Tolna Megyei Népújság, 1987. augusztus (37. évfolyam, 180-204. szám)
1987-08-01 / 180. szám
6 NÉPÚJSÁG \ 1987. augusztus 1. MÚLTUNKBÓL- A mesterségéből adódóan szoros kapcsolata van az értékekkel, hiszen mindennapi dolga, hogy műemlékek képzőművészeti alkotásait kijavítsa, helyreállítson, eredeti formájába öltöztesse. Mielőtt értékről kialakult véleményét, gondolatait elmondaná, a megyénkhez való kötődéséről beszéljen!- Szívesen vállalnám a lokálpatriotizmust, de nem vagyok az. Itt születtem Pakson, 1947-ben. Akkor még nagyon szegények voltak az emberek. Ám amit megtanultam tőlük, számomra értéket jelent. Ez nem más, mint a szorgalmas, kitartó, becsületes munka. Ma azt látom, hogy Paks sem nem város, sem nem falu. Ami mégis odaköt, az a temető, ahol őseim vannak. I- A hálás emlékezésnek nyilván nyomosabb oka van.- A mesterséget talán őseimtől örököltem. Öktemplomépitő szobrászok voltak. Úgy alakultak családi körülményeim, hogy nagyon hamar húgom és saját magam ellátásáról kellett gondoskodnom. Faipari technikumot, majd később egyetemet végeztem, de az élet volt a legjobb iskola. Azt hittem, technokrata - irányitó beosztású - ember leszek, de nyugtalan alkatom miatt összeütközéseim voltak a vállalatnál, ahol magas beosztásban dolgoztam. Mivel az ősi mesterséghez igen erős szálak kötöttek, s ezek gyerekkorom óta nem szakadtak el, nem volt nehéz megválnom akkori munkakörömtől. Ráadásul feladat, igényes feladat sok volt, és egyik munkát a másik után kaptam. Dolgoztam itthon (sajnos nem eleget), a Luovre-ban, a British Museumban, Svájcban és német nyelvterületen. I- Volt tehát módjában látni az értékek gyarapodását, vagy éppen pusztulását.- Divatos értékekről beszélni. Lehet, hogy most nem olyan húrokat pendítek, amit elvárna válaszként. Értékek mindig keletkeztek, alakultak, pusztultak, változtak. Ez a „rend” ma is hozzá tartozik a fejlődéshez. Legjobb példa erre talán a grá- bóci görögkeleti templom, amit most restaurálunk. Mi nekiállunk lehámozni a többszöri átfestést, lefestést. Vajon van-e jogunk vádolni, vagy netán felelősségre vonni a valamikori hívőket, az idős néniket, akik mondván: „jön a péterpáli búcsú, hozzuk rendbe kicsit a templomunkat, mert már kopott”. Teljesen jóhiszeműen fogták és átfestették a pusztuló aranyozást. Erre nem mondhatjuk, hogy megölték az értéket. Ök építeni akartak. Ilyen jelenséggel még napjainkban is gyakran találkozni. Minden kor egy kicsit a saját ízlésére, esztétikai normáira igazította városa, faluja arculatát. I- Igen, de voltak korok, amikor jobban érezték az arányt, hogy menynyi tisztelet kell a múltnak.- Erre nagyon kell vigyázni, mert túlzásokba esve könnyen magyarkodáshoz, sovinizmushoz juthatunk, ami több kárt okozhat, mint gondolnánk. Erre is van példa a múltból. Kulturális örökségünkkel, értékeinkkel - ami épületet éppen úgy jelent mint irodalmat, szokásokat, embert és munkáját, a dolgokhoz való viszonyt - rosszul bántunk. Mi sokszor kampányszerűen mentünk. Ez lényegesen többe kerül, drágább. Mert amíg él a szokás, amíg egy épület - legyen az kastély, vagy templom - tiszta, amíg a hagyományok képesek az embereket formálni, alakítani, addig a folyamatos karbantartás, kis kiigazítás elegendő, tehát olcsóbb, kevesebb pénzt igényel. Amikor romokban hever egyik-másik, akkor azt is észrevesszük, hogy a fiatalok aluljáróban szoronkodnak, nincs életeszményük és egymásra nézünk kérdőn... pedig érthetnénk.- ... és felelőst keresünk. Számon kérünk bizonyos dolgokat. Úgy tűnik, mintha egyre gyakrabban kerülne napvilágra egy-egy elhibázott döntés, ami mögött számokkal kifejezhető, forinttal mérhető értékvesztés van.- ... Amíg értékek éltetéséről van szó, addig nem szabad vádaskodni. A fejlődésnek kell a hely, a tér. Az emberi nemtörődömségre, tunyaságra, elértéktelenedésre azonban nem lehet felmentő szentenciát adni. Az utóbbi évtizedeket szemlélve úgy tűnik, mintha elcsúszott volna a figyelem a nemzeti kultúráról, a hagyományokról is. I- Arra gondol, hogy túlzott gazdaságcentrikussá vált minden?- Hogy túlzott, vagy sem, ezt eldönteni nézőpont kérdése, de igen, arra gondoltam. Tudom, hogy egy háborús romokban heverő országban először a termelést kellett megszervezni, de később aztán a nevelés körül támadtak kérdőjelek. Ebben már az én korosztályomnak is jut némi szerep, mert a fiam is hordoz restanciát magával. Ez természetesen az én lelkiismeretfurdalásom, felelősségem, amit nem akarok a társadalomra hárítani... I- Sokan mégis azt teszik, amitől minden olyan személytelen marad.- Sokkal fontosabbnak érzem azt, hogy az értéket az egyes ember jó hangsúllyal érezze. Késő akkor műemlékekkel foglalkozni, amikor azt kineveztük magtárnak, ahol az egerek megették a pannókat, a fa tárgyakat szétrágták a rovarok és pókháló feszül rácsként az ablakokra, aztán a tetőn kinő a gaz. Ez jogos bűntudatot kellene, hogy ébresszen sok emberben. I- Lapunkban volt egy sorozat a kastélyokról. Ezek többségéről készült korábban is feljegyzés, de nem mindegyik szerepel műemléki nyilvántartásban.- Éppen ilyen dolgok miatt kell azt mondanom, hogy a műemlékvédelem nincs a helyzet magaslatán. Készülnek alkalomszerűen, hirtelen támadt felbuzdulás formájában felmérések, amikor hozzáértő emberek járják az országot és számba vesznek értéknek tekinthető műtárgyakat, épületeket. Tapasztalatom szerint jó néhány kimaradt. Nem szerepel műemléki listán például itt Grábócon egy Flórián-szobor, egy kőkereszt a hid mellett és a másik templom. Ezt nem keresi senki? Nincsenek hívők, nem hiányzik senkinek? I- Gondolom, kíváncsisága barangolásra késztette ezen a környéken.- Mórágyon, Szálkán, Mőcsényben, Cikón is jártam. Ne higgye, hogy szép emlékeket őrzök. Bátaapátiban például megdöbbentett, elkeserített a látvány. Számtalan hasonlóval találkozni sajnos. Olyan állapotban van egyik-másik kistelepülés, hogy nehéz rá megfelelő szavakat találni. Gyerekkoromban a paksi cigánytelep volt ilyen. Nincs bennem előítélet és nem teszek különbséget ember és ember között, csak akkor, azon a telepen az igénytelenség uralkodott. Mit lehet mondani arról a képről, amelyen az út szélén kidőlt falu ház előtt egy rongyos ruhába öltözött idős asszony kuporog, mellette a kecskéje? Az a munkája, hogy két tégla között pislákoló tűz fölé, rozsdás konzervdobozban vizet rak melegíteni. Ezt nem én láttam csak, hanem bárki külföldi is, aki éppen arra járt és színes dián megörökíthette. I- Ne folytassa! Értem a gondját. Azt is tudomásul kell vennünk, hogy az idő nem kedvezett a kistelepüléseknek.- Ezt igen, de azért fölvetődnek olyan kérdések is, hogy miért kellett elmenniük az embereknek, hiszen valamikor ott lelték a kenyerüket? Még tovább megyek, a módosabbjaik a vagyonukat is megmutatták az épületeiken, stukkók, faragások ma is árulkodnak erről Grábócon is. Azt a választ nem fogadhatjuk el, hogy jobb volt a városban, bár tény, hogy az iparosodás sok mindent megváltoztatott. Az sem igaz, hogy csak a föld kötötte az embereket... I- Attól tartok, olyan területre téved gondolataival, ami külön fejezetet érdemelne.- Lehetséges, de befejezem mindjárt. Túl egyszerű rákenni, hogy jött a téesz, és nem kellett sem a ló, sem a föld. Nem a ló köti az embert, de talán a nagypapa sírja... Igen! A kötődés hiányzik az emberekből. Mindenből, a gyári hangulatból is. Érzelmileg sem kötődnek a feladatokhoz, sem a munkához, sem a céghez.- A munkának dicsőséget szerezni ismét, ez komoly pedagógiai cél a jövőben. Nem iskolai falak közé zártan gondolom, hanem mindjárt a családban, a munkára nevelés módszereiben.- Bizonyára. Szépen, becsülettel kellene élni hagyományainkkal és rendben tartani a portánkat. Egyszerű képletnek látszik, és ha ennek ellenére is akad amit megront az idő, az vesszen nyugodtan. Lehet, hogy műemlékeinket meg fogjuk szépíteni, de ha az emberek gondolkodása nem változik, akkor megint csak idő kérdése, hogy mikor kezdünk Zetort tárolni egy kastélyban. Í- Amiből mondjuk szállodát, szanatóriumot is lehetne kialakítani.- Amikor szociális otthont költöztetnek a kolostorba, mint Grábócon, az rendjén van, de ha az épület fenntartására nem teremthető meg az anyagi fedezet, akkor nemcsak a szociális otthon romos, akkor másként kellene gondolkodni. Külföldön, amerre jártam, érdekes módon foglalkoznak a műemlékekkel. Mindent eredeti helyre tesznek és mindennek adnak valamilyen funkciót, hogy élet legyen benne. Nincs nekik sem annyi szerzetesük, hogy minden kolostorban csak ők legyenek, de mondok egy példát. Adott egy ilyen épület. A földszinten levéltári gyűjteményt, múzeumot helyeztek el, a tetőtérben összkomfortos, rejtett tévéanten- nás, telefonos lakásokat, amiért lakbért nem kell fizetni, ám amikor egy cserép elmozdul a tetőn, vagy leomlik a vakolat, azt nyomban kijavítják, hiszen érdekük, mert ők áznak be. Grábócon a verebek fogják érezni, hogy beázik, mert itt már csak a búcsúkor nyitják ki a templomajtót és ha akkor éppen nem esik... Szóval ott kint megteremtik a lehetőségét annak, hogy az épületek használatban maradjanak. Igyekeznek az eredetihez közeli funkcióhoz igazodni, vagy olyanhoz, ami nem sértő. így az érték őrződik, nem marad parlagon. I- Jól emlékszem, hogy régen is büntették azt, aki parlagon hagyta a földjét?- Én is úgy tudom, hogy igen. Sok büntetést kellene kiróni. Ez azért nem jelent ám országos általánosítást és gondolom, nem is inge mindenkinek, de azért valami kizökkent a mederből. Éppen úgy, mint amikor a földúton a kerék a régi vágás mellé ment és akkor hirtelen döcögni, zö- työgni kezdett a kocsi, néha föl is borult. Azt kellene elhitetni a fiatalokkal - mert ők a jövő, és az értékrend csúszását náluk kellene korrigálni leginkább -, hogy érdemes értékesnek lenni. Többet tudni, de akár úgy is, hogy kitartóbb, szorgalmasabb vagyok a munkámban. Ez részemről most ismétlésnek tűnik, de hangsúlyozni szeretném, ezek az egyszerű fogalmak igenis komoly értéket képviselnek. Ezek ápolása jelenthet gyomirtást a parlagon, ami megvédi az egészet a fölégetéstől és megakadályozhatja, hogy a kerékvágásból ne billenjen föl a szekér. ■ - Köszönöm a beszélgetést. A tolnai állami elemi népiskola tanítói között állandó napirendi téma volt a selyemgyári munkáslányok sorsa. Rendre dönteni kellett a tankötelezettség felmentésének megadásában. így volt ez 1934. szeptember 28-án is, amikor az iskolagondnokság tartott ülést. A jegyzőkönyv tanúsága szerint az iskolaigazgató jelentette, hogy az utóbbi időben a gazdasági továbbképző iskola leánytanulói tömegesen kérik a tankötelezettség alól való felmentésüket, azért, hogy a selyemfonógyárba mint munkások, felvétessék magukat, mert a selyemfonógyár tekintet nélkül a korra és a fizikumra, csak úgy hajlandó őket alkalmazni, ha a továbbképző iskolai tankötelezettség alól felmentést nyernek, noha a r. kát. elemi iskolával kapcsolatos általános továbbképző leányiskola kizárólag a selyemfonógyári lányok részére áll fenn két osztálycsoporttal. A gondnokság hosszabb vita után Per- ler Mátyás indítványára azt határozta, hogy az I. osztály továbbképző iskolai tanulói felmentését semmi körülmények között nem fogja javaslatba hozni, mert erkölcsi felelősségének tudatában nem dobhatja oda a tuberkulózis áldozatául ezen zsenge korú leányokat, akik a 12-14 éves korban a penetráns levegőjű selyemfonógyárban napi 60-80 fillérért a fukar vállalkozás anyagi érdekeiért pusztulnak el tömegesen. Sőt, ezen körülményre kénytelen felhívni a vármegye közigazgatási hatóságok szives figyelmét is. Az iskolai gondnokság, határozatának megfelelően elküldötte az ülés jegyző- könyvi kivonatát a megyei tanfelügyelőnek, aki továbbította az alispánhoz. Az alispán az egész ügyet leadta a járási főszolgabírónak, vizsgálja meg, és tegyen megfelelő javaslatot. „Jelentse - hangzik az alispáni utasítás -, hogy a folyó évben tartatott-e már á tolnai selyemfonógyárban gyárvizsgálatot; s ha igen, észleltettek-e ott a fiatalkorú nők egészségére ártalmas jelenségek, azok megszüntetése iránt történt-e hatósági intézkedés? Amennyiben az esetleg megtartott gyárvizsgálat az egészségi szempontból panasz tárgyává tett körülményekre nem terjedt volna ki, úgy Főszolgabíró úr a selyemfonoda egészség- ügyi vizsgálatát haladéktalanul ejtse meg, a szükséges intézkedéseket rendelje el...” A járás főszolgabírája 1934. december 7-én válaszolta meg azalispáni leiratot. A terjedelmes válaszból megtudjuk, hogy a járási tiszti orvos megvizsgálta a panaszt, ennek alapján jelentette a főszolgabíró a következőket: „A gyárban 420 munkás van alkalmazva, ezek közül Steibach Anna, Imre Teréz, Prajda Mária és Szűcs Ilona fiatalkorú munkásnők még életük 14-ik évét nem töltötték be. Mind a négynek a tolnai ipartestület által kiállított munkakönyvé van, melyben hatósági megjegyzések rovatában be van jegyezve a községi orvos azon véleménye, hogy a gyári munkára alkalmazhatók. A munkahelyiségek, melyben a fiatalkorúak dolgoznak, köz- egészségügy szempontjából nem aggályosak, mert azok tágasak, jól szellőztethetek, világosak.” A főszolgabíró azt állította, hogy az a munka, amelyeket a fiatalok végeznek, testi erejüket nem haladja meg, testi épségüket, fejlődésüket nem veszélyezteti. Arra hivatkozott a többi között, hogy a kereskedelemügyi miniszter már csaknem egy évtizeddel korábban, 1925. május 20-án engedélyezte a 14 éven aluli fiatal lányok selyemfonodai alkalmazását. Sajnos hiába a hivatalos engedély, tény volt, hogy a 12-14 éves lányok közül sokan kapták meg a tüdőbetegséget, a tbc-t, és igen korán meghaltak. A főszolgabíró minden valószínűség szerint lelkiismeretesen járt el. Jelentésében olvashatjuk: „A fenti négy 14 éven aluli gyermekek édesanyját kihallgattam, akik egybehangzóan kijelentették, hogy gyermekükön tüdőbaj, vagy más megbetegedés nem észleltek mióta a gyárban dolgoznak, a gyermekek foglalkoztatására pedig szükség van, mert a férjeik munka- nélküli kőművesek, nagy családdal.” A kapitalizmus általános jellemzője, hogy fejlődésének bizonyos szakaszában szívesen alkalmazza a gyermek- munkát, mint az egyik legjobb profitszerző lehetőséget. Számunkra megdöbbentő, hogy 12-14 éves gyermekeknek kellett eltartania a családot, mert a társadalom nem juttatta megfelelő munkához a felnőtt férfiakat... A jelentésből azt is megtudjuk, hogy a község elöljárósága - a súlyos gazdasági viszonyokra tekintettel - évek óta arra törekszik, hogy az arra rászoruló családok gyermekei, még ha azok nem is érték el a 14. életévüket, a selyemfonóba munkásul felvegyék. Emiatt célszerű megadni a gyermekeknek a tankötelezettség alóli felmentést. Megdöbbentő a jelentés logikája is - idézzük: „Az elöljáróság a jövőben is előterjesztést fog tenni a kir. tan. felügyelőhöz azzal az indoklással, hogy a tanuló testi épsége és egészsége éppen azáltal van biztosítva, ha a tanuló is hozzájárul keresetével a család megélhetésének költségeihez.” A tolnai iskolagondnokságot humánus elgondolások vezették, amikor megkérdőjelezték a fiatal lányok gyári munkáját, de nem tehettek ennél többet. A társadalom lelkiismeretének szerepét töltötték be, óvni igyekeztek a felnövő nemzedéket - de a kapitalista társadalmi törvény- szerűségekkel szemben tehetetlenek voltak. Az alispán is tehetetlen volt, s ezért az egész ügyet - azon túl, hogy tudomásul vette - irattárba rakatta, s ment minden a maga útján... (alispáni iratok 18.126) A mohácsi fogadalmi templom segítése II. Lajos tragikus sorsú magyar király, Csele-patak és Mohács neve azoknak is, akik nem szereztek túl nagy jártasságot a történelmi ismeretekben, tudják, hogy az 1526. augusztus 29-i vesztett mohácsi csatát és a király halálát jelenti. Évszázadokon át igyekezett megérteni a magyarság Mohácsot. Voltak, akik az emberveszteséget tartották tragikusnak és évszázadokra hatónak, mások Mohács igazi jelentőségének a harc politikai következményeit tartotta és tartja. Az ország három részre szakadt, más-más fejlődési utat járt be, miközben pusztult a magyar. Mohács nemzetünk tragédiája volt. Érthető tehát, hogy nagy visszhangra talált a kezdeményezés: Mohácson építsenek nemzeti összefogással fogadalmi templomot. Megyénk községei kisebb- nagyobb összeget adományoztak a cél megvalósítására. És amikor a fogadalmi templom építési bizottsága segélyt kért, a megye községei ismét készek voltak áldozni. Bonyhádvarasdon a képviselőtestület 1934. október 27-én tartott ülésén elfogadott határozat kimondja: „A képviselőtestület méltányolta a nagy célt, egyhangúlag kimondja, hogy a fogadalmi templom építési költségeinek fedezésére 1936, 1937 és 1938 évekre évi 10 pengő segélyt szavaz meg.” Kisdorogon október 28-án volt a képviselőtestület ülése. Ott is kimondották, hogy 3 éven át évenként 10-10 pengő segélyt juttatnak el a bizottsághoz. Hasonló volt a megnyilatkozás a megye szinte minden községében. Az ön- kormányzatok a tiszteletre méltó cél érdekében készek voltak áldozatot hozni, olykor még erejükön felül is. A határozatok ellen sehol sem emeltek kifogást a községek lakói. A megye azonban gyakran húzta keresztül a községi készséget és megtagadta a jóváhagyást. Kisdorog esetében az elutasítás indoka a következő volt: „A község 1935. évi költségvetése 60 százalékos pótadó kivetésével nyert jóváhagyást. A vármegyétől a község 3167 pengő segélyben részesül, ami 40 százalékos pótadónak felel meg. Miután a község nincsen abban a helyzetben, hogy újabb terhet vállaljon magára, a képviselőtestület határozatától a jóváhagyást meg kellett tagadnunk.” S hogyan érvelt a megye Bonyhádva- rasd esetében? „A képviselőtestület határozatától a jóváhagyást megtagadjuk és utasítjuk Bonyhádvarasd község elöljáróságát, hogy a képviselőtestület évről-évre a költségvetés során szavazza meg a templom segélyezését. A képviselőtestület határozatától a jóváhagyást meg kellett tagadnunk, mivel a segély megadása 1936, 1937 és 1938 évekre szól és így időelőtti. Nem kívánatos ugyanis, ha a község évekre előre kötelezettséget vállal magára.” Természetesen ott, ahol csak egy évre vállalták a kötelezettséget és a község költségvetése egyensúlyban volt, ott a megye nem akadékoskodott, engedélyezte a megszavazott összegek kifizetését. Az okvetetlenkedő megyei leventeparancsnok A megyei leventeparancsnok - így hívták hétköznapi nyelven a megyei testnevelési és népgondozó felügyelőség vezetőjét - átiratot intézett az alispánhoz 1934 végén. Ennek oka az volt, hogy véleménye szerint az alispán a megyei hivatalos lapban annyire megrövidítetten közölte a leventefoglalkozásokról elmaradók megbüntetéséről szóló szigorú rendelkezést, hogy az már a lényeget sem tartalmazta. Olvasva az alispáni rendelkezést, abból egyértelműen kiderül, hogy 24 pengőtől 80 pengőig terjedő pénzbírság szabható ki mulasztás esetén. Ilyen ösz- szeggel büntethető az olyan szülő, gyám, munkaadó, vagy más személy, aki a háztartásában élő kiskorút testgyakorlási kötelezettségének teljesítésében figyelmeztetés ellenére akadályozza, vagy nem gondoskodik arról, hogy kötelezettségét teljesítse. A leventeparancsnok stilisztikailag is helytelenítette az alispáni közleményt, javításokat javasolt és szükségesnek tartotta, hogy kellő magyarázatot is közöljenek a hivatalos lapban. Az alispán nagyvonalúan félretolta az akadékoskodó parancsnok levelét és irattárba tétette - intézkedés nélkül. Tehette, elvégre ő volt a megye önkormányzatának első embere... K. BALOG JÁNOS Dr. Szentgyörgyi Thoma és Decsi Kiss János az értékről
