Tolna Megyei Népújság, 1987. október (37. évfolyam, 231-257. szám)
1987-10-31 / 257. szám
10 1987. október 31. Illyés-emlékek Rácegresen Újabb Illyés Gyula-emlékhellyel gazdagodott megyénk: Rácegrespusztán felavatták a költő múzeummá átalakított első iskoláját. Most lenne 85 éves, de épp olyan eleven, mint amikor még magunk között tudtuk, művei állandó olvasmányaink, s azt is tudjuk, hogy hatása, világirodalmi jelentősége állandóan nő, egyre erősebb fénnyel ragyog a hatalmas életmű. A rácegresi iskolamúzeum eszmélésének első színhelye volt. Ezek az emlékek élete végéig elkísérték, s itt játszódik legtöbbet olvasott művének, a Puszták népének története is. Az emlékhely avatása alkalmából összeállításunkban elsősorban néhány olyan régi és újabb írásból idézünk, ami Illyés Gyula és a puszta kapcsolatával foglalkozik. Illyés Gyula: Csizma az asztalon Tapasztalat Ebéd után érkeztem egy nap a tanyára, fáradtan s erősen trüsszögve, mert útközben az eső is elért. Reggel véletlenül kenyérsütés volt, a kemence még elég jó meleget árasztott, Teri néném hát annak padkájára csinált fekhelyet: száritkozni akartam. Biztonság okáért Imre bátyám szűrét is rám terítette. Négy óra lehetett, mikor a falukutatók benyomultak álmomból ébredtem. Látszott, Teri néném kétségbeesésében hátrált előlük idáig, „Te tán tudsz beszélni velük..." dadogta bocsánatkérően, amiért az ajtónyikorgással felvert. A falukutatók hárman voltak. Riadtan s azon kócosán könyököltem lel a padkán, rossz álmom lehetett. A vendégek felszólítottak, hogy énekeljek egy balladát. Első tekintetre rokonszenves népek voltak, két korombeli fiatalember és egy nagyanya. Ez utóbbi- némi megrökönyödésemre - csizmában és bricseszben. Onnan láttam, mert máris a ládán állt. Teri néni bekeretezett menyasszonyi koszorúját s tányérjait emelgette. Balladát hirtelenében nem tudtam énekelni. Mesét sem tudtam, noha az egyik fiatalember kezében már ott volt a papíros. Kitértem az elől is, hogy eljárjam a juhásztáncot. A fiatalember szigorúan pillantott rám.- Pedig itt juhászok élnek, ezen a tanyán - mondta. - Ide ajánlottak bennünket. Faragni se tud?- Csak csizmahúzót. Inkább Teri néni ijedt-esdekelő tekintetére vállaltam el, hogy azt nyomban megfaragom. Indultam lécért, de megkértem a kutatókat, forduljanak el, amíg nadrágot húzok, mert a szűr alatt csak úgy gatyában vagyok. „ Ugyan, ugyan" - mondták. Éreztem, hogy felkutatott állapotomban akár pőrén is járhatnék, mint a tehenek. Sőt, hogy úgy volnék az igazi. Alkotásom elég esetlennek sikerült, sajnos, ebben sem vagyok mester. De azért elvették. A nagyanya ezenközben leszedte a korsókat, s otthonosan belépett a sifónba. De nem húzom a dolgot.- Semmi nótát sem tud? - szól hozzám a másik fiatalember, ez már enyhébben. Fejemben ugyan ekkor már ott motoszkált az a sor, hogy „ripityom, gyere be", de ezt mégsem mertem mondani. A fiatalemberek, hajlandóságomat látva, összenéztek, láthatóan eszükbejutott, mint kell a hallgatag népet szóra bírni, ami helyén is volt, mert elég hallgatag természet vagyok. E célzattal később átnyújtottak egy csomag pipadohányt is. Szorultságomban s tán hálaérzetemben végre eszembe ötlött egy vers, úgy-ahogy még emlékeztem rá mert előző héten ültettem át magyarra, Valéry Pál neves francia költő műveiből. Előbb zavartan tekintettem a vendégek szemébe, jó lesz-e, ám a kutatószellem bennem is elhatalmasodott, kötélnek álltam. Tagolva kellett mondanom a verset, hogy a kutatók pontosan jegyezhessék. Lejegyezték még nevemet, koromat, s azt is, hogy nős vagyok-e. Több kérdésre kellett volna még felelnem, köztük arra, érzem-e ereimben az ázsiai vér visszavágyódását, s hol lehet itt szőttest, szuszé kot, festett almáriumot és ökörszarvból készült sótartót szerezni. Felvilágosítottak, hogy kelet s nyugat határán még mindig nem lelem helyemet, a nemzet alapja vagyok, vigaszom a csűrdöngölő és a vallás, ábrándom egy hősi hajrában való elvérzés, és hogy mindezek céljából vezérre van szükségem, aki majd összefog. Kitűnően használható emberanyag vagyok, mondták. Sok mindenről kiokosítottak még, mind fölényesebben. Visszaköltöztem a szűr alá, mert fázott a lábam, március eleje volt. Merő ellenkutatási próbául adtam fel nekik egy-két kérdést. Az eredmény szomorú volt. Sajnálom, hogy nem jegyeztem. Lelkes meggyőződésük szerint a népnek nem földbirtokpolitikára, hanem szervezésre van szüksége, a száznyolc törzs rendeződésének alapján. Ezt ők fogják végezni, az új nemzedék, melynek bátor útmutatói máris... Megkérdeztem tőlük, ismerik-e Illyést? Pirulva írom le, hogy hallottak róla, bár egy kicsit túlzónak tartották. Nagymama a szekrényből elég modemnek nem tartotta. Zavarom s kilétem leplezendő néhány szóval elmondtam, amit e lapokon eddig érintgettem s valamit abból, ami még következik. Eszméimet bár jellegzetesen parasztinak találták, nem érdemesítették feljegyzésre, súlyosan elítélték. Tudatták velem, hogy az egyén semmi, mert a közösség minden. Ők is csak azért élnek, hogy a népnek áldozzák magukat, testestül-lelkestül. Az önzetlenség már nem szó: a szó az önfeláldozás. Meghatódtam.- És ebben mi van, néni? - szólt ekkor a nagyanya, kilépve a szekrényből, s rámutatva a ládára. Tanulság Nem részletezem tovább, a kutatók miképp emlegették ki a ládából Imre öreg papucsait, nyugalomba helyezett pipaszopókáit, dédanyáink penészes alsószoknyáit, ingválljait. Teri néni lukas törülközőit és tutyijait, aztán miképp forgatták fel az egész házat - alapos kutatók voltak -, miképp fizettek volna az egybeszerkesztett bátyúért előbb mindkettőnknek egy-egy meleg népi kézfogást, majd három s végül kilenc pengőt, s midőn Teri néni e családi emléke elvesztését kísérleti biztatásomra fokozatosan húsz, negyven, nyolcvan és kétszázötven pengővel óhajtotta kárpótoltatni, miképp vágták ránk a kutatók az ajtót, illetlen jelzőkkel zsugorinak bélyegezve minden parasztot, aki csak van a földön, és legvégezetül miképp ugatta őket azért a tanya valamennyi kutyája le egész a sárállási országútig. Ha agár a vendég, komondor a gazda. A kellemetlenül végződött történetet csak az előbbi feltevés példázására mondtam el: arra, hogy a legkisebb csalódás illetve félreértés is mily gyorsan megváltoztatja a parasztokról való jó véleményt. A társadalom éppígy működik. Gyermekes elhittség volna tehát, ha békekészségünk alapjait- hogy így mondjam - tapintható valóság helyett ilyen homokomlású véleményre helyeznők: ezt az első víz kimoshatja, mert ne feledjük, ami divatos, azaz időszerű, az időleges is. A divatból kiábrándult lélek pedig nemcsak unja azt, amiért mások példájára rajongott, hanem - becsapottnak érezvén magát - szégyenli is, tovább távolabb áll már tőle, mint attól, amit közönyösen nézett. (Részlet Illyés Gyula: Csizma az asztalon című könyvéből.) Levélváltás a népfőiskola ügyében Kedves Gyulám a népfőiskola megalakítására egészséges terv merült fel. Csütörtökön délután fél ötkor a Pannónia kávéház külön szobájába leszünk. Nagyon kérlek, okvetlen gyere el! 1940. I. 16. Ölel Móricz Zsigmond * Kedves Barátom. Bocsássatok meg, hogy egy találkozóra sem mentem el, de nem mehettem. A népfőiskola-terv kezdetét Németh ajánlatától számítom. Engedjétek meg, hogy az első év költségvetéséhez 600 pengővel járuljak hozzá, ha lehetséges, havi 50 pengős részletekben, bár ha sürgős, a pénzt egy összegben is előteremthetem. Kérésem az volna, hogy a tanulók közül minél több teljesen föld nélküli család gyermeke legyen, kiegyensúlyozásul a birtokpolitikai törvénynek, amely földet csak a némileg tehetőseknek szán. Remélem, egészségem megengedi, hogy a munkában közvetlenül is részt vehessek. Örömmel vállalom szociológiai, irodalomtörténeti, nyelvészeti beszélgetések tartását, vagy azt, amire alkalmasnak tartotok. Nyári alföldi tartózkodásom alatt azzal a tervvel foglalkoztam, hogyan lehetne falusi, csak napszámoséletre rendelt gyermekekkel valami ipari szakmát meg- tanultatni, azzal a feltétellel, hogy aztán térjenek vissza falvaikba. Ez igen köny- nyű, csak helyet kellene találni nekik. A vasárnapot - úgy terveztem - együtt töltöm velük, s eleven mozgalomra nevelem őket, folytatására annak a feladatnak, amit még a század elején is a kézművesek a falu szellemi irányításában betöltötték. Ezt a tervet, azt hiszem, szépen öszsze lehetne kapcsolni a népfőiskola tervével. Szeretettel üdvözöllek 1940. március 2. Illyés Gyula * Kedves Gyulám, nagyon meglepett, meghatott és fellelkesített a leveled, Isten áldjon meg. Sok mindenféle ajánlat jött, ajánlkozók, mindenki tanítani akar. Egy balatoni jegyző ajánlkozik, hogy tízszer ingyen feljön tanítani, szerződést és közigazgatást. A fiatal zeneírók egy csoportban jelentkeztek, a parasztkollégiumiak mind vezetők, ciceronék akarnak lenni, Sárközi Gyula 200 pengőt küldött kápé. Cikkek tömege, egy kisparaszt „kisgazdáét” most ki is adom. Hát Gyulám, addig is, míg találkozunk, szeretettel ölel 1940. március 10. Móricz Zsigmond (Illyés Gyula Emlékkönyv, 1984) Illyés Gyula: Béres temető A legelőn túl, négy akác között lícium védi a kis temetőt. Márvány nem fénylik benne, semmi jel. Kötésig érő gazfű veri fel. Csalán veri fel ezt a temetőt, mintha a holtak lelke még a föld, a sir mélyén is rejtené magát, fortyongna, égne; kínlódna tovább. Itt nyugszanak az ősök. A magos gazban az ifjú utas rátapos néha egy dombra, rajt még a kereszt, azon egy szép név: Énekes Ferenc. Itt nyugszik minden őse. Légy dönög; arrébb, a törpe lícium mögött csorda konog; ritkás kólóm p-szava, mintha egy mély álomból hangzana. Az ott az élet, tompa, hangtalan. Ez itt a múlt. Néha egy nyugtalan tehén betéved a sírok közé. Szaglász és felbőg a nagy ég felé. (Először megjelent a Szálló egek alatt c. kötetben) A kocsissorról... A kocsissorról a süket Gyalog nem is sejti, hogy érte harcolok: hogy könyvbe írtam... s már ha lelkemen szárad, hogy a népemet képviselem: őt képviselem... Meg-megáll, ha lát, nem engem köszönt: az apám fiát; köszönt rajtam egy ismerős nevet s mögüle hunyorgó emlékeket. Azokat nézi.... Néz, néz, várja, hogy valakivé csak visszaváltozok? így állunk, állunk - lép végül tova, várja a kút, a vályú, a lova. A pusztán mindig sürget a dolog. Senki sem tudja, hogy költő vagyok. (Először a Rend a romokban c. kötetben jelent meg.) Nem nagy költő szeretnék lenni. Tiszta költő. Ez az előbbinél ha nem is nagyobb, de magasabb. Naplójegyzetek, 1943. XI. 18. Vadas Ferenc: Illyés Gyula kisiskolás évet Elemistaként Illyés Gyula a legtöbb időt a rácegresi iskola padjaiban tölti. Si- montornyán fejezi be a népiskola negyedik osztályát, s végzi az ötödiket, de látogatta a varsádi iskolát is, mikor e faluba „német szóra” küldték; és félig meddig illegálisan - beíratás nélkül - idősebb testvéreivel a neves ozorai tanodába is járt. Mégis, a költői indíttatás szempontjából számára a legfontosabb a szabad ég alatti iskola, amely mint a jó könyvek, szórakoztatva oktatták néprajzra, magyar szintaxisra, társadalomtudományra és még sok egyébre, amiről a tanyai iskolában nem esett említés. Szerencsés volt, a sors köré rakta mindazt, amit történelemből és Magyarországból meg kellett tanulnia. Alig hatéves, mikor híre kél a szakályi forrásnál esett csodának. A gyánti csor- dakútból víziember dugdossa ki a fejét, az éj leple alatt garabonciások járnak; se szeri, se száma a babonáknak. A fantasztikusnál fantasztikusabb történetek ugyanazon a tájon élnek vagy születnek, ahol Bartók Béla a Magyar Népdal anyagának csaknem egyharmadát gyűjtötte. Ebben a babonákkal terhelt, népművészettel áldott világban nyiladozik a gyermek Illyés értelme. Tehetsége két kifejezési formában is megnyilvánul: rajzol és ír. Szereti a nyilvánosságot. Rácegresen a frissen meszelt falakon élvezi az írás kéjét, a képi megformálás varázsát (vásárnyi gözeké- vel rajzolja tele a kasznár házát!), de Si- montornyán, Dombóvárott és Bonyhá- don már verseket is ír, rajzait vázlatfüzete őrzi. Mit mutatnak tehetségéből a ránk maradt rajzok, miről árulkodnak az írások? * Részletek a szerző Illyés Gyula első iskolája ci- mű, most megjelent könyvéből. Tizenöt évesen készített alkotásain, a rajzkészségen túl, felismerhető bizonyos kompozíciós képesség, a részeket rendezett egységbe szerkeszteni igyekvő szándék. A simontornyai vár reneszánsz palotaszárnyának és donzsonjának tömegét, melyen Rácegresről jövet még a család jövője „ködlött”, a szembenálló fallal s épületromokkal igyekszik ellensúlyozni; Bethlen Gábor szülőházát a mögötte álló fák „ellenpontozzák". Gyermekkori levelei, a rajzoktól eltérően, nem „művészi" igénnyel, hanem közlési szándékkal készültek. A fogalmazás szinte mindegyikben szabatos, a stílus világos, többségüket bármelyik osztálytársa hasonlóképpen írta volna, csak egy-egy választékosabb kifejezés, mint a híre nincs cipő, vagy találó, népi ihletésű hasonlat - olyan tüzet raktunk abba a sparhelt forma kályhába, hogy egy ökröt is meg lehetne sütni - sejteti a benne érlelődő tehetséget. De egyik-másik levél történetelbeszélő, lelkiállapot-festő részletén már-már érződik valami abból a mesterien kimunkált prózanyelvből is, A rácegresi iskola (1987)
