Tolna Megyei Népújság, 1987. június (37. évfolyam, 127-152. szám)

1987-06-06 / 132. szám

6 "rtÉPÜJSÁG 1987. június 6. MÚLTUNKBÓL I - Mindig ilyen halkan beszél?- Igen. Miért?- Mert a legtöbb pedagógus az évek során megszokja az emeltebb hangot Egyszerűen kényszerűség­ből. Másképp: sokan mondják, hogy harmincvalahány gyereket folyama­tosan „túlkiabálni” óhatatlanul a han­gos beszédhez vezet- Általában így igaz, de megfordítható a dolog. Nem a pedagógusok, hanem a gyerekek alkalmazkodnak. Átveszik a tó­nust maguk is, a tanórán pedig csend­ben vannak, figyelnek. Egy kolléganőm­mel ketten tanítunk most elsősöket. Álta­lában halk hangnemet használunk mind­ketten. S ezt a bő kilenc hónap alatt meg is szokták a tanulók. I- A hangosabb szóra nem figyelnek jobban a gyerekek?- Hangos beszédről emelni a hangot sokkal nehezebb, mint halk hangról pél­dául nyomatékot adni. Egyébként a pe­dagógusok hangszálai - még az én hangerőm mellett is - megviselődnek. És az ember azt is érzi, hogy milyen órája volt, hogy a gyerekek nyugodtak, vagy nyugtalanok voltak, többet kellett-e be­szélni. De ez nemcsak a hangerő, hanem a mennyiség függvénye is. I- Mit veszek észre magamon! Sok­kal halkabban beszélek, mint aho­gyan szoktam. Ez valami tudat alatti alkalmazkodás... \- így van... Itt, Bátaszéken, az általános iskolában hosszú évekig ment a tan­tárgycsoportos oktatás. Az elsők között beleugrottam én is, mert tetszett az el­gondolás. Amit ide szeretnék kapcsolni, az, hogy esztendőkön át harmadik osztá­lyos korukban vettem át a gyerekeket. Harmadikban sokat szenvedtem, szen­vedtünk, amíg meg nem szoktuk egy­mást. Negyedikben már remekül ment minden!.. Nyilván máshoz voltak szokva. Most bízom abban, hogy ezek a picik máris megszoktak. I- És még három szép évet töltenek együtt- Igen... persze, ha közben nyugdíjba nem megyek. Majd kiderül.- Az viszont már kiderült, hogy a volt tanítványok közül sokan és szere­tettel emlékeznek vissza volt tanító nénijükre. Ez csodálatos érzés lehet.. Az egyik hajdani kisdiák azt mondta, önnek köszönheti, hogy szeret olvas­ni.- Gondolom, hogy mire utal. Még ab­ban az időben, amikor ideköltöztünk Tol­náról Bátaszékre, egy rettenetes nagy létszámú napközis csoportom volt... Kö­zel ötven ötödikes és hatodikos. És egy­szerűen ezzel a tömeggel, a sokféle aka­rattal, elképzeléssel nagyon nehéz volt megbirkózni. így amikor készen voltunk a leckézéssel, tanulással, minden egyéb kötött foglalkozással, akkor olvastunk. Tüskevárat, Egri csillagokat... mindent, ami nekik kedves és olvasható volt. Vár­ták azt a fél órát, de nagyon várták. Vala­miféle jutalomnak számított nekik. I- Az előző megjegyzéséből arra kö­vetkeztetek, hogy emlékszik a volt diákjaira.- A bátaszékiekre talán jobban, a tol­naiakra már kevésbé. Bár most is, to­vábbképzésen, vagy tavaly az MHSZ-nél például elém állt egy kis fiatal lány, hogy Tolnán tanítottam harmadikban. Aztán a nevét mondta, én az arcát néztem, s beugrottak az emlékképek. elején. Akkor engem beiskoláztak bioló­gia-kémia tanári szakra. Valahogy nem voltam elégedett. Végül is a műszaki egyetem vegyészmérnöki karára kerül­tem. Közben férjhez mentem. Mi Buda­pesten éltünk, férjem Tolnán kapott ál­lást... így kerültem én is oda. Tanulmá­nyaimat nem tudtam folytatni, mert nem volt levelező tagozat. Akkor dolgoztam az OTP-nél, itt-ott, hát ahol éppen munkale­hetőség volt. Azután elkezdtem tanítani - képesítés nélkül. Majd Kaposváron elvé­geztem a tanítóképző főiskolát. Talán a férjem indíttatására iratkoztam be, s azért nem tanárképzőbe, mert az iskolának akkor alsósból volt hiánya. ■ - Nem bánta meg?- Nem. Egy csöppet sem. Nagyon megszerettem ezt a korosztályt. Érde­kes... korábbi álmaim eszembe sem ju­tottak soha. Csak most, ahogy beszélge­tünk, de csak a tények miatt. ■ - Saját gyerekei is vannak.- Az idősebb fiú, a fiatalabb leány. Mindketten Budapesten élnek, mindket­ten a műszaki egyetemen végeztek. Mindketten megházasodtak. Fiunknál unoka is van. Úgyhogy utaznak, uta­zunk...- Csupán a kronológia kedvéért jegyzem meg, hogy férjét hívták Báta­székre, a gimnáziumba. Aztán költöz­tek, s ö mégis „bejáró”, hiszen azóta már a szekszárdi tanítóképző főisko­lán tanít A jövő tanítóit tanítja. Tény­leg, mennyire van ideje a pedagógus­nak - nem a gyerekekkel! - hanem a gyerekkel foglalkozni?- Ez azt hiszem, az utóbbi években egyre égetőbb problémája a pedagó­guspályának. Szóval a gyerek, mint olyan, egyre inkább kiesik a „bugyorból”. Mert foglalkozunk a tanítással, a mil- lióegy kötelezettséggel, ami mind valami­lyen módon kapcsolatban van a gyerek­kel, meg fontos is..., de nem úgy, mint an­nak idején velünk foglalkoztak, vagy mi is foglalkoztunk jó pár évvel ezelőtt a gyere­kekkel. Na most ez az új forma, amibe ilyen idős fejjel beleugrottam, ez az isko­laotthonos forma, ez jobban megosztja a munkát a két pedagógus között, s talán megint jobban megismerhetjük a gyere­keket, közelebb kerülhetünk hozzájuk. Nekik is több alkalmuk van a kinyílásra. I- Hogy alakították ki ezt a formát Bátaszéken?- A gyerekek egész nap az iskolában vannak. Egyikünk délelőtt, másikunk dél­után foglalkozik velük - heti váltásban. Mindketten tanítunk és ellátjuk a napkö­zis teendőket is. Tehát van egy tanóra vagy kettő, egy elméleti, majd egy gya­korlati, aztán szabadidő következik. Én­nek egy részében tanul a gyerek, vagy szabadfoglalkozáson vesz részt, vagy éppen szabadon játszik. I - Ki dönti el az órák beosztását?- Gyakorlatilag mi. Fölosztjuk magunk között a tantárgyakat: kinek, mire van in­díttatása, kedve, tehetsége... ■ - És önnek mire van?- A matematikát csinálom, mellette a környezetismeretet, testnevelést, éneket. I- Álljunk meg egy kicsit a környe­zetismeretnél. Mennyire elégedett ez­zel a tantárggyal, a tantervvel?- Valami kell, hogy legyen, de azt hi­szem, hogy így az első három osztály nem az igazi. Sok mindént ki lehetne szűrni belőle. A negyedikes anyag már jó... Í- A pedagógusnak nincsen „hatal­ma” módosítani... tás a gyerekek önállóságát igen erősen csökkenti. Nem tehetünk róla... De ha a gyerek itt tölti az egész napját az iskolá­ban, akkor valamilyen keretek között mo­zog, még akkor is, ha szabadon játszhat, mert behatároljuk az iskolaudvart, és így tovább. Időben és térben egyaránt így van. Nem tudnak tehát végrehajtani olyan dolgokat, amiket kellene. Hogy el tudjon menni a postára, hogy kitöltse a szállítólevelet, hogy elmenjen bevásárol­ni, hogy bizonyos dolgokat el tudjon in­tézni.- De a szülő is rohan. Azt mondja, hogy „én hamarabb végigfutom az üzleteket, a postát és az OTP-t, aztán otthon elkészítem a vacsorát, majd el­mosogatok.” Szóval kevesebb idő, kevesebb vesződség.- Meg délután, öt után nincs is lehető­sége bárhova is elküldeni a gyereket. Addigra - a boltokat kivéve - bezár min­den... Szerintem a mai gyerekek önállót- lanok lesznek. Lehet, hogy nagyon mesz- szemenőek az én következtetéseim, de ezek az aluljáróban összejövő gyerekek, akik nem tudnak mit kezdeni az idejük­kel... Szóval nem lehet, hogy valahol most kezdődik el egy folyamat? Mert amíg az iskolában van, addig beosztjuk az idejét, az egész napját, s amikor kö­zépiskolás lesz, vagy szakmunkástanuló, akkor rázuhan a sok szabadidő, s nem tud vele mit kezdeni... I- És akkor nincs mellette senki, aki azt mondja, hogy most leülsz és ta­nulsz, vagy énekelsz vagy olvasol.- Bevallom azt is, hogy túl sokat ez el­len nem tudunk tenni. Próbálkozunk számtalan mindennel mi, pedagógusok, próbálkoznak a szülők, és teszünk, te­szegetünk együtt is. De valahogy nem az igazi ez sem. És nem is tudom, hogy miért... Szóval annyi mindennek kellene változnia. Megváltoznia. I- Az utolsó szavánál szeretném megállítani, vagyis úgy fordítani a szót, hogy mindig igyekezett változ­tatni a dolgokon, a körülményeken, ám ön mégsem változott.- Ne haragudjon, de ezt hogy kell érte­nem?- Azt mondják önről, hogy mindig az élet és a munka sűrűjében élt és ott ért el sikereket Akár a komplex mate­matikatanításban, akár a napköziben. És mégsem lett igazgató, vagy helyet­tes... írt pályamunkákat, figyelnek a szavára, módszereire...- Ez így túlzás. De azt hiszem, hogy ez nálunk családi mentalitás. Férjem erede­tileg bátaszéki, s amikor hívták haza ve­zető beosztásba, nem jöttünk. Amikor ez a „veszély" elmúlott, elkezdtünk csoma­golni. Mindig úgy éreztem, hogy tanítani szeretek, így érzem jól magam. Ez az én életformám. ■ - Vagyis a munka. És a szabadidő?- Az nagyon kevés. Valahogy másként éltünk régen, amit nem sírok vissza, de az iskola, a házi munka, a ház körüli kis kert vakarászása - és kész is a nap. Szóval csak máshogyan éltünk, de tény az is - és nem áll a szándékomban azt kívánni, hogy bárki helyettem bármit is megcsi­náljon - ha van egy nagymama egy csa­ládban, aki a dolgozni eljáró válláról leve­szi a terhek egy részét, akkor több marad a szabadideje. De az, hogy az egyik nő „fölszabaduljon”, az mindéképpen a má­sik „kizsákmányolásán” érhető el. Ha az ember mindent jól - de legalább elfogad­hatóan - szeretne megcsinálni, ahhoz rengeteg idő kell. I- Kívánom, hogy a továbbiakban is sikerüljön a munkájában és a magán­életében az eddigiekhez hasonlóan Jól, de legalábbis elfogadhatóan” vé­gezni és tenni mindent V. HORVÁTH MÁRIA A bonyhádi cipőgyár munkásai 1922- ben úgy határoztak, hogy szakszervezet­be tömörülnek, megalakítják a Magyar- országi Cipész-, Csizmadia Munkások és Munkásnők Szakegyesületének helyi csoportját. Szándékukat - a törvényes rendelkezéseknek megfelelően - beje­lentették a járás főszolgabirájánál, aki az alispánhoz fordult, tanácsot kérve, mit te­gyen? De az alispán is bizonytalan volt, ezért ö a belügyminisztériumhoz fordult 1922. szeptember 19-én, s megkérdez­te: megkezdhetik-e a működésüket, tu­domásul lehet-e venni a megalakulást? A belügyminisztérium a válaszában két jogszabályra is hivatkozott, a 122.000/ 1906. és a 44.126/1922. B. M. sz. rende­letre. A döntést azonban az alispánra bíz­ta. A hatóságok bekérték a szervezke- dőktöl az egyesület alapszabályát. Ezt a főszolgabíró kisebb késéssel megküldte az alispánhoz. November 29-én részlete­sen megindokolta a főszolgabíró, miért nem tartja megengedhetőnek a szervez­kedést. Tekintve, hogy számos helytörté­neti adatot tartalmaz az indoklás, célsze­rűnek tűnik a jelentés teljes közlése: „Az alapszabályok 3 példányát a vo­natkozó iratok kapcsán felterjesztve, je­lentem, hogy a helyi csoport alakulása véleményem szerint közérdekű indokkal nem bír. A bonyhádi Pétermann és Glaser cég, amely cipőgyárát az utóbbi időben mint­egy 80-100 munkással dolgozó üzemmé fejlesztette ki, túlnyomó részben nem vol­taképpeni szakmunkásokkal, hanem a géppel való munkára betanított csoport- munkásokkal dolgozik, ahol minden cso­port egyféle munkát végez, s a munkások és munkásnők leginkább Bonyhádról rekrutálódnak, s másutt munkaalkalmat nem kapnának. Ezen munkásokból alakult a működési engedélyt kérő helyi csoport. Mióta ez a budapestiekkel összeköttetésbe jutott, azóta a munka nem megy rendesen, a szervezettek terrorizálják a szervezetle­neket, hatalmi követelést támasztanak a munkaadóval szemben, legutóbb sztrájkkal kísérleteztek, s ígyúgy a hely­beli munkások existenciáját, mint a gyár normális üzemét veszélyeztetik. Nyilvánvaló itt is, hogy ahol a budapes­ti központokkal való érintkezés megkez­dődik, ott a szervezkedés nem annyira gazdasági, mint politikai és hatalmi térre vezet, a munkásokat nem hagyja békén, állandóan nyugtalanítja s mindig a maga politikai szempontjai szerint akarja őket is a fővárosi bérek követelésére rábírni. Eltekintve attól, hogy az ily szervezkedés a nemzetközi szocializmus égisze alatt áll, a gazdasági tekintetben sem felel meg a vidéki munkások viszonyainak, tehát nem közérdekű.” A bonyhádi főszolgabírói áflásfoglalást átadta az alispán a vármegyei tiszti fő­ügyésznek, adjon törvényességi véle­ményt az egészről. Ő sem tartotta indo­koltnak a bonyhádiak szervezkedését. Erre támaszkodva az alispán 1922. de­cember 15-én meghozta a véghatároza­tát, amely szerint a megalakulást tudo­másul nem veszi és a helyi csoport mű­ködtetését nem engedélyezi. A határozatot megkapták a cipőgyá­riak, a főszolgabíró és a belügyminiszté­rium is. A minisztériumot nem elégítette ki az alispáni véghatározat indoklása, ezért 1923. február 16-án utasította az alis­pánt, adjon felvilágosítást a bonyhádi csoport vezetőiről, személyi és politikai megbízhatóságukról. Az alispán a főszol­gabírótól kérte az újabb adatokat. A fő­szolgabíró ezúttal is közlékeny volt. Idéz­zük a terjedelmes jelentését: „A fenti tárgyban kiadott rendeletére jelentem, hogy a Pétermann és Glaser fé­le gyárban jelenleg 100 munkás van fog­lalkoztatva, ebből 40 helybeli női mun­kás, kik a csoportmunkát a gyárban ta­nulták meg, s körülbelül 30-40-ettesz ki a tanult szakmunkások száma, mely idő­közben való szaporodás folytán növeke­dett, főleg más helyeken való munka­hiány folytán. A szakegylet tagjai túlnyomóan fiatal emberek, kik a forradalom és a commu- nizmus alatt szerepet még nem játszottak s az egyes tagok közül különösebben Schultheisz'Konrád, Hütter János, Graf József és Bán Mihály ismeretesek előt­tem, mint olyanok, akik túlbuzgó sociális- ták. Schultheisz Konrád apósa Schul- theisz Henrik a forradalom és communiz- mus alatt mint veszedelmes communista volt ismeretes, aki magánosok elleni erő­szak miatt büntetve is lett, s ezen családi kapcsolat folytán is közelfekvő a feltevés, hogy mily eszmekörben él. Schultheisz Konrád volt a szakszervezeti mozgalom, valamint a sztrájk megindítója is. Éppen ebben rejlik a mozgalom jelentősége, hogy az említett pár vezető ember a többi fiatal munkást, kik még tán socialisták- nak sem mondhatók, erőszakoskodásá­val és agitatiojával bele viszi a szakszer­vezetbe, s ha már benne vannak, átgyúr­ja őket s uralkodik nemcsak rajtuk, ha­nem a többi 70 munkáson is. Schultheisz és Hütter már kilépett a Pétermann féle gyárból s önállósították magukat, érde­kük tehát, hogy a gyárban elégedetlen­séget szítsanak, s amint kiléptek onnan a többi munkások Graf és Bán kivételével megszüntették a szakszervezeti díj fize­tését. Hogy a szociáldemokrata párttal a központi szakszervezet útján összeköt­tetésben voltak, bizonyítja, hogy amint a szakszervezet alakulását kimondta, a „Népszava” mindjárt megjelent közöttük, s mióta Schultheisz a gyártól elment, csak Bán és Graf járatják azt. Hogy mit jelent a központi vezetés, azt személyesen tapasztaltam az említett sztrájkkisérlet alkalmával, mely egy köz­ponti kiküldött sugalmazására történt, midőn is követeléseiket hozzám bemu­tatták, s azok teljesíthetetlen hatalmi kö­vetelések voltak. Ezek a tények, s a szer­vezkedés szokott és ismert módjai és kö­vetelményei nyilvánvalóvá teszik, hogy a szakszervezet mai formája nem gazda­sági, hanem politikai és hatalmi célokat szolgál, s egy pár ember presssziója 100 ember szabadságát köti le és lelkét fertő­zi meg.” Dr. Hagymássy főszolgabíró ezúttal sem javasolta a szakszervezet működé­sének engedélyezését. 1923. április 6-án az alispán lényegé­ben megismételve a főszolgabírói állás­pontot és az indokokat, a belügyminisz­terhez küldött jelentésében a kérelem elutasítását kezdeményezte. A belügymi­nisztériumban három és fél éven keresz­tül nem intézkedtek. Ekkor - valószínűleg véletlenül - valakinek kezébe került az iratcsomó. 1926. december 10-én ér­deklődtek Budapestről, történt-e válto­zás Bonyhádon? Ismét Hagymássy főszolgabíró volt az, aki keresztbe tette a szalmaszálat a szer­vezkedés előtt. 1927. január 11 -én ezt ír­ta: „Pétermann és Gláser féle czipőgyár munkásai jelenleg is túlnyomó részben fiatalkorúak, s mert vezetőik ugyanazon exponált szocialisták, működésük által a fogékony fiatalemberek magatartásának hazafias érzésének káros irányban való fejlődése következnék be, s elvonatná­nak a polgári társadalom és ifjúsággal való érintkezéstől. A lefolyt képviselőválasztás alkalmá­ból személyesen tapasztaltam, hogy ép­pen a fellebbezést aláíró Günther Péter szocialista jelölt az egész czipőgyári fia­talságot mozgósította maga mellett, s korteskedésre és választási teendőkre használta fel. Miután semmi remény nincs arra, hogy a helyi csoport a politikai agitációtól távol tartsa magát, s így alapszabálysze­rű gazdasági működést fejtsen ki, a helyi csoport működésének engedélyezését nem javaslom.” Az alispánnak sem volt sürgős az ügy, csak áprilisban továbbította az átfogal­mazott főszolgabírói jelentést Budapest­nek. Az ügy végére a pontot a belügymi­niszter 1927. november 19-én tette, ami­kor kimondotta, hogy engedélyezi a bonyhádi cipőgyári munkásoknak a szakszervezeti alapszervezet megalakí­tását és működését. A határozat indoklá­si részében ez olvasható: „így kellett határoznom, mert a meg­alakulás szabályszerűen történt, és nem forognak fenn okok, amelyek a helyi cso­port működése engedélyezésének meg­tagadására adnának okot.” Több mint ötesztendős küzdelem zá­rult le 1927 végén. Az idézett dokumen­tumok jól tükrözik az uralkodó körök vé­leményét, magatartását: elhúzni az ügyet, akadályozni a szervezkedést amíg csak lehetséges, úgyszólván mindegy, hogy milyen indokkal. Szerintük a szak- szervezet a munkáshatalom megterem­tésére törekedett. Azt viszont jól látták, hogy a szakszervezet nevelő feladatokat is magára vállalt és sokat tett a fiatalok osztályszemléletének alakításáért. A bonyhádi főszolgabíró is felismerte, hogy ott, ahol megindul a szakmai szervezke­dés, ott előbb-utóbb megjelenik a mun­kásosztály legmagasabb osztályszerve­zete, a párt is. A bonyhádi cipögyári munkások szak- szervezetük vezetésével számos gazda­sági csatát vívtak a tulajdonosokkal. En­nek során több győzelem és olykor vere­ség volt az eredmény. A taglétszám válto­zó volt, amint változott az üzem teljes lét­száma is. De a szervezet ettől kezdve ré­szét alkotta az üzem életének, számolni kellett vele mindenkinek. (A dokumentumokat a Tolna Megyei Levéltár őrzi 418/1933. alisp. számon.) K. BALOG JÁNOS- Nyilván a bátaszékiek előnyben vannak, hiszen sokukat gyakran lát­ja. Ennek ellenére kanyarodjunk visz- sza Tolnához, hiszen már többször emlftődög|f^iagyk&9ég. ím,.- Nem is tudom, hol kezdjem. Ha meg­engedi, néhány mondattal a Tolna előtti időket idézem. Lehet, hogy amit most mondok, meglepi, s talán éppen a peda­gógusnapon helytelen ilyeneket fölemle­getni, de ha már elkezdtem, akkor mon­dom. Orvosnak, gyermekorvosnak ké­szültem, ám amikor mi jelentkeztünk to­vábbtanulni, akkor nem az határozott, hogy ki hova szeretne menni, hanem, hogy hol van rá szükség. Szóval, ilyen skatulyarendszer volt az ötvenes évek- Nincsen. A tantervi követelményeket megfogalmazzák, azt teljesíteni kell. Re­ménykedünk a tantervi korrekcióban. Majd meglátjuk, mit hoz. I- A technikával sem jobb a helyzet Sőt!- Már harmadik osztályban nézeti áb­rázolást követelnek attól a szerencsét­len gyerektől. Egyszerűen nem tudja, bármilyen kiváló is az előkészítés. Tudják öten. No, de nem öt gyereknek tanítunk. I- Végül is mennyire sikerül a gya­korlati életre nevelniük a gyereke­ket?- Énnekem ez régi vesszőparipám. Ugyanis ez az egész napos foglalkozta­

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents