Tolna Megyei Népújság, 1987. július (37. évfolyam, 153-179. szám)
1987-07-11 / 162. szám
10NÉPÜJSÁG 1987. július 11. Százéves az eszperantó Annyi ember vagy, ahány nyelven beszélsz - tartja a bölcs, de már elkoptatott mondás. Ha hiszünk ennek a bölcsességnek, akkor hazánkban nem túl sokan érezhetik magukat „több embernek”, mert nemhogy idegen nyelveket nem beszélnek, de sokan még az anyanyelvűket sem használják helyesen, ízlésesen és árnyaltan. Annyi ember lehetsz, amennyi akarsz, ha eszperantóul beszélsz - mondhatnák a nemzetközi nyelv hívei, mert ők valóban tolmács nélkül értenek szót amerikaival, afrikaival és európaival egyaránt. Az egyetemes nyelv gondolata nagyon régi. Az ókorban a sumér, az akkád, a görög és a latin töltötte be azt a szerepet, illetve a hódító ország és a meghódított területek nyelveinek keveréke biztosította az érintkezést a nemzetközi kereskedelemben. Időszámításunk kezdete óta közel ezer mesterséges nyelv született meg a nagy gondolkodók agyában, közülük azonban csak az eszperantó állta - ki az idők próbáját. Ludwig Lazar Zamenhof varsói szemorvos (1859-1917) közel tizenöt évi előkészítő munka után 1887. július 14-én jelentette meg a Lingvo Internacia (Nemzetközi nyelv) c. kiadványát, amellyel lerakta a nyelv alapjait. A Doktoro Esperanto - reménykedő doktor - álnevet választotta, mert maga sem hitt egészen az ügy sikerében. A saját költségén kiadott könyvecskét megküldte a világ valameny- nyi neves kiadójának, tudósának, nyelvészének, írójának. Ö maga is elcsodálkozott, amikor néhány hét múlva dicsérő és biztató levelek tömege érkezett - az új nemzetközi nyelven. Miért könnyű az eszperantó? Az indoeurópai nyelvek legújabb hajtása szavainak többsége nemzetközi, nyelvtani rendszere 16 egyszerű szabályból áll, a szavakat nem kell ragozni, nincsenek kivételek. A főnevek „o”-ra, a melléknevek, a sorszámnevek és a birtokos névmások „a”-ra, a határozószók „e”-re végződnek. Zamenhof olyan „képzőcsaládot” alkotott, amelynek segítségével egy szótőből akár 30-40 új szó képezhető. A matematikai tökéletességgel megszerkesztett nyelvet az olaszhoz és a spanyolhoz hasonló zeneiség teszi még vonzóbbá. Az eszperantó megköny- nyíti más nyelvek tanulását. Nemzetközi szókincse és bizonyos nyelvtani elemek hasonlósága, egybeesése miatt hidnyelvként is emlegetik. A közvetlen emberi kapcsolat, a közös nyelv használata, a nyelv barátságot, testvériséget, békevágyat hirdető eszmeisége, az internacionalizmus személyes közelsége csábítja az eszperantistá- kat a nyelvtanfolyamokra, a nemzetközi építőtáborokba, találkozókra, fesztiválokra, szavalóversenyekre, szakmai tapasztalatcserékre. Irodalmi művek, tudományos értekezések, lexikonok jelennek meg ezen a nyelven, színházi előadásokat tartanák eszperantóul. Több mint száz újságuk és folyóiratuk van, közel húsz rádióállomás sugároz eszperantó nyelvű műsort (a varsói rádió például naponta ötször, a Magyar Rádió Bartók Rádió műsora minden vasárnap 13.05-kor). A budapesti ELTE-n tanárokat képeznek, hazánkban minden nagyobb városban van klub vagy tanfolyam. A magyar eszperantó mozgalom eredményeit világszerte elismerik. A Magyar Eszperantó Szövetséget elsősorban a SZOT, az Egyetemes Eszperantó Szövetséget pedig az UNESCO támogatja anyagilag és erkölcsileg. 1983-ban hazánk adott otthont - 1929 és 1966 után immár harmadszor - a világkongresz- szusnak. Az eszperantó centenáriuma alkalmából az idén Varsó fogadja a világ minden tájáról érkező küldötteket. DR. SALGA ATTILA William Auld: Hogyan szerettem meg a magyar irodalmat? Egy skót eszperantista vallomása 1948-ban, négyéves katonai szolgálat után tértem vissza szülőföldemre. Huszonkét éves voltam, s már majdnem tíz éve ismertem tankönyvi szinten az eszperantót, a nyelv irodalmát illetően azonban szinte analfabéta voltam. Aztán elolvastam Remarque egyik regényét, majd Dante Isteni színjátékából a Pokol kö- vekezett. A 350 oldalas Nyugati irodalom történetéből tudtam meg valami keveset - három azaz három sort - Petőfiről. Ez éppen három sorral volt több annál, amit az angol nyelvű irodalomtörténetekben találtam, vagyis az utóbbiak még utalásszerűén sem regisztrálták a magyar irodalom lépését. Több elbeszéléskötetet rendeltem. Érdeklődésemet azonban Az ember tragédiája keltette fel legjobban. Teljesen magával ragadott. Elcsodálkoztam: hogy lehet az, hogy ezt a páratlan értékű művet nem ismerik Angliában? Néhány év múlva ugyan megtaláltam a Tragédia angol fordítását, mégis örömmel konstatáltam, hogy a Madách-mű nem vált ismertté hazámban: az ismeretlen, dilettáns könyvtáros minősíthetetlen „an- golosítása" csak kompromittálta volna a nagyhírű, klasszikus alkotást. . Egyik barátommal felkerestem egy ismert eszperantistát, s elmeséltem, menynyire föllelkesített Madách.- Jó, jó, - hangzott a válasz és Petőfiről, Aranyról, Adyról mi a véleménye? Csodálkozásomat látva már szavalta is: „Fürdik a holdvilág az ég tengerében, - Méláz a haramja erdő közepében..." Később küldte az eszperantó nyelvű Magyar antológiát, s ettől kezdve ennek a kis nemzetnek az irodalma magánéletem szerves részévé vált. Rosetti, az ismert eszperantista, új barátunk, Francis és én a magyar irodalom bűvkörében éltünk. Hajnalig tartó felolvasásaink, vitáink során több magyar költőt annyira megszerettünk, hogy egymás között csak keresztnevükön emlegettük őket, mint legjobb barátainkat. Mindannyiszor nagy elismeréssel adóztunk Kalocsay Kálmán egyedülálló fordításainak, amelyek a magyar költők mély intellektusát és érzelmeit magával ragadón sugallták. Amikor egy gyengelméjű angol a magyarokat a „cigány kultúra éllovasainak" titulálta, emlékszem, Rosetti felindultságában majdnem szélütést kapott. Aztán kiderült, hogy az illető egyetlen értelmes mondatot sem tudott kinyögni az általa szidalmazott kultúráról. Francis, aki a novellákat szerette, Móriczért lelkesedett: „A világ tíz legjobb novellája között a Szegény embereket a legelső helyek egyike illeti meg.” Sohasem múlt el nap anélkül, hogy Rosetti ne dicsérte volna Karinthy humoreszkjeit. Az én kedvencem Babits volt, rajongtam Szép Ernő stílusáért és témáiért, Gellért Oszkár a Szabadságos katona éjszakája c. verséért. A magyar irodalom iránt érzett szeretetem ma is tart, s ezt az eszperantónak köszönhetem. 1961 óta rendszeresen olvasom a Hungara Vivo (Magyar Élet) hasábjain megjelenő verseket és elbeszéléseket (Weörös Sándor, Gergely Mihály, Nagy László, Szécsi Margit, Jobbágy Károly, Ladányi Mihály stb.) A könyvespolcomon nehéz lenne megszámolni az önálló magyar köteteket... Gyakran hallom, hogy „az eszperantó a nemzeti nyelvek ellensége”. Pontosan az ellenkezője az igaz: ez a nyelv a népek és az irodalmak barátja, összeköt és nem elválaszt. A magyar nyelv ismerete nélkül ugyanúgy gyönyörködhetem a magyar költészetben, a sajátos légkörű prózai alkotásokban, mint maguk a magyarok. A könnyű és logikus, dallamos és kellemes hangzású nemzetközi nyelv képes visszaadni az alkotói lélek legparányibb, rezdülését is. (Eszperantóból fordította: SALGA ATTILA) Tóth-Máthé Miklós: Egy kosár dió A közért előtt idős asszony árulja a portékáit. Virágot, gyümölcsöt, tojást, zöldséget, mikor mit. Nem csupán ő árusít ott, többen is. Idős emberek, akik a kertjükben, kis gazdaságukban termelt javak piacolásából szerzett pénzzel csekélyke nyugdijukat egészítik ki. Amellett a magányukat is megfelezhetik a társakkal, hiszen árusítás közben beszélgetni lehet, nézelődni, tölteni az időt. Az a kedves asszony a falumbéli öregekre emlékeztet. ízes beszédű, mosolygós. Ismerősként köszöntjük egymást sokszor veszek tőle tojást leveszöldséget. De akik igazán elnyerték a tetszését: a gyerekeim. Mindig a kezükbe nyom valamit. Almát, napraforgómagot, virágot. Hiába intem ettől, csak mosolyog. „Ugyan tessék már hagyni, jó szívvel adom az aranyoskáknak. A múltkor a kisfiú olyan komolyan elbeszélgetett velem, mint egy felnőtt” Aztán egyik alkalommal csöngettek, ő állt az ajtónk előtt egy kosár dióval. „Megígértem a gyerekeknek, mert hogy azt mondták, szeretik.” Nem engedte, hogy kifizessem. „Ne tessék már megsérteni, ajándékba hoztam. Fogyasszák a kis aranyosok egészséggel.” Eltöprengtem az eseten, nem először már. Életem folyamán sokszor volt alkalmam megtapasztalni a szegények „gavallériáját". Akik a kevésből is önzetlenül adtak. Olyan természetesen, ahogy egy pohár vizet nyújtunk át a szomjazónak. És persze volt alkalmam tapasztalni az ellenkezőjét is. Az anyagi javakban dúskálók mérhetetlen fukarságát. Általánosítani természetesen egyik esetben sem lehet. Akadnak jószívű tehetősek is, ahogy megkeseredett kuporgató szegények. De azt nyugodt szívvel állíthatom, hogy az utóbbiak között ezek csak „fehér hollók”. Az általános típust az én szememben ez az öregasszony képviseli. Mi lehet a lelki indítéka neki és a hozzá hasonlók adakozó nagyvonalúságának...? Nehéz ezt megfejteni. Talán mert más szemszögből nézik a világot. A sokat próbált, nélkülözött emberek megedződött tekintetével. És mert földi javakat gyűjteni nem állt módúkban, így belülről gazdagodtak, oda halmozva föl mindazon lelki értéket, melyeket szerencsésebb embertársaik vagyonuk gyarapítása közben elsorvadni hagytak. És itt mindjárt fennáll a kérdés is a mai elanyagiasodott világban: Vajon ki hát a szegény, és ki a gazdag? Szegény-e ez az öregasszony, aki a kevésből is adni tud, és gazdag-e az a minden földi jóval körbe kerített, akinek csak önzése dagasztja egyéniségét? A válasz, úgy gondolom, nem nehéz. Ez az öregasszony a gazdagabb. Irigylésre méltóan. Az égből tűhegyek milliárdjai zuhogtak alá.- Nonszensz! - mondta az asszony. Hangja azonnal elhalt, mintha a testét kör- beforgó, forró homok itta volna be. Kétrészes fürdőruhájának szélei mélyen vágódtak a húsába, s ettől szétszerelhető, óriási játékbabához hasonlított. Orrára ragasztott, hosszúkás levél szúrt arcából a magasba, és férje borzongva gondolt arra, hogy bármelyik pillanatban előmászhatna alóla valamilyen nyálkás, csiganyomot hagyó bogárszörnyűség. Fehér mezes, fiatal lány andalgott át látómezején, és ő szinte megjegyezte: „Mitha frissen hullott hóból szitált volna magára dresz- szet...”, de Idejében megfékezte nyelvét, és így megúszta, hogy felesége ismét le- gorombítsa egy jól irányzott idegen kifejezéssel. Hátuk mögött emeletes alpesi nyaraló emelkedett, aranyeső bokrokkal körítve. A férfi játékosan hűvös hegyekkel, mélyzöld fenyvesekkel, pisztrángsimogató, fényes vizű patakkal társította képzeletében képét, de a hét végére már beleunt, és érezte, hogy mennyire kirí a szemhatárig eltaposott sík vidékből ózondús illatot, ba- kancs-csikanást, tiroli vadászkalapot, havasi gyopárt és visszhangzó halihót idéző stílusával, s azóta számba sem vette; illetve csak annyiban, hogy továbbra is sűrűn szőtt szögesdrót kerítésének tüskéire akasztotta ruháit. (A tavaly remekül érezték itt magukat, külföldön, a havasokban töltött szabadságuk utolsó akkordjait játszották el ezen a fövényen, három napra megszakítva ha- zafeleútjukat, s a csinos alpesi házacska édes nosztalgiával kísértette őket egész éven át. De nem pusztán a nosztalgia miatt tértek vissza e sós tavacska partjára; a tetőtér-beépítés elvitte minden pénzüket az idén, s most alkalmi szegénységükben élvezni próbálták ezt a kényszer-tengerpartot.) A móló csúcsában gyermekek labdáztak. Szivárványos permet lebegett fölöttük. A tavaszi magas vízszint iszaprétegében hosszú lábú, színes madár tapicskolt a sziget felé. Néhány merészebb úszó a tó közepén szelte a vizet. Hátán fekvő, nagyhasú férfi lebegett a labdázó gyermekek közelében, a bokros alatt beömlő ér áramlása lassan nyílt vízre sodorta, aztán már csak kopasz dombként égre dudorodó hasa látszott. Az alpesi házban porszívó dongott. Az asszony átfordult, hogy hátát tárja a napnak.- Megbabonáztak vagy megkukultál? - kérdezte férjétől.- Gondolkozom.- Csak nem...- Egy kétrészes képen... A bal felében izzó sivatag, dűnék meg minden, majd utánanézek a képes lexikonban, de a homokban virgonc, ezüstös halacskák ficánkolnak... A kép jobb felén tengermélyi táj, burjánzó növényzettel, kagylókkal, hajóronccsal és közöttük tevekaraván halad, kajla puskás, humuszos arabokkal... Megfestem! - jelentette ki határozottan, de tekintete könyörgőn kutatta az asszony izzadó hátát. - Mit szólsz?- Melegem van - felelte bágyadtan az asszony -, hagyjál...- Kérlek szépen! Nem messze a parttól zöld bódé állt, sötét belsejéből üvegcsörömpölés hallatszott ki. A férfi előkereste pénztárcáját és odament. A bódé mögötti partszakaszon strandoltak a legtöbben: mintha egy hajó- katasztrófa kivetett áldozatai hevernének egymás hegyén-hátán a homokban. Ki- szálkásodott, festéknyomokat őrző, korhadt csónak hevert a kibelezett, sárga autóbusz váza mellett, amelyben tavaly még elsősegély szolgálat üzemelt egy sz'eplős orvoslány személyében. A csónakot dupla izmú bajnok kezelte, készen, hogy fuldokló után vesse magát, de csak izomzatát csodáló kiskorú lányok jutottak osztályrészéül; őket hajókáztatta naphosz- szat a látóhatár mindent egybemosó homályán túl. Most a hűsítős lány volt a fő attrakció; a mentőszolgálat roncsain gyermekek fenték feneküket. A közelben úszólecke folyt; békányi kölykök figyelték sírásra torzult arccal mesterüket, aki pillangómozdulatokkal kanalazta a levegőt, mintha a napkorongot akarta volna leütni az égről, később a mély vízben úszókra hívta fel tanítványai figyelmét: tízen is szelték tempósan a tavat. A hátán libegő férfi olybá tűntek meredő hasával, mint egy hatalmas műanyaghordó. A kocsiparkoló felől vánszorgó, sóhajtásnyi szellő benzinbűzt szitált. A delelőn átforduló nap az asszonyra tolta az alpesi villa árnyékát. Amikor férje visszatért a négy üveg Coca Colával, kipakolt a strandtáskájából, felszeletelte a kőkemény kenyeret, retket pucolt és meghámozta a felvágottat. Aztán csak bámulták ebédjüket reménytelenül, undorodva...- Első és utolsó nyaram, amit igy töltök!- fakadt ki az asszony szinte sírva. - Láttál egyetlen ismerőst itt? Ugye, a jobb emberek messzire elkerülik az ilyen nyomorú helyeket! Életemben nem szenvedtem és nem untam magam ennyire, mint most...- Unod magad? - kérdezte kajánul a férfi. - Saját magad?- Unatkozom - helyesbített a felesége.- Istenem, istenem... És ki kell tartsunk, ha fene fenét eszik, akkor is, vagy rajtunk röhög majd mindenki otthon. Ha kibírunk itt még egy hetet, azt mesélünk majd otthon, amit akarunk! Mintha külföldön nyaraltunk volna, Olaszországban!- Pedig, ha akarod, akár ma is haza...- Persze, hogy akarom! - vágott férje szavába az asszony. - De lehetetlen! Ha most hazamegyünk, ki hiszi el, hogy hét nap alatt megjártuk az olasz tengerpartokat.- Akkor maradunk - mondta unottan a férfi. - Csak idejében mondd meg, hogy hol jártunk, nehogy lebőgesselek... Más nincs? - mutatott a felvágottra.- Konzervhal.- Blöööeeee... - mímelt hányingert a férfi. Az alpesi ház ablakában napraforgómintás pongyolában középkorú nő jelent meg. Fehér kendőt tartott a kezében, látszott, hogy integetni készül vele. Hunyorogva kutatta a móló közönségét, aztán a hűsítős bódé körül ácsorgókat vette szemügyre. Ingerülten hátraszólt valakinek a szobába:- Sehol sem látom! Jó lesz, fiam, ha kimegy a strandra és megkeresi. Az úr néha úgy viselkedik, akár egy gyermek, tudhatja! Na! Indul, vagy kezdősebességre vár, trampli?!- Boldogabbaknak képzeltem őket - suttogta férjének az asszony. - Ilyen ház, s akkor...- Nagyobb kutya nagyobb bajjal jár - vihogott a férje. Az ebédidő lecsillapította a lubickoló- kat, csak a hátán libegő, nagyhasú férfi maradt továbbra is vízen. Dombnyi hasa úgy rajzolódott ki a láthatár kékes falára, mint egy kis tengeralattjáró tornya. Valahonnan sirály közelítette meg, majd felhúzott az elveszejtő magasba. A kerítés tövében eszegető házaspár egyre súlyosabban érezte nyaralásuk mártíromságát.- Vagy mit szólsz ehhez? - kérdezte te- leszájjal a férfi. - Képzelj el az előtérben egy modern várost, reklámok, fények, fertő meg minden, mögötte modoros hegység a maga biblikus kietlenségében, s fölötte áttetsző, megfeszített Krisztus, amint egyik kezét kitépi a szögből és eltakarja vele a szemét...- Engem fess meg ezen a parton, amint eltakarom a szemem!- De én komolyan beszélek - méltatlankodott a férfi.- Én is! - emelte fel hangját az asszony. Társaság haladt el mellettük, s az aszszony előrehajolt, hogy eltakarja testével szerény ebédjüket. Férje éppen szalámikarika után nyúlt; keze ütközött felesége mellével.- Megőrültél?!- Az őrület a zsenialitás édes testvére - felelte a férfi, de a szalámikarikát nem eresztette el. - Köszönöm. Fülsértő nyikorgással kinyílt az alpesi villa kapuja, és lengén öltözött, földbarna parasztasszony sietett ki rajta.- Olyan, mint Maria Sabina, a mexikói vajákos asszony!- Aki hallucinogén gombával gyógyít? - fitogtatta jólértesültségét az asszony. - Nyolcvanhét éves már, tudtad?- Maria Sabina... - mélázott a férfi. - Megfestem, amint tíz ujja helyén tíz gomba nő... Körmös gombák, karmos gombák, és spórától duzzadnak az emlői...- Engem fess meg, amint szétesem az unalomtól!- Ha majd cserepeidben látlak - mosolygott a férfi. Verébforma madár penderült a közelükbe, és mohón, lüktető beggyel leste a homokra hulló morzsákat. A túlpartról langyos szél szabadult a tóra, elhessentette a benzinbűzt, s lassan, állhatatosan tolta maga előtt a vízen sziesztázó férfit, akit úgy tartott fenn búbos hasa, mintáz asszír harcosokat bőrtömlőjük, amikor átúszták a Tigrist. Az égből újra előbukkant a sirály, előbb csak akkora volt, mint egy szitakötő, de hamarosan kinőtt az egyre apadó távolságból, teljes nagyszerűségében széttárt szárnyaival, torpedó alakú testével, ívelt csőrével, és röptében lecsapva végigszántott a vízből kidomborodó pocákon. A férfi fel sem vette, csak a szárnyak szelében felborzolt víz repedt egyre táguló körkörös barázdákra körülötte.- A madarak barátja - lelkendezett a férj.- Micsoda idegzet! - álmélkodott a felesége.- És mekkora az a madár! Akár egy kappan... Vajon mikor jutunk mi még kap- panhoz?...- Én már hozzájutottam - nézett gyűlölködve férjére az asszony -, de jobb, ha nem is beszélünk rólad! A sirály közben a pocakra záródó kört írt le, majd győztes vijjogással rátelepedett. Felkapta fejét, csőre megvillant, mint a hüvelyéből előrántott gyilok, s amikor lecsapott vele, a bódé mögötti, zsúfolt fövényen kiáltozni kezdtek a strandolok. Néhányan a vízbe vetették magukat, és gyors tempóban a libegő test felé úsztak. A sirály bevárta őket, csak akkor emelkedett a levegőbe, amikor az úszók verte hullámzás átfordította a testet Az alpesi ház ablakából sikoly szakadt, és hamarosan feltűnt Maria Sabina jaj- veszékelve, ahogy illik.- Hogy lehet ilyen unalmasan elpusztulni? /- Ege... - felelte a férj.- Jellemző!- És méltó ehhez az unalmas helyhez... Nyomorú környezet, nyomorú halál... Hát, szivem, jövőre külföldön nyaralunk! Valahol, ahol barlangok is vannak, mert van egy remek ötletem! Festek egy barlangot, ami egy ember gyomrába nyílik és sirályok röpködnek benne, mint a denevérek. Mit szólsz?- Fesd meg előbb...- Egén... Csak egy jó barlang kéne mintának...- Majd külföldön - biztatta az asszony mosolyogva. - Majd külföldön, drágám, ott lyukasabbak!- Milyenek? - hökkent meg a férje.- Akarom mondani: tágasabbak, meg minden... Külföldiek...- Nonszensz! - vágta rá diadalmasan a férfi; állta felesége tekintetét, aki hirtelenjében nem talált megsemmisítő idegen kifejezésre, s a sírás környékezte meg. Közben már kihúzták a puffadt tetemet, s a strandolok álmélkodva állták körül mint valami halkülönlegességet. A sós vizű tó közben hangtalanul ásított unalmában. Nyaralás rangon alul
