Tolna Megyei Népújság, 1987. április (37. évfolyam, 77-101. szám)

1987-04-11 / 86. szám

a^PüJSÄG 1987. április 11. Pótcselekvés? Fogyókúra? ^ Jobb el sem kezdeni Vélemények a dohányzásról „A dohányzás káros az egészségre” - olvasható a felirat többek között hazai gyártmányú cigarettáink dobozán, s az intő mondat már-már közhellyé vált. A dohányosok száma mégis ijesztően ma­gas. Sokan vannak, akiket nem riaszt a tény, hogy a tüdő-, szív-, és érrendszeri megbetegedések, a rák kialakulásának egyaránt elősegítöje a nikotin. Szerencsére olyanok is akadnak szép számmal, akik - bár a legkülönbözőbb okokból - képesek megválni e káros szenvedélytől. Olyannyira, hogy végül maguk is ellenpropagandistáivá válnak. Beszélgetőtársaim között ilyen is, olyan is akadt. Akiket nem lehet meggyőzni Szekszárdon, az AGROKER alkatrész­osztályán először Póra Emőkével, Diófási Imrével és Schmidt Tivadarral járjuk kö­rül a témát. Asztalukon három hamutartó is árulkodik róla, hogy az itt dolgozók szorgalmasan dohányoznak.- Az egyetemen kezdődött - mondja Póra Emőke - bár már előtte is kipróbál­tam a cigarettát bulikon. Hogy miért gyúj­tottam rá először? Nem, nem azért, hogy nagylánynak tűnjek. Egyszerűen nem tudtam mit kezdeni a kezeimmel. Szerin­tem manapság a lányokat nem tanítják meg viselkendi, a helyes kéz- és testtar­tásra. Ha fel kellett találnunk magunkat egy társaságban, a legegyszerűbb volt fogni a cigarettát, meg a gyufát. Egyszerű pótcselekvés. Amikor terhes voltam, ab­bahagytam, később viszont előfordult, hogy felbosszantott a kisfiam, bántani nem akartam, inkább rágyújtottam. Sok­szor unalmamban is. A férjem egyik nap­ról a másikra leszokott. Próbáltam én is cukorral felváltani a cigarettát, de az meg a fogaknak árt. Úgyhogy nem is akarok végleg lemondani róla, bár az adagot mindenképpen csökkenteni szeretném.- Én egyszer nyolc hónapig kibírtam, hogy ne gyújtsak rá - veszi át a szót Dió­fási Imre -, de aztán visszaszoktam. Be­teg lett a fiam, rengeteget idegeskedtem, azt vezettem le a dohányzással. Persze, ez kifogásnak tűnik, de így történt.- Gimnazista voltam, amikor az első szálat elszívtam. Fociztam, s meg kellett mutatnom a csapatnak, hogy vagyok olyan nagy fiú, mint ők. Aztán a rossz szo­kás tovább megmaradt, mint a sport. Nem fogy el naponta egy dobozzal, s ha megfázom, köhögök, akkor még ennél is kevesebbet szívok. Persze, legjobb lett volna el sem kezdeni. Abbahagyni? Mi­helyt az orvos azt javasolja, azonnal meg­teszem. Mert van egy pici unokám, és an­nak a lakodalmán ott akarok lenni.- Az éjszakai élet velejárója a cigaretta - szólt Schmidt Tivadar, aki a művelő­dési ház Big Bandjében és egy másik, amatőr együttesben is dobol. A társaim is mind dohányosok, én is szívom. Lako­dalmakon, bálokon, ha szünet van, azon­nal pöfékelünk, sokszor annyit, hogy másnap rá se tudok nézni a cigarettára. Mégis mindig újra nyúlok érte. Ha bejö­vök dolgozni, rágyújtok, és otthon, va­csora után is mindig elszívok egy-egy szálat. Persze, nyitott ablaknál, zárt kony­haajtó mögött, hogy a családot ne zavar­jam. Furcsa, de én is megőrülnék, ha a la­kás többi részében érezném azt a bűzt. Idegesít. A kérdést, hogy a cigaretta árának felemelése, az NDK-hoz hasonlóan a munkahelyeken való dohányzás betiltá­sa, vagy mi vezetne eredményre a do­hányzás mérséklésében, nem tudtuk el­dönteni. Két dologban azon­ban - szerencsére - egyetér­tettünk: abban, hogy legin­kább erős akaratra lenne szükség, és hogy a nem do­hányosok egészségét mindig és mindenhol tiszteletben kell tartani. Mindenki egyért A szomszéd szoba, ahol hét lány illetve fiatalasszony dolgozik, füstmentes övezet. Figyelembe is veszik ezt a kollégák és az itt vásárló ügy­felek is. Őket egy papírlapocska felirata kéri, hogy ne gyújtsanak rá. Hogy mikor és miért született a közös akarat, arról először Takács Ildikót kér­dezem. » - Most kismama az egyik munkatár­sunk, rá mindenképpen vigyáznunk kel­lene - magyarázza, de különben sem füstölünk az irodában már három éve. Én személy szerint soha nem is cigarettáz­tam. Édesapám - próbaképpen - meg­kóstoltatta velem, de nem találtam benne semmi jót. Rossz a szaga, és az orvosok sem véletlenül mondják, biztosan, hogy ártalmas. Inkább csokit, süteményt eszem, vagy rágózok helyette. Szűcs Pálné, Gyöngyi, két hónapja hagyta abba a dohányzást, amit 66 éves kora óta többször is megszakított.- Befejeztük az iskolát, s eregettük a füstöt, mint a nagylányok, mind. Nekem egy dobozzal egy hétig is eltartott, de most, hogy a többiek nem szívják, én is abbahagytam. Természetesen a terhes­ség alatt sem volt cigaretta a számban, de amikor visszajöttem dolgozni, újra rá­szoktam. Az az igazság, hogy mivel sem­mi bajom nem volt tőle, most nem érzek javulást sem. De azért nem akarom újra kezdeni. Bár ha most jönne egy új lány, aki cigarettázik, és megkínálna... Sturm Erzsébet 14-15 évesen nyelte le az első slukkot egy külföldi nyaralá­son.- A bátyámmal ismerős fiatalokkal szórakoztunk, ők kínáltak meg. Rosszul lettem, éjjel hánytam tőle, szörnyű volt - emlékszik vissza -, mégis rászoktam. Mi­re jó? Nem tudom. Talán unaloműzőnek?- Teljesen változó volt, hogy mennyit szívok. Egy doboznál többet soha, s elő­fordult, hogy egy hétig egy szálat se. Ott­hon nagyon ritkán. A bátyám nagy dohá­nyos, de a lakásban cigivel őt sem tűrjük meg. Én már az előző munkahelyemen leszoktam, mert nem lehetett szellőztetni, és majd megfulladtunk a füsttől. A vőle­gényem édesapja is segített. Elmondta, hogy aki gyereket akar, annak a szüle­tendő magzatra is gondolnia kell. Ez így is van. Én biztosan nem fogok vissza­szokni. Czank Anikó soha nem volt aktív dohá­nyos. Ö is a kritikus időszakban - érett­ségi után - próbálgatta néhány hónapig, de nem lelt benne semmi élvezetet.- Letettem és kész - mondja - csak így lehet. Itt kismamákkal dolgozunk, meg ki is kellene mindig mászkálni az előtérbe... Semmi értelme sincs. És káros is, hiszen a tüdőbe megy a nikotin rendesen. Ha jönne egy nagy dohányos új kolléganő? Meggyőznénk vagy kiszekálnánk. Per­sze, nem bántóan. Keksz vagy Symphonia? A Szekszárdi Mezőgazdasági Kombi­nát munkaügyi osztályán négyen dol­goznak: Streicher Andrásné, Galambos Ottóné, Szamos Lászlóné és Bercsi Fri- gyesné. Bár ajtajukról valahova elkeveredett már az egykori tábla, a belépőt fogadó tiszta, friss levegő bizonyítja, hogy niko­tinmentes irodába érkezett. Mint elmond­ják, ez már harmadik éve így van. Akkor döntöttek úgy, hogy kitiltják a cigarettát, s azóta Bercsi Frigyesné - az egyedüli „bagós" - kimegy a folyosóra, ha megkí­vánja a cigarettát. Hogy ki miért vett búcsút a Fecskétől, Symphoniától, arról így mesélnek:- őszintén szólva, nem valami nagy elhatározás vezetett - mondja Streicher Andrásné, influenzás lettem, s egysze­rűen nem tudtam rágyújtani. A betegség után aztán nem is szoktam vissza. Azóta elviselem ugyan, ha mellettem eregetik a füstöt, de el is ítélem azt, aki nincs tekin­tettel másokra. A férjem aktív dohányos, bizony ezt, mióta én már ellen tudok állni a kísértésnek - sokszor a szemére ve­tem, de nemigen hatok rá. A két fiam vi­szont - ha meg is kóstolták valaha a ciga­rettát - nem szívják. Én sem akarom töb­bé, csak az a baj, hogy azóta jól meghíz­tam. mert nassolok, süteményt, ezt-azt csipegetek. Szamos Lászlóné 15 éve vett búcsút a „koposószegektől”. Ő is érettségi után vált rabjukká, és csak amikor már 8-9 év eltelt a leszokás kezdete óta, akkor merte bátran kijelenteni, hogy az állapot végle­ges.- Mikor egyszer megmutattak egy ni­kotintól feketéllő szipkát, utána hónapo­kig kerültem a trafikot - meséli. Aztán kezdődött minden elölről. Végül leszok­tam, de ehhez olyan komoly elhatározás kellett, hogy még később, éjszakánként is kísértett. Előfordult, hogy lelkiismeret- furdalás gyötört álmomban, amiért rá­gyújtottam, pedig az akkor már régen a múlté volt. És akkor teljesen az ellenke­ző végletbe csaptam át. Olyan allergiás lettem a nikotin szagára, hogy még a ka­bátomat is egy másik szobában tartot­tam. (Ekkor még itt egyedül voltam nem dohányos.) Ha pár év múlva találkozunk? Ugyanez lesz a helyzet, én már nem gyújtok rá többé. Bercsi Frigyesné 19 éves kora óta rab­ja a cigarettának, asztalán most is ott a füstszűrös Symphonia. A többiek kíván­ságát figyelembe veszi, a folyosón gyújt rá, de leszokni nem akar.- Mindkét terhességem alatt 20-20 ki­lót híztam - mondja, s csak így tudtam leadni. Nekem ez fogyókúra. Ellenvetésemre, hogy most vékony, már nincsenek felesleges kilói, és külön­ben is vannak sokkal egészségesebb módszerek, csak mosolyog: ne próbál­jam meggyőzni, a többieknek sem sike­rült...- Nem könnyű leszokni - veszi át a szót Galambos Ottóné. - Én csak tavaly decemberben szántam rá magam, s ne­kem is az influenza segített. Köhögtem, a fejem fájt, s így egyik napról a másikra el tudtam hagyni a dohányzást. Bezzeg előtte! Fiatalasszony korom óta nem tud­tam ellenállni, ha megkínáltak valami márkás cigarettával. Vagy ha egy pohár­ka ital mellett beszélgettünk, akkor is megkívántam. S bár próbáltam többször abbahagyni, mindig újra kezdtem.- Mi volt jó benne? - tűnődik el. Talán levezeti a feszültséget, amíg az ember babrál a gyufával. Vagy rossz szokás, időtöltés? Nem tudom. Egy biztos, hogy a szervezetre rendkívül ártalmas, és jobb el sem kezdeni - zárja le a beszélgetést, s megszokott mozdulattal a kekszeszacs- kóba nyúlt. CSER ILDIKÓ Fotó: GOTTVALD KÁROLY Ha nem locsoljuk, elhervad... „A Deutsche Bühne fennkölt misszió számomra” Egy óra Gera Zoltán érdemes művésszel Megnyomom a parányi csengőgom­bot, majd a kilinccsel próbálkozom. Né­hány másodpercig nem enged, majd vá^ ratlanul nyílik a kiskapu. Beteszem ma­gam mögött, s igyekezem eligazodni a parányi betonos udvaron. Lakás felfelé, lakás szemben...- Balra lefelé jöjjön - hallom a tévéből, a színházból jól ismert hangot. Sőt, a mi­nap telefonon is beszéltünk Gera Zoltán érdemes művésszel. Azt javasolta, hogy a lakásán beszélgessünk. Legalább fele­sége főzte igazán kitűnő kávé mellett tölt­hetjük az időt. Remélte kellemesen, re­méltem, kellemesen.- Igazán pontosan érkezett, pedig Szekszárd nincs közel Budapesthez - mondja a színművész a kézfogás közben az udvari lépcsőfordulón. S már hallikfe­lesége invitáló szava, hogy igyekezzünk befelé, hiszen tavasz ide, tavasz oda, bi­zony még hideg van odakint... Kényelme­sen elhelyezkedünk, s máris kavarhatjuk az illatozó feketét, sőt, a cigaretta is elő­kerül. „Nemigen szívom, mert a hangom... meg...” a feleség egyetértőén bólint „a most csak egyet”-re. Az igazán rövidke „tiszteletkör”, ponto­sabban ismerkedés után megjegyzem, hogy a szekszárdiak és a környéken élők közül sokan már hozzánk tartozónak ér­zik Gera Zoltánt. Érthető, hiszen a társu­lat nélküli színház, a Német Bemutató Színpad állandó szereplője, sőt, fősze­replője.- Ez igaz boldogsággal tölt el, s valami ilyent érzek magam is. Szekszárdi köte­lezettségeim fonta szálak egyre erősöd­nek. És erősödhetnek is, hiszen sokat je­lent számomra az a modern gondolat is, melynek képviselője a Deutsche Bühne, vagyis a nemzetiségi politika egyik gya­korlati megvalósulása... És én most a mo­dern jelzőt a legmegfelelőbben haszná­lom, hiszen a korból sarjadzó vállalko­zásról beszélgetünk.- Azt mondják, korábban nem beszélte a németet. Akkor tanult meg, amikor a szekszárdi központú színház felkérte a szereplésekre.- Lehet, hogy most csalódást okozok... de beszéltem németül korábban is. Pon­tosan ezt tudva keresett fel Dránovits Ist­ván, s kért fel az első szerepre. Viszont tény az is, hogy azóta megint intenzíven foglalkozom a némettel: az irodalommal, a nyelvtannal egyaránt. Szóval a Deutsche Bühne adományozta feladat többszörösen öröm számomra. Hiszen lehetőségem van a „nyelvlocsolásra”, mert az idegen nyelv is olyan, mint egy kis növény. Ha nem locsolják, elhervad... Ennél számomra csak az ügy a fonto­sabb, vagyis az, hogy örömöt szerezhe­tek a hazánkban élő német nemzetiség­nek azzal, hogy anyanyelvükön élvezhet­nek egy-egy színművet. S még valami... Egy idegen nyelvvel való aktív foglalko­zás jó szolgálatot tesz a színészi agy kar­bantartásában is. Telefoncsöngés szakítja meg Gera Zoltán szavait - megjegyzem, hogy Bell találmánya legalább négyszer sivított be­szélgetésünkre - de nem a színművész, hanem a felesége „intézkedett”, úgyhogy megkérdezhettem, mikor tanulta meg a német nyelvet, hiszen az ő anyanyelve magyar.- Az ötvenes években - így a lakoni- kusnak tűnő válasz, de nyomban követi a figyelemre méltó magyarázat. - Hosszú időt töltöttem annak idején a Vígszínház­ban. Kis szerepeimmel szinte cselleng­tem csak a színpad körül. Nagyon sajnál­tam a sok holt időt. S akkor határoztam el, hogy megtanulok németül.- Elég sok olyan szakma, foglalkozás van, mely kínálja az időt a tanulásra, mondjuk nyelvtanulásra.- Meglehetősen érdes a véleményem arról, hogy mi magyarok nem tudunk bánni az idővel, nem vagyunk időtakaré­kosak. Pedig mi dolgozunk a legtöbbet Európában. Két, sőt, három állás. Úgy gondolom, rossz az élet- és a munka- szervezésünk. Persze, most egziszten­ciális gond, hogy az időt mint sajátos di­menziót maximálisan kihasználjuk. Per­sze, szomorú, hogy ugyanekkor ezttesz- szük egészségünkkel is. Szóval sok az üresjárat, a holt idő. Ez ellen az embert motiválnia kell valamilyen célnak, prakti­kus célnak.- Mint például egy idegen nyelv elsajá­títása...- Igen... A német világnyelv, vagyis olyan ablak határainkon túlra, melyből kinézve szakmai továbbérésemet, világ­látásomat előbbre vihetem, információ- gazdagabbá válhatok.- A pantomimmai is ilyen megfontolás­ból foglalkozott?- Drezdában 1957-ben a Palucca Schule-ban, a nyári táncszínházban pantomimkurzuson vettem részt, s az alapismeretek birtokában folytattam a ta­nulást. Pontosan azért, hogy kreatívabb, eszközökben gazdagabb legyek, ex­presszivitásomat akartam növelni, vágy­tam a találó gesztusokra. Szóval ezzel is szakmai és emberi gazdagodást céloz­tam meg. Fontos nekem a színészet, de annál az élet minősége még fontosabb. Sokáig időztünk a témánál, s közben kiderült az is, hogy Gera Zoltán angolul és franciául is beszél, sőt, elmélyülten és sokat foglalkozott az eszperantóval is. S ezek után szinte éreztem, hogy amennyi­ben a tájolást köznapi értelemben meg­említem - de szóba kellett hoznom -, el­utasításban lesz részem. Nem tévedtem. Gera Zoltán határozottan leszögezte, hogy számára a „Deutsche Bühne fenn­költ misszió, majd a keleti filozófiákat idézve hallhattam, hogy a művésznek a dolgok megítéléséhez csak egy mérlege van, „a dolgokat csinálni kell, nem pedig fecsegni róluk”. S azt is kifejtette, hogy amit az ember nem képes megcsinálni, azzal ne is próbálkozzék. Viszont ha akarja, akkor nagyon pontosan tudnia kell, hogy miért teszi. S olyankor számít­son a belső indíttatásra, s támaszkodjék a belső hajtóerőkre... Aztán a számára a legfontosabb haknikról beszélt szere­tettel. A bábszínházazásról.- Két unokám van: a hétéves Eszter és az ötesztendös István. Nekik bármikor felállítom a paravánt, s oly örömmel ját­szom, mintha több százan ülnének a né­zőtéren... - s ezután a barátságról és a barátokról beszél, akikkel nyaranta a Du­na egyik szigetére „költöznek”, hogy meghosszabbítsák ifjúkoruk indián ro­mantikáját. Majd ismét visszakanyaro­dunk a Deutsche Bühnéhez, amit „úgy tartok perspektivikusnak, hogy ezt a színházat az itt élő németeknek nemcsak felülről kapott ajándéknak kell tekinte­niük, hanem át kell venniök belőle a szín­játszás vágyát, hogy játszanak majd saját maguknak is, s ezáltal ápolják anyanyel­vűket...”- Hiszem, hogy nemsokára sok-sok kis Deutsche Bühne jön létre... Fölgyúlás az öntevékenységre... V. Horváth Mária Fotó: Kapfinger András Nem mindig könnyű a választás Jelenet a nemrég bemutatott Vásári komédiából Szamos Lászlóné, Streicher Andrásné, Galambos Ottóné és Bercsi Frigyesné

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents