Tolna Megyei Népújság, 1987. május (37. évfolyam, 102-126. szám)

1987-05-01 / 102. szám

1987. május 1. NÉPÚJSÁG 7 Kulcsemberek Werstroch Henrik Sorompó tartja fogva a nehéz pótko­csis teherautókat a nagymányoki vasút­nál, de amúgy is itt, a brikettgyár készlet­terén mindig zajlik az élet. Bent a vonat, markoló rakodik, kocsik jönnek-mennek. Az üzemudvaron teherautót raknak bri­kettel, az irodák előtt táblák hirdetik a ne' gyszeres élüzem sikereit. A folyosón hirdetőtáblán a szakszervezeti segélye­zettek listája, mellette kirándulást hirdet­nek a tavaszi BNV-re. A lépcsőforduló­ban a kiváló dolgozók tablója jócskán megrakva fényképpel. Lelovics István üzemvezető reggeli megbeszélést tart, így csak pár szót vál­tunk. A villanyszerelőkhöz indítanak út­ba, kísérőm Bauer Imre körletvezető és Soczó Gábor, a villanyosok brigádveze­tője, de velünk tart Wusching József is. Werstroch Henrikhez készülünk mindany- nyian.- Ez jó választás volt, a Werstroch „pa­pa” jó ember - mondja Soczó Gábor, a fiatal brigádvezető, de ezt erösiti Szulics József is, akivel az üzemudvaron találko­zunk. Öt mindenki ismeri itt a gyárban, hi­szen sokáig védte az NSE focicsapatá­nak a kapuját, nem is akárhogyan.- Azt csicsergik a verebek - mondja nevetve -, hogy a Werstroch papa kiváló dolgozó lesz most május elsejére, de én is állítom, megérdemli. Meg, az biztos! - erősíti még meg szavait, aztán munkája után néz. A műhely melletti kis irodában ülünk le Werstroch Henrikkel, a Mecseki Szénbá­nyák Nagymányoki Brikettüzemének vil­lanyszerelőjével beszélgetni. Ingatom a fejem, amikor azt mondja, szilveszterkor múlt 57 éves. Nincs is ősz hajszála. Nem „rágta meg” az idő, a munka. Egye­nesen ül a széken. Mégis, miért papáz- zák?l - kérdem.- Ez a közvetlenség, a szeretet egyik megnyilvánulása - nyugtat meg - bizal­masabb így a viszonyunk, és ez jó érzés. Mondom neki, hogy mit csipognak a verebek, kérdem tudott-e róla. - Fél füllel én is hallottam, mert ilyet azért meghall az ember. Nagyon jól esett. Kapcsolód­nak a dolgok, látja, egyetértenek vele az emberek, de ne vegye ezt szerénytelen­ségnek, arra kérem. Ezért van talán a pa­pázás is. Csupán tiszteletből. Hét közepe van, a munkásruhának már csak a gallérján látszik a gondosko­dó asszonykéz nyoma. Másutt már lát­szik ebben bizony három nap alatt is elég sokat dolgozott tulajdonosa.- Harmincötödik évem ez a brikettben, 1953. november 10-én kértem magam át a bányától. A nagymányoki bányától, így áthelyezéssel jöttem a katonaság után. Nem lehet hasonlitani a tegnapot a mával. Nem is kell. Az emberek akkori­ban valahogy jobban megértették egy­mást. Mára már sietünk, kevés az időnk, sokkal többet termelünk. Idegesebb, haj- tósabb az élet. Négykerekű csillével, kéz­zel húzva-vonva... ma meg?... targonca. Multika kiskocsi, Unimog vontató... nem is lehet, nem is kell összehasonlítani. Hajába túr. Sapkáját a kezében tartja, ők már csak így szokták meg. Az irodá­ban a tisztelet jele a levett sapka. Werst­roch Henrik pedig tiszteli az embereket. Ezért szeretik, nem nehéz kideríteni.- Nem csak maga kételkedett ennek az üzemnek a jövőjében, hanem mi ma­gunk is - folytatja. Nekünk szakmunká­soknak akadt javítanivalónk, de a többiek még utat is építettek, mert állt a termelés. A kenyér meg kellett. Javítani sem lehet örökké, vakaróztunk mi is, de csak kilá­baltunk a nehéz időkből, és újra kellett a brikett. Ez a mostani nagyberuházás?! Ez a jövő, nekünk meg a biztos, jó kenyérke­reset. Az utóbbi öt esztendőben nagyon jól kerestünk. Nyolcvanan voltunk, vala­ha mindenkit név szerint ismertem. Ma már nem megy, akkora a létszám. Sok a fiatal, azokat nem ismerem mindet. Há­rom szakban dolgozunk. Aki 35 éve villanyszerelő, annak sokat kellett fejlődnie, hogy talpon tudjon ma­radni - említem. Bólint Werstroch Henrik, arcát emlékek redői teszik gondolkodó­vá. Mesél a gyerekekről, az építkezésről, a fusizásokról, mert nagyon kellett a fo­rint. Kérdem azt is, hogy az igazi jó „sváb neve” okozott-e valaha gondot?- Nem okozott. Katonának is a határőr­ségre vittek. Még jó két év a nyugdíjig, a feleségem is itt dolgozik, úgy számítjuk, egyszerre megyünk el. Hacsak nem kí­vánja az üzem érdeke, mert akkor még egy évet maradok. Szeretem a szakmát, a munkát. Látja az is jó érzés hogy ne­kem biztos nem kell fájjon a fejem a nyugdíjam miatt. Mindig munkásember voltam, nem is vágytam másra. Előhozom a nagy ünnepet.- Május elsején? - kérdez vissza. - A vömhöz viszek el egy kőművest reggel, az unokámat elhozom, aztán irány Váral­ja, a parkerdő... Elégedett vagyok, igaz, ehhez meg kellett fogni minden lehetősé­get. Öreg sem, beteg sem, meggyötört sem vagyok. Akkor mit akarok még?! A kiegyensúlyozottságra törekedtem min­dig. Egész életemben. Olyan ember Werstroch Henrik is, akik nélkül nem mennek az üzemek. Kul­csember. Nem pótolhatatlanok ők, de nélkülözhetetlenek. Ezen nevet. Jó, elhi­szi.- Sosem zavart a brigádvezető, sose sürgetett, a fiatal csikók megtisztelnek a bizalmukkal. Szeretem őket. Engem nem zavart, hogy csak munkás voltam. Két ke­zemmel teremtettem meg a világomat. Tizet tagadhatna éveiből. Fiatalosan mozog. Port hord a szél az üzemudvaron. Elköszönünk. Törölgetem a szemem. Nem szoktam, hogy szénporral telik. A szembejövők elnézően mosolyognak rajtam, a „brikéttben". Mert itt így mond­ják: „a brikéttben”... » Nincs az a női szeszély amelyik felve- hetné a versenyt az idei tavasszal. Késői hó, korai langymeleg, aztán havas eső és eső... persze vetni sem lehetett. Pedig mennyire kellett volna, most meg itt a haj­rá. A mezőgazdaság igazi szezonmun­kássá teszi a földdel dolgozókat, hol öl­hetett kézre kényszeríti az eső, hol éjsza­káit is elrabolja a pár napos jó idővel. Hatalmas kerekeivel olyan a Fiat trak­tor a zombai házak mögötti táblán, mint egy óriási pók. Könnyedén fordul, a vető­gép számlálója megáll. A nyeregből Li- povszky István traktoros pattan elő. Hatalmas géphez szépszál legény. - Talán így dukál itt a zombai téeszben? Mosolygós ember áll gépe mellé. Sugár­zik róla az egészség, dagadó izmai láttán inkább nézné bárki birkózónak. Ezen csak nevet.- A táblát szegem be, végre itt a jó idő, így húsvét másnapján is dolgoztunk, de ma is 12 órát teljesítünk. A gép már négy szezonban is megmutatta, hogy nem­csak a neve ismert - Fiat -, de dolgozni is lehet vele. Jócskán túlhaladta már a hétezer üzemórát. Ha ezt a vetést még kibírja, ak­kor javítunk majd. A vetés alá fogott táblával átellenben a búza harsogó zöldjéből fácánkakas szö­kik föl rikoltva. A szélső ház udvarából német juhász kutya vicsorog rá. Lipovszky István oda­ballag a kerítéshez, megnézi, szót vált a gazdával. Megint nevetve jön vissza. Olyan ember, aki ritkán szomorú. Sokat mosolyog, és sokat dolgozik.- Munkatársam. Aztán arról sem tud­tam, hogy szép kutyakölykök vannak az udvarában, én meg mindenfelé keresek egy ilyet. Persze ezeket már elígérte másnak. Mindeddig meg voltam elégedve a ma­gasságommal, de Lipovszky István mel­lett elég aprónak érzem magam. Az álló gép alkalmat ad arra, hogy a munkahelyi vezetők megnézzék a vetést, a gépet és szót is váltsanak a traktorossal. Kérdik, meddig akarom még föltartani. Még tíz percet gondoltam - említem meg, ami nem talál osztatlan elismerésre.- El tudja képzelni, mekkora kiesést okoz ez egy ilyen komoly teljesítményű Lipovszky István gép esetében? - kérdezi Molnár Béla főágazatvezető. El tudom képzelni, de én másképpen mérem az időt. Igyekszem sok mindent kérdezni egyszerre, de két mondat min­dent elmond róla.- Majdnem hárommillió forint van most a keze alatt. Olyan ember Lipovszky Ist­ván, akire számítani lehet. Nem tesz ő nagy dolgokat, nem talál fel semmit, csak nap, mint nap pontosan jön a munkába, tisztességesen dolgozik - mondja Mol­nár Béla. Ha pedig ő mondja, akkor az így is van.- Nélkülözhetetlen ember nincs - mondja ki a zárszót Lipovszky István. - Mindenkit lehet pótolni, talán csak az egyikre csukott szemmel is lehet számí­tani, a másikra meg tán nem annyira. Eny- nyi az egész. Szóba kerül még a család és építke­zés, gyerekek és feleség, de annyiszor tekinget már a gépre Lipovszky István, hogy nem merem tovább feltartani.- Tudja a társam a tábla másik végén már biztosan ideges, mert azt hiszi, baj van a géppel. Hát megyek. Na minden jót! Elköszön, azaz elporol. Szó szerint. Porzik a zombai határ a gépe nyomán. Mikor fényképezni mentünk a lakására, éppen aludt. Úgy alakult, hogy 18 órán át dolgozott egyhuzamban... SZABÓ SÁNDOR „Nálunk mindenki igennel szavazott” Összefogással az életért Szekszárdon is lesz műveseállomás „Tolna megye rászoruló vesebetegeinek létfontosságú az, hogy a megyé­ben is működjön műveseállomás. Intézményünk és a megye korlátozott pénzügyi lehetőségei miatt a jelenlegi tervidőszakban a létesítmény csak tár­sadalmi összefogással valósítható meg.” Akik a levelet írták A levél amelyből idéztünk, február ele­jén kelt Szekszárdon. Aláírója dr. Molnár Ádám, a megyei kórház főorvosa. A hiva­talos levél természetesen az intézményt is képviselve tartalmazza egészség­ügyünk céljait, ugyanakkor megyénk ve­zetésének egyetértő támogatását... és nyilvánvalóan áthatja azt a vesebetegek­ért való tenniakarás. Lehet, hogy sokan meglepődnek, ami­kor azt olvassák, hogy műveseállomás létesül megyeszékhelyünkön, mivel van­nak ismerőseik között olyanok, akik mű- vesekezelésre járnak évek óta - ponto­san hat esztendeje - a szekszárdi kór­házba.- A különböző vesebetegségben szenvedőknél kétféle kezelés alkalmaz­ható. Az egyik az úgynevezett peritoneá- lis dialízis, a másik pedig a haemodializis - magyarázza dr. Molnár Ádám. - Az előbb említett az egyszerűbb, s ezt csi­náljuk a mi kórházunkban, mégpedig az 1. számú belgyógyászati osztályon. El­mondom, hogy „kényszermegoldásról” van szó, bár e kezelés tökéletes. Ez a for­ma is a szervezet salaktalanítását szol­gálja, mégpedig a hashártyán keresztül. Ez a súlyosabb esetek kezelésére nem alkalmas. Azoknál művesekészülék al­kalmazásával a vért tisztítják meg a sa­lakanyagoktól. Egyébként mindkét for­mát hetenként két-három alkalommal kell végezni.- Említette a kényszermegoldást.- Arról van szó, hogy a Tolna megyei betegek elsősorban Pécsre jártak a ke­zelésre. Viszont az ő kapacitásuk is vé­ges. Úgyhogy néhányan Szegedre, illet­ve Budapestre kényszerültek „ingázni”. Tehát az ő érdekükben kellett vállalnunk ezt a megoldást, ami még nem teljes. Fel­tétlenül szükség van műveseállomás lét­rehozására. Tolna megyében jelenleg tizennyolc vesebeteget kezelünk, közü- lük'nyolcan szorulnak művesekezelésre, ami számukra a szó szoros értelmében létfontosságú. Megyénkben először 1985-ben vető­dött föl nagyon határozottan a műveseál­lomás létesítése. Idén februárban meg­született az igenlő döntés. De mint az az idézett levél soraiból is kiderül, csak köz­érdekű adományokból valósulhat meg. Mi is történt azóta? A ROLLITRON cég tanulmánytervet készített, melyben több variációs megoldást javasolt. Ezután sor­ra követték egymást az események. A már említett cég megbízást kapott a ter­vek elkészítésére. A műveseállomás a kórház belgyógyászati épületébe kerül, mégpedig a jelenlegi tbc-laboratórium helyére. (Azt a gondozási centrumba költöztetik.) Ezt követően pedig a nagy tapasztalattal rendelkező cég elkezdheti a munkát, mely körülbelül 14 millió forint­ba kerül. Persze, ebben részben benne foglaltatik a nagyértékű gépi berendezé­sek,ezen felül az Egészségügyi Minisz­térium támogatásából is vásárolnak még gépeket. Akiknek az érdekében írták a leveleket Az 1. számú belgyógyászati osztályon dr. Gesztesi Tamás osztályvezető főor­vossal és dr. Wagner Gyula főorvossal (ő lesz a műveseállomás vezetője) beszél­gettünk. A tervek szerint három orvos, ti­zenegy nővér, két speciális képzettségű elektrotechnikus és két takarítónő dolgo­zik majd az állomáson, ahol az intenzív ellátás feltételeit kell biztosítani, ahogyan a meglévő kórteremben is teszik. (A be­szélgetés végén bepillantottam ebbe a szobába is... Hatása alatt voltam napokig. - Ezeknek a betegeknek élet-halál kér­dése a kezelés - hallottam sokáig az egyik főorvos szavait magamban.) S itt tudtam meg azt is, hogy egyetlen beteg egy évi kezelési költsége ötszázezer fo­rint, úgyhogy az állomás beindulása je­lentős költségtöbbletet jelent a kórház­nak.- A krónikus vesebetegségek előreha­ladott stádiumában a vese nem képes ki­választani a mérgeket, a salakanyagot a szervezetből. Tehát a vese méregtelení­tését mesterségesen kell megoldani - így dr. Gesztesi Tamás, akihez Wagner Gyula e szavakkal csatlakozik:- Évente hétszáz ember hal meg Ma­gyarországon vesebetegségben. S szin­tén évente száz-százhúsz a veseátülteté­sek száma. A műveseállomások kezelé­sei részben átmeneti állapotot jelente­nek, másképpen: akiknek a számára ta­lálnak megfelelő vesét, az átültetés vára­kozási idejét kell megoldani a haemodia- lizissel.- Ha beültetik a vesét, a volt betegek általában teljes értékű és dolgozni tudó emberekké válhatnak ismét - mondja dr. Gesztesi Tamás, aki felhívja a figyelmün­ket arra, hogy nem szabad félvállról ke­zelni a felfázásokat, a hólyaghurutot, hi­szen ezek elhanyagolása, elbagatelizá- lása súlyos vesemegbetegedéssel jár­hat. Akinek pedig vesebetegsége van, fordítson nagy-nagy gondot a rendsze­res gondoztatásra. Megyénk műveseállomására hat ágyat terveznek. Kettő a haemodializis, négy pedig a peritoneális kezelést szolgálja. Az állomás két műszakban fogadja a be­tegeket. Egy-egy kezelés időtartama 6-8 óra. Akiknek a levelek íródtak Negyven támogatást kérő levelet küld­tek megyénk különböző vállalatainak, szövetkezeteinek. Mondhatnám, hogy a reakció meglepő volt, de inkább úgy fo­galmazok, hogy természetes. Hiszen mindenütt megértették és átérezték az ügy fontosságát, a segíteni akarás, a tá­mogatás egyhangú volt. Néhány vállalat vezetője, képviselője szavait adjuk közre: Schiller József, a Paksi Konzervgyár igazgatója: - Közhasznú célra mindig szívesen adakozunk. Szerencsére jó évet zártunk tavaly, így kollektívánk fél­millió forintot nyújt át a kórháznak, általa pedig a betegeknek. Jókai János, a felsőnánai Kossuth Tsz személyzeti vezetője: - Amikor a szövet­kezet vezetőségét tájékoztatta az elnö­künk a kérésről, a legtermészetesebben mindenki igennel szavazott. Jó érzés, hogy megyénkben is létesítenek múve- seállomást, s hogy hozzájárulásunkkal tudunk segíteni a betegeken. Mi 350 ezer forintot adunk. Balogh Béla, a TOTÉV igazgatója: - Annak idején a mi kollektívánk 200 ezer forintot szavazott meg. De az év vége felé visszatértünk a dologra, s akkor örül­nénk a legjobban, ha ezt az összeget mó­dunkban állna megtoldani. Ebben re­ménykedünk is! Bucsi Elek, a Tolna Megyei Tejipari Vállalat igazgatója: - Sajnos, az új üzem­mel kapcsolatosan rengeteg az adóssá­gunk. De körülményeinket figyelembe véve mi is adakozunk: százötvenezer fo­rintot ajánlottunk fel. Csapó Jenő, a Mészöv elnökhelyette­se: - A tizenegy áfész és a tizehnat taka­rékszövetkezet egyként állt az ügy mellé. Mivel nem akartuk elaprózni a felajánlott összegeket, így a Mészövön keresztül egy összegben juttatjuk el a mintegy 2 millió forintot a kórháznak. Több, mint százezer tagunk van. Bármelyiknek szüksége lehet a művesekezelésre, noha nemcsak ez motivált bennünket! Huth József, a Szekszárd-Paksi Víz­műtársulat igazgatója: - Az ilyen célokat még szívesebben támogatják dolgo­zóink, mint a saját berkeken belülieket. Igaz, a mi létszámunk mindössze 310. De erőnkhöz és nagyságrendünkhöz mér­ten hozzájárulunk e célhoz - százezer fo­rinttal. János Jeromos, a Tolna Megyei Ma­lomipari és Gabonafrogalmi Vállalat igazgatója: - Hogy négyszázezer forintot ajánlottunk föl? Az talán most lényegte­len is. Afontosacél! Persze, nálunktalán kicsit szubjektivebb a megítélés, mint másutt... Volt egy vesebeteg dolgozónk... akire mindannyian nagy tisztelettel emlé­kezünk... V. HORVÁTH MÁRIA

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents