Tolna Megyei Népújság, 1987. július (37. évfolyam, 153-179. szám)
1987-07-18 / 168. szám
6^ÍÉPÜJSÁG 1987. július 18. MÚLTUNKBÓL Ij-Hét végi Jj beszélgetés Halmos Nóra nyugdíjas pedagógusssal I- Ezek szerint mégsem igaz, hogy Nóra néni súlyos műtéten esett át... Az első pillanatban feltűnő jókedve, életvidámsága ezt mutatja.- Akkor csal a látszat, nehéz hónapok után vagyok, csípőprotézis, trombózis, ráadásul a műtét nem sikerült, öt év várakozása, készülődése dőlt romba, vagy talán egy életé. Kaptam egy púpot a hátamra, de ezen nem érdemes keseregni, mert változtatni úgysem lehet rajta. Amikor a klinikai halál után visszavittek a kórterembe, kérdezték a betegek, hogy mit láttam. Azt válaszoltam, mindenesetre eljutottam Szent Péterig, de nem engedett be, mondta, hogy kevés a beugróm, menjek oda, ahonnan küldtek... I- Honnan ez a nagyon is emberi, de ritkán tapasztalható optimizmus, életfelfogás?- Ez az alaptermészetem, az édesapámtól örököltem. Mindig igyekeztem az életet humorosan felfogni, nem a bajokon siránkozni, hiszen akkor azt sem élveztem volna, ami szép adódik az életben. I- Azt hiszem, hogy ez a legnehezebb dolog, azt a néhány pillanatot észrevenni és megragadni, ami az igazi öröm és boldogság forrása lehet, sőt, azt másokkal megosztani.- Erre van egy aranyos mottóm. Az optimista és a pesszimista ember is kapott egy doboz szivart. Kibontották, a pesszimista azt mondta: „Elszivom ezt, a legcsúnyábbat, holnap pedig a szebbet.” Az optimista a legszebbel kezdte, későbbre hagyta a csúnyábbat. Mind a kettőnek elfogyott a szivarja, az egyik mindig szépet szívott, a másik mindig csúnyát... I- Meghatározó volt életében az a közeg, ahol született, ahonnan indult, vagy felnőttként, évről évre formálva magát, tudatosan tette magáévá ezt a humánus életfelfogást?- Döntő volt a szülőhelyem, a családi kör, neveltetésem. Lőcsén születtem, ha nem járt azon a vidéken, feltétlenül el kell mennie. Minden csupa gótika és reneszánsz, egy kis ékszerdoboz az a város. Ott volt a nagyapám az „utolsó” magyar tanfelügyelő, az édesapám pedig a helyettese. I- Családi hagyomány a pedagógushivatás?- Egy nagybátyám mérnökként a magyarországi vasművek vezérigazgatója volt. A negyvenes évek végén elkerült onnan, és mint kiváló szakembert meghívták a műegyetemre tanárnak. Amikor megtudtam, rögtön írtam neki: „Te voltál az egyetlen normális közöttünk és most mégis pedagógus lettél.” Azt válaszolta, hogy annyi tudás, tapasztalat gyűlt össze benne, hogy át kell adnia a fiataloknak. Az édesanyámék egyébként tízen voltak testvérek, vagyon sehol, de a fiúk mind egyetemet, a lányok az akkori szokás szerint kereskedelmit végeztek. I- Ez pedig felbecsülhetetlen értékű örökség, behozhatatlan előnyt jelenthetett.- Csak később gondoltam erre. Sokáig nem tudtam például, hogy miért szeretem a gótikát, a reneszánszot, honnan a kötődésem. Amikor aztán az idegenvezetői vizsgát tettem le, kezdtem emlékezni, hogy az első pillanatban, ahogy kinyitottam a szememet, egy gótikus házban ébredtem fel... Abban is észreveszem, hogy nem tudok ugyan zenélni, de vannak olyan művek, amelyeket néhány éves koromban meghitt családi koncerteken hallottam. Belémvésődtek. I- Csupa történelem és csupa magyar múlt, ahol felnőtt...- Igen, nemrégiben nagyon megdöbbentem. Egy fiatal tanárnő felvidéki utazása után sopánkodott, hogy nem érti, miként kerültek a magyar feliratok a felvidéken az épületekre, mit keresnek ott a magyar királyok képei, emlékei. Egy földrajztanárnő, akinek fogalma sem volt arról, hogyan alakult történelmünk, nemzetünk léte. Pedig ezt nemcsak tudni, de érezni is kellene. ■ - Ez egy „plusz magyarságot” ad?- Nem, ez egy alapmagyarságot ad. I- Mikor került át a mai Magyarország területére a családja?- 1919-ben menekültünk át, fél évig egy vagonban éltünk. Gyerekfejjel izgalmas volt, megállt a vonat, négy téglán és egy lábosban főztünk. Fütyült a vonat, a félig főtt étellel futás, le ne maradjunk. Aztán költöztünk Szolnokra - ahol édesapám állást kapott -, majd 1928-ban Szekszárdra. Azóta lakom itt. I- A gyermekkor egyik legmaradandóbb éveit töltötte a Tisza-parti városban. Mi maradt meg ebből?- Nagyon jó fiúpajtásaimat kellett otthagynom, tudja, mindig fiús voltam. Ez nem rosszaságot jelentett, inkább merészséget. Egy napon az iskolába menet megpillantottam a Tiszát, akkor virágzott. Ez gyönyörű látvány, mintha hófehér virágok lebegnének a folyó fölött. A kérészek csak egy napig élnek, ezalatt születés, szerelem, levetik ruhájukat... Lerohantam a partra és persze megfeledkeztem az iskoláról, az ebédről, mindenről, ott ültem estig. Hát ilyan dolgok maradtak meg emlékként. I- Egy híján hatvan éve él Szekszár- don, hozzá tartozik a városhoz. Elválaszthatatlan múltjától, jelenétől, kultúrájától.- Meghalni sem mennék el Szekszárd- ról. Nagyon sok jó és rossz, az életem kötődik ide. És én hűséges típus vagyok. Ragaszkodom a régi bútoraimhoz, ebben az én gondolataim, emlékeim vannak, nem tudnám például ötévenként kicserélni, mint manapság. I- Gondolatmenete, beállítottsága alapján szinte biztos vagyok abban, hogy történelmet vagy magyart tanított!?- Nem találta el. A tanítói diplomát 1931 -ben szereztem meg az ötéves képzőben, Cinkotán. Később felnőtt fejjel a földrajz-biológia-kémia szakot végeztem el a pécsi tanárképzőben. A meghatározó azonban Cinkota volt. Az az intézeti, szinte katonai fegyelemre nevelő szigorúság, amivel ott neveltek bennünket és az a követelmény - egész pedagógusi pályámat meghatározta. Követelménytámasztás, következetes számonkérés, melegséggel, szeretettel teli szigorúság, ezt vallottam mindig.- Manapság sokszor beszéltünk a műveltségi szint emeléséről, az igényességről, azokról a bizonyos „alappillérekről”. A megvalósítás azonban valahogy mindig várat magára. Mégis azt hiszem, nem lehetett valami népszerű az említett követelménytámasztás, céltudatosság.- Valóban nem értettek velem egyet sokan, tárgysovinisztának, maximalistának tartottak, különösen a kollégák. A régi leányiskolából is azért helyeztek át, mint azt az akkori főnököm megfogalmazta: „Magát nem tűri meg a tantestület, mert minőséget és tempót diktál.” I- Ennek ellenére később is tartotta magát ehhez az önmaga támasztotta mércéhez. Nem zavarta, hogy kirí ezzel a többségből?- Nem, ezt nem szabad mindig értékmérőként elfogadni, különösen nem az ember lelkiismerete ellenében. Előfordult például, hogy megyei politechnikai szak- felügyelőként egy központi tanmenettel nem értettem egyet. Felmentem a minisztériumba, bekopogtam a terület referenséhez és mondtam, hogy ezt nem fogjuk megcsinálni, mert nem pedagógus készítette, nem lehet gyerekekkel végrehajtani. Az első megdöbbenés után pontról pontra bizonyítottam és végül nemcsak elfogadta, hanem jó barátságba is kerültünk ezzel az osztályvezetővel, aki egyébként textilmérnök volt. I- Nem ezen a szakon végzett, hogyhogy éppen politechnikát tanított, sőt szakfelügyelője lett ennek a tárgynak?- Az egy küszködő tárgy volt, eléggé kidolgozatlan, nemigen tudtak mit kezdeni vele. Én nehezen vállaltam el, de ha belekezdek valamibe, azt teljes erőbevetéssel, éjjel-nappal csinálom. Tanítottam egyébként földrajzot, biológiát is azelőtt, mindig azon voltam, hogy alapfogalmakat adjak, hogy a közepesek is tisztában legyenek a világgal, a legszükségesebb ismereteket megszerezzék. Végül egyébként politechnikai szakfelügyelőként kellett nyugdíjba mennem... • ■ - Kellett, vagy önszántából ment?- Erről nem szívesen beszélek, az biztos, hogy életem egy szép szakaszát köszönhetem ennek a kényszernek. Öreg fejjel, nyugdíjasként elmentem idegenvezetői tanfolyamokra, sorra tettem le a vizsgákat, mégpedig legjobb eredménynyel. Nagyon szerettem... A tsz-csopor- tokat, idős embereket vittem szívesen, mert őket minden érdekelte, és elmondhatatlanul hálásak voltak minden szóért. Az „úri” csoportokat igyekeztem elkerülni, tudja, a félműveltségtől kell legjobban félni, mert a butaság, ha hatalommal párosul, a világot tönkre tudja tenni.- Kicsiben találkozunk ezzel körI nyezetünkben is és ami a legrosz- szabb, ez önmagát újratermeli. Ráadásul nem fogadja el a korlátokat.- Tavaly találkoztam egy fiatalemberrel, akit valamikor a tsz csoportjával vezettem és az volt az'első mondata: „aztán nem felejtettük ám el azt a gótikát...” Ez nekem mindennél többet ért. A másik példa a nyitottságra, érdeklődésre, Visegrádon a várhegyre készülődtünk, mondtam a 80 év körüli idős házaspárnak, fejkendős néni, ünneplős bácsi volt, hogy nem kell feljönniük, üljenek le addig a parton. Azt válaszolták: „Ne törődjön azzal, hogy mink fáradunk, mink most mindent látni akarunk...” És jöttek. I - Az ország minden táját bejárta, ismeri, de vajon a világon merre járt és hova szeretett volna eljutni?- Mindenüvé elmentem volna, de a pénz miatt nem tehettem. Fiatalon egyszer befizettem egy utat Olaszországba, Szicíliába mentem volna, de Hitler keresztülhúzta. Tíz évvel ezelőtt jutottam el aztán, azt sem tudtam, mit nézzek meg, „ittam” Olaszországot. Rövidebb utakat tettem még a szülőföldemre, de ma már csak az albumokat, képeket nézegetem. I- Biztosan gondolkozott már azon, hogyha újrakezdené, így választaná- e meg a hivatását?- Gyerekkoromban orvosnak készültem, de nem volt lehetőség arra, hogy gimnáziumba írassanak be. Ha most dönthetnék, az idegenvezetői pályát választanám. I- Nagyon sok embert, fiatalt és időset tanított, de egész életében egyedül maradt. Nem volt magányos?- Tízezer embert tanítottam, 85 ezret vezettem, ennyi embernek adtam, ha többet nem is, egy szelet kenyeret az életében. A 75 évemből 70-et végigtanultam, a régi sportszeretetből ma már csak annyi maradt, hogy a fejemmel sportolok, keresztrejtvényt fejtek. De sohasem ismertem a magányt, mert csak az magányos,aki a sokaságban nem találja meg magát. I - Köszönöm a beszélgetést. TAKÁCS ZSUZSA A korabeli sajtóban alig lehet olvasni valamit a közmunkákról, azokról, amelyeket jórészt azért végeztettek el, hogy a tömeges munkanélküliségen enyhítsenek. Ez a tevékenység gyakran teljesen fedte a nyomorenyhítő akciókat (erről gyakran lehetett olvasni a napilapokban), más esetben vele párhuzamosan alkalmazták. Ha a sajtóban nem is jelent meg számottevő írás a közmunkákról, annál több irat keletkezett a közigazgatási apparátusban a községi elöljáróságokon, a járási főszolgabírói hivatalokban, az állami építészeti hivatalban és az alispánnál. 1934-ben a 122066 számú rendelkezésében a belügyminiszter utasította az alispánokat, gyűjtsék össze a közmunkák adatait és azokat terjesszék fel hozzá. Tolna megye alispánja is, a rendelkezéseknek megfelelően eljárva a járási főszolgabírók segítségével szedte össze az adatokat. Táblázatba foglalta , hogy 1929-1933 között milyen közmunkákat végeztettek a megyében. Az öt év adatait tartalmazó táblázatot 1934. június 14-én küldték el a belügyminiszternek. (Alispá- ni iratok 10.139/1934.) Milyen közmunkák voltak a megyében, honnan teremtették elő a szükséges pénzügyi fedezetet, mennyire volt hasznos a közmunka? - ezekre a kérdésekre a táblázat adatai választ adnak. Vegyük ezeket kissé jobban vizsgálat alá. Tolna megye 30 községében gondoskodtak közmunka keretében az utak, utcák és a hidak építéséről. Dombóvárott 1200 méter utat köveztek ki, Mucsiban 3 hidat építettek, Újdombóvárott 1 hidat, 2 átereszt készítettek és az útépítéssel is foglalkoztak. Dunaföldvár nem kevesebb, mint 10 utcát kövezett le és még a járdák kiépítésére is gondolt. Szorgoskodott Bogyiszló is: 5 km-es utat épített Fájsz irányában, betonhidat is készített és Tolna irányában fejlesztette útjait. Sárszentlőrinc és Úzd-Borjád esetében a Sió-híd építését említhetjük. Tamási két hidat épített, 3 utcát köveztetett ki. Re- göly a vasúti megállóhoz épített ki utat. Bátaszéknek mindig gondja volt a Báta- szék-Baja közötti útszakasszal. Ezúttal erre fordította anyagi eszközeinek többségét, de Véménd irányában is befejezték az 1200 méteres út építését. Tolnának volt még számottevő útépítési feladata. Építette azt Dombori, Bogyiszló irányában és sok pénzt fektetett a buda- pest-eszéki út tolnai szakaszának korszerűsítésére is. Gerjen elsősorban a belterületet rendezte: az utcákat csatornázták és átereszeteket építettek. Az ütés hídépítő községek között találjuk még Decset, Alsónánát, Medinát, Gyönköt, Murgát, Kalaznót, Regszemcsét (Felső- ireget), Majsamiklósvárat, Mórágyot, Nagydorogot, Tengődöt, Felsőnyéket, Bonyhádvarasdot, Szemcsédet, Sza- kályt, Pincehelyt, Értényt, Bonyhádot, Nagymányokot és Váralját is. A táblázat adatai szerint számos községben foglalkoztak középületek építésével, tatarozásával. Iskolát épített Döb- rököz, Györköny, Decs, Paks, Alsónyék, Bátaszék, Medina, Szedres, Tolna, Cikó. Az iskolák általában két-két tanteremmel készültek, de például Pakson 3 tantermet építettek. Több községben gondoskodtak a pedagógusokról is, és számukra lakást emeltek. így készült el a tanítói lakás Györkönyben, Pakson, Bátaszéken, Gyönkön, Bedegen és Cikón. Az említett helyek egyikén-/násikán két lakás is készült. Középület címszó alá sorolták az Izményben és Aparon épített községi kocsmákat, a bonyhádvarasdi pásztorházat és az istállót. Több helyen építettek községházát (Gyönkön, Szárazdon, Cikón, Szálkán), járásbíróságot (Tamásiban, Bonyhádon), jegyzői lakást (Gyönkön, Szárazdon, Nagyszékelyben). A kimutatás szerint több helyen is szükségessé vált vágóhíd és mészárszék építése (Alsónána, Bogyiszló, Felsőnyék, Si- montornya). Ebben a rovatban kapott helyet még a decsi templom, a medinai „népház”, a tengelici közművelődési egyesület székházának építése, a templom javítása és a papiak elkészítése, továbbá a pálfai óvoda, a felsőnyéki tűzoltószertár, a tengődi hullaház megépítése, a kányái templom javítása, az ozorai községháza, valamint a kányái körorvosi lakás melléképületeinek elkészítése. A bonyhádiak felsorolhatták még a hordójelzőhivatali és a gyepmesteri épület, az árubódék és a kismérlegház elkészítését. Gyönk pedig egy cédulaházzal lett gazdagabb. A tamásiak titoktartóbbak voltak, ők csak any- nyit árultak el, hogy felépítettek két középületet és másik hármat tataroztak. A táblázatban külön szerepeltették a csatornázást és a vízi utak építését, karbantartását. A megyében mindenekelőtt a Koppány folyó okozott gondot, emiatt Tamásiban, Majsamiklósvárott, Nagykó- nyiban, Koppányszántón erre fordítottak több figyelmet. Több községben a határárok rendezésére használták fel a pénzt. A bogyiszlói elöljáróság 7 km-es csatornát építtetett azért, hogy a holt Duna vizének apasztását elérje. Emellett még öt km-nyi vízelvezető csatornát is készíttettek. Említsük még meg Dombóvári, ahol 18 utca árkolása fejeződött be. Milyen egyéb közmunkák végzéséről adott számot az alispán a belügyminiszternek? A kimutatás szerint Dunaföldvá- rott 3 utcát villamosítottak, Faddon és Úzd-Borjádon artézi kutat telepítettek, Decsen a piactéren hídmérleget állítottak fel, Bátán bekerítették a vadászterületet, Bogyiszlón 25 holdat fásítottak, 750 méternyi szennyvízelvezetőt készítettek, és bevezették a telefont. A tolnaiak a fásítást sorolták a közmunkák közé. Tamásiban sportpálya készült és fásitották az utcákat, tereket. Bonyhádon aszfalt- és téglajárdák épültek, Mórágyra bevezették a telefont. A közmunkák mennyisége 1933-ban és 1934-ben már csökkenő tendenciát mutatott. Erre utalnak egyébként a jelentés készítésekor folyamatban lévő munkák is, és a későbbi időre tervezettek egyaránt. A jelentés készítésekor folyamatban volt még néhány községben a Kapos folyó szabályozása, Újdombóvárott a r. kát. templom építése, Dunaföld- várott 4 utca kövezése, és a Kertkanális lecsapolása, Bogyiszlón partvédelmi mű és sarkantyú építése adott munkalehetőséget, és folytatódott a Sió alsó szakaszának szabályozása. Medinán is a Sió adott némi munkalehetőséget. Szedresen kisebb útépítési munka folyt. Tolnán a fásítással voltak elfoglalva és hozzákezdtek a polgári iskola átalakításához. Tamási és Pincehely között útépítési munkát végeztek, s végül néhány községben kisebb vízelvezetést hajtottak végre. Más nem volt. Érdemes megnézni azt is, hogy milyen forrásból fedezték a közmunkákhoz szükséges összegeket. Általánosíthatjuk, hogy a községek zömmel két forrásból biztosították a szükséges pénzt. Saját bevételük volt, amelynek felhasználását költségvetésben tervezték, másrészt pedig államkölcsönt vettek fel, amit rövi- debb-hosszabb időn belül vissza kellett fizetni. Az egyházközségek, a pécsi püspökség, a kalocsai érsekség is - elsősorban vallásfelekezeti iskolák építéséhez - nyújtottak segítséget. Természetesen a vármegye kasszáját is ki kellett nyitni és esetenként a pénzintézetek által nyújtott - kamatokkal terhelt - kölcsönöket is igénybe lehetett venni. Ha a fenti felsorolást egy csokorba kötjük, úgy tűnik, mintha valamiféle nagy munkalehetőség lett volna a 30-as évek elején Tolna megyében. Természetesen erről szó sem volt. A munkák számottevő Figyelmeztetés. Senki se utazzon külföldre, ha ott megélhetése biztosítva nincsen és az oda- és vissza- utazási költséggel nem rendelkezik. Munkavállalás a külföldi államokban általában külön engedélyhez van kötve, áld ilyent felmutatni nem tud, állást nem vállalhat és kiutasittatik. Hasonló sors vár még azokra is, akiknek útlevelébe az utazás céljául Qem munkavállalás van bejegyezve, de külföldön munkát akarna vállalni. Magyar külképviseleti hatóságaink nin- csenek abban a helyzetben, hogy ezen figyelmeztetés dacára bajba jutott honosainkon, akár anyagi támogatással, akár egyéb módon segíthessenek. hányadát saját rezsiben végezték, végeztették el a községek. A munkát keresők nagy hányada nem kapott munkát - még napszámos munkát sem igen. Ezért gyakran vállalkoztak az emberek arra, hogy az ország határain túl keressék a boldogulásukat. Útlevelet kértek, mentek világgá. A kőművesek és más építő iparosok elsősorban a Balkánon, Kis-Ázsiá- ban, és Nyugat-Európában kerestek munkát, mások hajóra szálltak, s „Túl az Óperencián”, azaz Amerika különböző térségeiben keresték boldogulásukat. Amikor a külföldön munkát kereső kézhez kapta az útlevelét, oda tették mellé az alább közölt kis röplapot is figyelmeztetőül: külföldön sem lehet mindig munkát kapni, s előfordulhat - mint sajnos nemegyszer meg is történt, s erről a Tolna Megyei Levéltárban őrzött alispáni iratok tanúskodhatnak -, hogy annyi pénzük sem lesz, hogy visszatérhessenek hazájukba, családjukhoz. K. BALOG JÁNOS
