Tolna Megyei Népújság, 1987. május (37. évfolyam, 102-126. szám)
1987-05-16 / 114. szám
4 wEPÜJSÄG 1987. május 16. Paprikás bugyor, szárízék A sióagárdi falukrónikás „Vezényszóra vetettük a kukoricát...”- Anyuka, gyere te is! - szólt a párjának Fejős János, amikor a sióagárdi portájukon éppen az uborkavetés kellős közepén betoppantunk hozzájuk. Szerencsére itt-ott már cse- perészett az eső, így könnyebb szívvel hagyta ott a kertet, s ült le velünk a kisszobában, hogy honismereti munkájáról faggathassuk.- Ezen a télen még egy betűt sem írtam, mert történelmi tanulmányokba kezdtem. Marosán György visz- szaemlékezései után most a Horthy- korszakról olvasgatok a Tények és tanúk sorozatban - mondja, miközben a toalett-tükör aljából előkerül a teleírt lapokkal kitömött, piros borítójú határidőnapló. Ebbe jegyezgeti Sióagárd történetét a 67 éves falukrónikás. Mintha csak asszonykéz róta volna őket, kerek gyöngyszemekké sorakoznak a betűk, melyek ha szavakká, mondatokká formáljuk őket, letűnt évtizedekről, az akkor élt emberek sorsáról, elfelejtett mezőgazda- sági eszközökről tanúskodnak. A témakörökre osztott, néhol piros kiemelésekkel tarkított visszaemlékezésből megtudhatjuk, hol is fekszik földrajzilag a falu, merre van az első halászházként emlegetett régi épület, miről kapta nevét a gugásgödör. Nyomon követhetjük a lakosság összetételének alakulását, életmódját. Megtudjuk a magyarázatból - mert azzal is fűszerezi a tallózgatást János bácsi -, hogy a legszegényebb parasztok, akikből itt a legtöbb élt, vagy kubikosnak mentek, vagy hátukon a paprikás bugyorral nekivágtak a sváb falvaknak, Somogynak, árulták a tűzpiros portékát. Ha földjük egyáltalán nem volt, erejüket adták el, napszámba jártak a közeli Kajmádra vagy a janyai pusztára.- Vezényszóra vetettük a kukoricát. Ugye nem hiszik? - mondja, s hogy kicsit értetlenül nézünk rá, már mesél is. Hogy miként vezényelt a 80-100 cselédnek egy ezzel megbízott társuk, s hogy a negyedik ütemre pont négy szem kukoricát kellett a gödörbe dobni. Ha hármat vagy ötöt talált a szúrópróbaszerű vizsgálat, már mehetett is haza az ember fizetség nélkül. Szó esik még a részben osztott egyházi iskoláról, a „hideg” utca szegény gyerekeiről, meg a szárízék- ről, ami a marhák rágta kukoricaszárat jelenti, és még azért is fizetség dukált a módos gazdának, ha ebből akart vinni tüzelni valaki. Megtudjuk, ki volt a környéken a leggazdagabb, milyen helységekre emlékeztetnek az itteni családnevek, és hogy milyen csúfnevet ragasztott a falu szája egy- egy helybélire. Fejős János úgy magyaráz, mesél, mint egy régi tanító, pedig nem volt ő pedagógus soha. Napszámosként kezdte, majd a háborúból hazatérve az akkori földművesszövetkezet igazgatósági tagja lett.- Olyan beállítottságú voltam, hogy mindig a köz érdekelt. Mikor 1961ben egyesült a két szövetkezet, bekerültem Szekszárdra, középvezető voltam a szövetkezeti mozgalomban 1968-ig, attól kezdve pedig 14 évig a Kisállattenyésztő Szövetkezet elnökeként tevékenykedtem. Két esztendőt „ráhúztam”, úgy mentem nyugdíjba 1981 végén. A kérdésre, hogy hat elemivel hogy lehetett elnök, mosolyogva válaszolja:- A háború utáni újjáépítés idején nem nézte senki, hány iskolát járt az ember. Később persze pótoltam a hiányt. S sorolja, a munka mellett letett két utolsó általánost, a felvásárlói szakmunkás, a képesített könyvelői és a középfokú tervgazdasági vizsgát, meg a „vén fejjel”, 48 évesen kijárt marxista esti egyetemet. Számos kitüntetéséről csak akkor ejt szót, mikor az eddig csöndben meghúzódó felesége közbeszól:- Mondd el a munkaérdemrendet is... És ő mondja. Hogy 1955-ben kiváló földművesszövetkezeti dolgozó lett, helytállásáért 1956-ban Árvízvédelemért emlékérmet kapott, 1971- ben a Munka Érdemrend bronz fokozatát, később a Mezőgazdaság Kiváló Dolgozója kitüntetést vehette át. A legmagasabbal, a Munka Érdemrend arany fokozatával pedig nyugdíjba vonulásakor jutalmazták.- Örültem mindegyiknek, de nem ezekért dolgoztam. A régi emlékeimet sem a dicsőség reményében je- gyezgetem le. Arra gondoltam, talán az unokáim, meg a jövő nemzedékek - ha érdekli őket - szívesen olvassák majd. - Ha végre összerendezgetem, kiegészítem, szeretném legépeltetni, és odaadni a községi tájház gyűjteményébe, a hivatalos dokumentumok mellé. Csak nem mindig tudok írni, látják, most is görcsöt kapott a kezem, megártott neki a ge- reblyenyél - szól, s becsukja a könyvet. CSER ILDIKÓ Fotó: GOTTVALD KÁROLY Egy névtábla két arccal Vannak emberek, akik az ismeretlen idegeneket is természetes rokonszenwel üdvözlik az első kézfogás pillanatában. Az életüket nyitott lapokként feltárók közé tartozik Szekszárdon a Mátyás király utca 22-es számú ház gazdája is. A bejárat mellett a faion zománcozott táblán, fehér alapon fekete betűkkel ez áll: Rippert László szabó. Az előszobából egy ajtónyilással abban a helyiségben vagyunk, ahol nyomban szem elé kerül a mesterség címere, a Singer varrógép.- Apámtól kaptuk - tekint a gépre Rippert Lászlóné, Koszorú Mária néni. Ezzel megindul az emlékek sora. Nem egy vagy két évtized távlatába mozdul a gondolat, hanem kerek ötven esztendőt emel a múltból. Ez a fél évszázad Koszorú Máriát és Rippert Lászlót egy emberré kovácsolta - pontosabban, vagy tréfásan fogalmazva - varrta.- Sosem akartam megnősülni - súgja betyárosan hunyorítva Rippert Laci bácsi, míg felesége a konyhában az ebéddel gondol.- Én már a harmincadik évemet betöltöttem - folytatja -, amikor Szekszárdra jöttem, a Szluha György utcába. Ott dolgozott a Benedek Benő szabó. Róla egy ismerősömtől hallottam Kaposváron, de előtte voltam Siófokon, Pesten is. Könyvekből és mindig más-más mestertől tanultam meg a szakmát. Igaz ugyan, hogy a példa ott állt előttem, mert három lánytestvérem férje szabó volt. A legidősebb sógoromtól, Kisgál Jánostól az alapfogásokat elleshettem. Apám és két fivérem, kötélgyártóként élt, de korán, hirtelen meghaltak. Heten voltunk élő testvérek. Szóval Szekszárdra kerültem 1900... Na! ...Látja, ez a bajom, hogy mindent elfelejtek...- Mindjárt jövök! - hallani a konyhából Mária néni hangját és nyomban a pontos évszámot: 1937.- Úgy van - bólint rá Laci bácsi, és már lendít is megismerkedésük történetén. Itt dolgoztam a Benedeknél, az ő apja (bök tekintetével felesége felé) bognár volt a szomszédban. Egyszer két nyári munkásruhát rendelt nálunk. Én mentem a méretet venni. Ő (ismét asszonyára pis- lant) kis kartonszoknyában, mezítlábasán kísért ki. Egy hét múlva elkészültem, én vittem át a ruhákat és újból ő kísért ki. Akkor megkérdeztem tőle: „Nem találkozhatnánk?” Találkoztunk. Megírtam édesanyámnak Nagybajomba - mert ott születtem és anyámék ott éltek -, hogy megismerkedtem egy lánnyal, aki tetszik, és elveszem.- Kaptam egy levelet az édesanyjától - mosolyog Mária néni -, hogy ismeretlenül is sajnállak, lányom. Kérdeztem Lacit, hogy ez mit jelent.- Azt - magyarázza Laci bácsi -, hogy én annak idején kocsmáztam, kártyáztam munka után.- Jaj, ezt mégse kellett volna elmondani - pironkodik Mária néni.- De akkor azt is mondtam neked, viselkedjél úgy, hogy ne kívánkozzak a kocsmába.- Igaz, ötven éve nem voltál - indul simogató tekintettel a főztjéhez Mária néni. E gondolat lezárásaként még megemlíti Laci bácsi:- Ha volt valami kisiparosgyűlés, akkor mindig hozta a pénztárcát, és azt mondta, ha a többiek mennek egy pohár italra, ne maradj el tőlük. Micsoda asszonyi tapasztalás? Milyen egyszerű fogása a megtartani akarásnak?! A nyolcvanesztendős Rippert László átmegy a másik szobába, hogy hivatalos iratokat hozzon az emlékezést segíteni, igazolni. Közben Mária néni foglal helyet:- Én tőle tanultam, engem ő tanított varrni- néz férje után. Együtt dolgoztunk mindig. így volt jó. Nekem se, neki se volt semmije. Az Árpád utcában egy szobáért, konyháért fizettünk 25 pengőt. Bérmunkában konfekciókat készítettünk a Hevesi Pál és Simon Frigyes szabóknak. Nem volt jó üzlet, mi nem tudtunk meggazdagodni. Ami kézi munka volt - gallérozás, gomblyukazás, ujjak bevar- rása -, ezt én csináltam. Aztán háború lett ... jaj, az ebédem. Mindjárt jön a fiam. Ismeri a Gyurit? A megyei tanácson dolgozik, de ezt ne írja ám meg. Mit is beszélünk itt... Jaj! Mindjárt!- Azt mondtam már, hogy húszéves koromban megvertek a rendőrök? - kérdi Laci bácsi. Hm! Szocdem voltam ott Pesten. Betiltották a Népszava utcai árusítását. Mi tüntetni kezdtünk, hogy szabad sajtót akarunk. Na, erre zutty!...- Api! Api! Nem kell ilyeneket beszélni... Régen volt az már! - hessenti Mária néni.- Régen volt, régen volt, de megvolt! - vitázik alig hallhatóan, csak úgy maga elé Laci bácsi. Közben egy gyűszűt mutat: - Ezt adtam neki ötven évvel ezelőtt ajándékba.- Vett nekem földet is, mert akkor úgy gondolkodtunk, jó lesz majd öreg korunkra. Nem volt szó akkor még nyugdíjról. Később aztán Api, a Szekszárdi Szabó Szövetkezet alapítótagjai között volt... Jaj, kit érdekel ez már? Ne írjon ilyeneket, csak azt, hogy a fiunk jó hozzánk. Kényelmünkre bevezetette a gázt is a lakásba. A menyemtől is sokat tanulok a főzésben. Az unokáink - Csilla tanár lesz, most főiskolás, Lacika gimnazista - szívesen jönnek hozzánk, úgy érezzük és ez a fontos. A megértés, az összhang, a családi békesség, mert az még a varráson is meglátszik, akinek az a munkája. Egyszerű emberek vagyunk mi, a nyugdíjunk 3892 forint - kettőnké. A gyerekeink segítenek bennünket... A konyhából szálló illat elhívja Mária nénit. Ezalatt Laci bácsi gyorsan elmondja katonaemlékét, ami ugyan régen volt, de megvolt. Történetesen azt, hogy miként takarított meg ezer pengőt:- Egy szabót ugye minden katona ismer... A békesség kedvéért itta mesének vége, mert Mária néni visszalépett a műhelybe, ahol beszélgetünk. Laci bácsi szemüvege fölött kacsintva, elárulja a megértés, az összhang titkát:- Ha veszekedni akart, én hallgattam... Micsoda férfiúi tapasztalás?! Milyen egyszerű fogása a megtartani akarásnak?! Laci bácsi feláll, kimegy. Egy félig kész, fehér női blúzzal tér vissza.- Nekem varrja - igazit ősz haján Mária néni - addig én moshatok, míg elkészül vele. Tanulságot kereső kérdésre legyen válasz, hogy embernek maradni családi kötelékben annyi, mint egymás terhét hordozva, kutatni és megadni a másik örömét. Ez maga a szeretet, ami feledtet fáradtságot, kórházat, ami a ma békéjét hordozza a holnap ígéretével, ami megtűr egy névtábla alatt két arcot is. DECSI KISS JÁNOS Miron Ivanov Isaac Newton legendája leesett volt, leesett, leesőben lévő és majdnem leeső almák milliárdjai és milliárdjai közül Isaac Newton egyetlen egyet választott ki, hogy megfogalmazza a szabadesés törvényét. Logikus, következetes és zseniális gondolkozásával az almát a csillagok világába tette át, s bebizonyította, hogy a csillagok is e törvény hatására hullanak le, ütköznek össze, forognak tengelyük körül, s végzik mozgásukat. Zseniális felfedezés volt. Gazdasági eredményeit a mai napig senki sem számította ki. De egy olyan zseni, amilyen tulajdonképpen Isaac Newton volt, nem indult el házalni felfedezésével, hogy eladja, a gyakorlatba bevezesse azt, vagy netán kényelmesebb lakáshoz, jobban fizetett álláshoz jusson általa, hanem szerényen és alázatosan folytatta számításait. Az emberiség persze a mai napig csodálkozik, hogyan volt képes erre? Ugyanez az emberiség azonban már megérdemli, hogy tudjon valamit a dolgok árnyékos oldaláról, ismerje az érem másik oldalát is, s elmondhassa: olyannak ismeri a dolgokat, amilyenek. Robert Salisbury, Isaac Newton harmadik nővérénak fia, bácsikája felfedezése következtében életét vesztette. Nem ennyire tragikus, de mégis elég keserű sors jutott osztályrészül egy másik glasgow-i unokatestvérnek is, aki két lábával, egy karjával, valamint koponyájának formájával fizetett bácsikája törvényéért. A nagy tudós egyéb megrokkant rokonairól is tudunk, de a tudomány tekintélyének megőrzése érdekében, s nehogy folt essék a kiváló tudós nevén, neveiket sehol sem jegyezték fel. A sajtó pedig, már amennyiben akkoriban létezett, nem csapott zajt körülöttük. Ezek a gyermekek, a legtisztább gyermeki kíváncsiságtól vezérelve, és a napjainkban is egészen érthető gyermeki önteltség hatására magasból ugrottak a földre. A tragikusan elhunyt Robert például a város katedrálisának tetejéről ugrott le, nagy csapatnyi gyermek, sőt felnőtt angol állampolgár szeme láttára. A szerencsétlen fiúcska őszintén hitte, hogy ha az ő bácsikája már felfedezte a testek szabadesésének törvényét, akkor uralja és irányítja is azt, s szeretett unokaöccse kedvéért csak képes arra, kivételt tegyen alóla. Ó jaj, a gyakorlat nem igazolta az unokaöccs szilárd meggyőződését! A másik unokaöccs szerencsésebb volt, mert Glasgow-ban alacsonyabb volt a katedrális (ha volt akkor egyáltalán katedrális a városban, napjainkban is tart a vita erről a kérdésről), bár indítékai teljesen azonosak voltak unokatestvérének indítékaival. Ö is bizonyítani akarta, ha egy nagybácsi felfedez valamit, valamilyen törvényt, akkor ez a törvény unokaöccseire nem vonatkozik. agy baj, hogy akkoriban a sajtó tényleg nem csapott zajt az esetek körül. A hallgatás következtében most mi sem tudjuk, s akkoriban sem volt teljes tisztán látás az Isaac Newton felfedezése által okozott károk és bajok valóságos méreteinek kérdésében. Hiszen, ha az egyik uno- kaöccsnek tudomása lett volna arról, hogy egy másik unokaöccs megpróbálta kivonni magát bácsikájának törvénye alól, és ez a kivételkísérlet sikertelenül járt, feltételezhető, hogy nem tesz kísérletet a törvény megszegésére. De ha hallgatás veszi körül a dolgokat? Elképzelhető, milyen nagyra rúg azoknak a száma, akik megpróbálkoznak kivonni magukat a törvény alól, gondolván, ők jelentik az egyetlen kivételt. Természetesen eszünkbe sem jut, hogy Isaac Newtont vádoljuk az unokaöcs- csei által, vagy azok számlájára elkövetett butaságokért. Sőt mi több! Neve töretlen fénnyel ragyog, s mindig ily tisztán, sőt még tisztábban fog ragyogni az egyetemes emberiség égboltján, hiszen ő egyetlen pillanatra sem szakította félbe számításait, nem járt kórházakba, szanatóriumokba vagy akárhová, hogy megkérje az orvosokat, ugyan tegyenek már kivételt a természet törvényei alól kótyagos rokonaik érdekében. Talán ezért van, hogy ezerévenként csupán egy vagy két Newtonéhoz hasonló név ragyog fel az emberiség égboltján. Sok-sok név merül feledésbe, a viselőjük által felfedezett törvények alóli kivételezések miatt. (Bolgárból fordította Lengyel Károly) Fejős János
