Tolna Megyei Népújság, 1987. október (37. évfolyam, 231-257. szám)
1987-10-24 / 251. szám
10 Képújság 1987. október 24. Királyi többes- Hogy vagyunk, hogy vagyunk? - kérdezte jó öreg körzeti orvosom, Tóth doki, amikor reggel összefutottunk az utcán.- Köszönjük, köszönjük, ragyogóan - feleltem. - Csak a gyomrunk ég egy kicsit...- No látja, minden bajra van orvosság, csak hinni kell a doktor bácsikban! Éppen a Hivatalba igyekeztem, hogy jól megmondjam a magamét annak az előadónak, aki ötezer forint birsággal fenyeget, ha nyolc napon belül be nem fizetem az ebadómat. Soha nem tartottam kutyát...- Hová igyekszünk annyira? - állított meg a portás.- Az ebadó osztályra - mondtam, és mielőtt még elkaphatott volna, fölszaladtam a lépcsőn.- Tessék mondani, ki küldte nekem ezt a felszólítást? - fordultam egy csinos asz- szonykához, aki a legközelebb ült az ajtóhoz. Onnét tudom, hogy asszony volt, mert jeggyűrűk voltak a kezén. Kettő. Megszámoltam...- Mutassa csak! Igen, mi küldtük. Sajnos ezt be kell fizetni...- A büdös életben nem volt kutyám - mondtam vérben forgó szemekkel. - Ha a járdán szembe jön velem egy ilyen dög, átmegyek a másik oldalra.- A fóbiák nem ránk tartoznak, ezzel az orvosokhoz kell fordulni!- Hát nem érti, hölgyem? Nincs kutyám! Ki küldte nekem ezt a felszólítást? Hadd nézzek a szemébe annak a...- Mi küldtük, és sajnáljuk, ha valóban nincs ebe. Ajánlhatunk egy megbízható ebtenyésztőt. Pedigrés ebei vannak.- Nem érdekel a kutyapecére! Azonnal törölje az adómat!- Sajnos nem tehetjük - sóhajtotta a hölgy -, már bevezettük a tervbe. Lássa be, nem sejthettük, hogy éppen ön utálja az ebeket... Pedig olyan aranyosak... Különben is, ki tudhatja már, hogy ki állapította meg a múlt héten a maga adóját?! Az üzemben éppen értekeztek, amikor megérkeztem. Az üzemvezetőnk bejelentette, hogy nem kapunk béremelést, mert rosszul dolgoztunk.- Ha rosszul dolgoztam, miért adtátok két hete a kitüntetést? - kérdeztem naivan.- Nem te dolgoztál rosszul, hanem az üzem. Érted?- Nem. De miért én bűnhődjek, ha a többiek lusták?- Nem ők a lusták, csak rosszul terveztük meg az egészet. Nem azt csináltuk, amire szükség lenne, aztán elfelejtettünk szólni, hogy ne azt csináljuk, meg ilyesmi. No, de honnét tudhattuk volna, hogy nem tudják, amit mi sem tudtunk?- Ebből elég, Józsi! - csaptam az asztalra. - Mutass rá, ki tolta el a dolgot! Nevezd meg az illetőt!- De hiszen mindenki megszavazta a javaslatomat... Mi döntöttünk úgy, hogy... Különben is kilépett Jucika, aki akkor a jegyzőkönyvet vezette... Hazafelé menet újra összefutottam a sarkon a jó öreg Tóth dokival.- Sápadtak vagyunk... - szólt szomorkásán. - Csak nem csikar?- De igen - feleltem szenvedő arccal. - Csikarunk és tudathasadunk. Mondja, doki: hány ember vagyunk mi?- Hogyhogy hány? Mi is egy, meg maga is egy.- No igen, de ha rosszul csinálunk valamit, ki tartja a hátát?- Hja, édes fiam, a Mi sohasem téved. Aki ludas, az csak Ők lehet. De ha minden kötél szakad, nyugdíjba ment, vagy kilépett a hivatalból. T. ÁGOSTON LÁSZLÓ Fischer Lajos: A büfében Itt vagyunk a cselekmény színhelyén, az egyetem 3-as számú büféjében. 16 peccel múlott 8 óra, a büfé ismét üres és csendes. Mivel a cselekményhez és a drámai konfliktushoz nem elég az idő és helyszín, bemutatjuk a kis mű szereplőit. A büfésnő már kijelölt helyén a pult mögött látható, ahol poharakat mos. Felelősségteljesebb munkát a cselekmény folyamán sem bízunk rá. Ebből is látható, hogy ő lesz mellékszereplőnk. De máris közeledik egyik főszereplőnk, Kollár. Folyamatos évismétléseivel rászolgált az örökös egyetemi hallgató státusra. Az otthon levők biztonságával mozog a büfében. De figyeljük csak!- Csókolom, kis tündér!- Jó reggelt! A szokásost?- Igen. Egy pohár tejet és egy zsömlét.- Parancsoljon.- Köszönöm. Kollár leül egy asztalhoz. Elmélyedten fog hozzá reggelije elköltéséhez. De már jön is második főszereplőnk. Talán még Kollárnál is fiatalabb. Kollár nem sejti, de mi megsúgjuk, hogy neki ismernie kellene a fiatalembert, hisz a fiatal tanársegédről van szó, aki néhány hete került a pedagógiai tanszékre... igen, igen, Kollár eddig egyetlen előadását sem hallotta.- Jó reggelt, kisasszony!- Jó reggelt, tanár úr! Mit tetszik parancsolni?- Egy pohár tejet. Maradt még zsemle?- Nem sok.- Akkor még két zsemlét. Egyáltalán le lehet még ülni? Látom, már elkezdte a takarítást.- Nem tesz semmit. Tessék csak nyugodtan leülni, tanár úr.- Köszönöm. Kollár elmerülten rágcsikálja maradék zsemléjét, s fél szemmel a szomszéd asztalnál reggelizőt figyeli. Miután ezzel a tevékenységével is végzett, széles mosollyal szól át a másik asztalhoz:- Helló, fiú!- Tiszteletem.- Átülhetek az asztalodhoz?- Természetesen.- Kollár vagyok. Úgy látszik, még nem találkoztunk.- Én sem emlékszem.- Új fiú vagy?- Néhány hete vagyok itt.- Mindjárt láttam, hogy új vagy. Majd megszokod, de a nőknél jó vagy, mi?- Hogy értsem ezt?- Nézd, Kollár szeme mindent lát. Engem már mindenből buktattak, de lélektanból még nem. Én mindent a pszichológia szemüvegén át nézek. Mindjárt feltűnt, hogy tanár úrnak szólít a kis kartársnő ott a pult mögött. Igazam van?- Ez csak természetes.- Ne mondd mindig, hogy természetes! Én már hosszú évek óta járok ide a büfébe, s nekem még sose mondta.- Ennyi csak jár az embernek a sok tanulás után. Nem?- Jó pofa vagy. Most is épp a tanuláson töröd a fejed, mi? Milyen előadásod lenne most?- Pedagógia. Pedagógiatörténet.- Képzeld, nekem is. Hogyhogy nem futottunk még össze? Nekem is arra kellett volna mennem.- És?- Valami új ember az előadó. Azt mondják, még egészen fiatal. Hosszas tépelődés után úgy döntöttem, hogy nem látogatom a fiú előadásait. Nem bírom az ilyen alakokat.- Még nem is láttad, és már így vagy vele!- Ezt a témát csak bízd rám! Nekem ne adja a nagy paidagó- goszt! Hallom, se lát, se hall, csak mondja a magáét ezekről a porlepte alakokról. Igazi megszállott!- Nem kellene neked is meghallgatnod?- Te tisztára hülyének nézed az embert.- De a vizsgák? Hogy mész neki így a vizsgának?!- Azt csak bízd rám, kisapám! A fiú sírni fog örömében, haa meghallja a szövegemet. Érted? Majd rád gondolok, amikor húzom a tételt.- Kösz. Ez kedves tőled.- Látom, kiskorú vagy-te még ezen a területen... Szerencséd, hogy velem hozott össze a sors. Embert faragok belőled, fiú! Megvan hozzá a helyismeretem.- Mire gondolsz?- Van a városban néhány nekünk való hely.- Vissza kell még mennem!- Vissza?- Az előadásra.- Pedagógia?- Igen.- Fiú! Erre innunk kell! Érted? Ebédig vissza sem nézünk.- És az előadás?- Az már rég megy. Oda most be sem engednek.- Szünetel az előadás, a hangszóró felmondta a szolgálatot. Azt javítják. Ezért ugrottam be ide a büfébe.- Rendben. Majd csinálják nélküled.- Nélkülem?- De fontos ember lettél egyszerre!- Az előadáshoz előadó is kell.- Hülye vicceid vannak, komám! Egy pillanatra megállt az ütő bennem.- Jó, mi?- Hülye vicc! Egy pillanatra átvillant rajtam...- Hogy?- Hogy, na jó! Te, ez még viccnek is rossz! Jó összejött a dolog. Te tulajdonképpen az új tanársegéd is lehetnél.- Mért ne?-Erre a nagy ijedtségre tényleg inni kell. Induljunk. Van itt a közelben egy hangulatos kiskocsma.- Nem rossz! Nyílik a büfé ajtaja.- Tanár úr kérem, sikerült a mikrofont megjavítani.- Köszönöm, megyek. Kollár sápadtan áll fel.- Tanár úr kérem.- Igen.- Tanár úr!- Semmi baj, Kollár. És tegezz csak továbbra is. Jó?- Mit tegyek most?- Kísérj el az előadásomra! Még nem késtél el.- Elkésni nem késtem el.- Ennyivel tartozol új barátságunknak.- Köszönöm. „Nézze, én úgy beperlem magát, hogy a szeme is szikrázni fog. S ha most azt kérdezi, hogyan kezdődhet igy egy levél, rámutatnék, hogy nem kívánom sem kedves, sem tisztelt, sem más megszólítással illetni, attól pedig visszatart a jóízlésem, hogy per T. forduljak magához. Nem tisztelem, nem kedvelem, azt pedig végtelenül helytelennek gondolom, hogy könnyedén átlépjek, mintegy túltegyem magam mindjárt a megszólításon, ugyanis a formáknak, tudja nem-tiszteit és nem-uram, funkciójuk van. Miként a hiányuknak is”. Bóta István tanár úr egy pillanatra elgondolkodott. Azon tűnődött, hogy először az átsiklani szót akarta használni az átlépjek helyett, sőt a mintegy helyett is természetesebb módon írta volna azt, hogy „quasi”, még csak nem is kvázi, ami annyit tesz, hogy „mintegy”, ámde - ha érti is Szabó - igazán felesleges dolog idegen szóval figyelmeztetni rá, hogy ő, mármint Bóta István a latin nyelv tanára. Igaz, most már nyugdíjas, de akkor is. Nyugalmazott középiskolai nyelvtanár, ahogyan a névtáblán is olvasható. No és ez az átsiklani szó is. Úgy vagyunk, kérem, bizonyos igékkel, hogy felettébb körülményesfelszólító módot képezni belőlük. Azt, hogy „könnyedén átsikoljak”, bizonyos hangzásbeli ok folytán nem helyes mondani illetve írni. Nos, ilyenkor megtehetjük, hogy rokonhangzású szóval helyettesítjük, azaz rokonértelmü szóval, mert ugye a rokonhangzású és a rokonértelmű... máris úgy érezte magát, mintha még most is a padok közt járkálva magyarázna. Újra átolvasta, amit leírt, s rájött, hogy ha azt írja: „helytelennek gondolom, hogy... átlépjek... a megszólításon”, tulajdonképpen fogalmazási hibát követett el. Azt akarta írni, hogy éppen valamelyik megszokott megszólítási forma alkalmazásával tenné túl magát a problémán - mondván, hogy valamilyen módon csak kell szólítani a levél címzettjét - de nem akar ráhagyatkozni a szokásra. Ha „kedves”, akkor valóban. Márpedig a szerelő nem kedves Bóta tanár úr számára. Vannak ilyen kifejezések... ugye? Használjuk őket, és nem is gondolunk a jelentésükre. Az angolok is. Azt mondja az angol: How do you du? Ez szó szerint, kérem azt jelenti: hogy vagy? Még pontosabban: hogyan teszed magad? S valójában? No? Bartos már biztosan jelentkezne, amikor ez így hangzik el az osztályban. Hát persze, Bartos fiam. Azt jelenti, hogy az angol, kérem szépen, üdvözölte a másik angolt. Ugye. Mondjuk, „szia”, ahogy maguk, ugye, szokták... Szinte a háta mögött felhangzó kuncogást is hallani vélte Bóta tanár úr. Először kijavította a mondatot. Szépen ívelt betol- dó jel közé fogta az újonnan beírt szavakat, majd új lapot vett, és elölről leírta az egészet. Amikor belefogott volna, hogy lendületesen folytassa, meglepődött. Elpárolgott a haragja. Felállt. Beszórt egy csipetnyi magot a kanárinak. Az ablakhoz ment. Aztán belekortyolt a teába, már több mint egy hete kénytelen a villanyrezsón főzni a gáz helyett, mert ez a Szabó... hát erről van szó. Visszaült az asztalhoz. „Mert ha a formáknak csak áljelentésük van, ha a maga kiszállásai, javítási kísérletei odavezetnek, hogy a gáztűzhely továbbra is rossz, ereszti a gázt, akkor maga, kérem, nem végzi el a munkáját. Hat alkalommal jött el hozzánk, s nem tudom, hogyan csinálta, de amikor bemutatta, mit végzett, a gáz valóban nem ömlött, nem szivárgott, ám az éjszaka folyamán mégis tetemes mennyiségű gáz halmozódott fel azóta is nap mint nap a konyhában. Kérem, én magyarázzam, hogy ez mit jelent? Először száz forintot adtam magának, még kétszer ötvenest, s a tűzhely továbbra is rossz. Tessék végre megjavítani vagy pediglen intézkedni, hogy cseréljék ki, adjanak másikat helyette. De nem, maga mindig megnyugtat, hogy most már rendben lesz. Kérem, nincs rendben! A konyhában minden reggel gázszagot érzek. A maga orrának sokkal kifinomultabb orrnak kellene lennie, végül is ez a foglalkozásával jár, de maga néha érezte, néha meg nem. Ezek persze csak részletek. Nem ez a fontos. De az felháborító, hogy most már nem is jön el megjavítani vagy kicseréltetni a készüléket. Adok még magának egy utolsó lehetőséget. Telefonon már megüzentem a javítószolgálat kisasszonyával, hogy ezen a héten várom mielőbb. Ö elnézést kért, hogy sok a munkájuk. Ezt én megértem, de azt megkérdezem, hogy miért nem lehet egy munkát vagy így, vagy úgy teljesen befejezni. Vagyis ezt, az én készülékemet miért nem lehet megjavítani vagy kicserélni? Ha nincsen cserekészülék, én miért nem tudhatom meg ezt? Ha van, miért nem intézkednek? A kisasz- szony azt mondta, a vezető kartársnak fontosabb a dolga, nem tudja telefonhoz hívni a kedvemért, ő pedig csak azért van ott, hogy felvegye a bejelentéseket, és semmit nem tud. Ezt maguk jól kitalálták. Hozzám pedig nem jön senki. A gáz ömlik, a készüléket nem merem használni. Tessék ezt megérteni. Ha ezen a héten sem oldják meg a gondomat, én magát is, a vezetőjét is külön-külön magánvád útján beperlem. Maguk, kérem, a személyi jogaimat megsértik huzamos időn át. Jogom van tudni, hogy mi a helyzet. Maguk engem nagy bizonytalanságban tartanak, és ez sérti a személyi jogaimat. Ne hivatkozzanak kérem arra, amire szoktak. Hogy rendetlenség van mindenütt. A maguk helyén maguk ezt a bizonyos rendetlenséget ugyancsak fokozzák. És feljelentem magukat mindenütt, ahol csak lehet. Egy munkát kérem el kell végezni, vagy megmondani, hogy képtelenek rá. Akkor tessék kicserélni a készüléket. De ez, hogy kibújnak a kérdés elől, nem tisztességes. Vagy pedig magukat kellene kicserélni. Maguk visszaélnek vele, hogy tudatában vagyok, így nem szabad üzemeltetni a gáztűzhelyemet. Magukat megnyugtatja ez a tény, mert tudják, hogy tisztában vagyok a helyzetemmel. Maguk kérem ilyen értelemben engem zsarolnak. És ezt visszautasítom. Maga, Szabó, engem egy bogaras vénembernek képzel, pedig én magánál tíz évvel idősebbeket tanítottam földrajzra. Nem volt mindegyik jeles tanuló, de azért megadtam nekik a szakmunkás-bizonyítványhoz szükséges legalább elégséges osztályzatot, ha a gyakorlatvezető kolléga meggyőzött, hogy a szakmai tárgyakból ügyesek a fiúk. Nem vagyok egy megcsontosodott szakbarbár, kérem, bár talán Benkő nem érdemelte meg még az elégségest sem, ugyanis azt állította, hogy Truman verte meg tankcsatában a német elitpáncélosokat a Kaukázus csúcsai között, ez felháborító tájékozatlanság, mégis, kérem, láttam, micsoda vizsgamunkát végzett az a gyerek, és átengedtem történelemből. Mert azt is tanítottam egy évig. És most azt mondom, hogy helytelenül tettem. Mert aki nem tudja, hogy Truman akkor még nem is volt elnök, s különben is, nem elnökök vezetik az ütközeteket, kérem, aki ilyesmiket mond, az talán majd a gázkészüléket sem fogja tudni megjavítani, mert hozzászokik, hogy csak úgy átabotában tudja, kérem, a dolgokat. Mondja, tudja maga a szakmáját? Esetleg tud valamit, ami ugyanolyan szükséges, mint az, hogy mit kell átcsavarozni, meghúzni és így tovább? Tudja maga a tisztességet? Elmesélte, hogy családja van. Mondja, hogyan tud maga a kisfia szemébe nézni este, amikor hazamegy? Nem szégyenli magát? Tudom, hogy dolgozik. Nem beteg, bejára munkahelyére, megkapja a javítási lapokat. De hiába van köztük az enyém is, maga elkerül engem. Szégyellje magát! Én magának több borravalót adni nem tudok. Hát azért nem jön? Hiába vártam magára háromszor is. Még a nyugdi- jasétterembe sem mentem el, mert azelőtt egyszer, amikor lebicegtem fél egykor, s fél kettőre már itthon is voltam, bár magát háromra vártam, ugye, ez meg volt beszélve, maga bedobott egy cédulát, hogy egy órakor nem talált itthon. Hát mondja, kérem, egy óra az három órakor van? Azóta nem járok ebédelni, maga pedig nem jön. Én azt is kértem, küldjenek mást. Nem lehet, mondták, ez a maga körzete. Ebből tudtam meg, hogy maguknak körzetük van. Mondja, mivel tudnám kiérdemelni a jóindulatát, ha már ilyen alávetettségben kell élnem? Úgy látszik, semmivel. Hogy maga idejön-e, az csak magától függ. És maga nem jön”. Bóta tanár úr már első alkalommal sem értette, miért kell percekig az előszobában topogniuk, ahelyett, hogy Szabó azonnal a hibás készülékhez lépne, kicsomagolná szerszámait, és hozzálátna a munkához. Ha annyi helyre kell menniük! Először még, látva, hogy Szabó nem megy a konyhába, szobájába tessékelte, kávéval kínálta meg, másodszor Szabó már maga utalt rá, hogy leülne egy kicsit, mert nagyon fáradt a rohangálástól. A tanár úr udvariasan elbeszélgetett vele, még a könyveit is megmutogatta neki. Akkor azt mondta Szabó, hogy „Maguknak könnyű!” Sétálgatott a szobában. „Jó kis kégli! Hány éves maga, tanár úr?” Bóta tanár úr igyekezett nem megérteni a két mondat között lévő összefüggést. Egyszerűen így jött a szájára, szerette volna meggyőzni magát. Miért, mi van abban különleges, ha valaki megkérdezi, hogy hány éves az ember? „Bizony már hatvannyolc”. „Csak?” Bóta tanár úr akkor már értette. Ebben nemcsak az volt a sértő, hogy idősebbnek vélte volna őt Szabó, a koránál, hanem az is, hogy, talán akkor még sokáig... Ehh! Képzelődés. Kár volt szóba hozni az eltartási szerződés gondolatát. Bizony, tanár úr, ez hiba volt. Lehet, hogy?- Nem, az nem lehet. Majd jönni fog Szabó, jókedvű lesz, megbeszélik az időjárást, közben Szabó azt mondja, hogy valóban ki kell cserélni ezt a rossz masinát, sürög-forog a konyhában, már el is hozták az új készüléket. Erre a levélre nem is lesz szükség. Fel sem kell adni. Ha holnap vagy holnapután, esetleg még egy nappal később jönne. Hiszen annyi a munkájuk. Éjszaka rosszul aludt. A gázcsapot valószínűleg szombat este nyitotta magára. Kedden a szerelő hiába zör- gött. Cédulát dobott be. A lakást szerdán törték fel, már a folyosón is érződött a gázszag. A levél pedig a nyomozati anyaghoz került. Nem törődik a saját egészségével. „Nehogy azt elhiggye, hogy ellágyultam. Ha ezen a héten nem jön el, és nem hozza rendbe ezt az ügyet, én magánpert indítok maga ellen. És szégyellje magát, hogy erre kényszerít engem...” Konczek József: MAGÁNLEVÉL
