Tolna Megyei Népújság, 1987. június (37. évfolyam, 127-152. szám)
1987-06-27 / 150. szám
1987. június 27. ^PÜJSÄG 7 „Elvették a házat, sok mindenen keresztül ment a vejem, a gyerekek” rettem volna bővíteni, de a tanács nem engedélyezte, azt mondták nincs elég hely. Azért lassanként kijavítom. Tudja, a szegénységből nem lehet kilépni, végigdolgoztam eddig is az életem - a lábára mutat, rajta az izületi fájdalmak, túlerőlte- tés nyomaként fehér kötés. Megkönnyebbül, amikora legnagyobb szabadságot, a felemelkedést jelentő versekről beszélünk. Mefejthetetlen érzés ez, hiszen egyfajta mágikus erővel ruházza fel adottságát, mintha félne tőle, ugyanakkor keresi, kívánja a szavak bűvöletét, megindító, megtisztító folyamát. Féltve őrzött kincseit, a girbe-gurba sorokkal telerótt néhol olvashatatlan lapokat a szalmazsákból, szekrény aljáról keresi elő. A félszeg mozdulat, kérdő tekintet a varázsigét, a címet, vagy kezdősort várja, olvassuk és a folytatást, már maga mondja... „Parázslik bennem a láng, Elszunnyad bennem és föléled bennem. Mint a kovács, mikor fújtatja a tüzet. Talán az Istenek adták?”- Az a baj, hogy nem szívesen foglalkoznak velem, pedig úgy vagyok a versekkel, mint amikor a felhők jönnek és továbbmennek, rögtön le kellene diktálni, hogy megmaradjanak.- Kire számíthat?- A feleségem sem tud írni, a nagyobbik fiú a nagyapjánál él, hat osztályt végzett a 14 éves lányunk is. Nem tudtunk segíteni nekik a tanulásban. Kimaradtak. Szeretném, hogy a kisebbek elvégezzék az iskolát, majd meglátjuk. A munkahelyemen, a paksi Volánnál van egy munkatársam, Palkó Jánosnak hívják, ő szokta leírni, amikor éppen nincs munka és a gondolataim is eljönnek. Az irodán meg legépelték, mert mondtam, hogy elviszem bemutatni őket. Tudni akarom, hogy jók vagy nem. A legtöbben azt hiszik, hogy csak képzelődöm... - furcsa fanyar mosoly suhan át az arcán úgy idézi fel azt a bizonyos éjszakát...- Forgolódtam egész éjszaka, a fejemben úgy éreztem, mintha vizet forralnának, megindultak a gondolatok, azóta jönnek a verseim. Itt van a fájó pontom, hogy nem tudom leírni. De ebben olyan vagyok, mint a csökönyös szamár, beiratkozom az iskolába, megtanulom, ha addig élek is. És fülünkbe cseng szép beszéde, elelkalandozó gondolatai. „Emlékszel rá, mert én szomjas voltam, a torkom száraz volt, alig tudtam nyelni a te vizedet, elsóztad te Mérus folyó. Légy te átkozott, száradjon ki a te medred, mert te nékem vizet nem adtál. ”- A nagyapám Solton élt és Raffael Illésnek hívták, gyermekkoromban sokat mesélt. Nekem is van miről, de nemigen hallgatnak a gyerekek. Dolgoztam a Drávánál, a szerb határnál, gyors folyású folyó, nem mertem a lábam sem beletenni. Láttam az Ipolyt, az mondták, följebb már Csehszlovákia van. Jólesett a Dunakanyart látni, még az emlékezet is örömet okoz, ezt írom meg a versekben. Aztán a Nílusról...- Nem tudom, csak úgy az eszemben volt, hatalmas és nyugodt folyó lehet. Hol is... valahol nyugaton. Mondtam többször is a fiamnak, hogy hozzon egy térképet az iskolából, hogy megnézzem azokat a folyókat, léteznek-e a valóságban, vagy csak énbennem. Búcsúzunk a megszokott közhelyek valós értelmet nyernek, egészséget és szerencsét. Még utánnunk szól:- Nem jó mindenhol a gépelt papír, javítsák ki: nem írta, hanem költötte Raffael Gusztáv. TAKÁCS ZSUZSA KAPFINGER ANDRÁS Dunaföldváron felült a buszra és Szek- szárdra utazott. Régóta készült erre, mégis szorongással lépett a szerkesztőségbe, a verseit hozta gépelve, összetűzve. Raffael Gusztáv 35 éves, nem ismeri a betűvetést, az olvasást. Analfabéta. *- Szabadszálláson nőttem fel, 16 éves koromig nevelődtem a szülőfalumban. Négyen voltunk testvérek, anyám és mostohám nevelt bennünket. Az iskolából korán kivettek, igaz nem ellenkeztem, nem nagyon tetszett a tanulás. Tizenkilenc évesen az építőipari KTSZ-ben álltam munkába - lassan, minden szót megrágva, keresve beszél, közben külön életre kel arcán a barna szempár. A közeli nyárfasoron túl kalandozik, aztán visszatér közénk és megnyugszik a gyerekeken.- Meguntam az életemet, kénytelen- ségből megnősültem. Az érzelmeiről nemigen szól, másra nem tartozik a közöstitok, életük, küszködésük sora. A vonások akkor enyhülnek meg az arcán, amikor a gyerekekről szól, közülük ketten megilletődötten lesik apjuk minden szavát. Gyöngyike 12, Edina 7 lesz. A ház melletti füves pályán, ahol letelepedtünk, egyre közelebb húzódnak, amíg megkapják az engedélyt, ők is itt lehetnek a szokatlan eseményen.- Ahol megfordultam életemben, mindenhol szerencsétlenség ért engemet - mondja a sokszor végiggondolt szavakat. - Bölcskén tízezer forintért vettem egy házat, vályog fala, cserép teteje volt. Aztán jött a cigány szanálás, csak az OTP-ttörleszthettem, fedél nélkül maradtam négy gyerekkel, az ötödik akkor jött. Fóliasátorban laktunk hosszú ideig, nehéz erre gondolni. Elpityeredik az időközben közénk telepedett anyós, aki a gyerekekkel végigélte mindezt, mondja a kis csecsemő kezét is óvni kellett a patkányoktól, hiány évig tarthatott ez az állapot...- Nem nagyon tudok visszafelé számolni... nem tudom. Hét évig éltünk Bölcskén, onnan mentünk Kalocsára, az anyám lakott ott a Birgeli kertben. A városi tanácsnál rakodó voltam, hogy összeszedjem a pénzt, befizettem egy házra. Egy hajnalon aztán zárlat miatt leégett. Megint a szabad ég alá kerültünk - csendben őrli a szavakat a családfő. A cigánytelep felszámolása után balszerencse ellenére sem adhatta fel. A Margit-malomban rakodóként a hatezret is megkereste. Újra kellett kezdeni, és ezt hol tehette volna másutt, mint Dunaföldváron.- Visszahúzott a szívem, 1981-ben hazaköltöztünk. Megvettem ezt a présházat huszonhét ezer forintért, heten vagyunk benne. A legrosz- szabb, hogy nem fűthető, nem szellőzik. Lassan telnek a telek, nehezen megy el a hideg idő. SzeKöltötte: Raffael Gusztáv Otthon A legtöbben azt hiszik, hogy csak képzelődöm Pillanatképek a műhelyből A mi kis brigádunk Akiket a minőség kötelez Asszonyok, lányok gyülekeztek a paksi tanácsházán azon a májusi napon, amikor a napsugarak csupán incselkedtek a valódi tavasszal. Ünnepi közgyűlést tartott a Ruhaipari Szövetkezet, ami egy nagyszerűen zárt év munkás hétköznapjait, eredményességét hirdethette. A véletlen szerencse és az újságírókat sokszor sietésre késztető napilapszerkesztés kényszere a széksor szélére ültetett le. Nyugtom is volt egy darabig, de amikor Minősítő bélyegzők sokasága a jutalmazásokra került sor, bizony sűrűn kellett fel-felállnom. A sorban bonyhádi lányok-asszonyok ültek a Perczel Mór és a Dobó Katica brigád tagjai. Éreztem fel kell egyszer keresni őket. Nevettek. A mi kis brigádunkról akar írni? Jó, lehet.... Nevében már igazán nyár van így június végén, de a kánikula várat magára. A Ruhaipari Szövetkezet bonyhádi telepének kiskapuját átlépve megrezzenek. Lábam alatt zománcozott tábla, rajta Ruhaipa... alatta telepe... feliratok. Mondom a Dobó Katica brigád tagjainak, a befejező részleg műhelyében, nekem ez nem tetszik, hogy a nevükön tápodnak, mégha az tábla is csupán. Legalábbis egy része annak.- Nekünk sem tetszik, de oda tették, mert a kapuban sár volt. Szinte mindany- nyian helyeslőén intenek, így van. Hamvas Zoltánné részlegvezető, aki kísérőmül szegődött szintén egyetért. Az udvaron építkezés nyomai, tégla és homokrakások, sóder sokfelé. Bővül a bonyhádi részleg. A falnak támasztva ott áll a régi kovácsoltvaskapu. Nyugdíjazták. Az új, sima vonalú helyettest már munkára is fogták. A nagy, világos termen, óriási asztal húzódik végig mellette kétoldalt ülnek az asszonyok. A fal mellett vasalóasztalok, mögöttük szintén serénykedő kezek munkája nyomán szaporodik a befejezett leányka ruhák halma. Amott gomblyu- kaznak, itt címkéznek, szélt varrnak és gombot tesznek a helyére. Közben beszélgetnek. Rittlinger Ádámné brigádvezető a meós.- A véletlen hozta igy, hogy a brigád vezetője egyben a meós is, de ez nem jelent ám végső soron semmit - mondja - majd látva tanácstalanságomat, int a szemével társainak, avassanak be a műhelyben folyó titkokba.- Szovjet exportra készítünk most leányka ruhákat - mutatja mosolyogva Zank Andrásné a befejezés előtt álló kis nyári ruhácskát.- Most nehogy azt gondolja, hogy a szocialista partnernek akármilyen árut el lehet adni - említi Pál Attiláné. - Itt éppen olyan szigorúak a minőségi követelmények mint a nyugati export esetében. Sorban be is mutatkoznak a brigádtagok, bár elmondják, úgy tartják helyesnek, ha leírom annak a nevét is, aki itt van ugyan, de a Petőfi brigád tagja. A Dobó Katica brigád és a Petőfi Sándor brigád a bedolgozók által, félig elkészített ruhákat fejezi be. Ez az utolsó stáció, innen már csak a csomagolás után kerül ki a bonyhádi termék. Babruskai Lászlóné, Erdész Ferencné, Lukács Tiborné, Neubauer Imréné, Péter Ambrusné, Treich Györgyné, Blum Henrikné, Zank Andrásné, Sebestyén Józsefné, Ferenc Gáspár- né. Juhász Mártonná... hangzanak egymás után a nevek.- Jól megférünk mi egymás mellett - említik. Van itt minden, székely és sváb, ősi magyar és felvidéki - mondják -, de ez szerencsére ma már inkább erény lett, mint gond.- Sorolom a Petőfiseket is, jó? - kérdez rám Zank Andrásné, és már mondja is: Teleki Viktorné, Pál Attiláné, Kaufmann Jánosné, no és Tóth Sándorné. Jórészt bonyhádiak az asszonyok, de van köztük nagymányoki és kismányoki is. A buszjáratról esik szó. Most nem gond, de amikor nagy tél van, bizony még az a 8-10 perc is számít, amíg a kismá- nyokiak a csatlakozó járatra várnak az elágazóban. A nevük csak utal valamire, csak van benne célzás? - kérdezem. Nevetve, kicsit tán cukkolva is kérik fel Erdész Ferencnét, ha kitalálta a nevet, hát indokolja is meg.- Gondoltam, ez jó lesz, kitartó, követésre méltó asszony volt, a többiek is jónak ítélték, igy lett Dobó Katica a brigádnév. Jól megfér egymással a két brigád. Míg beszélnek erről-arról, addig is jár a kezük. A nők egyik igazi nagysága van a dolog mögött, az a többlet, amivel elválasztódnak a férfiaktól. Otthon is így van ez. Beszélnek velünk, figyelnek is ránk, de azért közben mindig tesznek-vesz- nek, hogy haladjanak.- Kell az a párezer forint a családi költségvetésbe amit mi itt megkeresünk - mondja Ferenc Gáspárné is. A férjekről esik szó. Kérdem is, milyenek? Nevetve visszakérdeznek, hogy kell-e erre válaszolni? A gyerekekről is beszélgetünk, meg a nyári szabadságokról. A spórolásról és beosztásról is szót ejtünk. Közben valaki kimegy egy kávét meginni. Nem gond, majd behozza a lemaradást, szerencsére ez nem olyan rettenetesen szigorú, mint a szalagmunka. Ebben végül megegyezünk, hiszen van aki a cipőgyárból jött át ide dolgozni és annak hinni kell, hogy itt jobb e téren a lehetőség.- Óvodát patronálunk, búcsúztatjuk az időseket, akik nyugdíjba mennek. Azt is meglátogatjuk, aki nem is volt brigádtag - mondják többen egymás szavait fűzve tovább. Vicceket kezdünk mesélni egymásnak, amin jókat derülünk. Halászlés vacsorákat említenek föl az asszonyok, dicsérik a munkahelyi vezetés megértését. Bíznak abban, lesz mindig munkájuk, bár a kisördög ott bújkál a szavak mögött, kételkedés formájában. Demokrácia és tegeződés kerül terítékre. Itt tegezödnek egymással, nem meghatározó ebben a kor. Csupa asszony. Az ablakot jött javítani egy férfi, aki kőműves az építkezésen. Nevet, mikor azt említi, ő már nem fért oda a falazáshoz. Valaki szóba hozza, hogy le kell dolgozni a reggeliidőt. Ezen vita támad, van aki azt mondja, ez nem ide való, ezt a termelési tanácskozáson kell megbeszélni. Fél hattól kettőig dolgoznak, az átlagkereset 4200 forint. Jó ez, egyeznek meg. A nők között is van néha perpatvar, de ahogy jön, el is csitul - válaszolnak a kérdésre őszintén. A segélyezési bizottságról ejtenek még szót, aminek három bonyhádi tagja is van. Ez a szakszervezetük. Képviseli a Dobó Katica és a Petőfi brigád tagjainak is az érdekeit. Az ablakjavító férfi újra eszükbejuttatja a férjeket. Búcsúzunk. Jó a kedv. Intenek, a munkájukról felpillantva. Ki is szólnak nevetve: - A férj az kincs, főleg, ha nincs... SZABÓ SÁNDOR Fotó: Czakó Sándor Délelőtti pillanatkép a műhelyből
