Tolna Megyei Népújság, 1987. október (37. évfolyam, 231-257. szám)

1987-10-24 / 251. szám

1987. október 24. KÉPÚJSÁG 9 Mongóliái útijegyzet Nagyváros és jurta Újdonsült ismerősömhöz igyekszem Ulánbátor belvárosában. Korszerű pa­nelházban lakik az illető, kívülről teljesen olyannak tűnik az épület, mint a más szocialista országokban milliószámra látható társai. Ami persze aligha vélet­len, hiszen a mongol építők szovjet, NDK-beli tervek alapján szerelik össze a házakat. Közelebb érve azonban már kiütközik egynémely sajátosság, ami aligha a terveknek róható fel. A környék parkosítása, rendezése európai szem­mel nem kevés kívánni valót hagy maga után, a lépcsőház pedig nem éppen az alapos takarításról tanúskodik. Az, hogy a felvonó nem működik, éppenséggel másutt is előfordul, de mint a tizediken lakó ismerősömhöz felmászva megtu­dom, inkább ez az állapot a megszokott. Ámde ebben a távoli ázsiai országban járva alapvető hiba lenne, ha a külföldi otthonról hozott szemüvegen át vizsgál­ná a lakókörülményeket. Hiszen önma­gában az is hatalmas dolog, hogy a fő­város belső kerületeiben korszerű ott­honokban élnek az emberek. Utoljára hat esztendővel ezelőtt fordult meg e so­rok írója Mongóliában, s az életforma változása e jó fél évtized múltán szem­beszökő. Azóta lényegesen megszapo­rodtak a fővárosban a lakótelepek, jóné- hány olyan körzetet számoltak fel, ahol a hagyományos mongol nemezsátrak, a jurták voltak többségben. Igaz, a külső kerületekben még ezek a meghatáro­zók, keveredve az úgyszintén tradicio­nális faházacskákkal, de a fővárosiak szerint az elkövetkező néhány évben e körzeteket is felszámolják. A lakáskörülmények változása két­ségkívül az egyik feltűnő jele a mongol életforma gyors átalakulásának. Termé­szetesen a főváros nem adja az egész ország tükörképét, mégha itt is él a két­milliós lakosság negyede. Ulánbátor külső képének átformálása azonban so­kat sejtet az életvitel gyors változásából. Hiszen a szaporodó lakótelepek azért is szükségesek, mert otthont kell nyújtani a fővárosba áramló embereknek. A töb­bi nagyobb településen, megyeközpon­tokban hasonló a helyzet. Vagyis a váro­siasodás az életforma módosulásának legnyilvánvalóbb jele. Ez persze nem kevés gonddal is jár, mongol beszélgetőpartnereink az érem másik oldaláról is nyíltan szólnak. Ami megint csak feltűnik az idegen­nek. Hiszen néhány esztendeje ulánbá- tori kísérőink az építkezéseket, a váro­sok terebélyesedését még egyértel­műen pozitív példaként, fontos társadal­mi vívmányként értékelték. Az is, - ám korábban nem beszéltek róla, vagy szó­ra sem érdemesnek tartották a kedve­zőtlen hatásokat. Elsősorban az okoz gondot, hogy vi­déken a hagyományos gazdasági ágak­ban mind kevesebb a munkáskéz. Ne feledjük: az ország boldogulásának ma is roppant fontos forrása a mezőgazda­ság, s annak is meghatározó ágazata a végeláthatatlan pusztákon folytatott ál­lattartás. Márpedig az állattenyésztők évszázadokon át vándorló életmódot folytattak, legeltettek. Noha az állatte­nyésztés mai színvonala nem hasonlít­ható össze akárcsak a két-három évti­zeddel ezelőttivel, a hagyományos for­mákat megrázkódtatások nélkül aligha lehet rövid idő alatt felváltani a korsze­rűbb módszerekkel. Az intenzívebb ál­lattartás széles körű meghonosítása időt, pénzt, körültekintést igényel. Úgy tetszik, korábban a lehetségesnél gyor­sabban vélték megvalósíthatónak e fon­tos ágazat modernizálását. Ma már világos: még jó ideig együtt kell élnie a hagyományosnak és a kor­szerűnek, az előbbi felváltása az utóbbi­val fokozatosan, felesleges sietség nél­kül mehet csak végbe. Ehhez képest a városiasodás üteme a kívánatosnál pör- göbbnek tetszik. Pásztorkodni lehetet­len panelházban, de mégcsak városi jurtában sem. Legalábbis addig, amíg a belterjesség, a gépesítés a mezőgazda­ságban nem ér el a mainál lényegesen A felnövekvő nemzedék életformá­ját már ma ki kell alakítani magasabb szintet. De a fejlettebb orszá­gok példája azt bizonyítja, hogy korsze­rűbb körülmények között is szükség van a helyi munkaerőre, az állattenyésztők­re, mégha kevesebbre is. Ezt felismerték már Mongóliában. Ezért aztán újabban sokat tesznek azért, hogy vidéken, a széles pusztaságokon is megteremtsék azokat a körülményeket, amelyek von­zóbbá teszik az ottani életformát. A mű­velődési lehetőségek, a közlekedés, az infrastruktúra kiépítésével bizonnyal so­kan érzik úgy: nem feltétlenül a városi pa­nelház a modern életforma netovábbja. LACZIK ZOLTÁN (A szerző felvételei) A hagyományok a városokban ma inkább nosztalgiát jelentenek: a mongol né­pi játékok lovasbemutatója az ulánbátori stadionban ★ HORIZOn™ A nyitás politikájának állomásai Különleges gazdasági övezetek Immár nyolcéves tapasztalattal rendelkezik Kína a külföldi vállalkozók befogadá­sát illetően. A Kínai Kommunista Párt Központi Bizottságának 3. plénuma 1978-ban hagyta jóvá a külkapcsolatok szélesítésének politikai irányelvét. Kína megnyitotta kapuit a külvilág előtt, gazdasági fejlődésének gyorsítása és exportjának növelése érdekében beengedte a külföldi beruházókat a tengerparti városokba és körzetek­be, majd később a belső tartományokba is. Hongkong közelében A nyitás politikája mind jobban érvényesül, hatása egyre meggyőzőbb. Már 1980- ban négy különleges gazdasági övezetet hoztak létre az ország délkeleti partvidé­kén, a Kuangtung tartománybeli Sencsen, Csuhaj és Santou városban, illetve a Fu- csien tartománybeli Hsziamenben. Hogy a választás elsőként ezekre a városokra esett, azt Hongkong földrajzi közelsége indokolja. A sikerek láttán 1983-ban szabad­dá tették az utat Hajnan szigetére is, ami nagyságát tekintve - Tajvan után - a máso­dik helyen áll a kínai szigetek sorában. A következő évben, 1984-ben a kínai kor­mány újabb 14 tengerparti városban engedélyezett külföldi beruházásokat Talientől Sanghajon és Kuangcsoun át Vejhajig. E fontos kikötők, városok környezetében hú­zódnak Kína gazdaságilag fejlett tengerparti körzetei. A kormány 1985-ben újabb lépésre szánta el magát: megnyitotta a külvilág előtt az ország legsűrűbben lakott körzeteit is - három deltavidéken, a Jangce és a Csu- csiang-folyó deltájában, valamint Fucsien tartomány déli részén. Nyitás az egész világra A nyitás nemcsak a tőkés vállalkozásoknak kedvez: Kína húszéves szünet után is­mét megújította kapcsolatait a Szovjetunióval. Tavaly a két ország árucsere-forgalma elérte a 2,6 millió dollár értéket. Gyors fejlődés volt érzékelhető a kelet-európai or­szágok, a fejlődő világ és Kína gazdasági-kereskedelmi kapcsolataiban is. A nyitott körzetekben a külföldi vállalkozók számos kedvezményben részesülnek. Adókedvezményt, hitelt kapnak, nyereségük egy részét kivihetik az országból és biz­tosított számukra a folyamatos nyersanyagellátás is. A különleges gazdasági övezetekben a jövedelemadó általában 15 százalék, a nyitott tengerparti városokban 24 százalék, míg az ország más körzeteiben 30 száza­lék. A kormány azonban 1986-ban mérsékelte azoknak az üzemeknek a jövedelem- adóját, amelyek magas technikai színvonalat alkalmazva exporttevékenységet foly­tatnak. Ezek a termelő vállalatok a különleges gazdasági övezetekben csak 10, a nyi­tott tengerparti városokban 12, az ország más körzeteiben pedig 15 százalékot fizet­nek jövedelemadóként. A kedvező intézkedések a kínai-külföldi vegyes vállalatokra is vonatkoznak, például a földhasználati vagy a bérleti díj tekintetében. A különleges gazdasági övezetek és a nyitott tengerparti városok vezető szerepet játszanak Kína megújulási törekvéseiben. Ezeken keresztül jut be ugyanis az ország­ba a korszerű technika, ismeretanyag és az új irányítási módszerek kipróbált sora. Nyolcmilliárd dollár - nyolcezer vállalat A statisztikák 1987 május végén nyolcmilliárd dollár értékű külföldi tőkeberuhá­zást tartottak számon. Az országban 8332 vállalatot létesítettek külföldi tőkebefekte­téssel. Öt év alatt - 1981 és 1985 között - Kína 14 ezer licencet vett át 9,2 milliárd dollár értékben. A külföldi beruházásoknak köszönhetően Kína korábban lakatlan területei nagyrészt benépesülnek és új ipari központokká alakulnak át. Jó példa erre a Hongkong szomszédságában fekvő Sencsen, amely néhány esz­tendeje kis vidéki település volt. Most közepes méretű iparváros, 300 ezer lakossal. Tavaly Sencsen ezer vállalata 3,5 milliárd jüan - körülbelül egymilliárd dollár - értékű árut termelt, 42-szer annyit, mint 1979-ben, amikor alig volt ipara. 1986-ban a város annyira kibővítette exportját, hogy az ebből származó valutabevétele 720 millió dollár értékű volt. Sanghajban, Kína legnagyobb ipari városában 1986 végén 222 külföldi tőkével létrehozott üzem működött. A közös beruházási összeg elérte az 1,9 milliárd dollárt. A beruházók között olyan cégek is megtalálhatók, mint az NSZK-beli Volkswagen, a belga Bell Telefontársaság vagy az egyesült államokbeli McDonnell-Dougles repü- lögépgyártó társaság. A12 millió lakosú országnyi város egyik elővárosában például 30 millió dollár értékben 16 vállalatot alapítottak külföldi tőkével. Marupe nevű lett kolhoz olyan területen gazdálko­A dik, amelyek - az összes lettországi földekhez ha­sonlóan - nem nagyon termékenyek. S mégis, a gabonaneműek terméshozama eb­ben a közös gazdaságban tavaly meghaladta a hektáronkénti 42 má­zsát, ami 15 mázsával magasabb a lettországi átlagnál. Hogyan sikerült ezt az eredményt elérni?- Szerintünk a földművelési kultú­ra növelése a legfontosabb - mon­dotta Valdisz Mitenberg, a kolhoz el­nökhelyettese. - Nem egyszerűen arra törekszünk, hogy mindig fenn­tartsuk a földjeink jó termőképessé­gét, például az idejekorán való trá­gyázással, hanem állandóan tökéle­tesítjük a vetésforgó rendszerünket, a talajmegmunkálás technológiáját, fokozott figyelemmel kísérjük az olyan új, nagyobb termést hozó faj­ták megjelenését, amelyek a helyi talaj és éghajlati viszonyok között termeszthetők. Lettországban például ritkán for­dul elő aszály, s mégis vannak öntö­zőberendezéseink, amelyek igen sokat javítanak a vezetések állapo­tán, ha meleg és száraz az időjárás. A fő profilunk nem a gabonafélék termesztése. A kolhozunk főként a zöldségtermesztésre és a tejterme­lő állattenyésztésre szakosodott. S míg a zöldségtermelésünk területén alapjában véve minden rendben van, addig az állattenyésztésben még sok a teendőnk. A Marupe kolhozban például van­nak olyan tehenek, amelyek évente 10 ezer kilogramm tejet adnak. Vi­szont a fejésátlagok nem érik el az 5 ezer kilogrammot sem. Az országos átlaggal összevetve nem állunk rosz- szul, a világszínvonaltól viszont még messze vagyunk. A termelés növelésének tehát még vannak tartalékai és nem is ki­csik. Az országban megvalósuló gazdasági reform „szabad kezet” adott a kolhozok vezetőinek. Eddig „felülről” mondták meg nekünk, hogy mit, hol és mikor vessünk, sőt még azt is, hogy milyen módon. S ez a beavatkozás nem mindig volt szakszerű. Most a tervekben számunkra csak az alapvető termékfajták állami felvásárlási mennyiségeit határoz­zák meg és jóval alacsonyabban a kolhoz potenciális lehetőségeinél. Az összes többi, egyebek között az is, hogy mit, hol, mikor és hogyan vessünk, a kolhoz kizárólagos ha­táskörébe került. Ebben a vonatko­zásban most már senki sem paran­csol nekünk. S valóban a föld és a termelőeszközök gazdájának érez­zük magunkat. A kicsinyes gyámko­dás megszüntetése lehetővé tette a szakemberek számára, hogy teljes mértékben a szakmai feladataik megoldásával foglalkozhassanak. Ezenkívül a mezőgazdaság admi­nisztratív irányítási módszereiről a gazdaságiakra való áttérés manő­verezési szabadságot adott nekünk a pénzügyi erőforrásokkal kapcso­latban, hogy mire és mennyi pénzt költsünk. Most egyebek között nagy pénzeszközöket fordítunk az állatte­nyésztés takarmánybázisának javí­tására, valamint az állattenyésztő te­lepek komplex gépesítettségiszín- vonalának emelésére. Természete­sen nem feledkezünk meg a nö­vény- és zöldségtermesztőkről sem. Egyébként a kolhozparaszti munka egyre vonzóbbá válik. A gépesíté­sen kívül ebben nem utolsó szerepe van az új bérezési rendszernek. A tervteljesítéstől függő rögzített bé­reken kívül minden munkacsapat­nak progresszív pótlékokat fizetünk minden terven felüli kilogrammért vagy mázsáért, valamint a jó minő­ségért is. S mivel minden alapkol­lektíva egységes rendszer szerint dolgozik nálunk, ezért maguk oszt­ják el egymás között a munkabért, minden egyes dolgozó munkarész­vételi együtthatójának megfelelően. Következésképpen minden kolhoz­paraszt számára most előnyös jobb minőségű termékeket termelni. Magunk állítjuk össze a terveinket és rendszerint teljesítjük is. A zöld­ségtermesztési tervet túl is szoktuk teljesíteni. Ezért nagyon fontos szá­munkra a terményfeleslegek érté­kesítése. A rigai kolhozpiac túltelített és az ottani három árudánk nem oldja meg ezt a problémát. A terven felül termelt zöldségmennyiségre szerződést kötöttünk a fogyasztá­si szövetkezettel, amely szerződé­ses árakon felvásárolja tőlünk a zöldséget és a saját kereskedelmi hálózatán keresztül értékesíti. S végül néhány szót a kolhozunk szociális bázisáról. A Marupe kol­hozban minden adott az emberek normális életéhez és munkavégzés­hez. Van szép kultúrpalotánk, könyvtárunk, sportkombinátunk és nyaralónk is a Balti-tenger partján. A kolhoz pénzén iskola és több óvoda épült. Saját szolgáltató kombiná­tunk van, fürdőnk és mosodánk, élelmezési vállalatunk, amelynek a dolgozói a legnagyobb dologidőben közvetlenül a földekre viszik ki a me­leg ételt. Az állattenyésztő telepe­ken, a szántóföldi brigádoknál és a kisegítő műnelyekben pihenősar­kokat alakítottunk ki. A lakáskérdés teljes mértékben megoldott nálunk. indez együttvéve a jó munkáért járó garantált M magas jövedelemmel (s a fizetés nálunk magasabb, mint sok rigai iparvállalat­nál) segített bennünket abban, hogy megállítsuk a fiatalok elvándorlását a városokba. Sőt, amikor munkára jelentkezők jönnek hozzánk, kénytelenek vagyunk őket addig várakoztatni, amíg valamelyik kolhozparaszt nyugdíjba megy, vagy családi okokból távozik tő­lünk. ■■■■■■■■■■■■ HBBnHBBBBBHHBnBHBBBBB Átalakítás és a kolhoz

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents