Tolna Megyei Népújság, 1987. június (37. évfolyam, 127-152. szám)
1987-06-06 / 132. szám
1987. június 6. WÉPÜJSÁG 7 Nem a gátakat keresték a bátaszéki „baromfiüzemben” Szakmát szerzett tizenhét asszony „Magunk előtt kellett bizonyítani” Az 1984-ben Tolna megyében 136100 nőt tartottak nyilván, ebből 51 850 volt az aktív kereső. Az általános iskolai végzettsége hiányzott 7750 főnek, az alapiskolázottsággal 23 050-en rendelkeztek. Szakmunkásképzőt, illetve szakiskolát 5600-an, középiskolát 11 350-en, felsőfokú tanintézményt 4106-an végeztek. A számok alapján tehát legszélesebb azoknak a rétege, akik maximum nyolc általános iskolai osztályt tudhatnak magukénak, ők alkotják nagyrészt, de nem kizárólagosan a segéd- és betanított munkásnők széles rétegét. Erre vonatkozólag statisztikai adatok ugyan nem készültek, de annyi bizonyos, hogy a szakmával, sőt, középiskolai felkészültséggel bírók közül is nem kevés azoknak a száma, akik a település adottsága, családi indítékok, személyes okok miatt az alacsonyabban kvalifikált munkát választják, nem végzettségüknek megfelelő munkakörben dolgoznak. Igaz, jórészt közülük kerülnek ki később az önmagukat továbbképző emberek, a munka mellett - akár többedik - szakmát tanulók, a mélyebb ismeretekre törekvők csoportja. „Büszke vagyok rájuk” Tizenhét asszony és lány szerzett baromfihús-feldolgozó szakmát a Kiskun- halasi Baromfifeldolgozó Vállalat bátaszéki üzemében. Az 54 dolgozót foglalkoztató üzemben korábban nyolc asz- szonynak volt szakmája, nagyrészt betanított munkások álltak a szalag mellett. Hogy mennyi erőfeszítésbe került, megtérült-e később a befektetett energia az asszonyoknak, mit jelentett az életükben, önbecsülésükben és persze az üzem munkájában, erre kerestük a választ. A felvásárló, kereskedő múltat magáénak tudó, ma nagyüzemi termelésben működő kirendeltséget 1953 óta vezeti Kajsza József. Szeretettel beszél az itt dolgozókról és ami az asszonyok, lányok számára sokat jelent, őszintén mondja: - Büszke vagyok rájuk. Majd a kezdeti nehézségekről, gondokról szól:- Az igazat megvallva nem túl jó kiláKajsza József: „Fiatal a kollektíva, érezhetik, hogy figyeljük, honoráljuk a munkájukat, felkészültségüket.” tással indultunk a szervezésnek, korábban ugyanis a dolgozók általános iskolájával csődöt mondtunk. Azt a néhány idősebb asszonyt, akiknek hiányzott ez a végzettsége, nem tudtuk bevonni. Aztán következett a meglepetés, a kétéves (három év tananyagát sajátítják el) szakmunkásképző tanfolyamra 22-en jelentkeztek. Néhányan lemorzsolódtak ugyan, de a többség végigvitte, nem is akárhogyan.- A szegedi szakközépiskola igazgatója újságolta nekem a vizsgák után, hogy ilyen fegyelmezett társasággal nem találkozott és ami esti tagozaton ritka, rendkívül jól felkészültek dolgozóink, négyes átlagot produkáltak - halljuk nem kis büszkeséggel a vezető szavait. Anyagilag is megérte Az szinte természetes az itt dolgozók között, hogy Kismődi Éva művezető kitűnőre vizsgázott. Igaz, többedmagával már nem az első szakmát szerezte meg.- Kárpitosként végeztem egyébként, de nehéz lett volna Szekszárdra járni, ezért választottam az üzemet. Az idekerülök betanítási ideje körülbelül másfél hónap, utána kapnak kést a kezükbe. A magasabb végzettségűek a bonyolultabb, nagyobb felkészültséget követelő, de jobban is fizetett műveleteket végzik.- Pénzben megérte az iskolát elvégezni, szakmát szerezni?- Mindenképpen. Egyrészt külön díjazták a tanulmányi eredményt, a kitűnőek ezer, a jelesek nyolcszáz forintot kaptak. Az órabéreket pedig, bármilyen munkát végez is az ember, 1 forint ötven fillérrel emelték meg. És ami a legfontosabb, a komolyabb szakértelmet igénylő szalagrészre kerülnek a szakmunkások- vélekedik a művezető, majd hozzáteszi- az órabérek 22 és 25 forint között vannak. Akadályok persze bőven akadtak az iskola előtt és a két év alatt is. A fiatalasz- szony mosolyogva meséli, milyen furcsa volt űjra iskolapadban ülni, ahol az igazi vízválasztót az általános közismereti tárgyak jelentették. A szakmai tárgyak könnyebben mentek, közelebb álltak mindenkihez, de itt is tanultak új és hasznosítható ismereteket. Kiesés helyett túlteljesítés Újabb kérdésként vetődik fel, hogy ilyen kis létszámú üzemben, ahol egy műszakban, reggel 7 órától délután fél négyig dolgoznak, hogyan tudták megoldani két éven keresztül, hetente két délután csupán egyharmados létszámmal a termelést, a helyettesítést. A válasz látszólag egyszerű: szervezéssel. A valóság persze jóval többet követelt, a kollégák áldozatvállalásán, besegítésén túl az „iskolások” előre, vagy utólag behozott teljesítményét, a közösségi gondolkodást. így érthető az a látszólagos paradoxon, hogy éppen ezeken az ominózus napokon dolgoztak fel az átlagos 6000 darab helyett rendszeresen 7000 baromfit az asszonyok. Rózsa Ferencné, aki nem volt a szakmaszerzők között, így fogalmazta ezt meg: - Örültünk, hogy a többiek tanulA fiatalabbak Csizmazia Katalin és Csajószki Jánosné a továbblépésen gondolkodnak Rózsa Ferencné: „Örültünk, hogy a többiek tanulnak, képezik magukat”. nak, amikor kellett, beálltunk helyettük. Ez így természetes. Hasonló szellemű kollektívában biztosan. Ugyanúgy, mint ahogy az is magától értetődő volt, hogy a tanfolyam napjain a traktoros vásárolta meg a tejet, kenyeret az asz- szonyoknak, mert öt óra után péksüteményt nem lehet kapni a faluban.- Nagyon nehéz volt, ezért is örülök a négyes eredménynek - vallja Szalai Jánosné raktáros.- Pörbölyből járok be az ötödik éve, emellett a klubkönyvtárat és a hagyományőrző csoportot vezetem a faluban, mellette a család, két gyerek, bizony éjszaka jutott idő a tanulásra. Legnehezebb a politikai ismeretek elsajátítása volt, keveset foglalkoztunk azelőtt hasonló dolgokkal. Technikumba továbblépni Néhányan már a továbblépésen gondolkodnak. Csajószki Jánosné és Csizmazia Katalin egy-egy gyerek mellett vállalták a szakmaszerzést:- Magunk előtt kellett bizonyítani, jó erőfelmérés volt számunkra. Most már azon törjük a fejünket, hogy beiratkozunk a technikumba, megpróbálkozunk a következő fokozattal is - halljuk az elképzeléseket. Nyugodt szívvel állítjuk, hogy nem kételkedünk a. megvalósulásban, a sikerben. TAKÁCS ZSUZSA Fotó: Kapfinger András a kapcsolatokat? Csepp a tengerből Mi élteti Divat manapság a borúlátás és olykor már akkor is kapkodunk a harangkötél után, amikor az életünkből nincs kiharangoznivaló. Hogy pesszimista emberek mindig voltak és lesznek? Igaz. Miattuk nem tudom elfelejteni azt a paraszti bölcseimet, amit apai nagyapámtól hallottam életemben először. így szólt a tanítása: „Mind félnótás, aki temetni akar, amikor nincs halott!” Mostanában többször is citálhattam volna a drága öreg mondását, csakhogy nem kenyerem a sértés. Közügyekben meg tilalmasnak is tartom, hiszen a dolgainkat végig nem gondolók jó szándékához nem férhet kétség. Ök legföljebb a hamari fegyverletételben vétkesek. Márpedig - lévén felnőtt emberek - tudhatnák, hogy megadással semmi meg nem tartható és semmi számunkra igen fontos nem gyarapítható. Áll ez az egy iskola, egy üzem, egy szocialista brigád, egy osztályközösség mozgalomra is, amit - mint hallom sok helyütt - temetni készülődnek, pedig az élvetemetésnél kevés kriminálisabb dolgot talált ki az emberiség. Helyszín, Iregszemcse Hívtak bennünket, mentünk és érdemes volt még. akkor is, ha nem hatott ránk a reveláció erejével, hogy „kettőn áll a vásár!” Egyfelől a segítségre mindig készen álló gazdálkodó szervezeteken és ezek szocialista brigádjain.- A kapcsolatokat nem elég megteremteni, éltetni kell - hangzott el mintegy bevezetőként az igazgatói szobában, ahol órarendi elfoglaltságuk szerint változtak beszélgető partnereink. Még Örményi Győző igazgató is átadta néha a stafétabotot egyik helyettesének, aki Kelemen Lászlóné úttörő csapatvezető tanár és - meghívónk - Németh Istvánné nevelő, területi ifjúsággondozó társaságában állta kíváncsiságunk jámbor támadásait. Mint azt elmondották, ez a feladatát tekintve speciális intézmény - neve Kisegitőiskola és Nevelőotthon - szinte fennállásának első éveitől kezdve számolhatott azzal a segitőkészséggel, amit manapság sem kell nélkü- lözniök. Igaz, e mögött a biztonságot is adó tény mögött rengeteg munka van. Pró és kontra, mert ugye a jót nem elég csak akarni, azt mindkét részről tenni kell, mégpedig folyamatosan. És érdemének megfelelően becsülni a kapcsolatoknak legapróbb momentumait is. Az olyanokat például, mint egy-egy brigád idelátogatása, vagy a gyerekek viszontlátoga- tásainak megszervezése. Itt a szokottnál sokkal, de sokkal nagyobb jelentőségűek a szlv- dolgok, hiszen az Regszemcsén nevelkedő több, mint kétszáz gyerek döntő hányada állami gondozott, akiknek anya- és apahelyettest is jelentenek az apró, de személyre szóló ajándékokkal betoppanók. Világraszóló szenzáció amikor jönnek azok a szocialista brigádok, amelyek unszolásra soha se várva szokták fölvállalni a tanintézmény tárgyi föltételeinek gyarapítását, olykor a már meglévő dolgok karbantartását. Tévedés lenne tehát azt hinni, hogy csak az iskolavezetés, a népes nevelőtestület jegyzi szorgalmasan - és nem kis hálával - a segitők éppen soros munkájukat. Tudják a gyerekek is, hogy a munkásőr bácsiknak köszönhetően működik kifogástalanul az intézet hangosító berendezése, hogy a helyi termelőszövetkezet jelenléte amikor történik valami fontos, szinte természetes. De ez áll a Tamási Közgép-re és annak Kossuth Lajos szocialista brigádjára is, mely tíz év óta „hazajár. Regszemcsére - szigorúan munkaidőn túl -, amikorvalamely vonatkozásban az itt-tanuló, élő gyerekek munka- és életviszonyainak komfortját kell bővíteni. Hol sarjad öröm? Itt az a hagyomány, hogy a szocialista brigádok négy évre vállalják föl egy-egy osztályközösség patronálását, mígnem elballagnak nyolcadik osztályos végbizonyítványukkal tarsolyukban a lányok és fiúk. S akik, ha később visszajárnak ide, egykor volt otthonukba - és ezt teszik bizony sokan -, túl a nevelőikkel való találkozás örömén fölfölidézik a patronáló nénik és bácsik emlékét is, azokét, akik a közeli és távoli üzemekben és intézményekben dolgoznak. Egyik-másikuk a kiröppenteket később is szívesen látja, mert annyira nyilvánvaló, hogy az emberré csepe- redők lábát ragaszkodás és hála igazítja amikor váratlanul beállítanak elszámolni arról, hogy mire jutottak életkezdésükben. Ki milyen szakmát szerzett, hol és hogyan él? Tavaly az elballagók kvarcórát kaptak ajándékba a tamási Széchenyi Mgtsz vöröskeresztes brigádjának tagjaitól. Mint azt dr. Mó- zses Györgyné brigádvezetőtől megtudtuk, sokáig törték a fejüket, hogy a négy éven át patronált gyerekek számára mivel tehetnék igazán felejthetetlenné az elbúcsúzást. így döntöttek az óra mellett és látni kellett volna mekkora volt a boldogság! Hogy nem minden gyerek becsülte egyformán a búcsúajándékot? Igaz. Attól még a kapcsolatoknak kvarcórás momentumára is áll az a shakespearei mondás, hogy „Ahol szerete- tet vetünk, ott öröm sarjad”. Az öröm pedig - ami néha villanásnyinak tűnik - nyomot hagy odabent és föl is halmozódik, hogy örömhiányos napokon legyen miből táplálni a léiket. Száz szónak is egy a vége. Patronálók, készséges segítők nélkül a mainál sokkal, de sokkal szürkébb lenne az élete az Regszemcséi Kisegítő Iskola és Nevelőotthonnak, mely az 1820-ban klasszicista stílusban épült Vi- czay, majd Kornfeld kastélyban székel. Se a gróf, se a báró nem álmodott arról, hogy egyszer itt gyógypedagógiai intézmény „lakja" majd a szép park övezte építményt, melyhez új épületek is társultak a szükség szerint. Sajnos soha sem úgy, hogy a fejlesztésnek határt ne szabtak volna az anyagi lehetőségek. Ezért volt igen fontos tavaly kialakítani a patronálók segítségével egy olyan pihenőhelyet padokkal, asztalokkal, ahol „szabadtéri” foglalkozások is tarthatóak. S ezért fontos most a tönkrement sportpálya teljes erőbedobása nélkül. De nem lehetne ezen a nyáron először faragótábort se szervezni azért, hogy a már fiatalításra szoruló parkban legyenek ideillő játékok. A faragók a szélrózsa minden irányából jönnek, az alapanyag a Tamási Erdőgazdaságtól. És a parkfiatalitásra szolgáló fák? El ne árulják senkinek, azok alighanem Zalából „utaznak” majd Regszemcsére, ha úgy sikerül az az osztálytalálkozó, amire az igazgató, Ürményi Győző készül. Van ugyanis egy ilyen segítésben „illetékes" iskolatársa is. Névsor helyett példa Azt kérték az iregszemcsei gyógypedagógusok, hogy minden patronáló nevét jegyezzük föl, egy füzetecskét is adtak, hogy ki ne maradjon senki még véletlenül sem. Nos, olyan hosszú lenne ez a névsor, a helyben és másutt dolgozó üzemek, intézmények és szocialista brigádok listája, hogy el kell tekintenünk a listába szedéstől. A segítők különben sem a publicitásért végzik, amit vállaltak és vállalnak, hanem attól ösztönözve, amit szocialista humánumnak, felelősségnek, áldozatvállalásnak nevezünk. Annyit azonban - mintegy fémjeleként a kapcsolatok minőségének - megjegyeznénk, hogy a somogyi útépítők darányi üzemének egy brigádja csak rövid ideig patronálta a gyógypedagógiai intézetet, mert az ügy mozgatója, Horváth József idejött kollégának. Hát, ilyen is van... LÁSZLÓ IBOLYA Nem hiányozhatnak a patronálok Itt mindig szépek az ünnepek