Tolna Megyei Népújság, 1987. október (37. évfolyam, 231-257. szám)

1987-10-17 / 245. szám

1987. október 17. Képújság 7 Ami nincs a borítékban Horváth Endre okleveles villamosmér­nök, gyárigazgató arra kért, szíveskedjek leírni vállalatának nevét pontosan, mert az elmúlt időkben mások nem voltak pontosak. Megteszem. fflfflC AUTOfflATIKA (THJVCH # AM A MMG Automatika Müvek Müszergyár JflíTlI 7100 SZEKSZÁRD, Palánki u. 4. Telefon 74 12-537 Telex: 14-230 A műszergyárban, nevezzük így a kö­vetkezőkben, 700 személy dolgozik. A nagyvállalat több mint ötezer dolgozónak ad kenyeret és a szekszárdi üzemben 12,70 forintot adnak egy ebédhez. Há­romszázötven személy veszi igénybe a napi étkeztetést. A konyha a vállalat tulaj­donát képezi, viszont az üzemeltető a Tolna Megyei Vendéglátóipari Vállalat. Ez a konyha ezer adag étel elkészítésére képes, hat helyre, hat üzembe szállítanak innen ebédet. Nincsen az sem a borítékban, amikor fizetésnapokon felveszik a dolgozók bé­rüket, hogy nyolc helyen üdülhetnek. A vállalatnak ugyanis egy dolgozóra átla­gosan 2506 forintot adnak üdülési célra. Sajnos az idén csak a szekszárdi gyárból 150 személy vette igénybe a kedvezmé­nyes üdültetést. Az üdülés kiterjed a csa­ládtagokra is. A gyerek 115 forintért ve­heti igénybe szülei mellett a kéthetes tur­nust. Az sincs a borítékban, hogy a vállalat mennyit költ a munkavédelmi eszközök­re. Például egy pár bakancs 2 évre adatik meg minden dolgozónak, ugyancsak 2 éves a munkaköpeny kihordási ideje is. Van erről vita, mert amit valamennyien tu­dunk, a munkaruhák minősége erősen kifogásolható, jó ha egy fél évet kibír egy nadrág, a köpenyről nem is szólva! A dolgozónak a munkahelyére utazni kell. Ez sincs bent a borítékban. Nincsen beleírva semmiféle cédulába, hogy ha­vonta 500 forintot „kap” minden dolgozó utazási költség címén. A MÁV, a Volán bonyolítja le körülbelül 300-350 fű szállí­tását. A helyi közlekedéshez a vállalat nem járul hozzá. Ha összeszámolunk ilyen tételeket, mint 264 forint étkezési hozzájárulás ha­vonta, 500 forint a közlekedéshez, 398 forint az üdültetéshez, 151 forint a mun­karuha és 25 forint a frissítő, üdítőital, ak­kor tetemes összeg jön ki egy évben. A jóléti, kulturális alapból egy személy­re évente 500 forint jut. Nem számítják azt a vállalatnál, hogy valakinek segélyt kell adni, betegség miatt támogatásra szorul. De az tény, hogy még senkit nem utasí­tottak el, ha jogos volt a kérelme. A jóléti, szociális, kulturális ellátáshoz hozzátartozik, ami ugyancsak nincsen bent a borítékban az oktatásra fordított tetemes összeg: 349 forint jut átlagosan egy személyre egy évben különféle okta­tási, nevelési célra. A vállalatnak jól felfo­gott érdeke, hogy minél magasabb képe­sítésű emberek dolgozzanak a műhe­lyekben. Ezek a súlyos pénzek viszont egy olyan technikai színvonal mellett, ami a gyárban van, megkívántatik, hogy ma­gas képesítésű, több szakmát bíró em­berek dolgozzanak. Amint az igazgató elmondotta, évente MMG Automatika Művek vállalati üdülője Domboriban borítékon kívül 7-8 millió forint körüli ösz- szeget fizetnek ki. Ez a munkabért ugyan növeli, de nem fogható kézzel, mert a dol­gozók ezt természetesnek tartják. Azt például, hogy állandóan üzemképes für­dő álljon rendelkezésükre; a WC-k felújí­tása, a fürdők karbantartása nem fillérek­be kerül. Viszont hozzátartozik a dolgozók ellá­tásához. Kevesen beszélnek arról, hogy a válla­latok mennyi pénzt adnak dolgozóiknak a lakás építéséhez, a lakás vásárlásához. A műszergyárban idén 610 ezer forintot adnak a rászorulóknak, hogy megoldják lakásgondjaikat. A borítékon kívüli pénzek egy ilyen rö­vid cikkben nem összegezhetők. Hiszen a felsoroltakon kívül még számos tétel van, amelyet kifizetnek, viszont „nem tud­nak” róla a dolgozók. Csak példának em­lítjük meg többek között az üzemi orvosi ellátást. Korszerű rendelő van, és ha a dolgozó rászorul, a vállalat szanatóriumba, gyó­gyüdülőbe is elküldi dolgozóját. A műszergyár több mint 20 éves. Nem lehet összegezni, hogy ennyi idő alatt mennyi pénzt adtak borítékon kívül a dol­gozóknak. Mert azt természetesnek tartja minden munkás, művezető, igazgató, hogy le­gyen meleg étel mindennap, hogy utazni tudjon a dolgozó, hogy az orvosi rende­Fizetéskor vajon gondolunk-e a jut­tatásokra? lőbe minden nap benyithassanak, s ha úgy tartja a kedve, a vállalat nyolc üdülője közül bármelyikbe kérjen beutalót. A munkásellátást nem lehet forintban mér­ni. Ami még jár a dolgozónak, a kol­lektív szerződés biztosítja, s ha nem is volna gyári törvény, akkor is elvárná azt, hogy ellátása korszerű és jó legyen. Ami­lyen most a müszergyárban. PÁLKOVÁCS JENŐ „Szeretni kell az embereket” Biztosan szabadnapos, mert ma még nem láttuk, mondták a bölcskeiek, ami­kor Janczula Gyula után tudakozódtunk. Igazuk volt, éppen a szőlőskád körül fog­lalatoskodott, mikor bekopogtattunk hozzá.- Most szüreteltünk, tegnap, ha nem bánják, itt ülünk le a tanyaajtóban, hogy a présre is ügyelni tudjak - mondta - majd elnézést kért: ha még egy kicsit várnánk, meghallgatná a vízállásjelentést. Három éve mindennap feljegyzi, hiszen ettől függ, hogy hova rakja le a varsáit a Du­nán. Nem lepődtünk meg, hisz tudtuk, nem­csak a környék három falujának ké­ményseprője, de megszállott vízi ember is Gyula bácsi. Erről már akkor meggyő­ződhettünk, amikor nemrégiben csónak­jával bevitt bennünket a Dunába romok után kutató régészek hajójához. Akkor elmesélte, hogy kölyök kora óta a vizek Három falu kéményseprője szerelmese, tizenkét évig a horgász­egyesület elnöke is volt, négy éve pedig a kishalászat az egyik kedvenc időtöltése. Esténként ezenkívül másik nagy szenve­délyének, a vadászatnak hódol.- Lassú apadás várható, beljebb kell raknom a varsákat - szólt, miután lekap­csolta a kis Sokolt, s elrakta az apró számokkal telerótt kockás füzetet.- Nagyon szeretem a természetet, s a mi munkánk után különösen jó is a sza­badban, hiszen, ha egy erősebb napon száz kéményt kikotor az ember, bizony elég sok kormot nyel. S én úgy vagyok vele, inkább szívom a friss levegőt a Du­nán, vagy az erdőben, mint egy dohány- füstös büdös kocsmában. Hogy lettem adóhivatalnokból ké­ményseprő? - mosolyodik el a kérdésen - annak érdekes sora van. Egyszer ci­pészhez vittem valami lábbelit, s ott ösz- szetalálkoztam az akkori fiatal kémény­seprővel. Épp elkészülőben volt a falu­ból, kérdezte, nincs-e kedvem a helyébe lépni. A főnökömmel éppen nem voltunk valami jóban, a pénz is többnek ígérke­zett, hát „átnyergeltem”.- Ez éppen 25 éve volt, ugye?- Bizony, 1962 óta lett a munkaeszkö­zöm a vesszőseprű, a kaparóvas meg a stóckefe. Akkor egy háromhónapos tan­folyam után Dunaföldváron 400, itt Bölcskén meg 500 ház tartozott hozzám. Ma már Madocsa is az enyém, és össze­sen 2500 házat kell végigjárnom egy év alatt. Hm. Hogy ez sok-e? Attól függ, mit kell csinálni. Mert ma már nemcsak ko­torni, meg füstnyomáspróbát kell végez­ni, új kéményépítést, régiek belső vako­lását, kazánok vegyszeres tisztítását is megrendelik tőlünk. Ezért is lett a cégünk neve tüzeléstechnikai vállalat. De azért mi továbbra is kéményseprők vagyunk. Meg-megsimogatja a térdéhez dörgö- lőzködő, Dolli névre hallgató, törzsköny­vezett, szálkás szőrű magyarvizslát, súg neki néhány becéző szót, látszik, meleg barátság fűzi őket egymáshoz. Aztán a kezére téved a tekintete.- A szőlő megfogta a kezem, de más­kor tiszta. Mert, ha hiszik, ha nem, a ké­ményseprő a világ legtisztább embere. Muszáj mosakodni, fürdeni, mert a ko­rom az arcára rajzolja az embernek, hogy most „bújt ki” a kéményből. Bizony, az elégett tüzelő után vissza­maradó pernye, a füst ősidők óta fekete, ebben a technika fejlődése sem hozott semmi változást. Vajon az otthonunk me­legéért, portáink biztonságáért, kényel­münkért fáradozó kéményseprők élete könnyebb-e manapság?- Ma már egészen mások a körülmé­nyek, mint régen - találja ki a kérdést Gyula bácsi. Ha vidékre mentek, ott is aludtak, sokszor mosakodniuk sem igen volt hol. Apám harminchat évig kisbíró volt itt Bölcskén, emlékszem, a község­házán mindig fenntartott egy szobát a földvári kéményseprőknek. Én már mo­torral járom a három falut, rossz időben meg busszal. Az emberek tudják mikor- tájt megyek, már megszokták. Télen, mi­kor nincs a határban munka, szinte min­denkit otthon találok. Ha végeztem, jöhe­tek haza, s itthon vár a kényelem. Mikor van a legtöbb dolgom? Hát, most a fűtési szezon előtt, meg majd közvetle­nül utána. Kétféle ember van, tudják? Az egyik megvárja, míg a körmére ég a dolog, és csak akkor hív, amikor már be is kellene gyújtani. A pedánsabbak ta­vasszal meg nyáron rendelik meg a mun­kát. Akit tudok, én nyáron rá is beszélek, hogy akkor tisztítsuk ki azt a fránya füstlyukat, s aztán nem lesz gond. Ha rendesen beszélünk az emberekkel, meg lehet győzni őket. S ez is a legfőbb szépsége ennek a szamának, hogy mi­vel szolgáltatást végzünk, emberekkel kell foglalkoznunk. Türelmesnek kell lenni, de ez még ke­vés. Az igazi kéményseprő udvarias, nem részeges, nem fetreng már délben az árokparton. Én is elfogadok egy-egy po­hárka bort, ha megkínálnak, de tudom, hol a határ. S hát nagyon fontos a titok­tartás, hiszen szinte minden házba bejá­runk, sokat látunk, hallunk, amit nem sza­bad továbbadni. És persze a tisztesség, hogy hiába van mindig tele a zsebünk a munkadíjakból beszedett pénzzel, min­den percben érezni kell, hogy az nem a mienk. Ha már szó esett arról, mi mindent ta­pasztal egy ilyen minden házba bejára­tos ember, nem lehet kihagyni, meg ne kérjük, meséljen néhány mulatságos esetet, kéményseprő múltja negyedszá­zados krónikájából. Hamiskásan ránk pillant, aztán felele­venedik a ma már talán nagymama korú kismenyecske emléke, akinek az arcába ömlött az egész télen összegyűlt korom, mert még mielőtt ronggyal eltömítette volna a kéménylyukat, már fölkiabált Gyula bácsinak, hogy kezdheti a söprést. Meg a két hatalmas bernáthegyi, amikre a gazdájuk rendszeresen fogadott a kocsmában, hogy nem eresztenek az udvarba idegent, s a csendes, jó szó ha­tására épp a feketegúnyás kéményseprő előtt hunyászkodtak meg. Szívesen hallgattuk volna még, de a közeli Duna-partról egyre erőszakosab­ban gyülekező szúnyogok jelezték, igen­csak végén járunk már a délutánnak. Mi­kor a kertkapuban búcsúzóul megkér­deztük él e még 1987-ben a kéménysep­rőkhöz fűződő régi-régi babona, egy huncut mosoly kíséretében ez volt a vá­lasz: Bizony, még megfogják a gombjukat az emberek, ha meglátnak... CSER ILDIKÓ Fotó: GOTTVALD KÁROLY Pillanatkép az üzemi étkezdéből A bölcskei vízi világ minden évszakban kellemes kikapcsolódást nyújt

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents