Tolna Megyei Népújság, 1987. július (37. évfolyam, 153-179. szám)

1987-07-20 / 169. szám

1987. július 20. népújság 3 A szénbányák vezetőinek tanácskozása Szombaton Veszprémben a szénbá­nyák vezető szakemberei a műszaki- gazdasági feladatokról tanácskoztak. Az Ipari Minisztérium, valamint az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egye­sület által szervezett fórumon Kapolyi László ipari miniszter beszélt az ágazat feladatairól. A tájékoztatót követően megvitatták azt a társadalmi-gazdasági cselekvési prog­ramot, amelynek célja: megteremteni a feltételeket a szénbányászat fejlődésé­hez, ahhoz, hogy lépést tudjon tartani az ipar átlagos fejlesztési ütemével. A leg- gazdaságtalanabb bányaüzemeket fo­kozatosan megszüntetik, készletüket gyorsított ütemben termelik ki, az eszkö­zöket a gazdaságosabban termelő bá­nyaüzemekbe csoportosítják át. A bá­nyászat - hangoztatták - csakis intenzív műszaki fejlesztéssel párosuló szerke­zetváltással igazodhat a népgazdasági célkitűzésekhez. Fontos követelmény, hogy képes legyen alkalmazkodni a sta­bil nagyfogyasztókhoz. Hosszú távon évi 5 millió tonna tüzelőanyagot kell a lakos­ság részére biztosítani; az ipari és ener­giahasznosító üzemek igényét is bele­számítva, évente 24 millió tonna szenet bányásznak ki. A tervbevett szerkezetváltással el kell érni - mutattak rá -, hogy mielőbb sike­rüljön megfékezni a terrrielési költségek növekedését. A műszaki fejlesztésen be­lül nagy súlyt helyeznek a külfejtéses lig­nittermelésre; ennek részaránya a jelen­legi 27 százalékról 1990-re 35 százalék­ra növekszik. Kitértek a tanácskozáson arra is, hogy az új lelőhelyek kiaknázását gondosab­ban kell előkészíteni, a szénvagyonku- tatások során alaposan föl kell mérni a geológiai viszonyokat és a várható mű­szaki nehézségeket. Elhangzott, hogy a bányák fokozottan ügyelnek a Dunántúli Középhegység karsztvíz-rendszerének egyensúlyára és a kitermelt víz kétharmadát ivóvízként hasznosítják. Utoljára az 1985. évi választások jelölőgyűlései-0 nek egyikén jártam Mórágyon, aminek újjászületé­se úgy látszik méltán marad a hétköznapi krónikák tárgya. Marad már csak azért is, mert a község 13 évvel az ezredforduló előtt, 1987-ben már a szíve­sen lakott települések között foglal helyet, noha bo­rúlátóak nem ezt jósolták még a hetvenes években sem... Disputa a központban Emlékezetünk még, a lombos erdők, kamaszfenyvesek szemnek-szívnek üdí­tő tájékán, a szekszárdi dombvidék mezsgyéjén, a Keleti Mecsek Tolnába si­muló végein megbúvó falucska a legjobb úton haladt afelé, hogy a baranyai Gyü- rüfü sorsára jusson. Az 1724-ben idete­lepültek révén 220 évig színtiszta sváb falu lakói kicserélődtek a fölszabadulást követő telepítések éveiben és ma a „jobb későn, mint soha” jegyében fogalmazzák meg az itt élők, hogy mi minden kötötte őket gúzsba hosszú ideig. Teszik pedig ezt a jelen és jövő lehetőségeinek múltat is megbecsülő ismeretében.- Az volt nálunk a baj, hogy csak na­gyon késve rázódott össze a lakosság, mert a tanács se tudott valami sikeres szervezője lenni ennek a történelmileg szükséges összerázódásnak - hallhat­tam félórával ezelőtt a községi közös ta­nácson Mőcsényben. Ezt erősíti meg Mórágyon a buszforduló tájékán három, szatyrokkal fölbatyu­zott öregember is. - Sok volt ám az akadály - mondja a leghajlot- tabb, tán legidősebb -, mert mi régiek alig ma­radtunk, akik meg jöt­tek, nem mindahányan voltak komoly szándé­kú emberek. Noszogatás nélkül mesélik, hogy „haj, de sokan munka nélkül képzelték el a szeren­cséjük itteni próbáját, s amikor látták, hogy ez nem megy, gyorsan odébbálltak.” A központ, ahol süt- tetjük magunkat a nap­pal, rendezett. Ez a kép már évek óta nem emlékeztet arr az időszakra, amikor a jövőtlenségtől megrémülve az öregek pénzén fordított hátat Mórágynak az élet­erős fiatalság.- Nézze csak azt a házat, szomszédjá­ban a művelődésinek. Olyan gyönyörűen rendbe tették, hogy szebb, mint új korá­ban volt. Abban három nemzedék lakik! Megállt az elvándorlás Ismerem ezt a tulajdon becsét hirdető épületet és magamban úgy tartom szá­mon, mint a jövőnek szóló hűségnyilat­kozatot, ami követésre sarkantyúzhat másokat is. A valamikor jómódú, ma szorgalmas hírben álló Wiand Andrásék- ra figyeltek és figyelnek a mórágyiak. Az­tán ... szerencse, hogy a tanács sem a ré­gi. Sokáig fájt pedig a közigazgatás új rendje: általános keserűség fogadta itt a mőcsényi székhelyű közös tanácsot. Mára a leghevesebb lokálpatrióták is leghiggadhattak, mert az idő azt mutatta meg, hogy „még se minden közös lónak túrós a háta. A legmegnyugtatóbb a jövő szempontjából az, hogy a lakosság fo­gyatkozása természetesre váltott. Előbb csak mérséklődött, majd lassan leállt az elvándorlás és elkezdődött a bevándor­lás. Ennek mértékét jól mutatja az ingat­lanok árának emelkedése. Mióta vezeté­kes vize van a községnek, elkezdődött- folytatódik a költséges útépítés, felgyor­sult a lakóházak tatarozása, komfortosí­tása. Közel száz új ház - 1945-től 86-ig 93 épült - emeli a falukép szépségét, nem sokkal kevesebb a megfiatalított, korszerűsített hajlékok száma sem. Szükségképpen? Úgy. A falu 277 lakó­házában - akad közöttük még a múlt szá­zadban épített is -, kilencszázhatvanhe- ten élnek. S aki azt vélné, hogy a gyürüfűi példához.hasonlóan az öregeké a több­ség, az téved! Az 55-79 év felettiek szá­ma 199, a nyolcvan felettieké 19. A 0 évestől 17 éves korúak száma 275, a 18- tól 54 éveseké pedig 474. Nem munka- nélküli tehát Mórágyon sem a védőnő, sem az óvoda. Az iskolának sincsenek benépesítési gondjai. Van viszont peda­gógushiány. Négy szolgálati lakással meghirdetett öt állásukra idén egyetlen jelentkező sem akadt. Gránitalap a jövőhöz Mielőtt alkalmi beszélgetőtársaim ma­gamra hagynak, a telkemre kötik, hogy nézzem ám meg a Gránit fogadót, mert az most a falu gazdagodását jelző,siker- sorozat új állomása, a kempinggel. Köny- nyü odatalálnf, mert a lakosság -építette * szabadidőközpont mellett van. Hélyükre kívánkozó új hídelemék mel­Utcakép 1987. Itta szilárd útburko­latnak vízelvezetőként is kell szol­gálnia. lett húzunk el és imhol a szelíd völgyben, szemben a dombot fedő fiatal fenyvessel, ott a gránit hátterű szabadtéri színpad és a fehér-barna színekkel csalogató foga­dó. Hétköznap lévén, egyetlen vendége a napimádók elszántságával héver az udvar gyepén. Körül a természetnek az a madárcsiviteleléses, bogárzümmögéses csörídje, ami kivált a városi embér szívé­ből simogat ki hamar minden bút bajt gondot Nem zavároghatunk sokáig. így is reményt keltő a szemle, mert már ta­valy majd félezer vendégéjszakát szá­molt a fogadó. Az idén ennél többre lehet számítani. Az elkészült vizesblokk birtokában a kemping is nyithat Mórá­gyon alighanem ez a pont az alapja az üdülőfalu-ígérte jövőnek. Gránitalap. Arra is emlékeztető, hogy a valamikori Mórágynak a kőbányászat, az erdők, a fazekasság és a terepviszonyok miatt szűkre szabott mezőgazdaság adott ke­nyeret, kalácsot bort A munkaképesek­nek ma, akár a mezőgadzaságban, akár a környező iparban dolgoznak, ingáz- niok kell. Azt mondják, megéri. Ugyan, hányán tudják Mórágyon, hogy a gránitot az egyiptomiak piramisépíté­seikhez is használták? (Folytatjuk) LÁSZLÓ IBOLYA Fotó: BAKÓ JENŐ A gyümölcs-zöldségexport főszezonja okoz: ötleteivel, találmányaival, egész lé­nyével? Más korban élünk. A nyolcvanas évek más követelményeket állítanak elénk. Csak hát ismét abban a pillanat­ban élünk, amikor a történelmi szükség- szerűség megköveteli, hogy a kreatív emberre figyeljünk. Hiszem, hogy ezek a lehetőségek nem múltak el. Talán lehetőségünk van arra, hogy a nyolcvanas évek második fele is történelmünknek ilyen szép időszaka le­gyen. Hiszen olyan nehéz ma a helyze­tünk, valóban az egész társadalmunknak kell tennie azért, hogy legyőzzük e nem kis nehézségeket. Képeseknek kell len­nünk a gyártmányszerkezet megújításá­ra, a hatékonyság elfogadható mértékű növelésére, az élenjáró technika, tech­nológia gyors adaptálására. És mintha csak panaszkodnánk. Köz­ben megújulást hirdetünk. Csak hát az öreg paraszt is azt mondja: „a vonat sem megy ingyér!” Mindennek ára van. Tár­sadalmi-gazdasági megújulás pénz nél­kül fából vaskarika. Csak az a baj, hogy hajlamosak vagyunk elfeledkezni a tíz­milliós szürkeagyállományról. A magyar ember agyában felgyülemlett tudásról. Mert közben arról is beszélünk, hogy nincs értéke szerint elismerve a pedagó­gus, a mérnök, a szakmunkás. A tudást nem kamatoztatjuk. Ehhez pedig nem pénz, hanem felismerés szükséges. S máris ott tartunk, hogy az új létreho­zására alkalmas embert kell a mai körül­mények között minél előbb felismerni és elismerni. Tudnunk kell, hogy semmilyen társa­dalom sem létezhet kreativ emberek nél­kül, mert nincs előrevivő eleme. Ha ezt tudjuk, akkor könnyebb lesz értéke sze­rint megítélnünk - lett légyen az feltaláló, tudós, vagy politikai-gazdasági vezető. Nagyon meg kell becsülnünk azokat a tenni vágyó embereket, akik képtelenek a kompromisszumba, éppen tehetségük, elhivatottságuk, szellemi képességük íjiiatt. Tudomásul kell vennünk, hogy a feltaláló, a tudós, művész... vagyis az al­kotó ember idegrendszere más, mint az átlagos emberé. Ez még akkor is igaz, ha berzenkedünk a másságtól. Hát neki nem jó az, ami a többségnek! - méltat­lankodunk. Nem! Mert az a sorsa, hogy mindig elégedetlen legyen a már megle­vővel és folyton keresse az újat. Képtelen megállni és hosszadalmasan gyönyör­ködni művében, mert amikor elkészült a munkájával, a gondolatai már újabb tu­dományos, művészi kérdések megoldá­sánál tartanak. S annak megoldására - csak hiszi, vagy így igaz is - senki más, csak ő képes. Éppen ezért szükséges, hogy a társadalom saját érdekében al­kalmazkodjon hozzá. Annál is inkább, mert a kreatív ember nem írhatja ki a homlokára, hogy én alkotó ember va­gyok, vigyázzatok rám. A Kossuth- és az Állami Díj is csak az eredmények után jár. Neki nincs ideje megvárni, míg minden halad a maga megszokott útján, pecsét kerül a pecsétre is, és hosszú hivatalok útvesztőjében senyved a gondolat. Természetesen nemcsak lángelmék futkosnak ebben az országban, akikhez a lehetőség legszélső határáig alkalmaz­kodnunk kell. Vannak a tudósok, a felta­lálók... a művészek között is értékbeli kü­lönbségek. Nagyon sokszor nem is lehet eldönteni, hogy lángelmével, vagy fan­tasztával van dolgunk, de nehézségeink ellenére az értékes embert mégis fel kell ismernünk, hogy értékének megfele­lően bánhassunk vele. Persze az olvasó azt is mondhatja, hogy mindenki kapja meg ezt a megkü­lönböztetett figyelmet. Én azonban azt mondom: felül kell emelkednünk önma­gunkon. Nem létezhet egyetlen társada­lom sem kiemelkedő személyiségek nél­kül. És a kiemelkedőeknek, a sokkal töb­bet adóknak kicsit más bánásmód dukál. Mert, hogy ezek az emberek sohasem a maguk boldogulására gondolnak, nekik küldetésük van, s az utat végig akarják járni mindenáron. És képtelenek elviselni a mesterségesen eléjük tett akadályokat. Sikerüknek ára van. Ezt az árat ők maguk is megfizetik, de a társadalomnak is hoz­zá kell járulnia, mert máskülönben ez az ár nem lesz összhangban az eredmény­nyel, s ennek az eredmény viseli kárát, másként fogalmazva, az egész társada­lom. Mert mindig az a veszteség a legna­gyobb, ami mindannyiunknak kárt okoz. Nem fogadhatjuk el azt a nézetet, hogy a tehetség minden körülmények között utat tör magának. A tehetséget el lehet nyomni! Semmissé tehető! Mert nem minden tehetség párosul olyan óriási makacssággal, elhivatottsággal, amely minden gátat ledönt. Nem minden szelle­mi képesség tud utat törni magának ak­kor, ha azt az utat nem egyengetik előtte. Van, aki tönkremegy és megkeseredik. Mint már mondottam: a kreativ ember so­hasem lehet elégedett, ezért boldogta­lannak hiszi magát. Hiszen képtelen megbirkózni a társadalom értetlenségé­vel: a bürokrácia, az irigység, az érdekte­lenség embernyomor/tó mindennapi görcseivel. Gondolatait teljes egészében a tudományos... művészi probléma meg­oldása köti le. Most könnyű lenne a dolgunk, ha kijelenthetnénk: a megoldás csak az lehet, hogy a kiemelkedő egyéniséget minden hivatalnok és nem hivatalnok óvja, védje. Azonban tudjuk, hogy ilyen­fajta jókívánság, ráolvasás még soha semmit nem oldott meg. De azt is tudjuk: ha egyszer elérjük, hogy az állampolgár, legyen munkás, paraszt vagy értelmisé­gi, nem lesz kiszolgáltatottja a tunyaság­nak, a nemtörődömségnek, az egyre burjánzó bürokráciának, akkor az alkotó embert is értéke szerint fogják elbírálni. Meg is fordíthatjuk a gondolatot: ha az al­kotó ember minden esetben értéknek számít, akkor az állampolgár is azt érzi, hogy ő az értékes emberek közé tartozik. HAZAFI JÓZSEF Július második felében nap mint nap jelentős zöldség- és gyümölcsszállítmá­nyokat indít külföldre a Hungarofruct Külkereskedelmi Vállalat. A jól előkészí­tett és a hosszú útra kellően megvédett tételek Nyugat-Európa számos országá­ba eljutnak, és soknak a címzettje vala­melyik szocialista ország, főleg a Szov­jetunió külkereskedelmi vállalata. Na­ponta 40-50 kamion hagyja el az orszá­got. Az idén nagy sikere van külföldön a magyar meggynek. Ennek jó részét ipari feldolgozásra értékesítik, ám a kitűnő minőségű áruból friss fogyasztásra is jut külföldön, mindenekelőtt az NSZK-ban. Az ipari meggyből negyven százalékkal adtak el többet, mint az elmúlt évben, s igazi sláger volt a pándi meggy, amelyből kétszer annyi fogyott. A Hungarofruct ezekben a napokban lényegesen több bogyós gyümölcsöt el tudna adni, mint amennyit fel tud vásárolni. A külkereske­delmi vállalatnak nagyjából annyi árura van szerződése, mint tavaly, kérdés azonban, hogy végül is sikerül-e realizál­ni az elképzeléseket. A felvásárlás ugyanis meglehetősen nehézkes, és a jelek szerint túlságosan sok most az olyan hazai vevő, aki a már leszerződött tételek iránt érdeklődik. Mindezek elle­nére, a lehetőség szerint folyamatosan küldik a szállítmányokat a külföldi pia­cokra, késedelem nélkül továbbítják a mezőgazdasági üzemektől és az áfészek által szervezett kistermelőktől átvett gyü­mölcsöt. Az eperszezon már régebben véget ért nem volt túlságosan sikeres, mivel a termés és a kínálat egyaránt el­maradt a várakozástól. Cseresznyéből a legkitűnőbb minőségűt exportálták, mintegy száz tonnányit A fekete és a pi­ros ribizli szezonja is lefutott, ez a gyü­mölcs sem hozott kiemelkedő termést és ez a szállítási lehetőségeket is meghatá­rozta. A zöldségfélék közül igen kelendő volt Nyugat-Európában a magyar korai káposzta és a kínai kel; belőlüktöbb mint ezer tonnát adtak el. Az érdeklődés vél­hetően azért volt ilyen nagy, mert késett a kitavaszodás, és ezek a zöldségfélék a külföldi piacokon a szokásosnál huza­mosabb ideig primőrként keltek el. Je­lenleg a zöldpaprika szezonja tart, na­ponta 3-4 kamion az exportra kerülő mennyiség. A sárga húsú étkezési papri­ka változatos csomagolásban és jól elő­készítve indul a külföldi megrendelők­höz. Paradicsomból egyelőre még mér­sékelt a kivitel. Zöldborsóból különösen a szocialista országokba szállítottak je­lentősebb tételeket A Növényolajipari és Mosószergyártó Vállalatnál hozzáláttak a repce feldolgo­zásához. Az elkövetkező hetekben ez ad elfoglaltságot valamennyi gyáruknak. El­sőként nyírbátori üzemükben fogadták a termést. Az idén 50 ezer hektárról mint­egy 110 ezer tonna repcemagot várnak a gazdaságoktól. A termés minősége meg­felelő, az ipar várhatóan a tervezettnek megfelelő mennyiségű nyersanyaghoz jut. A gondokat az okozza, hogy a növény későn érett be, a feldolgozást a szoká­sosnál csak egy-másfél héttel később kezdhették meg. Emiatt félő, hogy a mun­ka nem fejeződik be a legfontosabb olaj­növény, a napraforgó beéréséig, igy az üzemekben gyorsítják a repce sajtolását. A repcéből készülő nyers növényi olaj nagyobb hányadát a vállalat - a külke­reskedelem közvetítésével - 7-8 ország­ba exportálja, a többit finomítás után, kü­lönféle termékek, például margarin és más ételzsirok gyártásához használja fel. Repceétolajat hazai fogyasztásra az idén nem készítenek, mivel a fogyasztók nem kedvelik. Mórágy látképe a 60-as évek elején, háttérben az azóta elpusztult pincesorral Mórágyi metszéspontok Hazai fogyasztásra már nem . készítenek renceolaiat

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents