Tolna Megyei Népújság, 1987. október (37. évfolyam, 231-257. szám)
1987-10-28 / 254. szám
a^PüJSÄG 1987. október 28. Tíz éve egyéni turistaként, nemrég a Cooptourist utazási iroda egyik csoportjával róhattam Isztambul utcáit. Az előbbi lépten-nyomon az újabb dolgokra való rácsodálkozásra adott bőséges alkalmat, ez utóbbi pedig már némi összehasonlításra is.. Most is minden saroknál csábított a következő utca, minden kirakat után a másik, minden idegenforgalmi látványosság után a még érdekesebb, minden ellentmondás után a még nagyobb kontraszt, minden lenyűgöző után a még lenyűgözőbb, minden magyar vonatkozás után az újabb. Mert ennek a nyolcmillió lakosú, vagy negyven kilométer hosszan terpeszkedő, ezerszínű világvárosnak megannyi magyar vonatkozása van. Olyan is, ami közvetlenül kapcsolódik történelmünkhöz, olyan is, ami napjaink jegyeit viseli magán. Az ember egyszer csak azt veszi észre, hogy már nem bírják a lábai, de még mindig menne, menne. A várostérképen nem nehéz beazonosítani, hogy már legalább 20 kilométer a cipőtalpában van, de azért még mindig hajtaná a kíváncsiság. Isztambullal nem lehet betelni, mint sok más várossal. Ide harmadszor is el kell majd jutni... * Ahogy közeledik a buszunk a városhoz, észrevesszük, hogy feltűnően követ bennünket egy török rendszámú személyautó. Vezetője, utasai integetnek a hátul ülőknek, és félreérthetetlenül nem akarnak előzni, a bár megannyi alkalmuk lenne a zsúfolt forgalom ellenére is. Követnek bennünket... Egyszer aztán mégis elénk vágnak, de csak annyira, hogy jól láthassuk a hátsó ablakukba kifeszített nemzeti színű szalagot. Ismét mögénk állnak, és a belváros forgatagában is mindig a busz mögé tülekednek - ugyanis itt a forgalom tülekedés, aki bírja marja alapon. De hogy hogyan, hogyanse, mire a buszunk befúrja magát a keskeny utcában lévő szálloda elé, az ő kocsijuk már ott áll, s várják, hogy kinyíljon a buszajtó. Beugrálnak, és csaknem tökéletes magyarsággal teszik a legkülönbözőbb üzleti ajánlatokat. Bunda, arany, bármi... Mit hoztál? Szalámi? Cserebere... Szappan... Nálam vegyél, én garanciát adok... Szivem csücske, téged feleségül vennélek, te lennél a harmadik asszony, ha a másik kettő beleegyezik... Nálunk minden olcsó... Nálunk a legtöbb az engedmény... De közben másik két-három társaság is odaverődik, elvegyülnek köztünk, amíg beérünk a pár lépésre lévő szállodába.- Ne hallgassatok rájuk, ezek hazudnak... Ezek becsapnak... Én szebb bundát tudok mutatni... Előbb nézz körül más üzletekben, aztán meglátod, hogy nálam a legolcsóbb... Közben telenyomják a markunkat színesebbnél színesebb névjegykártyákkal. Majd mindegyiken rajta a tulaj fényképe és magyar nyelvű ajánlat. Hm... ha mi ilyen fejlődést tudnánk felmutatni az idegen nyelvek tanulásában! Tíz éve legjobb esetben annyit tudtak, hogy „Madzsar, gyere", meg magyarul is meg tudták mondani mindennek az árát. Most pedig... Úton-útfélen tapasztaljuk, hogy itt igen komolyan veszik a magyar nyelvleckét. Amit persze nyugodtan az üzleti konkurencia kellékei közé sorolhatunk, de azért csak előlopakodik a gondolati kérdés; Ugyan melyik országban, városban tanulják ilyen akarással bármilyen apropóból is nyelvünket?- A nyelvtanulás, -ismeret persze kombinálódik megannyi történelmi elemmel is. A „jobbak” olyan szavakat sorolnak, amelyek a közös történelmi érintkezések során kerültek a török nyelvből a magyarba.- Annak idején a török janicsárok ellopták a magyar aranyat, ezért most nektek mindent olcsóbban adunk el - mondja az egyik ifjú üzleti felhajtó, számára természetes, minket azonban némileg ingerlő kedélyességgel. Majdnem azt mondtam, hogy „osztrák kedélyességgel”, mert ha már a közös történelemnél tartunk, néha ők is elsütnek egy-egy hasonló „kedélyes” poént. Hogy mennyire üzleti kellék (is) a törökök magyar nyelvismerete, másnap a szőrmeboltban - ahova szinte akaratunk ellenére cipelnek el bennünket - még jobban érezzük. A nyolc-tizéves gyermek kisegítők bunda- és gyűrűpróbálgatás közben megannyi magyar kifejezést használnak, hogy aztán, amikor látják, tétovázik a vevő, a tenyérnyi helyen rögtönzött breakműsort mutassanak be... Mert az üzleti fogások tárháza kifogyhatatlan. Mire félig föleszmélünk a kábulatból, már csak azt vesszük észre, hogy üres a zsebünk... De még az útra hozott hazai szalámi - lévén félpanziós az ellátás - sincs már a szatyrunkban, de a hónunk alatt egy becsomagolt bunda. És amit csak később sejtettünk, birtokába jutottunk némi kereskedelemtudományi ismeretnek. Persze, amolyan magyar módra... Már amennyire és ahogyan képesek vagyunk befogadni az ilyet... Szóval nem szokta a magyar az üzletet... A török meg... Na, szóval a következő utcasarkon már sejtjük, hogy istentelenül átráztak bennünket, és mi még csak meg sem próbáltuk az alkudozást... Amolyan magyar módra... Az utcasarkon végre találunk egy illemhelyét... Néhány perc múlva a feleségem elégedetten jön kifelé:- Képzeld, lealkudtam a WC-dijat kétszáz líráról százra! Mondjuk, mintha nálunk a két forint helyett csak egyet fizetett volna... Ebből persze látszik, hogy azért némi üzleti érzék ragadt ránk. De csak amolyan magyar módra... És mindez természetesen hol történhetett volna másutt, mint a Magyar Testvérek útja sarkánál... Ugyanis éppen ennek az utcának a végigsétálására űzött- hajtott a végtelen kíváncsiságom. A magyar vonatkozású összképhez tartozik ez az utca is, hogy még bonyolultabb legyen a magyar turista számára minden. És ez nem is valamiféle eldugott mellékutca, hanem igen nagy forgalmú, a várostérképeken is szerepel, könnyen megtalálható, mégpedig a belvárosi részen, nem messze a nagy bazártól. Törökül: Macar Kardesler Caddesi. Ebből, de megannyi másból is láthatótapasztalható, hogy testvérnek tekintenek bennünket - nem is minden történelmi alap nélkül. Hogy tovább kavarogjon a fejünkben minden. Nem sokkal odébb vagy húsz cipőtisztító mester ül a sámliján, előtte pedig a „műhelye”, szerszámai, és várja a kuncsaftokat. A húsz közül egy volt munkában, a többi leste-várta a szerencsét, mert ugye itt neki szerencse, ha munka akad, nem úgy, mint otthon, hogy nagyon boldog az ember, ha fülön tud csípni egy mesterembert... így aztán nagyon is kézenfekvő volt számukra, hogy engem is lerohanjanak ajánlataikkal. En pedig az iménti kereskedelmi gyorstanfolyam „birtokában” az üres zsebem tudatában nagyon határozottan nemet intettem. De aztán milyen a pénztelen ember, előtört a tréfálkozó kedvem: tudtukra adtam, hogy a feleségem ingyen kitisztítja a cipőmet, minek fizessek nekik valutát. Legnagyobb meglepetésemre ezt ők nem tréfának vették, hanem nagyon is természetesnek, és mintegy felnéztek rám, megveregették a vállamat, hogy ez igen, micsoda rendes ez az európai, tudja, mire való az asszony... Hogy számomra is némiképp megvilágosodjon mindez, be kellett tekintenem néhány szórakozóhelyre, ami egyáltalában nem volt körülményes, hiszen valósággal belebotlik az ember az olyan helyiségekbe, amelyeket mi itthon étteremnek, bisztrónak, büfének, kocsmának, sörözőnek, stb. nevezünk. Tehát olyan sok van belőlük, hogy szerintem a hatóságok is képtelen nyilvántartani őket. Es persze mindehonnan kirohannak az utcára a lehetséges fogyasztókért... Nos, feltűnt, hogy mindenütt jóformán csak férfivendégek vannak. A nagyobb sörözőkben akár száz is. Nő sehol, azaz, ha néhol mégis feltűnik egy, az félreérthetetlenül európai kinézetű, tehát nem török. A török asszonyok-lányok sosem éheznek és szomjaznak meg? Dehogynem. Csakhogy a törökök életvitelében, világszemléletében a nö jó néhány lépcsőfokkal lejjebb van a férfiaknál. Itt az természetes, a „férjuram” az étteremben ül, szórakozik, eszik-iszik, a feleség pedig maradjon otthon a gyerekekkel. Persze, hogy idetolakodik az az úti emlékkép is, amikor a török határt átlépve, tehenekkel szántó-vetőket láttunk - asszonyi közreműködéssel. Vagy említsem azt a tulajdonképpeni apróságot, hogy Isztambul belvárosában végül is hagytuk magunkat becsábítani egy söröző-lebujnak nevezhető valamibe, hogy az addigra már konvertált forintmaradékainkon enyhítsük szomjunkat? Meg hát ott is lehet nézelődni. Különben is, a felszolgáló, aki kijött értünk az utcára, bizalomgerjesztő külsejű nő volt, és mindaddig az egyetlen, a kereskedelmikocsmai személyzetből. Leülünk, és hát amolyan otthoni módra kérek két sört, látom, hogy pár méterrel odébb a csapnál adagolják a krigli söröket. Néhány perc múlva a felszolgáló nő odatesz elém egy tisztességes krigli sört, feleségem elé pedig nem is egy pikoló- val, hanem egy töményes pohárkával. Amolyan török módra... Micsoda veszett európai dolog ez, hogy egy holmi nő is ugyanakkora pohárral, következésképpen ugyanannyi sört megigyon, mint mellette a férfi! Szóval, Törökországban vagyunk, igaz, hogy Ázsia határánál, és egy világvárosban, na de mit szólnánk, ha beljebb mennénk? Az ország belsőbb részeiben néhol még adják-veszik a nőt, mint mi vettük a bundát, azaz dehogy, ök legalább alkusznak... Vagy a fiatal feleségnek az apósát és a férje férfitestvéreit egyaránt ki kell szolgálnia... Itt bent a szállodában minden kényelem, tisztaság, ami a legkényesebb európai igényeket is kielégíti, az utcákon, bármerre megy az ember, megdöbbentően sok szemét, aki annak az eltakarításával foglalkozott, az mindössze „egy fő” volt... Utcai árus megszámlálhatatlan, egy szobányi üzlethelyiség annyi árut rejt, mint nálunk egy egész áruház, az ékszerboltok tartalma vonatszerelvényeket töltene meg, itt épül a modern mit tudom én micsoda, már a tizedik emeletnél tartanak, de mellette az itt minden jel szerint lakás céljául szolgáló valami, nálunk azt mondanák rá, hogy épületrom. De az ennél sokkal jobbak esetében is - elnézést a kifejezésért - felakasztanák a tanácselnököt, mert nem költöztette ki időben az életveszélyessé vált épületből a lakókat... De itt hova lehetne ennyi embert biztonságos helyre lakoltatni? Mert azt nem nehéz néhány órai városnézés után elképzelni, hogy a nyolcmillióból legalább négy ilyen körülmények közt él. Na, de az is tény, hogy már épül a második Bosz- porusz-híd is... Már a pilléreken áll-függ annak is az íve. Mert ez az ország mindamellett már erre is képes! Az első Bosz- porusz-hidat a világ legjelesebb hídépít- ményei közt tartják számon a szakemberek, útleírások. Álltam a hídpillérnél, néhányszor átautóztam rajta. Ez is valami megfoghatatlan méret, mint maga a város. Képzeljük el: a két pillér közti távolság több mint egy kilométer, és maga a hídpálya - amely egyébként többsávos közlekedést tesz lehetővé mindkét irányban - olyan magasan van a víz felett, hogy a tengerjáró hajók is elférjenek alatta. Együtt, egymás mellett él a primitív régmúlt és a modern világba törekvő jelen. Az utcákon valami iszonyatos tömeg, nyüzsgés, és nem is csak a nagy bazár térségében. Mert a nyolcmillió helyi lakost szaporítja a rengeteg külföldi. Az úton-járdán - a legtöbb helyen egyszerűen nem lehet különválasztani a kettőt - egymástól alig tudnak mozogni az emberek, de azért a tömeg kellős közepén még az utcai árusok is leterítik a földre a lepedőjüket, rárakják árujukat, hogy aztán ha a harsány kiabálásuk és a véget nem érő erőszakoskodásuk sem eredményes, ötven méterrel odébb újrakezdjék. És hol itt, hol ott tülekszik előre egy-egy áruval emeletnyi magasra pakolt autó, éktelenül dudál, a vezetője kihajol, átkozódik, szabályosan nekimegy az embereknek a kocsijával, de így is legfeljebb ezerméteres óránkénti sebességgel tud haladni, de az is lehet, hogy csak nyolcszázzal... De halad ő is. Mindenki... Tíz éve errefelé még málháslovakkal fuvarozták az árut... De hogy egy percre se unatkozzon a kíváncsiskodó külföldi, mondjuk egy békés-fegyveres idill következik. Miért pont ez ne? Valami laktanyaféle főbejáratánál áll a fegyveres - teljes uniformisban. Feltáro- zott géppisztolyát lövésre készen tartja, egy pillanatra sem mozdítja a kezét ebből a helyzetből. Előtte pedig ül a sámlin a cipőtisztító, mint amilyet a Magyar Testvérek útja sarkánál láttunk, és végtelen nyugalommal subickolja a katona csizmáját. De olyan fényesre, hogy lecsúsznak róla a legyek... Persze, az is lehet ám, hogy ez rendőr volt és nem katona, mentségemre szolgáljon, hogy nem vagyok ilyen dolgokban jártas. Ázt azért nem volt nehéz meg- állpítani, hogy a géppisztolyát nem a játékboltban vásárolta. * Magyar vonatkozások? Végtelen sor, de egy valami kiemelkedik. Nagy Szulejmán. Az Aranyszarv-öböl felől elénk táruló - egyébként a világ egyik legszebbjének tartott - panorámát meghatározza a Szu- lejmán-dzsámi. Szépsége, méretei le- nyűgözőek, a nagy szultán dicsősége tetőfokán építtette a maga korában óriásinak számitó összegért. Itt közvetlenül a dzsámi mellett van Nagy Szulejmán mauzóleuma is. Természetesen ezt meg kellett tekintenem az első isztambuli utam során is, hogy aztán nem sokkal később ott álljak én is 1976. augusztusában a mohácsi emlékpark felavatására az ország minden részéből összesereg- lett sokezres tömegben. Meghatódva, gondolatokba mélyedve... És hogy aztán ismét felkeressem a Szulejmán-mauzó- leumot, némán megállják néhány percre a nagy hódító, híres államfő koporsójánál, és hagyjam kavarogni magamban a történelmi emlékképeket. Hadd viaskodjon bennem a régmúlt tudatos elferdítéseiből, vallási elfogultságából fakadó az utóbbi időszak tudományos magyaráza- taival-feltárásaival, a logikus válasz a mindmáig homályba vesző, megválaszolatlanul. Hadd vezessen körül a mauzóleumban a teremőr, miután megtudja, hogy magyar vagyok, hadd magyarázza, hogy a koporsók közül ebben ez fekszik, abban az... És hadd fogjunk kezet! Végtére is az a fontos, hogy ma, most itt is, ott is kezet fogunk. Mert a ma emberének kezet kell fogni egymással - még az isztambuli forgatagban is. BODA FERENC Isztambuli séta A Boszporusz-híd Jellegzetes városkép, az Aranyszarv-öböl a Galata-hiddal
