Tolna Megyei Népújság, 1987. május (37. évfolyam, 102-126. szám)
1987-05-01 / 102. szám
4^PÜJSÄG 1987. május 1. Gondolatok, képek Janzer Frigyes műtermében Egy készülő lllyés-szobor előtt Május 1-je története Chicagótól napjainkig Újsághír: Szekszárdon, a tanítóképző főiskola előtti téren, ez év őszén avatják fel Illyés Gyula szobrát, amelyet - pályázat elnyerése, megbízás alapján - Janzer Frigyes készít. A névjegy mellé Apró, fehér kártyalapon ez olvasható: Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége 1051 Budapest, Vörösmarty tér 1. Tel.: 184-074. - Janzer Frigyes szobrász szakosztálytitkár, szobrászművész 1118 Budapest, Somlói u. 33/b, Tel.: 834-083. E névjegy nem tünteti fel, hogy tulajdonosa Munkácsy-dijas, Érdemes művész, ám tudják azok, akik alkotói pályáját figyelemmel kísérik. Tolna megyében sem ismeretlen, hiszen a gyönki általános iskola előtti kútplasztikája, vagy a dombori mólón felállított térkompzíciójával naponta találkozhatunk. Janzer Frigyes a portrészobrászatot tekinti munkássága azon területének, amely mély tartalmú örömök szülője. A kiválasztott személy arcának legjellegzetesebb vonásainak, karakterének felkutatása a legizgalmasabb feladatot jelenti. Fényképek, dokumentumok, emlékiratok nyomán formálódik, rajzolódik a dombormű, a szobor. így indult, amikor Nagy Balogh János festőművészről készített portrét. Ami vonzotta a szobrászt a festőhöz, az az a tény, hogy egy kis mosó- konyhában élő ember miként képes európai mércével mérhető képek alkotására. Lukács György, Kodály Zoltán- portréi, Cirill és Metód egészalakos szobrai között Illyés Gyuláról készült a Szekszárdra készülő két méternél magasabb, álló figurának. A negyvennyolc esztendős szobrász akkor is dolgozik, ha nincs megrendelése. Illyés Gyula mozdulatát a pályázati kiírás előtt megörökítette önmaga örömére. Az a rokonszenv késztette erre, amit a költő embersége, gondolkodása, hitvallása, művészetről megfogalmazott, munkáról, szerelemről kimondott véleménye sugárzott... Az agyag mesél A vízzel frissen permetezett agyagtömb fényei megcsillannak az arcéleken, a vállak vonalán. A félig kész szobron nyomban felfedezhető Illyés Gyula jól ismert alakja. A látvány azokat a kérdéseket veti föl, amelyek a szobrászban is megfogalmazódtak a feladat vállalásakor. Azt a felelősséget is hordozták, ami abból fakad, hogy a költőről kialakult képhez hű legyen a majdani alkotás. Sokakban eleven még az emlék a tengerészsapkás, viharkabátos, vastag pulóvereket kedvelő költőről. Mások a könyvespolcai között ülő, baszk sapkás férfire gondolnak. Érezni lehet a nemrég büszke daliát Mindez és még számtalan momentum kötelezi a szobrász kreativitását, alkotói fantáziáját. Áll tehát az emberalak öltönyben, a zakó alatt pulóver, bal karján egy felöltővel. Nem ráncos arcú, petyheteg izmú, érezni lehet a nemrég büszke daliát. Nem önmaga árnya. Jár, megy talán a pusztában? A hegyi cselédtemető előtt? Keresi az orgonabokrokat, a juhakolt, a méhest, a műhelyeket, a hosszú béresházat, a csónakhátú tyúkólakat? Megy. Lépteit események elé és mögé igazítja, mint egy pusztagazda, pásztor őrizője a reábizot- taknak. Tudója és örökül hagyója, hogy „a szép, a jó, a hasznos mihelyt elkészül, az élethez áll. Minden jó mű egy-egy szabadságharcos. Légy hű magadhoz, olyanokat alkoss, hogy ne fogja a halál!” Mozdul az ember, aki hitte, hogy szükség van egy társra, biztatóra, szemérmesen helyeslőre, aki kulcsot ad múlthoz, jövendőhöz, aki megmentő sziget este- lente. Megélte két ember boldog szerelmét: „a másikért halálig” érzését, amit az öregkor élesíthet acélossá. Napról napra alakul az agyag, egyre hivebb tükreként a legmesszebblátó költőfejedelemnek, akinek tekintete figyelmeztetheti a járókelőket: „eltéved, kinek az út az irány és nem a cél, hová utat csinál!” Áll majd a bronszobor, a fősikolai parkban, hóval vegyes záporban, tavaszi napsütésben. Áll mint bálvány, mint ősatya és jár körülötte a világ palástot borit rá a tél, amit leold a május DECSI KISS JÁNOS Százegy évvel ezelőtt, 1886. május elsején olyan események zajlottak le az Egyesült Államokban, amelyek végül is a munkásszolidaritás nemzetközi ünnepének megszületéséhez vezettek. Ezen a napon - az amerikai szakszervezetek felhívására - az ország minden ipari központjában tömegtüntetéseket szerveztek. A jelszó: a nyolcórás munkaidőért folyó harc volt. A szakszervezetek akciójának támogatására május 3-án 350 ezer ember szüntette be a munkát. A döntő események Chicagóban zajlottak, ahol május elsején 80 ezer ember vett részt a tüntetéseken. Május 3-án pedig a rendőrség tüzet nyitott a Mac- Cormick aratógépgyár sztrájkoló munkásaira. Néhány ember meghalt, sokan megsebesültek. Másnap a rendőrség magatartásán felháborodott chicagói munkások gyűlést tartottak a Maymarket téren. A gyűlés alatt váratlanul bomba robbant, (később kiderült: a bombát provokátorok dobták a térre.) A robbanás következtében nyolc rendőr meghalt. Erre a rendőrség tüzet nyitott, a gyű lés tíz résztvevőjét megölte és mintegy kétszázat megsebesített. A május 4-én Chicagóban történtek ürügyül szolgáltak arra, hogy országos méretekben leszámoljanak az elégedetlenkedőkkel. Sok szakszervezeti aktivistát letartóztattak. A vádlottak padjára kerültek a chicagói proletariátus vezetői is. A hamis tanúvallomások alapján nyolc vádlott közül (a robbanás pillanatában nem is voltak ott a téren) hetet halálra ítéltek, egyet 15 évi börtönre. A példátlanul szigorú ítélet nagy felháborodást és tiltakozást váltott ki nemcsak az USA- ban, hanem az európai országokban is. Ám hiába. Bár két munkásvezér halálos ítéletét életfogytiglani börtönre változtatták (az egyik elítélt a börtönben öngyilkos lett), a többieket kivégezték. Hat évvel később lllionis állam új kormányzója elismerte, hogy a bűnösségük nem volt bizonyított. Az amerikai szakszervezetek az 1886 májusi események után is folytatták következetes harcukat a munkások jogaiért. 1888-ban az Amerikai Munkaügyi Szervezet követelte, hogy 1890. május elsejétől vezessék be a nyolcórás munkaidőt és sztrájkot hirdetett erre a napra. 1889-ben Párizsban gyűlt össze a szocialista munkáskongresszus, amelyen húsz ország képviselői vettek részt, azokból az országokból, ahol abban az időben voltak szocialista pártok és egyéb munkásszervezetek. Fridrich En- gelsnek döntő szerepe volt a kongresz- szus előkészítésében. R. Lavin küldött javaslatára a kongresz- szus határozatot hozott, hogy a különböző országokban egyszerre rendeznek tömegtüntetéseket a nyolcórás munkaidő törvénybe iktatásáért és más, a dolgozók helyzetének javítását célzó határozatok végrehajtásáért. A munkások tömegtüntetésének napjául - az Amerikai Munkaügyi Szervezet határozatának megfelelően - a kongresszus 1890. május elsejét jelölte meg. így lett 1890. május 1 -je a munkásosztály első tömeges méretű nemzetközi ösz- szefogásának napja. Óriási tüntetések voltak az európai országok fővárosaiban és városaiban is. Londonban például a Hayde-parkban rendezett tömeggyűlésen mintegy 300 ezer ember jelent meg (egyes adatok szerint 500 ezren). Tömegtüntetések zajlottak sok amerikai iparvárosban is. Csak a chicagói megmozduláson 35 ezer ember vett részt, New York-ban pedig a 70 szakszervezet az emberek tízezreit vitte ki az utcára. A munkásmozgalom vezetői számára a történtek után nem volt kétséges, hogy ezt a napot minden évben meg kell ünnepelni. 1891. május elsején már csaknem minden európai országban rendeztek tüntetéseket, felvonulásokat. Oroszországban, ahol akkoriban még nem voltak szakszervezetek és nem volt parlament, az első illegális május elsejét a marxistáknak sikerült megszervezniük 1891- ben. A nagy októberi szocialista forradalom új korszakot nyitott az emberiség történetében, így a munkásosztály harcában is. Az 1918-1919-es években a tőkés országok többségének munkásai elérték a nyolcórás munkaidő törvénybe iktatását, amiért oly hosszú és nehéz harcot vívtak. Azokban az években már milliók ünnepelték május elsejét. A munkásmozgalom erősödésével más kontinenseken is szokásossá vált ez az ünnep. Sok ázsiai, latin-amerikai országban a húszas és á, harmincas években kezdték először ünnepelni ezt a napot. A munkásmegmozdulások jelszavai különbözőek voltak. A polgárháború éveiben például: „El a kezekkel Szovjet- oroszországtól!”, a világgazdasági válság idején, az 1929-1932-es években a munkanélküliség elleni harcra, majd a későbbiekben a fasizmus elleni harcra szólítások szerepeltek a transzparenseken. A második világháború után világszerte ünneppé vált május elseje. Sok országban állami ünnep, amelyen a dolgozók milliói vesznek részt. Napjaink május 1-i megmozdulásainak egyik fő jelszava a küzdelem a fegyverek, a háború nélküli világ megteremtéséért. BORISZ TARTAKOVSZKIJ Nem tartozom azok közé, akik naplót vezetnek. Emlékeimre hagyatkozom, s nem is kell nagyon kutatni-töprengeni, hogy milyenek voltak májusaim, Napló helyett, az emlékezet. A téglagyári tetőn, a salakos út mellett volt egy légvédelmi üteg. Lányok voltak szolgálatban. Lövegenként egy férfi, meg hat lány. Ez volt a személyzet. Egyszer jártam a környékükön, amikor feltűnt az égen egy német gép. Lőtték veszettül lukasztgatták az eget. Ezeknél a lányoknál láttam először vörös zászlót. Valami írás is volt a zászlón, máig sem tudom, hogy mi. Akkor már jelentek meg friss újságok, abból tudtuk, hogy Berlinben folynak a harcok. A zászlók, ott a lövegeknél május elsejét köszöntötték. Ezt Kőműves Mihály bátyánk, nyugalmazott főkalauz mondta. Ő pedig okos ember volt, s fölöttébb bátor is, mert 44-ben az ő lakásában tudtuk meg, hogy mikor mi újság Londonban. Máig is pontosan emlékszem a BBC szünetjelére... >t< Szóval ez volt az első jól megjegyzett május elsejém. Arról világosítottak fel, hogy azok a lányok, ott a légvédelmi ütegnél hozzájárultak, hogy vége legyen a háborúnak. Szép volt ez az 1945-ös május. Amikor a Nemzeti Parasztpárt megalakult, s odamentek a fiatalok, gyerekek voltunk. Ahol valami érdekesség volt, oda sereglettünk. A parasztpárti időnk nem tartott tovább fél évnél. Mire eljött 1946 tavasza, már a „kompárt” körül leiedzettünk. Szívesen mentem odá is, mint- ahogy másokhoz is, ahol valami történt. Ott pedig történt. Volt ott egy erős hangú, jó szónok. Úgy tudta mondani, mint most a hangosan beszélő. Majdnem olyan erősen, mint a Zsalakó Albert, aki a teherpályaudvaron akkorákat kiáltott, hogy az ötödik utcában is tudtuk, hogy „a hatodikra két rakott, vigyázz!” No, a Mándli elvtárs - soha nem tudtam meg keresztnevét, mert akkor talán az elvtársaknak nem is volt keresztnevük, csak annyi, hogy „elvtárs", szóval ő volt az egyik szónok a hősök szobránál. Teherautóról beszélt. Voltunk vagy félezren. Gyerekek közvetlen a teherautó mellett, vagy rajta. A szónok a békéről beszélt, meg a pártról. A zenekar is ott csillogott. A Himnuszt tudták a legszebben fújni. Meg egymarsot, amelyet fújtak felvonuláson is, meg pihenőben is. Szóval ez a 46-os májusi ünnep hangos volt. MÁJUSAIM 1947. Kora tavasszal ismételten ott lebzseltünk a párt székháza körül, amiben valamikor uradalmi tisztviselők laktak. Ott aztán sodródtunk már erősebben a mag felé. Az pedig téglamunkásokból, öreg vasutasokból, néhány tüskepusztai cselédemberből állott. Példának okáért Farkas elvtársból, Topa elvtársból, Topor elvtársból. A párt megszervezte az R-gárdát. Ennek én is tagja lettem. Gyerekfejjel. Tetszett a két ing, a piros nyakkendő, meg a pilótasapka, a ködvágó. Meg derékszíját is adtak. Azt kaptuk föladatul, hogy a pulpitusLálljuk körül. Vigyázzunk a rendre. A vigyázás abból állt, hogy egy fiú, egy leány fölállásban sorfalat alkottunk. S, ha gyerek furakodott előre, akkor azokat hátrább parancsoltuk. Persze ez nem ment mindig csöndben. A szónok közben mondta a beszédet. Hogy mit, arra ma már nem emlékezem. Aztán rendre az lett vége a gyűlésnek, hogy nagy kavarodás keletkezett, mert a különféle pártok ott lévő emberei közbekiabáltak. Már munkaerő voltam, amikor negyvennyolcban mi csináltuk a gyárban a május elsejét. Új sereg. Arccal a kommunizmus felé. Le az imperialistákkal! Zászló, transzparensek. Egész héten festettük a táblákat, zászlókat szegeztünk rudakra. S azt mondta Racsmány Jancsi, hogy menjünk el éjjel májusfáért. Czeller, Sipos, Tóth, Bán - voltunk vagy tizen fiatal munkások. Vettük a kisfejszét, irány az erdő. Hajnalban értünk haza, de öt órakor már ki is tűztük a hatméteres feketediófát. Szép egyenes volt. Teleaggattuk szalagokkal. Még két üveg bor is került rá. S természetesen volt ezen a május elsején is kék ing, piros nyakkendő, pilótasapka, gyűlés. Döbröközről Topor Pista, meg Tar Imre borjút hozott. Levágták. Pörkölt lett belőle, de jutott néhány kiló szétosztásra is. A Bobál-zenekar fölfogadása sem okozott gondot. Összeadtuk rá a pénzt. Ha jól emlékezem, akkor hetente nyolcvan forint körül volt a fizetésem, a zenekar pedig negyvenért muzsikált. Mindaddig, amíg meg nem jelent a rend két éber őre. Az engedélyt kérték. Persze, engedélyt nem tudtunk fölmutatni. Nehéz helyzet volt, de megoldottuk. A két öreg puskát a könyvtárszekrénybe tettük, a két rendőr pedig beállt közénk. S táncoltak velünk, engedély nélküli muriban, pontban hajnali öt óráig. Másnap ugyanis dolgozni kellett. PÁLKOVÁCS JENŐ Részletek egy készülő önéletrajzból. Fényképek, emlékiratok között a szobrász, Janzer Frigyes
