Tolna Megyei Népújság, 1987. október (37. évfolyam, 231-257. szám)

1987-10-24 / 251. szám

1987. október 24. Képújság 11 Műemlékvédelmi kiállítás Harmincéves az a rendelet, amellyel életre hívták az Országos Műemléki Fel­ügyelőséget. Noha az intézmény, és a feladat, amelyet ellát, jóval korábbi. 1872-ben alakult meg a magyarországi Műemlékek Ideiglenes Bizottsága. Jó­szerével e dátumtól számítható a hazai intézményes műemlékvédelem. Hogy most mégis az utóbbi harminc esztendő került előtérbe, annak az a mi­nőségi változás az oka, amely ezekben az években történt. Amikor is a műemlék- védelem időben, műfajban kiterjesztve eljutott az egyedi épületek védelmétől az együttesek, városközpontok és a kör­nyezet megőrzésének gondolatáig. Ezekről az eredményekről szól igen sok­oldalúan a Három évtized - tíz évszázad­ért című fotókiállítás, amelyet az Orszá­gos Műemléki Felügyelőség székházá­ban (Budapest I., Táncsics Mihály u. 1. sz.) rendeztek a felügyelőség munkatár­sai. Budapesten a kiállítás november vé­géig látogatható (nyitva szombaton és vasárnap is), de tervezik, hogy néhány vi­déki városban is bemutatják. A tárlat, miközben gyönyörű színes fel­vételeket vonultat fel magyarországi vá­rakról, kastélyokról, templomokról, köz­épületekről és lakóházakról, híven szá­mot ad műemlékvédelmi politikánk erő­feszítéseiről, eredményeiről. Az 1906-ban közzétett első műemlék- jegyzék még csak az 1711 előtt emelt épületek védelmét tartotta szükséges­nek. Védelmen kívül hagyva például a barokk, vagy a századforduló építészeti alkotásait. Ma az 1948-ban épített Engels téri pá­lyaudvar a védettség alatt álló legfiata­labb épületünk. A legrégibb pedig a prehistorikus szabolcsi földvár. Bisztray Ádám: Vörösmarty Amíg tiszta szemedbe nézhetek, magas homlokod viharát, tűnődést, őrületet gondolva újra át, az ígéret szölővesszeje nem szárad el, Fóton innen és túl újbor és dal érik, ha érhet eggyé össze. Messzi zengést hoz húron felejtett vonó. Hozzád nem illő kényes köbe faragva egy belvárosi tér súlypontjában forgatod idő korongját, holott, te, égő nyugtalanság utazol fiatalon, tengelytörésig Etelkádat és a kölyök Perczet Mórt feltalálni. Decembered havát fedetlen fővel nem várod meg, nem téged, a márványt féltik a fagytól, de országod sátra feletted a tél, vattás ponyva, kormolt szélű felleg. Segíts, láthatatlan, a Szózatot folytatni kell. Bán Zsuzsa: A másik ősz Hogy mi minden történt a műemlékvé­delem legutóbbi harminc esztendejében, azt csak címszavakban tudjuk fölsorolni. Az ötvenes évek végén megindult a népi építészet, a falusi települések műemléki szempontú kutatása, védendő épüle­teink kiválasztása. A világon elsőként Magyarországon fogalmazták meg a tör­téneti városközpontok megőrzésének fontosságát. (Buda, Sopron, Eger, Kő­szeg, Győr, Pécs, Szentendre). Sopron város központjának rekonstrukciójáért 1975-ben a világon elsőként nyert Euró- pa-aranyérmet. 1980-ban készült el a magyarországi kastélyok, kúriák meg­mentését célzó program, amelyhez köz­ponti keretből is jelentős összegeket biz­tosítottak. Minderről a kiállítás úgy tudósít, hogy a harminc év helyreállítási munkáiból min­den évre kiemel egyet. Miután a helyreál­lítás évekig tart, a befejezés időpontját te­kintették mérvadónak. így kezdődik a képsor a bélapátfalvai cisztercita temp­lommal, és fejeződik be az éppen a mú­zeumi és műemléki hónap alkalmából október elején átadott pácini Mágochy várkastéllyal. K. M. Keszthely, ferences templom Hollókő, népi épületegyüttes Egészen más a helyszín, ahol annyi év után összetalálkoztunk, csak az ősz olyan, mint az a régi volt. Ez egy másik erdő, de lombjai ugyanolyan gazdagon ragyognak az októberi délután tiszta kék ege alatt. A zöld megfakult, fáradt színe, a nap sárga aranya, a lángoló piros, és a nyugodt barna színek ugyanúgy tükröződnek a szememben, mint régen, amikor szerettük egymást. De mi, mi ketten mennyire megváltoztunk! Gondoltál-e rám a sok év alatt, amig nem láttuk egymást? Emlékszel-e akkori szavainkra, mozdulatainkra? Emlékszel-e akkori hitünkre? Azt gondoltuk, minden csak rajtunk múlik. S megtettünk-e mindent, amit lehetett? Úgy ülsz, messze nézve, mint aki az elmúlt éveket ízlelgeti, és nem akarsz beszélni arról, miért is nem fejezted be a műszaki egyetemet. Valamikor olyan magabiztosan mondtad, hogy elvégzed, és abban is biztos voltál, hogy ha egyszer megint találkozunk, már nem állhat semmi közénk! Most eljött a nap, ez a délután. Te is latod, ugyanúgy, mint én, hogy az ősz színei pon­tosan olyan gazdagok, mint régen. Ha besétáltunk az erdei ösvényre, a lila árnyékokat is látod messze a fák között, de valami tebenned változott, kedvesem. Már nincsenek olyan hittel teli szavaid, melyek magukkal ragadnak engem is akkor, nézlek, és nem tu­dom, hová tűnt az a tűz, mely a hangodban vibrált, hol az erő, melybe olyan jó volt bele­fog ódzni? Nem tudom, milyennek látsz engem most. Talán azért hallgatunk, mert egyikünk sem akarja megbántani a másikat. Lehet, hogy nem azt jelentem már neked, amit régen? Kivel találkoztál, aki elhomályosította az én emlékemet, kinek a szeme villanása feledtette az én tekintetemet? S ha volt ilyen, miért nincs most veled? Miért kerestél, ahogyan én is téged, sok-sok év után? Mennyire változhat meg az ember? Valahol mégiscsak itt van bennem az akkori nő, benned a férfi, akit szerettem. Emlékszünk mindketten a régi szerelemre, az elválás fáj­dalmára és Ígéretünkre, hogy egyszer még találkozunk, és akkor már minden jó lesz. Most itt vagyunk. Arra gondoltam, milyen jó lenne, ha átkarolnád a vállamat, és te ab­ban a pillanatban magadhoz öleltél. Érzem arcomon a tiéd melegét, hallom lélegzése­det, és ahogy akkor, most is azt kívánom, bárcsak állna meg az idő, bár ne lennénk mi ketten is olyan bonyolultak, semmi más ne maradna, csak te meg én, ez a pillanat, a szoros testközelség, melyben feloldódik minden más, ami elválaszthat bennünket egymástól. Talán, ha nem beszélnénk többet, ha nem akarnánk mindent megmagyarázni, sokkal egysze­rűbb és egyértelműbb lenne minden. Az is baj, hogy azt hisszük, beszélni kell. Mert a szavak néha gyilkos méreggel vannak átitatva, magukkal hordozzák a lehetőségeket, hogy egyre jobban elkü­lönüljön egymástól, hogy csak önmagunk körül forogjunk. Mint a selyemhernyó bábjai, beléjük gubózzunk külön-külön. Néha akaratunktól függetlenül egészen más irányba peregnek a szavak, elkalandoznak attól, amit igazán ki szeretnénk fejezni. Most jó. Most együtt vagyunk megint, szótlanul, átölelve egymást. Emlékszem, akkor régen is igy zizegett a szél a fák között. Olyan jó, hogy megcsókolsz megint, mint akkor! Bár soha ne múlna el ez a pillanat! Hűvösödik. Eszembe jut, hogy múlik az idő. Nemsokára bealkonyodik. Ilyenkor hamar leszáll a sötétség. Először csak elsápad a fény, aztán sötét köd ülepszik a fák közé, a város távoli moraja is elcsitul. Csak a szél hangja erősödik fel, és szorongás támad a szívünkben. Az otthonomra gon­dolok, ahol várnak, arra, hogy neked is hamarosan indul a vonatod. Hová mész haza, és milyen ott nálad? Mi minden köt oda, és választ el tőlem? Kik a barátaid, és beszéltél-e nekik rólam? Most lehajtott fejjel ülsz a pádon, egy kicsi, göcsörtös ággal rajzolgatsz valamit a föl­dön és hallgatsz. Nem tudom, mire gondolsz, félek is megtudni. Nem kérdezted, vár-e valaki rám, én sem merem ezt tőled megkérdezni. Látod azt hittük régen, a múló idő sok mindent megold, eljön a nap, amikor csak te leszel és én, a nap, amikor minden egyszerű lesz. Itt vagyunk a sötétedő erdő szélén, szomorúság borong a szivemben, nézem kifür­készhetetlen arcodat. Mit jelentek én most neked? Megyünk az állomás felé, megborzongok és te felajánlod a kabátodat. Eszembe jut, hogy valamikor már megtörtént velünk ugyanez, elnevetem magam és megrázom fejem, mint ak­kor. Megyünk az állomás felé, olyan kötelességtudóan, ahogy illik. Az ember nem léphet ki az élet­ből csak úgy. Rendnek kell lenni, mert jól néznénk ki, ha mindenki azt csinálná, amihez éppen kedve van. Engem itt sokan ismernek, és ha meglátják, hogy fogod a kezemet menetközben, ki tudja miket gondolnak? Nem is illik ez már a mi korunkban. De nem mondom ki, amit gondolok, és nem húzom el a kezemet. Talán mégis megérezted ezt, mert úgy tűnik: azért is, még jobban szorítod az ujjaimat. Ez egy másik állomás, sok tekintetben mégis ugyanolyan, mint az a régi. A vonat indulásra készen áll, azt hiszem másodpercek vannak már csak hátra és elvisz téged tőlem. Nincs már idő erre, de nem tiltakozom, amikor csókolni kezdesz megint. Behunyt szemmel ölellek át, most nem akarok arra gondolni, mi illik és hogy mit szólnak, akik látnak ben­nünket. Arra, hogy mindjárt indul a vonat. Egész életünkben ilyesmik irányítottak bennünket, egész életünkben megpróbáltunk megfelelni mindennek, amit elvártak tőlünk, és olyan sok évet elveszítettünk, annyi szép órát és napot egymástól távol. Úgy csókolsz, ahogyan soha senki, ahogyan te csókoltál valamikor régen. Nem, nem engedlek el én sem. Most fellázadok minden ellen, ami elválaszthat bennünket egymástól. Eszembe jut, hányszor hívtalak hangtalanul, hányszor sírtam vissza a szerelmedet. Még erősebben szorítasz magadhoz, pedig futnod kellene, mert elindult a vonatod. Én sem en­gedlek el. Hűvös van, mint azokon a régi őszi estéken, az állomás is hasonló, de ez mégis egy má­sik ősz. Mi is sokat változtunk. Már tudjuk: nem éveket, napokat sem pazarolhatunk el az életünk­ből. Lehet, hogy millió kérdőjel veszi körül szótlan döntésünket, de azt is, hogy lesz elég erőnk. Most már igen. Ahogyan rám nézel, olyan a tekinteted, mint akkor, régen. Látom magamat a sze­medben, látom magamat olyannak, mint valaha voltam. Hiszen te észre sem vetted, hogy elmúlt fölöttem annyi év! Úgy mosolyogsz rám, annyi gyengédséggel és olyan szerelemmel, mint akkor, teneked én most is ugyanazt jelentem. Mélyet lélegzem, amikor visszafelé indulunk, általad, úgy érzem, én is megtaláltam önmagamat. Már nem gondolok arra, hogy mit szólnak, ha meglátják, hogy fogod a kezem. Mintha egy jó tün­dér letörölte volna arcomról az elmúlt évek fáradtságét. Valami régi dal motoszkál a fülemben, és a tiédhez igazítom a lépteimet. Sopron, ó-zsinagóga Bélapátfalva, cisztercita templom

Next

/
Thumbnails
Contents