Tolna Megyei Népújság, 1987. szeptember (37. évfolyam, 205-230. szám)
1987-09-05 / 209. szám
1987. szeptember 5. NÉPÚJSÁG 7 A mázaszászvári a Mecsek egyik legjobb minőségű szene Kapus István Antal Ferenc Pali Sándor: „Visszahúzott a szívem” Köszöntő helyett Tolnai bányászokkal Baranyában Ahhoz, hogy valakit a munkájáért tiszteljek, becsüljek, látnom kell, mi az, amiért naponta órákat tölt a tűző napon, vagy éppen vigasztalan sötétségben a föld gyomrában. Meg kell ismernem például Pali Sándor munkáját, aki a szerdai bányásznapi ünnepségen Pécsett a Kiváló Munkáért miniszteri kitüntetést vehette át. A fiam is toljon csillét A váraljai Pali Sándor éppen az első bányásznap évében, 1951-ben kezdte a nagymányoki vájáriskolát, s '53-ban töb- bedmagával különvonaton utazott az akkor felvirágzó Komlóra. Később visszakerült Nagymányokra, dolgozott Szászváron is, majd amikor nem kellett a szén, visszafejlesztették az ágazatot, ő is más munka után nézett. Aztán négy éve újra visszatért a mázaszászvári bányába. Hogy miért?- A legnagyobb vonzerő a szakmaszeretet volt - mondja, mikor éjjeli műszakja végeztével az üzem egyik irodájában beszélgetünk. - Visszavágytam. A másik, hogy mindenáron bányászt akartam nevelni a fiamból. Gondoltam, könnyebb úgy, ha én is itt vagyok. A harmadik ok meg a korkedvezmény, meg a kicsit magasabb nyugdíj lehetősége. Egyelőre bírják a lábaim, a derekam, két év múlva meglesz a négyezer műszak, ami után már jár a hatvanhárom százalék életjáradék, ha nyugdíjba még nem is megyek.- Sikerült a terve, megszerette a fia a bányát?- Meg bizony. Pedig látta az összes nehézséget, mert minden nyáron lehoztam magam mellé lapátolni, csillézni. Ismerje meg, milyen munka ez. Most Miskolcon egyetemista, bányamérnök lesz. Büszke vagyok rá. Csak azt sajnálom, hogy Pécsre megy dolgozni, mert nagyon számítottak rá itt. De hiába, ő már városi ember akar lenni, ott a felesége is.- Annak idején szintén családi indíttatásra választotta ezt a hivatást?- Nem, az én apám nem volt bányász. Szinte gyerek voltam még, amikor egy május elsején Váralján le lehetett ereszkedni a légaknába. Beültem én is a bö- dönbe, tetszett, hogy erős, bátor emberek a bányászok, akkor határoztam el, hogy közéjük állok. Más munkalehetőség különben sem igen akadt. Atéesztől féltünk, hát maradt a csákányolás. Nem bántam meg. Később a bányaipari technikumot is elvégeztem, most a 22 tagú ti- zennégyes brigád vezetője vagyok. Hogy melyik korosztállyal nehezebb dolgozni? Talán a fiatalokkal. Persze, van kivétel, de sokukat csak a pénz hozza ide. Ha megismerik a nehézségeket, jönnek a „bumlik”, az igazolatlan hiányzások, és elmarad a hűségjutalom, akkor továbbállnak. Az „öregek” kitartóbbak, jobban gyökeret vernek. Nagyon sokan vagyunk itt, akik valamikor együtt kezdtünk.- Milyen az igazi bányász?- Bátor, de nem vakmerő, van elég önbizalma és becsüli az embertársait. Itt össze kell tartani, hiszen egymásra vafalitáblára, jelezve, hogy mostantól újabb négy ember van a mélyben. Az A-O-ás fejtés Alkotmány telepi nyugati szárnya külszín közeli munkahely, a tengérszint felett 300 méter magasságban. Egymás közt csak „gyökérének emlegetik az itt dolgozók, mert sokszor a fák gyökerétől indulnak lefelé, szintről szintre kitermelni az értékes szénrétegeket. A hegyoldalba vízszintesen fúrt folyosó bejáratánál feltesszük a sisakunkra a lámpát, ami pár perc múlva az egyetlen fényforrást jelenti majd. Néhány méter a gondosan aláácsolt folyosón, s a teljes sötétségben egyszerre elérhetetlen messzeségnek tűnik a külvilág. Vigyázok, hogy hova lépek, hogy be ne üssem a fejem a csövekbe, gerendákba, s valami megmagyarázhatatlan rettegés fog el. Mert hiába a biztonság, a szén közé rekedt metán nagy úr,'s a faltámokra, eresztékekre nehezedő súly óriási. Azt mondják, a félelemhez egy idő után hozzáedződik az ember. Vajon a vájárok, csillések, aknászok, lakatosok, ácsok, s mind akik nap mint nap lejönnek a koromsötét alagutakba, meg tudják szokni ezt az érzést? Arcok a mélyből Kapus István, Hompót Antal és Somogyi Zoltán, akikre egy jobbra nyíló kis vágatban először rábukkanunk, nem beszélnek félelemről. A munka, a minél több kitermelt szén, meg a megkeresett kenyérrevaló a fontos. Az új autonóm rendszernek megfelelően igyekeznek hétköznapokon annyit termelni, amennyit eddig szabadnapokkal együtt szoktak. Ma elég jól haladnak, könnyen jön az anyag. A szó annál kevésbé. A por, a nehéz munka leszoktatja a bányászt a felesleges beszédről. Arcukra egyforma fekete maszkot rajzol a szén, csak a redőik száma, szemük csillogása más és más. Kapus István vékony csontú, munkában edzett, alacsony ember. Ötvenkilenc éves, régi brigádtag. Fáradt a tekintete, mégis azt mondja, kapálni fog pihenésképpen, ha hazamegy. Alvásra elég 5-6 óra. A huncut mosolyú Hompót Antal, aki Kakasdról ingázik Szászvárra, két-három pohár sört, aztán néhány óra alvást tervez magának délutánra. A szégyenlősen félrehúzódó Somogyi Zoltán huszonhárom évével a legfiatalabb a brigádban. Akár fia lehetne a társainak, akikkel mindig így hármasban dolgoznak együtt. Lakatos a szakmája, s a jó fizetés csábította ide négy éve a Bonyhádi Zománcárugyár- ból. Azt mondja, egyelőre megtalálja a számítását, de hogy ő is itt lesz-e húsz évig...? Beszélgetünk még az itt lent kialakuló kitűnő időérzékről, hogy szinte tíz-percnyi eltéréssel megtudják mondani, hány óra, majd elköszönünk. Megyünk tovább. Kis egérre vetődik a lámpám fénye, kísérőink azt mondják, még gyünk utalva. Most beneveztünk az új vállalkozási formába, még inkább érdekünk a jó, közös munka. Mit gondolok a bányászat helyzetéről? Mi, idősebbek nem vagyunk kétségbeesve, hisz éltünk már meg hullámvölgyeket. De az igaz, hogy nagyon drágán, ötven évvel ezelőtti technikával, csákánnyal, fejtőkalapáccsal dolgozunk. Ebben előre kellene lépni. Lámpa, kapca, szájcsutora A bánya veszélyes üzem, „leszállni” csak megfelelő felszerelésben lehet, s a szabály alól nem kivétel a „civil” látogató sem. Hosszú, szürke alsónadrág, ing kerül ránk, fölé munkásnadrág és kabát. A réteges öltözet véd a fővágatokban levő erős huzat, és az esetleges sújtólégrobbanás okozta sérülések ellen. A lábunkra kapcát tekerünk. Jól jön, kitölti a gumicsizmát. Kicsit összeszorul a torkom, amikor nyakamba akasztják a nehéz önmentö készüléket, ami menekülés közben negyvenöt percig biztosítaná a szájcsutorán keresztül a tiszta oxigént, ha pedig bent rekednénk, háromszáz percet bírnánk ki vele egy helyben ülve. Leadjuk a leszállómárkákat, az azonosítási számunkkal ellátott kis müanyagla- pocskákat, aztán elindulhatunk. A márkák felkerülnek a lent dolgozóké mellett a Kísérőink: Endrei József körletvezető és Pali Sándor Hompót Antal: „Műszak után jól esik két-három pohár sör mókuskákkal is találkoznak néha. Kikerülünk egy kis csillét, a váltókutyát, s a fülem lassan hozzászokik a távolabbi vágatokban sivító fúrók, meg a sűrített levegőt szállító vezeték sziszegő hangjához. Helyenként mély üregek fölé fektetett gerendákon egyensúlyozunk át, majd egy szűk lyukon keresztül létrán mászunk lejjebb egy szinttel. Tukacs József és Antal Ferenc fejtenek itt egy olyan sűrű ácsolat alatt, mint az őserdő.- Hárman nem élnénk meg - magyarázzák -, nem férnénk hozzá a szénhez. Igencsak meg kell markolni a szerszámot, mert ha öt nap alatt meg akarjuk keresni azt a pénzt, amit eddig hét nap hoztunk össze, akkor fejenként hat tonna szenet kell a felszínre küldeni naponta. S van, ahol csak térdelve lehet haladni. Antal Ferenc huszonkilenc esztendeje száll le nap nap után a föld alá. Keveset szól, inkább csak pihen, amíg beszélgetünk. Az ízületeire meg a kínzó reumára panaszkodik. Mikor a bányászok mesés fizetéséről szóló legendákat említjük, elmosolyodik.- A kereset ma tényleg jóval több, mint egykoron, de fele annyira sem elég.- A feleségem szerint nem is a bányászok élete nehéz, hanem a bányászfeleségeké, mert kevés pénzt viszünk haza - szól Tukacs József. Bizony, valamikor egy százas kétnapi bevásárlásra elég volt, ma meg a duplája is kevés. Én ezernyolcszáz forinttal kezdtem huszonegy éve, de akkor a boltban még kaptunk is érte valamit. Talán beválik ez az új vállalkozás, s több kerül a borítékba: De ehhez persze nagyon kell hajtani. Értünk a szóból. Még egy jó óra van vissza a mai műszakból, s azalatt sokszor meg kell telnie a csillének. Őszinte szívvel búcsúzunk: Jó szerencsét! CSER ILDIKÓ GOTTVALD KÁROLY
