Tolna Megyei Népújság, 1987. április (37. évfolyam, 77-101. szám)

1987-04-08 / 83. szám

1987. április 8. Kitüntetettek Aki nem írta oda a nevét a föld véqére Cs. Kiss János, ha eljött az ideje, mindig új traktort kapott. Bizonyára vol­tak irigyei is. Min­denesetre az Aranyfürt Terme­lőszövetkezet szekszárdi dol­gozói ragaszkod­tak ahhoz, hogy a háztáji földjeiket ő vesse be, ő kul- tivátorozza.- Nekünk azt mondta az apánk, gyerekek, úgy vessetek, hogy a nevetek oda ne írjátok a föld vé­gére! Amikor for­dul az ember, an­nak szép formája legyen. Oda kell figyelni a nyom­jelzőre, nehogy ablakos legyen a vetés. Könnyebb, ha gyűrűshengerrel vagy mással dolgo­zunk. Aztán vannak földek, amik megkí­noznak embert, gépet is. Kis Dutrán, U- 28-ason kezdtem. Este, munka után haza lehetett vinni, reggel az asszonnyal együtt indítottuk. A dekompresszort csak igy lehetett kezelni - még egy ember kel­lett hozzá. A dekompresszor emelte meg a szelepeket, amikor aztán a motor be- pörgött, feleségem visszaengedte, zártak a szelepek, indultam. Azután ülhettem egy vadonatúj MTZ-50-re. Később a Ze- tor Crystal, majd a Rába következett. Ta­valy kaptam a John Deeret. Dolgoztam én velük Ózsákpusztától a Sötétvölgyig, Pa­lánktól Ebespusztáig. Csináltam a cse­metefák lyukfúrásától a szántásig, veté­sig mindent. Hívtak kombájnra is, de ma­radok a traktornál. Hanem, tudja, a sors valahogy mindig összehozott a Kiss Jánosokkal. Ezért vet­tem a nevem elé a Cs-t. Édesapám édes­apjának a mostohaapja volt Csurgai ne­vű. így lettem Csurgai Jani is. Ha megkér­deznék, ki a viselője, nem tudnák meg­mondani, csak Földespusztán. Arrafelé, Rácegresen születtem 1930-ban, ahol apám gazdasági cseléd volt. Én marad­tam a testvéreim közül legtovább otthon, a föld körül - apámmal. A pusztán volt egy gőzgép, amivel a vizet hordták. Én arra iskolás gyerekként mindig fölké­redzkedtem. De nemcsak a gépet, az állatot is sze­rettem. Tehe­nészként kezd­tem, amikor 1958-ban belép- •tem az Aranyfürt­be. Úgy csalt ide Bors Pista bácsi, a téesz főagronó- musa. Már nős ember voltam, jó­val túl a katona­ságon is. Hárman vigyáztunk har­minc tehénre. Kis vasúti sínen sza­ladt a kis lóré ko­csi, arra raktuk a trágyát. Az ötve­nes évek végén még ez volt a gé­pesítés. Három­kor keltünk, amit lehetett, kézzel csináltuk. Amikor 1960-ban be­szervezték a szekszárdiakat is, akkor lett a szövetke­zet neve Garay, én akkor lettem kocsis. Zöldségfélét, takarmányt vittem be Szek- szárdra, Bonyhádra. Ott is laktunk Kispa­lánkon a tsz-kertészet mellett. Amikor a hevtenes évek elején azt föl­számolták, mondtam a Zéman Janinak, ne járjunk komám gyalog a Nyámád- pusztára, menjünk traktorostanfolyam­ra, ha már hívtak. A Vecsei Ferenc is ve­lünk tartott. Ültem én már valamikor a bi- ritói gazdaságban körmös traktoron tan­folyam nélkül is. Az biztos, gépet nem ad­tam át soha azért mert elromlott, hanem mert mindig kaptam egy újat. Ne írja le mind, még azt mondják, össze-vissza di­csekszik az öreg. Több igen magas minisztériumi és he­lyi kitüntetés után, most április 4-én a Munka Érdemrend bronz fokozatát érde­melte ki az életét betöltő munkával. Lá­nya férjes, önálló asszony. Feleségével, Eta nénivel, akivel „egy pusztáról jöttek” most, hogy táppénzen van, gyakran áll­nak az ablak előtt vagy az erkélyen. Innen a Béri Balogh utcai lakásból látni az útju­kat járó traktorokat. Gyógyulásig csak munkájuk elemzése, a feleséget a munka minden részletébe beavató magyarázat marad. Talán attól gyógyulna, ha már traktoron lehetne ő is. BÓKA RÓBERT Cs. Kiss János A finnyás piac nyomában Nem véletlen, hogy a tamási Ta-Lux Villamosipari Szövetkezet főmérnöke intenzív német nyelvtanfolyamra megy a közeljövőben - a főmérnök erre vállalkozott, s a szö­vetkezet érdeke is ezt kívánja. Annak, aki rendszeresen tartja a kapcsolatot, s tárgyal a szövetkezet megrendelőjével, tökéletesen bírnia kell a nyelvet. Különben hogyan is tudná érteni és megértetni magát abban, hogy mit kíván a partner, s mit tud nyújtani a szövetkezet. A tamási Ta-Lux mindenben igyekszik eleget tenni a megrendelőinek, történetesen abban is, hogy az általuk gyártott lámpákat átlátszó fóliába, nem pedig hullámpapírba csomagolják. így a vevő - anélkül, hogy kibontaná, feltépné a csomagot - látja, hogy mi van benne. Ez az alkalmazkodókészség az alapja annak, hogy a szövetkezet az elmúlt évben a tervezett egymillió forintos tőkés export helyett 3,6 millió forint értékű exportot produkált. Erre az esztendőre - 1987-re - 10 millió az exporttervük, zömmel fénycsö­ves lámpákat visznek tőlük külföldre, elsősorban az NSZK-ba. Emellett kelendőek a festett lemezszekrények, ezek hegesztő- és kompresszorháznak alkalmasak. Az export a Transelektrón kersztül bonyolódik. Korábban az alkatrészek jó része tő­kés importból származott, az utóbbi időben azonban a hasonló alkatrészeket gyártó magyar vállalatok is úgymond „összeszedték magukat” s a termékeik mind kevesebb kívánnivalót hagynak maguk után. A fénycsöves lámpákba most már jó a magyar előtét is, s a megrendelők kívánságainak tökéletesen eleget tudnak tenni. Idén 40 ezer lám­pára kaptak konkrét megrendelést - ezeket az NSZK-ba és Hollandiába szállítják, eddig 11 ezer 500 hagyta el az országhatárt, összesen 2,5 millió forint értékben. Ezen felül 15 ezer lámpára van opció, ha kell ennyit is tudnak szállítani. Finnyás a külföldi partner, mondjuk azért, mert náluk nem a víztiszta, hanem az opál üvegbura a divatos. A dombóvári Color Ipari Szövetkezet kikeverte, elkészítette a fes­téket, tehát partnere volt a Ta-Lux-nak. Mi kell a külföldi megrendelőnek? Kifogástalan minőség, a megállapodás szerinti csomagolásforma és napra pontos szállítás. Ebben előre megállapodtak, s ehhez tart­ják is magukat. Az exportlehetőségek adottak. Csak myitott szemmel kell járni-kelni a világban, s az elképzeléseken túl megvalósítani a szövetkezet profiljához, szakképzettségéhez iga­zodó termelésszerkezetet. A Ta-Lux szakemberei a fénycsöves lámpákhoz, a lemezla­katos munkákhoz értenek, s a felkészültségüknek megfelelő piachoz igazodnak. Ép­pen ezért fontos lenne a számukra az, hogy időben megkapják az NDK-beli megren­deléseket. Úgymond nem tartják helyes üzletpolitikának, hogy egyes termékek gyártását teljes egészében leveszik az ipari szövetkezet gyártólistájáról, úgy tartanák természetesnek, hogy ennek bizonyos százaléka terhelné csupán a szövetkezetét. Magyarán arról lenne szó, hogy az azonos terméket gyártó szövetkezetektől a meg­rendelést arányosan kellene visszavonni - így nem kerülne zavarba egyik szövetkezet sem. Nem kerül persze zavarba a Ta-Lux, az év első három hónapjában 50 ezer lámpát küld szocialista piacra, s teljesíti a tőkés exporttervezetét is. Mindez alapot nyújt az ex­portfejlesztő beruházásra - a következő öt évben ez 60 millió forintot jelent majd a szö­vetkezetnek. dvm. Képújság 3 Gyönk pusztái (1.) Sza baton A hivatalos nyilvántartás szerint Gyönk nagyközségnek öt pusztája van. A való­ságban eggyel több. Igaz, Ifigénia-major léte ma egyetlen családdal mérhető, de 25 esztendeje még 35-en lakták. Szomo­rú statisztika tárul elénk, ha a néhány évtizeddel korábbi lakosságot a maival hasonlítjuk össze, ugyanis 1960-ban 932-en éltek a tíz pusztán és majorban, a jelenlegi mérleg: hat lakóhelyen 221 ember. Mindez persze felfogható mérföldkö­ves fejlődésnek, hiszen a kulturáltabb, igényesebb életre törekvést mutatja, hogy sokan elköltöztek a közeli falvakba. Az idősek lassan fogynak, a gyerekek pedig nem vállalják ezt az életet. De értel­mezhető a folyamat úgy is, hogy renge­teg érték megy veszendőbe, a gazdasá­gok nemrég felépített lakásai, használha­tó - nem a „cseléd” időszakból származó .-gazdasági épületek, istállók, magtárak, szociális építmények. Ezek sorsát szinte kivétel nélkül a legelemibb feltétel, az út hiánya pecsételte meg. Addig, amíg lett volna kiket összekötni a külvilággal, biz­tonságos kapcsolatot megteremteni, nem volt rá pénz. Ma már nem nagyon tudnának kit elérni. Ott, ahol még maradtak családok, Bi­kádon, Gerenyáson és Rudolf-majorban, félelmetes gyorsasággal fogy a számuk, kevésbé látványosan csökken Szabaton és állandó Alsópél lélekszáma. Nem vé­letlen, hogy az utóbbi két település ma­radt életképes. A Dalmandi Mezőgazda- sági Kombináthoz tartoznak, fejleszté­seiket a gazdaságnak köszönhetik. A közigazgatásban központnak számító Gyönk ide nem tud adni, ezért nem is kö­vetel a pusztáktól. Az itt élők településfej­lesztési adót sem fizetnek.- Szabaton 4,4 kilométerre van Var­sádtól és 5,3 kilométerre Alsópéltől. Pon­tosan tudom, már megmértem, közelebb Varsád a dombon át - állítja Cser Géza, majd hátrább tolja barna svájcisapká­ját. „A kanos ember” - így hívják a sertés­telepen, nagyon ért a jószághoz, állat- gondozó. Elégedetten teszi hozzá bemu­tatkozáskor: „szakszervezeti bizalmi”. Becsülik a munkatársai, a 21 év, amit a pusztán töltött tekintélyt ad.- Szeretem a jószágot, ezért is marad­tam, na meg a kényszer. Hogyne lenne otthon állat, de kár felirni, kettőt már leadtam, a harmadikat a jövő héten vá­gom. A többi élelmet kedden meg pénte­ken fuvaros hordja, nem működik itt kint bolt, nem éri meg senkinek.- Kevesen maradtak meg itt, jobban összetartanak az emberek, össze szok­tak járni?- Össze, mint én magával. Mindenki megy a dolgára, meg sok az idegen is. Jó lakást kapnak, de a földet már nem hasz­nálják, azzal munka van. Egy-két évet el­töltenek, aztán továbbállnak. Gyütt-men- teknek hivjuk őket.- Szeret szórakozni, vagy már elfelej­tette?- Nagyon szerettem mulatni, itt hol le­hetne... De tehetem még. Visszamegyek Nagydorogra, mert odavalósi vagyok, ve­szek egy házat... csak azt várom, hogy hazajöjjön a nővérem.- Honnan?- ...Ausztráliából. Lassan szedelőzködik, indulni készül. Az etetés megvolt, egyelőre jöhet az ott­honi munka. Hajlott hátú, alacsony em­ber, mosolyog a kérdésen, hogy mi lesz a nyugdíjas időkben. Még csak 43 éves. Keskeny, de kiváló minőségű bekö- tőúton kapaszkodunk fel a kis dombra, ahol a telep, az istállók, velük szemközt a lakóházak húzódnak végig. A hét végét választottuk, hogy otthon találjuk a he­lyieket, de kihalt, néptelennek tűnő épü­letcsoport fogad bennünket. Igaz, amíg a hatvanas években 300-an laktak itt, ad­dig ma 41 lakost tartanak számon. Enyé­szetnek indult az egykori iskola is, a 12 általános iskolás Gyönkön tanul, kollé­gisták. A telepre viszonttöbben bejárnak, kell a munkaerő a sertéstenyésztésben. Ketten is kijönnek a motorzúgásra, ko­rainak tartják, még az állatorvos érkezé­sét.- Reggel héttől délután négyig va­gyunk itt - mondja Erdei Györgyné, Ilon­ka néni, majd készségesen folytatja. ­Öt családom van, a legkisebb húsz, a legnagyobb 37 éves. Egy fiam maradt csak velünk, mennek innen a fiatalok. Mi 1966 óta lakunk a pusztán, emlékszem, hogy valamikor 63 család is volt. Most a legtöbben Gyönkön, Varsádon, Harcon vesznek házat. Pedig megvolt nekünk azelőtt az iskolánk is... Egy nagy szeren­csénk van, hogy Dalmandhoz tartozunk, jobb igy nekünk pénzben, mindenben. Egyetértőén bólogat Reinhardt István- né, aki a szomszédból, Alsópélről jár át dolgozni. Elégedett a körülményeivel, meggyőződéssel állítja, nincs értelme vándorolni, aki dolgozni akar, boldogul a pusztán. Hihetetlen életerőt, biztos támaszt je­lent a gazdaság az ott élőknek. Elég a be- tonútra gondolni, amit télen a legna­gyobb havazás idején is járhatóvá tettek a kombinát erőgépei. Olvadás idején is megközelíthettük a pusztát, amikor a töb­bi major útjai járhatatlanok voltak. TAKÁCS ZSUZSA Fotó: KAPFINGER ANDRÁS Megkötötték a szerződéseket zöldségre, gyümölcsre Országszerte befejeződtek az idei szerződéskötések; a mezőgazdasági termelők és a konzervipari vállalatok írásban rögzítették az idén átadásra, illet­ve átvételre kerülő áru mennyiségét. Már csak a jó idő hiányzik ahhoz, hogy meg­kezdődhessen a munka. A tapasztalatok szerint a termelői kedv élénk, olyannyira, hogy a konzervipar saját szükségleténél még mintegy négy százalékkal több áru átvételére is elkötelezte magát. Már az elmúlt esztendőben is kedvező teljesítmények születtek a konzervgyá­rakkal kapcsolatban lévő mezőgazdasá­gi termelői körben. Annak ellenére volt ez igy, hogy az időjárás ezúttal sem kényez­tette el a nagyüzemeket és a kistermelő­ket. Ez a vállalkozó kedv az idén is jellem­ző, legalábbis erre utalnak a szerződés- kötések. A mezőgazdasági nagyüzemek mindenekelőtt azokat a növényeket szál­lítják, amelyek gépekkel termeszthetők és takarithatók be. Ilyen például a zöld­borsó, amelyből 115 ezer tonnát kap az idén az ipar, és például a zöldbab, amely 18 ezer tonnát tesz ki a szerződésekben. A paradicsomból csaknem 330 ezer ton­nát fogad az idén az ipar, ennek mintegy kétharmadát adják a nagyüzemek, a töb­bit a kistermelők szállítják. A kistermelő­ket különben leginkább az uborka ter­mesztésében tették érdekeltté, az ex­portra is szánt savanyúság döntő részét ők küldik évről évre a feldolgozó üze­mekbe. Gyümölcsből összesen 345 ezer ton­nára szerződtek a partnerek, itt is némi többlet mutatkozik a tervezetthez képest. Nagy kérdés azonban, mi realizálódik vé­gül is az elképzelésekből. Meglehetősen nagy fagykároktól tartanak ugyanis, és kérdés: a gyümölcsösök mennyire képe­sek megújulni a tavaszi hetekben. A szer­ződések adatai egyébként azt mutatják, hogy az iparnak több bogyós gyümölcs­re és csonthéjasra lenne szüksége, min­denekelőtt sárgabarackra. A leszerződött tételek egyenlőre ter­mészetesen csak papíron vannak meg, s a termelőknek annál is inkább keményen kell majd dolgozniok, mivel a tavaszi sze­zon a szokásosnál legalább három héttel később kezdődött. A kistermelők ebben a helyzetben kü­lönösen nagy segítségre szorulnak, hi­szen sokfelé a talaj előkészítését is ha­gyományosan a nagyüzemi gépekre bíz­zák. Márpedig a gépi munkák mindenütt erős lemaradásban vannak az idei tava­szon. A „világgal” összekötő út március végén A sertéstelep portáján Reinhardt Istvánná és Erdei Györgyné (jobbról)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents