bauer nagyot nyelt, majd így szólt:- A teljes hasonulásnak nagyon fontos sze­repe van a magyar helyesírásban. Megállt. Körülnézett. Hallgatott.- Folytassa, Bauer!- Ennyit akartam mondani.- Ennyit?- Igen.- Ezt a tételt tudja jobban?- Ezt.- Akkor mennyit tud a másikból?- Még kevesebbet, professzor úr. Az utolsó mondatát már csak suttogta. Bella István: Miért a vers? Verseim nem arra valók, hogy díszzsebkendők legyenek holmi múltba öltözött jelenek csikkzsebében;- nem dekorációk, s nem is jelszavak, melyeket, mint a szentek szájából vöröslő írást, nem másolnak többé a falakra, se a szívekre.- Nem is templomi zászlók, amiket kiosztanak minden Nagyszombat este lobogtatni a húsvéti körmenetben;- nem hallelujázok, a baldachint nem viszem. Vagyok, aki voltam: egy a tizenegy közül, a tanú, aki tudja: a szívek sziklaüregében fekszik a megfeszített jövő. Még nem támada föl a Föld. Átváltozás Szörnyű csapás ért a tavasszal. Csapás? Tragédia. Tíz évi házasság után rájöttem, hogy nem szeretem a feleségemet. No meg ő se szeret en­gem. Mert ha szeretne, mivel várná haza a családjáért éjjel-nappal géemkázó férjét? No mivel? Mit tu­dom én, de semmiképp nem azzal a színehagyott, gusztustalan hálóin­gével. Mert csak azt látom belőle, meg a kócos haját. Este tizenegy óra, mire hazaérek. Föl se kel az ágyból, csak kiszól a dunna alól: „ott a kajád a tűzhelyen, melegítsd meg!” Aztán amikor hozzá bújna az ember, akkor meg „hagyj békén, szúrsz! Különben is fáradt vagyok.. Adj öt­száz forintot, mert a Józsikának szétment a cipője!” Flázasság ez? Csoda, ha a felesé­ge szuszogását hallgatva a gépíró Jucikára gondol az ember? Mert hát ő is géemkázik... Elég volt, elválok tőle. Randa, há- zsártos vénasszony lett. Fia én ezt sejtem tíz évvel ezelőtt, dehogy vet­tem volna feleségül, de hát ki láthat a jövőbe? Még alig múltam negyven­éves. Jóképű, jól kereső, alapjába véve fiatal ember vagyok. Igaz, néha szúr a szívem, de az manapság még nem betegség. Kortünet. Annyit be­szélnek az egészséges életről, hát itt az ideje, hogy új életet kezdjek - nél­küle. Elhatároztam, hogy még a nyá­ron elmegyek vele üdülni, hiszen ő kapta a beutalót, aztán ősszel be­adom a válókeresetet. El is mentünk a Balatonra. Már a készülődésnél feltűnt, hogy ismeret­len ruhákat szed ki a szekrényből. Igaz, két éve nem nyitottam ki a szekrényajtót. Nem volt rá időm. Egészen jól nézett ki, ahogy felöltö­zött. Különösen a hálóinghez ké­pest. Mondhatni csinos volt. Még a haját is kibodorította. Dunna se volt rajta. Nem is olyan öreg, mint este az ágyban. Flmm... Míg a fiamnak felfújtam az úszó­gumit, ők Lenkével, kislányunkkal előre mentek a strandra. Sebaj - gondoltam -, hadd menjenek. Leg­alább jól körülnézhetek az üdülő­ben, hátha találok valakit, akivel ér­demes megismerkedni. Találtam is, nem is egyet. Sok ott a csinos nő. Amint nézelődtem a strandon, egy­szer csak látom, hogy a zuhany alatt kelleti magát egy észveszejtőén csi­nos nő. Éppen háttal állt, jól megfi­gyelhettem, anélkül, hogy ő_észre- vette volna. Micsoda formás lábak, szép, hosszú nyak... No meg az a ringó csípő! Egy életem, egy halá­lom, odamentem hozzá, és megkér­deztem:- Segíthetek, hölgyem?- Persze - mondta ő, és megfor­dult. - Légy szives add ide a szap­pant! Igen, a feleségem volt teljes élet­nagyságban. Hát nem tragédia ez? Egy perc alatt beleszerettem a saját feleségembe. Állítólag ő is belém. És mit gondolnak mit csináltunk reg­geltől estig? Beszélgettünk. Egé­szen jól el lehet vele beszélgetni. Nem is gondoltam volna. Igaz, há­rom éve nem beszélgettünk. Mióta géemkázom, csak éjszaka találko­zunk. Biz’ Isten, sokkal csinosabb, meg okosabb, mint a gépíró Juci. De jó, hogy nem adtam be a válópert! Elváltam volna tőle anélkül, hogy tudnám milyen asszony is valójában az én feleségem. T. ÁGOSTON LÁSZLÓ „Bennem sem aludt hajnalodé korom” (Garay János a magyar irodalomban) „Nem feledhetjük el, hogy azoknak nyom­dokain járunk, akiket az utódok műveikben ta­lán felülmúlhatnak, de törekvéseik tisztaságá­ban, nemes lelkesedésben és áldozataik nagyságában senki.” Eötvös József Poros, avítt és mosolyogni valóan korsze­rűtlen lesz egy évszázad múlva csaknem az egész magyar irodalom, s ha azt mondjuk ma, 90-95%-a kihull az idő rostáján, két-három nemzedékkel később azon csodálkozik majd a reménybeli olvasó, miként is lehettünk ilyen bőkezűek, miért nem irtunk 99%-ot, vagy töb­bet. Szerencsére azonban erre alig-alig gon­dol az, aki örömmel veszi kezébe a friss, nyomdaszagú köteteket s a szellem örök iz­galmával érzi sajátjának kedves költőjét, drá­ma- és prózairóját. A százhetvenöt esztendeje, 1812. október 10-én született Garay Jánossal sem történt semmi egyéb, mint ami megesik mindazokkal, akiknek műve nem korszakokon felül zseniá­lis: a nehezen lelkesedő déd- és ükunokák kissé hitetlenül állnak a tény előtt: a szekszár­di árvák atyjának szépreményű és pályájú fia olykor Petőfi Sándorral, Vörösmarty Mihállyal, Arany Jánossal vetekedett népszerűségben, bizonyos müveivel még meg is előzve őket. A nagykörösi diákokat okitó Arany, Garay halá­lának évtizedében saját jegyzeteiből tanított, hiszen nem állt rendelkezésére korszerű kézi­könyv. Jegyzete, A magyar irodalom története rövid kivonatban, külön fejezetet szentel a köl­tőnek s ezt írja: „Az új iskola legifjabb nemze­dékéből Garay János emelkedik ki, mint első­rangú lírai költő. Született 1812-ben Szek- szárdon, Tolna megyében. Tanulmányait Pé­csett kezdé, s Pesten folytatta és végezte, hol azután állandó lakos lön. Ifjú korában megkí- sérlé erejét az eposzban és drámában is (Csatár, Országh Ilona, Árbócz, Szent László), de nem nagy szerencsével; azért a lírához tért vissza, melyre kétségtelen hivatása volt. Az irodalmon kívül más életmódja nem lévén, kü­lönböző lapokban dolgozott; majd (1842-44) a Regélöt szerkesztő, mely azután Pesti Divat­lappá változott át. írt novellákat is (Tollrajzok, három kötet, 1846). De leginkább lírai dolgo­zatai által alapitá meg hírét, két kötet verset bocsátván ki (1843-48). Nevelte népszerűsé­gét az Árpádok című balladaciklus, mely iro­dalmunk egyik becses kincsét képezi. Majd füredi mulatása (időzése) emlékéül Balatoni kagylók cím alatt bocsáta ki egy versfüzért, de mely előbbi költeményeivel alig versenyezhet. (...) Költői beszélyei, mondái, legendái (Frag- nepán Kristóf, Bosnyák Zsófia, Az obsitos, A nagyidai vajda, Salamon ítélete stb.) eléggé is­meretesek; főképp a forradalom után megje­lent históriai nagy költeményét, Szent Lászlót kell kiemelnünk... Nagyszerű munka kétségkí­vül, de hiányzik benne az epikai egység, mert az események nem folynak egymástól, csak históriai renddel következnek egymás után. (...) Élete utolsó éveit nehéz betegségben tölté, s a részvét, mellyel a nemzet felkarolta özve­gye és árvái sorsát, bizonyítja, mily kedves költőjét veszté el benne. Meghalt 1853. nov. 5- én, Pesten.” Bodolay Géza érdekes és alapos könyvé­ben (Irodalmi diáktársaságok 1785-1848) ki­mutatja, hogy a forradalomban és szabadság- harcban főszerepet játszó reformkori diákok csupán Vörösmarty Mihály verseiből szaval­tak többet és többször, de kortársai közül rög­tön utána Garay következik: „Népszerűvé szó- nokias balladái váltak a negyvenes években, s Pesten és Pápán is ő volt Vörösmarty majd Pe­tőfi után a legnépszerűbb; Debrecenben Vö­rösmarty mellett Erdélyi János előzte meg csekély különbséggel, (Sáros)Patakon ő elő­zött meg mindenkit; Nyitrán csak mutatóban szavaltak tőle, a pesti egyetemen viszont Vö- rösmartyn kívül egyedül ő ugrott 10 fölé a sza­valatok számával. Összesen 44 verset szaval­tak tőle 232-szer.” Népszerűségéről azonban nemcsak a sta­tisztika, hanem számos kortársi visszaemléke­zés is tanúskodik, köztük Jókai Móré, aki Szár- novszky Ferenc Garay-szobrának felállítására a Garay-albumba írta meg élményeit Kont, a kemény vitéz címmel: „Az volt az általános ha­tás, az volt az országos diadal. Nem kisebb művész szavalta Garay balladáját, mint Eg- ressy Gábor. S mi többiek, fiatalok mind utána szavaltuk. Nem volt fiatal ember, aki Ga­ray Kontját valahol el ne szavalta volna. (...) Balladát az előtt és azután is írtak sokat és szépen, de olyant soha többet, mint Garay Kontja, mely a férfit egész emberré alakítja át. Hangja egyszerű, mesterkéletlen, de rövid mondásaiban erő van, tűz és igazság. Tárgya örökké rokonszenves marad, amíg magyar szívekben a szabadság szeretete él. Én még élő tanúja vagyok annak a kornak, melyben Garay Kont balladája bejárta az or­szágot, mindenütt felélénkítve az alvó közlel- kületet, s bizonyságot tehetnek róla, hogy ma­gyar költő művének soha ennél nagyobb ha­tása nem volt". Alig néhány évtizeddel Jókai után már a legnagyobb értetlenséggel áll Be­nedek Marcell Délsziget avagy A magyar iro­dalom története című párbeszédes, nagysza­bású esszéjében: „Garay János kötetszámra irta szörnyű krónikás verseit, s a hangzatos Kont-balladával nemrégen még gyötörték is az iskolás gyerekeket... Harminc nemes Bu­dára tart! Micsoda történelemhamisitás volt nemzeti hősöket csinálni ezekből a rabló oly- garchákból...” Történelemhamisítás? Természetesen az, akárcsak Homérosz Odüsszeusz-alakja, Ka­tona József nemzeti hőssé magasztosult Bánk bánja és Tiborca. (Az utóbbi például kisnemes létére oly szívettépően mondja el a német Weit Weber szövegéből fordított szegény magyar jobbágy panaszát!) A sor ráadásul tetszés szerint bővíthető a magyar- és világirodalom­ból egyaránt, csakhogy ilyen alapon a fél iro­dalmat zúzdába küldhetnénk... S miért éppen egy ízig-vérig reformkori, mezővárosi polgár­költő esetében kérjük számon egy korszak ké­sőbb visszásnak érződő jellemzőit?! Attól, aki már első nagy (terjedelmű) művében is legszí­vesebben időz a polgárcsalád békéjét sugal­ló, de nemzeti eszményt is híven tükröző rész­leteknél: „Szent, háromszor szent rendeltetésed oh asszony! A’ mikor éltednek fonalát egy másodikévá Fonja az istenkéz, miidőn örömet, nyűgöt áldoz Lelked egy elrejtett lénynek, melly általad a’ bús Nem-létből létté alakúi, ’s te gyöngye tejeddel Táplálod ’s embert adsz általa benne minekünk; Embert a’ ki hazát, igazat, jót tudjon, imádjon.” (Csatár) Csoda-e, ha a sokszor 150 éves polgári eszmények nem voltak időtállóak? Legalább annyira nem az, amennyire mai költőink, íróink hadserege még lábjegyzet sem lesz korunk történetéhez és irodalmához... „Sok költő van, ki egyetlen munkájával lett halhatatlanná" - írja Móricz Zsigmond 1908-ban Garay és Az obsitos című tanulmá­nyában, majd így folytatja: „Többi müvük ren­desen csak kísérlet, jó szándékú törekvés, si­kertelen munka, de egy-egy alkalommal az is­teni teremtés határaiba jutnak. Mint az árny­ban bolyongó pillangó járnak az élet témáinak erdejében, a hangulatok színei közt, s csak egyszer csillan rájuk a tiszta napsugár, mely­ben minden szépségük érvényesülhet. (...) Garaynak ugyanaz volt irodalmi célja egész életében, mint Háry Jánosnak: a magyar nem­zeti dicsőség hirdetője volt ő s egyúttal a ma­gyar lélek nemes vonásainak dicsőítője s fel­tárója. Kiváló megértője (és monográfusa), Fe- renczy Zoltán mondja róla: »Tulajdonképpen csak a legnemesebb emberi vonások után ér­deklődik, mint magasztos honszeretet, sza­badság, áldozatkészség, az ősi erények iránti kegyelet, szűzies szerelem, családi hűség. Va­lóban érzéseiben, lelkesedésében valami naív föllengés van. Romantikus hevében múltunkat még fényesebbnek látta, mint Vörösmarty, mert benne nincsen meg a Vörösmarty szkep­szise s mély melankóliája, melyet éppen úgy táplálnak tapasztalatai, mint lángeszű mélyre- pillantása. Garay, mondhatni, az ifjú ember ta­pasztalatlanságával lelkesedett és volt haza­fi.« íme, ezek egy magas műveltségre emel­kedett és komolyabb egyéniségű Háry János­nak jellemvonásai. S Garay, mikor az obsitost megteremtette, a maga nemes egyéniségét éppen úgy belevitte annak belsejébe, ameny- nyire megőrizte az eredeti mintának erős jel­lemvonásait. Az obsitos kiváló lelki arcképpé lett, a való élet felséges vonásaival festette meg a költö Háry János humorát, naívságát, jóízű beszédmódját, páratlan ötleteit, még ap­ró mozdulatait is, de a maga leikéből adta a műbe a nemes és magas eszmei értékű szer­kezetet, a szinte allegóriái hatású világképet, s a csodálatosan egyszerű és mégis mély és örök igaz hangulatot. (...) Az obsitos, míg csak a magyar lélek el nem formálódik, s legben- söbb vonásait, Ízlését, vágyait, hajlamait el nem veszti: mindaddig a legkedvesebb és leg- magyarabb költemények egyike lesz”. S mi jutott az így, vagy úgy, de mégis halhatatlan költő Garay Jánosnak? Halálakor írja Szász Károly (- lám, egy másik nagy, elfe­ledett név a XIX. századból!) Garay című ver­sében: „Meghalt. Ki halt meg? Garay! Vagy nem ismertétek nevét? Nem éreztétek dalai Szelíd lángját, édes hevét? (...) Ti nem hallátok meg dalát, Hisz köztetek ő éhezett! Ah, egy sirkövet legalább, ha nem adátok kenyeret...” Adatok bizonyítják, hogy Szász Károly, aki később a Garay-szülőházra márványba vésett disztichonokat is irta, nem túlzott: az aradi vár­börtön foglyai szűkös napi nyolc krajcárjukból gyűjtenek Garay János felsegélésére. Bisztray Gyula Jókedvű magyar irodalom cimü köny­vében idézi az akasztófahumorú anekdotát: „1848-ban Eötvös József a pesti egye­tem magyar irodalomtörténeti tanszékére Ga- rayt nevezte ki, miután Vörösmarty nem akarta elfogadni az előbb neki felajánlott állást. A bu­kás után kinevezését érvénytelenítették, s Ga­ray az Egyetemi Könyvtár csekély fizetésű hi­vatalnoka lett. Hogy családját, gyermekeit a szükségtől megkímélje, rengeteget dolgozott, éjjelenként is. A megfeszített munka kimerítet­te gyönge szervezetét. Látása is annyira meg­romlott, hogy csak vezetővel tudott közlekedni az utcán. Jókai is úgy találkozott vele az utolsó hónapokban, hogy éppen egy kisgyermek ve­zette. Csak hangjáról ismerte meg Jókait, aki megkérdezte tőle; hogy van? Rekedt, sípoló hangon válaszolt, de szelíd humora ekkor sem hagyta el: - Még tavaly csak egykrajcárt ér­tem, már most érek két krajcárt. (A két obulus- ra gondolt, melyekkel lefogják szemét.)” Hol van hát Garay János helye a ma­gyar irodalomban? Talán Radnóti Miklós járt legközelebb az igazsághoz, aki 1938-ban rá­dióelőadásában így állítja elénk városunk je­les szülöttének alakját: „Az irodalmi korszako­kat nem csupán a legnagyobbak művészete és pályája jellemzi, mert azok túlnőnek a ko­ron, alakítják azt, ha kell, szembehelyezked­nek vele, harcolnak érte és ellene, míg az át­lagíró és művészete a kor képét adja. A harmincas és negyvenes évek képe is érdeke­sebben és sokoldalúbban elevenedik meg, akkor, ha Garay János életét és munkásságát vizsgáljuk, mint ha bármelyik más kortársát mutatnák be. Kisebb költő, mint akárhány tár­sa a korban, s mikor ezt a megállapítást hall­juk, ne is gondoljunk a legnagyobbakra. De jellegzetes irodalmárja ezeknek az éveknek és sokoldalúbb, mint bármelyik elődje. Közepes tehetségű író, de szorgalmas, kitartó, fáradha­tatlan, akik ott találunk mindenütt, ahol szelle­mi megmozdulást látunk. Barátja Vörösmarty- nak és Petőfinek, de barátja a kor csaknem va­lamennyi írójának és költőjének, minden ha­tást átvesz, végigpróbál minden hangot és megért minden stilustörekvést. Vele jelenik meg először irodalmunkban az újságíró típu­sa, s ő egyike első hivatásos újságíróinknak is. Egészen felolvad az újságírásban, hittel dol­gozik és rengeteget. Működése nemcsak a magyar újságírás akkori állapotát mutatja, ha­nem a közönség ízlését is, melyet egész mun­kásságával szolgálni igyekezett”. S mindazért, ami Garay értéke, ami művei­ből kedves és maradandó, jellemző és fontos, elsősorban szűkebb hazája tehetne igazán sokat: ahogy Garaynál sokkal kevésbé jelen­tős irók és költök műveinek kiadására vállal­kozik a szülőhely, a Kont és Az obsitos szerző­je nagyobb figyelmet, megbecsülést érdemel­n® DR. TÖTTÖS GÁBOR

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents