Tolna Megyei Népújság, 1987. május (37. évfolyam, 102-126. szám)
1987-05-01 / 102. szám
10 TÍÉPÜJSÁG 1987. május 1. Május 1. Würtz Ádám rajza Csorba Győző: Jó munka. Ha egy szót egy kézmozdulatot egy pillantást akármily apróságot a szél útját a lomb közt egy levél kerengő hullását a szeretők mély sóhajtását ölelés után a szakadó papír zaját a nap fényváltozását felhövonuláskor meztelen lábujjak között a por fölbuffanását ha csak azt lesed ki s úgy mondod el hogy attól fogva már mindenkié: jó munka volt. Darvas József: Orosházi május elseje (Részlet az író Egy parasztcsaládi története című regényéből) ...az agrárszocialista mozgalom, minden elméleti tisztázatlanságán túl sajátosan magyar szellemiségű megmozdulás volt. Még jelképeiben is az volt! Az orosházi földmunkások 1891. május 1-jei tüntetésén piros-fehér-zölddel szegélyezett fehér zászló volt az ünnepi szimbólum. De ahogy kicsavarták kezükből ezt a zászlót, s kardlapokkal fizettek nékik, mikor visszakövetelték, - úgy elfojtották sanyarú hétköznapjaik minden jobbat akaró törekvését is... Pedig szavaikon keresztül a magyarság legmélyebb, legősibb rétege kért életet. Az 1891-es tüntetéssel azért is érdemes bővebben foglalkozni, mert bevezetője volt egy éveken keresztül tartó forradalmi hullámnak. Kevesen élnek már az akkori harcos nemzedékből. Anyám, akitől sok igaz mesét hallottam a régi világról és régi emberekről, tizenhárom éves süldőlány volt még akkor, - de már a tanyán szolgált, mint esztendős cseléd, ő csak annyit tud, hogy forradalomról beszéltek az emberek és végigszaladt a hír a tanyák között: visszajött Kossuth Lajos, igazságot tenni a szegényeknek... Szabó József „kiérdemesült” földmunkás, túl a hetvenen, talán az egyetlen még élő harcosa 1891. május elsejének. Dolgozni már nem tud, csak buzgó foglalatoskodást mímelve totyog a ház körül, és jó időben sűrűn kiül alacsony zsámolyán a kapu elé, mintha ennyivel is elébe menne a halálnak, mert a nyomorúság hajszájával körülvett öregek csak saját haszonnélküli életüket látják, és mindenkivel szemben előzékenyek akarnak lenni. Mikor megkértem, hogy beszéljen a harcaikról, régi fények elevensége jött visz- sza a szemeibe, mintha egyszerre tudatára ébredt volna, hogy azért ő se élt egészen haszontalanul. És ezt ki is mondta, szinte mentegetve mostani gyámoltalanságát:- Hát bíz az régen volt. Ha jól számolom, talán negyvenhét éve, de mintha éppen csak tegnap történt volna. Negyvenhét éve - mondja mégegyszer, mintha hitetlenkedne, és meg is csóválja hozzá a fejét. - Hogy telik az idő! Akkor még nem voltam ilyen teddide-teddoda ember! Tele voltam reménykedéssel, meg erővel. De már átadtam a helyemet a fiataloknak, mert én tőlem telhetőén megtettem a kötelességemet, hát folytassák ők. Csak az bánt, hogy már vélekedni se merek a munkájuk fölött, mert könnyen azt mondhatják: aki nem dolgozik, az ne is beszéljen. Pedig, mondom, mink is megálltuk a helyünket a mi időnkben!- Az a dolog meg úgy történt, hogy az asszonyaink készítettek egy nagyon szép, fehér lobogót, ami 91-re kelve lett készen. A lobogó készen volt, de nem tudtuk fölszentelni, mert nem volt pénzünk, amiből födözzük a kiadásokat Úgy határoztunk, hogy majd gyűjtünk rá magunk között, és akkor megcsináljuk a fölavatást. Igen ám, de közbejött május elseje, a mi legnagyobb ünnepünk. Mert akkor mink még nagyon megünnepeltük a május elsejét! Úgy gondoltuk, ha mán kész a lobogó, miért ne dugnánk ki? Kidughatjuk azt fölszentelés nélkül is. Korán reggel ünneplőbe öltöztünk, bementünk a földmunkásegyletbe, és kidugtuk a lobogót az utcarészre. Olyan szép volt, hogy mindenkinek könnyes lett a szeme, és csudájára jöttek az emberek. Majd úgy nyolc óra körül jött két csendőr is, és kérte az engedélyt, ami persze nem volt. Erre megparancsolták, hogy tüstént vegyük be, - de mink meg kijelentettük, hogy azt ugyan nem tesszük. Sokan voltunk, hát elmentek, de tíz óra felé újra visz- szajöttek a szolgabíró utasításával, hogy ha nem vesszük be, elkobozzák, és az egyletet is bezárják. Mit volt mit tenni, bevettük az utcarészről, és kidugtuk az udvaron. Gondoltuk, tudunk mink befelé is ünnepelni. Nem tudom, ők látták-e meg, vagy elárulta valaki, de visszajöttek, és az utasítás alapján elvitték a lobogót, az egyletet meg lezárták. Az udvar tele volt ünneplő munkásokkal, akik megbot- ránkoztak ezen az eljáráson. Rögtön bizottságot választottak, és mentek a szolgabíróságra, de nemcsak a bizottság hanem az összes jelenlevők is. Útközben nagyon sokan csatlakoztak hozzánk, és mire odaértünk, már elleptük az egész utcát. A bizottság bement az épületbe, és kérte a lobogót, de a bíró, nevezetesen Ördög Lajos, nem volt erre hajlandó. A tömeg, amikor ezt megtudta, zúgolódni kezdett. A bíró kinyitotta az ablakot, és szónokolni kezdett, hogy „Emberek, menjenek csak szépen haza, majd én in- tézkedek, hogy a lobogót hamarosan megkapják.” De azok erre se tágítottak, hanem ilyesféle szavakat vágtak a fejéhez:- Zászló nélkül nem megyünk, inkább itt döglünk meg...- Az Ördög menjen inkább az ördögbe!...- Ne intézkedjen, hanem a lobogót adja vissza!... Lassan dél is elmúlt, de mi még mindig nem mozdultunk. Egyre többen és többen lettünk, mert a tanyákon az a hír terjedt el, hogy a faluban kitört a forradalom, mire a béresek is otthagyták a gazdájukat. Ahogy múlt az idő, mindjobban elkeseredett lett a hangulat, mert az éhség is bántott már bennünket. Azért nagyon szép dolog volt, hogy az evés kedvéért senki nem ment haza közülünk, még az asszonyok is ott voltak, és ők kiabáltak leghangosabban. A szolgabíró nem mert semmit csinálni, csak kuksolt a lefüggönyözött ablak mögött. Csendőrök színét se lehetett látni. Úgy két óra tájban azután hírül hozta valaki, hogy a Nagy uccán, az állomás felől egy század katona jön rohamlépésben. Először nem akartuk elhinni, hogy katonákat hoznak ellenünk, pedig csakugyan igaz volt a híradás. Nemsokára feltűnt az ucca végén a század, ahogy szuronyszegezve jött felénk. Az elkeseredés tetőfokra hágott. Nem hangzott el közöttünk semmiféle vezényszó, csak egy elkeseredett morajlás zúgott végig a tömegen, mindenki tégladarabokat, göröngyöket, kavicsokat szedett fel a földről, és a következő pillanatban recsegve tört be a járásbíróság ösz- szes ablaka. Mire odaért a katonaság, nem volt egy ép üvegtábla se. A szuronyokkal persze nem lehetett szembeszállni, mert a tenyér az csak tenyér, nem puska. Nagy zűrzavar kezdődött, mindenki menekült. A katonák nem is sebe- sítettek meg senkit. De egyszerre csak nagy porfelhő kíséretében három csendőr érkezett meg Apáca felől. Tőlünk nem messzire leszálltak a kiizzadt lovakról, megszorongatták a nyerget, aztán újra fölültek, kirántották a kardot, és fölvágva nekihajtottak a tömegnek. Ütöttek, szúrtak, tapostak, akit csak értek. Különösen az egyik, egy fehérlovas csendőr volt kíméletlen. Utánavágtatott a mellékuccába menekülő embereknek is, még a kapukban békésen pipázgató öreg parasztokon is végigvágott, ha nem kotródtak be idejekorán. Csúnya mesterség volt, mondhatom. Haláleset tudtommal nem történt. Hogy hányán sebesültek meg, azt nem lehetett megtudni, mert senki nem mert jelentkezni. Attól féltek, hogy megbüntetik őket. Mint ahogy meg is büntettek közülünk többeket, akiknek részük volt a tüntetésben. Néhány évre rá mégis visszakaptuk a lobogót és fölszenteltük. Most is ott van még a földművelőegylet tulajdonában. Lengyel triptichon II. Oswiecimi gyerekek Fiammal már jó előre megbeszéltük, aztán a buszon még egyszer, hogy most kimarad az életéből az auschwitzi haláltábor látványa. Rövid néhány mondat is kiváltotta a kilencedfél éves gyerekből a döbbenetét, belőle, aki még nem a történelemből, hanem csak a mesék langyos tejéből itta magába a valóság kortyait. Nekünk Buchenwald egykori látványa után már nem a szenzációt, sokkal inkább a barbárság gyomor- és szivszorító közelségét idézte volna ismét ez a múzeum is, amelyről legkevésbé sem jutna eszünkbe, hogy „a múzsák otthona”, ha nem látnánk a feliratot. Boldog, emberi fantáziájú Hellász, amikor még dór és ión harcosok míves kézifegyverei láttán nem ilyennek álmodták az otthont: szögesdróttal és Ciklon B gázzal... A parkban, ahol zöld fapadra telepedtünk, a még rügyüket rejtő fák tetejébe rakták fészküket a varjak, s fület próbáló károgásba kezdtek, ha egy-egy esetlenül csőrükbe fogott gally a földre hullott. Nem mertem akkor kimondani a gondolatot: ezek közül a madarak közül akár több is láthatta, mi történt itt csaknem fél évszázada, hiszen a varjú hosszú életű madár, a törékeny emberi lét többszörösét tölti a földön és a föld felett. Nem a szembenézés lehetősége riasztott, csupán az amúgy is sérülékeny gyermeki képzeletet kívántam óvni attól, amit a varjak is láthattak, mesélhetnének, s ami naív természetességgel vegyülne el az óriások, sárkányok, boszorkányok, gonosz varászlók, békebeli szörnyek társaságában a nehéz gyermekálmokban. Aztán, ahogy a sokat élt fekete madarak csöndesedtek, (vagy csak mi szoktuk meg lármájukat), feltűnt a fák felől két tíz- tizenkét éves fiú, akik szemmel láthatóan otthonosan jöttek-mentek a várakozó gépkocsik és autóbuszok között. Ha jártam volna Rómában, Caracas- ban, vagy Koppenhágában, akkor valószínű, ismerőseim lettek volna már, legföljebb a nyelvük s ruhájuk különbözne némiképp, de mozdulataik, benfentes szemtelenségük aligha. Először körbe- nyargalták és felmérték a terepet - sehol egy beváltható üveg, elhullajtott pénz -, majd megállapodtak egy nyugatnémet busznál, amely pazar kényelmével frei- burgi diákokat hozott ide tanulni, emlékezni és elmélkedni. A döbbent szemű fiúk jöttek is hamarosan. Szótlan komolyságuk arról mesélt, hogy otthon aligha lehetett napi téma, még elutazásuk előtt sem az, ami kifuttatta arcukból a vért, bizonytalanná és komorrá tette járásukat. Lengyel idegenvezetőjük, egy deres hajú, kopaszodó férfi mellettük lépkedett, de nem szólt, nem magyarázott, hagyta őket töprengeni a kényszerűen közös múlton, jelenen, életen, halálon, a világ bennünk és velünk élő keserűségein, egyszóval azon a lényen, akit az ilyen táborokig homo sapiensnek hívhattunk. Ebbe a hangulatba igyekeztek befurakodni az oswiecimi fiúk, akik jól tudták, látszik rajtuk, itt laknak valahol a közelben, itt, ahol mindenkinek lelkiismeret- furdalása támad, itt, ahol kinek ne jutna eszébe: mindez lehetett? Jól tudták ezt is, no meg azt is, hogy akiktől ilyen hangulatban kérnek valamit, aligha mérlegelik, rászorulnak-e arra a néhány rágógumira, fényesen csomagolt cukorra, más (zü csokoládéra azok, akik megpróbálják ezt értetni velük. Erre azonban most nem került sor. Az idegenvezető, amint meglátta őket - nem kiabálva, de keményen - megszidhatta a két fiút, s talán azt is mondhatta: nem szégyenlítek magatokat?!, mert a gyerekek sebtiben a varjas fák felé indultak és lesütötték a szemüket. Magyar fülnek különös hangzású a lengyel szó, de semmit nem értve is hatással volt ránk a sorjázó, kemény hangokból álló néhány rövid mondat, s szótár nélkül is átéltük a beszédhelyzetet. Arra kellett gondolnunk, hogy aki mindezt mondta, talán épp ilyen suhancként láthatta a számára oly félelmetes Auschwitz barakkjait - persze csak tisztes távolságból és a mától, holnaptól való rettegéssel. S most neki, éppen neki kell szégyenkeznie ifjú honfitársai miatt, akik „üzletet” látnak a kegyeletben, saját hasznot az emberiségnek szánt tanulságban. Volt valami ebből a keserűségből vonásain, amikor az elegáns autóbusz ajtaja becsukódott mögötte s a csoporttal halkan kikanyarodott a múzeum parkolójából. S a fiúk? Pár pillanat múlva sértett vadsággal rohanták körbe ismét az autókat, buszokat, némelyiknek még az ajtaját is próbálták: be van-e csukva? Aligha gondoltak arra, hogy egyszer, nem is olyan sokára talán majd éppen ök vezetik komoly teremőrként fiamat, aki most még csak rajtuk csodálkozott, nem a történelmen. Mert ök is felnőnek: nem auschwitzi, oswiecimi fiúk... (folytatjuk) Dr. TÖTTÖS GÁBOR Anya és gyermeke
