Tolna Megyei Népújság, 1987. március (37. évfolyam, 51-75. szám)

1987-03-14 / 62. szám

6 mÉPÜJSÁG

Dr. Kovács Éva mentőorvossal- Szolgálatban van, amikor beszélgetünk, szombat reggel. Ilyenkor engedhetik meg legtöbben maguknak, hogy nyújtózkodjanak egyet, kicsit tovább lustálkodjanak. Nem szokott erre gondolni, egyáltalán, könnyen meg lehetett szokni ezt az életrendet?- Nem kellemetlen számomra ez a beosztás. Havi óraszámot kell teljesíteni, ez pedig 182 óra. Tizenkét órát dolgozom egyhuzomban, két-három napig, de azután ugyanannyi szabadnapot kapok. Igaz, fárasztóbb így, mint a megszokott nyolc órás munkaidőben, de legalább nem tördelem szét a napjaimat. Meg aztán tudomásul kell venni, ez a hivatásommal együtt jár.- A találkozó megbeszélésekor azt mondta, ilyenkor, hétvégeken kevesebb a munka, talán zavartalanabbá tudunk szót váltani. Mi az oka ennek? Szabadnapjukon jobban vigyáznak

< magukra az emberek, vagy a betegek is pihenőt tartanak?- Természetesen nem ez a magyarázat. A balesetek, rosszullétek jórésze a munkahelyeken történik, és szombat, vasárnap kevesebben dolgoznak, az emberek többnyire otthon vannak. De ez sem mindig igaz. Eddigi praxisom alatt a legtöbb, napi hét kivonulás volt, ami éppen szombatra esett. Hozzá kell tenni, hogy hét közben átlagosan háromszor, négyszer riasztanak bennünket. És még csak azt sem mondhatom, hogy szezonális lenne, télen, síkos időben sincs több munka, mint mondjuk az enyhe tavaszban.

I- Hogyan tölti el az idejét akkor, amikor szolgálatban van, de éppen nem hívják beteghez?- Az épületet az ügyelet ideje alatt nem hagyhatjuk el, riasztás esetén ugyanis egy percen belül indulni kell. Az első időszakban inkább a szakkönyveket bújtam, de egyébként most is sok tudományos folyóiratot vagy éppen szépirodalmat olvasok.

■ - Van-e kedvenc szerzője?- Remarque regényeit nagyon szeretem. Erre azonban inkább csak hét végén jut időm. Hétköznap medikusokat oktatok és vöröskeresztes tanfolyamokat tartok különböző munkahelyi aktíváknak. A tanfolyam itt van az épületben...

I- És ha közben megszólal a csengő?- Félbemarad az előadás, aztán hogyha visszatértem, ott folytatom, ahol félbeszakadt.

I- Előfordul, hogy beugratják a mentőket, feleslegesen kell kivonulniuk?- Vaklármának nevezzük ezt, szakmai zsargonnal és azt mondhatom, hogy egyáltalán nem gyakori. Velem még nem fordult elő.

I- Minden mentőautóval van egy orvos, vagy csak meghatározott esetekhez kell kimennie? Mi dönti el ezt?- A bejelentések alapján a szolgálat- vezető határozza meg, hogy mikor kell menni. Szívbetegekhez, utcai rosszullé- tekhez, balesetekhez, mérgezésekhez minden esetben orvost küldenek, máskülönben szakápolók végzik el a feladatot. Mivel főállásban egymagám vagyok mentőorvosi státusban a főorvoson kívül, egy másod-, azaz negyedállású kollégám segít, egyszerűen fizikai képtelenség volna minden kocsiban ott lenni. Igaz, előfordul, hogy több helyre hívnak, ilyenkor az első feladat elvégzése után a legrövidebb időn belül az új címre megyünk. Nagyobb balesetek esetén úgynevezett tömeges riasztási terv alapján minden dolgozót behívnak, ez azonban nagyon ritka. Többnyire elég egy orvos ahhoz, hogy ellássa a sérülteket, legfeljebb több kocsit hív ki a beszállításhoz.

I- Mióta él ebben a „körforgásban”, dolgozik a Tolna Megyei Mentőszervezet Szekszárdi Mentőállomásán?- Az előttem évekig betöltetlen mentőorvosi helyre 1984 októberében jöttem, így talán érthető, hogy nagy örömmel és szeretettel fogadtak a kollégák. Azóta igyekeztem bizonyítani.

I- Lehet, hogy azért kellett nagyon bizonyítania, mert a gyengébb nemhez tartozik és ezen a területen még ritka a jelenlétük?- Nem. Ez egyfajta belső kényszer volt számomra. A gyógyászatban, az orvosi pályán erőteljes elnőiesedés tapasztalható, de igaz, a mentőket még nem érte el ez a jelenség. Talán a munka jellege miatt.

I- Egy álmodozó kis kamaszról, vagy egy csinos fiatal lányról nem nagyon tudom elképzelni, hogy arról álmodik, egy szép napon mentőorvos lesz...- Hát ez tényleg így van. Eredetileg gyermekorvosnak készültem, az utolsó pillanatban változtattam az elképzelésemen. Az egyetemen hatod évben két hetet mentőgyakorlaton vettünk részt, akkor tetszett meg ez a pálya. Azt hiszem, nem döntöttem rosszul, mert a gyerekeket mindig nagyon sajnálom, ezért nem biztos, hogy jól tudnám kezelni, gyógyítani őket. Meg aztán így sem szakadtam el teljesen tőlük. Tudja, mindig is a manuális pályák álltak közel hozzám, olyan területet szerettem volna választani, ahol közvetlen beavatkozás szükséges. így például vonzott a baleseti sebészet is.

I- Ez meglepő, mert legtöbbünket inkább riaszt a vér látványa. Ön soha nem érezte ezt?- Nem, csak ha az én vérem volt. De a tréfát félretéve, izgatott a feladat nehézsége is, hiszen itt jártasnak kell lenni a belgyógyászatban, baleseti sebészetben, ideggyógyászatban, az életmentésben. Másrészt azonnal kell beavatkozni, gyorsan dönteni és cselekedni, amiben az ember magára és persze a társaira számíthat. De nincs meg az a biztonságot adó kórházi technika és felszereltség, az a háttér, ami megkönnyítheti az orvos munkáját. Persze ez a sokoldalú felkészültség nem lehet olyan mélységű, mint mondjuk a szakorvosok ismerete, mégis szükséges ahhoz, hogy diagnózist állítsak fel, ellássam a sérültet amíg a kórházba jut.

I- Úgy tűnik, nem könnyű, sőt vállalva annak ódiumát, hogy magamra vonom a lelkes feministák haragját, nem egy nőies hivatásnak kötelezte el magát Hogyan fogadta ezt a családja, a környezete?- Azt már viszonylag korán eldöntötte- m, hogy milyen pályán képzelem el az életem. Ebben nagy segítséget kaptam gimnáziumi tanáraimtól, akik alaposan és lelkiismeretesen készítettek fel bennünket. Simontornyán végeztem, mi voltunk az utolsó évfolyam abban a gimnáziumban, amit az alacsony létszám miatt megszüntettek. A szüleim nagyon támogatták elképzelésemet, édesapám a bőrgyárban tímár, anyukám az áfész-nél előadó, a nővérem szintén a gyárban dolgozik vegyésztechnikusként. A családban nem volt soha orvos, de még a faluban is csak kevesen jutottak el idáig, gyhogy sokan izgultak értem. És persze ételkedtek is.- Aztán sikerült elsőre a felvételi, jöttek a pécsi egyetemi évek, megkapta a diplomát. Hogyan került Szek- szárdra?- A gyakorlatot itt töltöttem és mint azt említettem, szívesen vártak vissza. Egyhetes továbbképzés után álltam munkába. Akkor döbbentem rá, hogy mennyire elvont, elméleti képzést kaptunk az egyetemen, mennyivel többet kell produkálni a gyakorlatban. Fél évig, a begyakorlás ideje alatt mentőorvos mellett ismerkedtem a munkával. Később magamra maradtam az ápolókkal, emlékszem az első betegem egy belgyógyászati eset volt. Nehéz lenne elmondani, mennyire izgultam, de sokan segítettek és ma is kapok jótanácsot az idősebb kollégáktól. Hiába, csapatmunka a mentőké.

I- A döntés terhe, felelőssége mégis csak az orvoson nyugszik. Nem mondhat szürkét, ha fekete vagy fehér között kell választania, és a képletes válaszon emberek élete múlik...- Nemcsak a döntésen, hanem a gyorsaságon is. Azt hiszem, ez az egyik szépsége ennek a pályának. Magamra vagyok utalva, meg kell birkóznom egy feladattal, ahol borzasztóan magas a tét. Előfordult, hogy egy ideig kételkedik az ember, egyszerre több diagnózist állapít meg, de azt a lehető legrövidebb időn belül szűkíteni, pontosítani kell.

I- Milyen a presztízse a mentöorvos- nak, a szakma köztudottan merev hierarchiájában?- Most kezdi a köztudatba belopni magát a mi tevékenységünk. Eddig nem nagyon volt gyakorlat, hogy úgy szállították a sérültet a kórházba, hogy már kapott valamint, orvosi ellátásban részesült. Nyilván segítséget jelent ez a szakorvosoknak is és mondhatom, jó munkakapcsolat alakult ki közöttünk. Az anyagi megbecsülésre sem panaszkodhatunk.

I- Hogyha az orvostársadalom is viszonylag kevéssé ismeri az Önök munkáját, gondolom a laikusok még annyira sem. Hogy fogadják, mennyire segítik Önöket általában az emberek?- A közlekedésben jobban tapasztalható ez, félrehúzódnak, szabad utat adnak az autók. Balesetnél utcai rosszullét- nél azonban előfordul, hogy türelmetlenek, felháborodva hangoskodnak, hogy miért nem szállítják már el a sérültet. Nincsenek hozzászokva, hogy a helyszínen orvos látja el őket és csak azután szállítják a kórházba, a rendelőintézetbe. Ez nehezíti sokszor a dolgunkat.

I- Alapvető tulajdonsága a szakma által követelt gyorsaság, vagy komoly erőfeszítéssel tud ennek megfelelni? Egyáltalán hogyan éli át a „vészhelyzeteket”?- Valóban alapvető a mentőknél a gyorsaság, gondolkodásban, döntésben, reagálásban, cselekvésben. Nem hiszem, hogy alaptermészetem lenne, inkább a szakma fejlesztette ki bennem. Igaz, soha nem voltam nyugodt típusú ember, állandóan izgek-mozgok, mindig kell valamit tennem.

I- Gondolkodott azon, hogy hány embert mentett meg vagy éppen hányszor szenvedett kudarcot szakmailag, emberileg? Hogyan rendezi el ezt magában?- Nehéz dolog. Ha sikerül valami jót tennem, eredményes volt a beavatkozás, akkor az nagyon sokáig sikerélményt ad. Igaz, csak úton vagyunk együtt a beteggel, később nemigen találkozunk, de a kezelőorvosnál érdeklődni szoktam a sorsuk felől. Jólesik hogyha az utcán megismernek, köszönnek. Sajnos a munkával együttjár, hogy nem mindig tudunk segíteni, főként szívinfarktusnál. Ilyenkor napokig, hetekig bánt a dolog, mág hogyha a józan ésszel fel is mérem, tisztában is vagyok azzal, hogy többet nem tehettünk. Ezeken a mélypontokon a munka, az újabb sikerek lendítenek át.

I- Ha három kívánsága lehetne, mit kívánna?- ... Csak egyet. Lakást szeretnék, jelenleg ugyanis a nővérszállón élek.

I- Az elmúlt hetekben az ország közvéleményét felbolygatta a csehszlovák mentőkről szóló tévéfilm-so- rozat. Nézte?- Biztosan sokakat haragítok magamra, de nekem egyáltalán nem tetszett, szakmai szempontokról nem is szólva.- Bevallom egész idő alatt attól a bizonyos csengőszótól féltem, mikor szólal meg. Kicsit beleéltem magam a „belső készenlétbe”, ami itt az óráikat meghatározza. Eseménytelen napokat kívánok, annak ellenére, hogy tudom, a munka, a cselekvés öröménél semmi sem adhat többet.

TAKÁCS ZSUZSA

1987. március 14.

MÚLTUNKBÓL

Dunaföldvár képviselőtestülete joggal hitte, hogy a község gazdasági arculata rövid időn belül megváltozik, s a zöldségtermeléséről híres település fontos ipari központja lesz Magyarországnak. Úgy tudták, hamarosan vasgyár épül a falu határában. Az ügy komolyságához kétség nem férhetett, hiszen kormányszinten foglalkoztak az ipari bázis telepítésével, s ehhez a vármegye is. teljes tekintélyével hozzájárult. Az alispán 9145 sz. alatt iktatta a megyei kisgyülés 338. sz. határozatát. Idézzük az 1943. május 29-i határozatot:

„Tolna vármegye törvényhatósági kis- gyűlése a legnagyobb örömmel üdvözli a m. kir. kormánynak azt a tervét, hogy Dunaföldvár községben állami részvénytöbbséggel vasgyárat szándékozik létesíteni, és kijelenti, hogy Tolna vármegye közönsége annak alapításában, teljesítő képességének megfelelő arányú anyagi érdekeltséggel is részt kíván venni, s hogy e tekintetben a jogérvényes határozathozatalra illetékes törvényhatósági bizottság közgyűléséhez kellő képen előkészített és szabatos javaslatot terjeszthessen, felkéri a vármegye főispánját és megbízza a vármegye alispánját, hogy a továbbiak iránt lépjenek haladéktalanul érintkezésbe a m. kir. iparügyi miniszter úr őnagyméltóságával. Erről vitéz Madi Kovács Imre főispán és Szongott Edvim alispán urat értesítjük.”

A határozatot több felettes szervnek és személynek megküldték.

Tudjuk, az ügyből végül is semmi sem lett, noha még a felszabadulást követő egy évvel később is beszéltek erről. Később, amikor napirendre került a szocialista iparosítás, Dunaföldvár neve már nem került szóba. Előbb Mohácsra terveztek, majd Dunaújvárosban építettek vasgyárat. A dunaföldváriak ingázók lettek.

1944. március 15.

Volt idő, amikor március 15-ének megünneplése nem a művelődést irányító minisztérium és még csak nem is a belügyminisztérium hatáskörébe tartozott, hanem a honvédelmi miniszter adta meg országosan az ünnepség irányelveit, ő határozta meg annak politikai tartalmát. így volt ez többek között 1944- ben is. A budapesti, központi ünnepségnek még a forgatókönyvét is ez a minisztérium készítette el. Vitéz Solymossy vezérőrnagy által 1944. február 12-én kiadott utasításának politikai indoklása így hangzik:

„A mai sorsdöntő időkben fokoznunk kell az itthoniak ellenállókészségét, ifjúságunk szebb jövőjében vetett hitét, hogy a belső arcvonal nehéz munkáját komoly lelki felkészültséggel elláthassuk.” Néhány sorral lejjebb pedig: „Az ünnepségen domborodjék ki a fegyveres ifjúság eszméje.”

Meglehetősen egyértelmű álláspont. Nem egy mondat, de egyetlen szó sincs 1848-ról, a 12 pontról, az ország függetlenségéről, a szabadságharcról.

De nemcsak a politikai indoklás hallgatja el 1848-at, hanem a teljes utasítás is. A több mint két és fél oldalnyi rendelkezésben sincs egyetlen mondat sem a magyar történelmi sorsfordulóról. Már arra sem fordítottak egyetlen mondatot sem, hogy akárcsak meghamisítsák az egykori események lényegét - annak teljes elhallgatására törekedtek. Csak a naptári dátum volt az egykori - a tartalom a háborús célok megfogalmazása, a háborús nehézségek elviselése - ez volt a központi gondolat.

„A fegyveres ifjúság eszméjének” erősítésére törekedve elrendelték, hogy a Hősök terén vonuljon fel: egy levente puskás zászlóalj - 3 századnyi erővel,

egy műszaki osztály keretében 2 század vizilevente és 1 híradószázad, egy repülőosztály: két ejtőernyős leventeszázad és egy vitorlázó leventeszázad,

egy gyorsosztály: két motorkerékpárszázad és két kerékpárszázad.”

Arról is intézkedett a minisztérium, hogy „a fegyveresen kivonult leventecsapatokon kívül az ünnepségen zárt egységekben résztvesznek az egyetemek, a főiskolák, a fiú- és lányközépiskolák V—Vili. osztályú tanulói, azonkívül az összes iskolán kívüli leventecsapatok, valamint a vállalati leventecsapatok és a leányleventék is.” *

A továbbiakban arról szól, hogy milyen legyen a műsor. A rendelkezés szerint legyen ünnepi beszéd, legyen Himnusz, és Szózat, szavalat és díszfelvonulás. De

arról is intézkedett, hogy esetleges légiriadó alkalmával ürítsék ki a Hősök terét.

Ez volt 1944. március 15... S néhány nappal később, március 19. következett... Magyarország német megszállása.

A körlevelet a minisztérium megküldte Tolna megye alispánjának azzal, hogy a fentiek szellemének megfelelően rendezzék a március 15-i ünnepségeket a megyében is. Az alispán azonban kissé másként láthatta a dolgot, mert tudomásul vétel után az aktát irattárba tétette. Most került elő...

Német repülőgép a gyulaji közlegelőn

1943. május 19-én este hatalmas robbanás zaja riasztotta Gyulaj község lakóit. Ott ahol alig-alig volt közúti forgalom, ahol még rádió is csak itt-ott volt, nyugalom áradt a vidéken. Éppen ezért különös erővel hatott a robbanás. A község lakói - leszámítva a frontról érkező halálhíreket - talán első ízben érezték közvetlen közelről a háborút. A község határában este 20 óra 45 perckor egy német áruszállító repülőgép 10 főnyi személyzettel lezuhant és felrobbant. A gyulaji vezető jegyző alig negyedórával később értesítette a kurdi csendőrörsöt, a kaposvári légoltalmi kerületi központot, s ezt követően a községi orvossal a helyszínre sietett. Az égő gép roncsai az „erő- si” közlegelőn szóródtak szét.

A helyszín megdöbbentő volt. A járás főszolgabírája néhány nappal később, május 23-án 9121/1943. alispáni számra küldött jelentést a megye első tisztviselőjének. Idézzük a jelentés egy részletét:

„A lezuhant és még égő repülőgép orra előtt három katona teljesen elégett, a géptől jobbra öt katona feküdt súlyos égési sebekkel holtan, egy katona hal- doklott anélkül, hogy eszméletét visszanyerte volna, 11 óra tájban meghalt. A tizedik katona a már alacsonyan szálló gép farka mögötti részből kiesett, s kisebb sebesülést szenvedett. A községi orvos bekötözte és Dombóvárról kihívott mentőautó még az éj folyamán a kaposvári közkórházba szállította. Az életben maradt katona a baleset oka felől kikér- deztetvén, érdemleges választ adni nem tudott. Vallomása szerint ő mint szabadságáról bevonuló katona a gépen alkalmi utas volt. Bécsben szálltak fel Belgrad útiránnyal. Útközben a bal motor kihagyott, s motorhiba miatt irányt változtatva Kaposvár felől Kecskemét felé repültek azzal a szándékkal' hogy ott leszállnak és a motor kijavítása után Belgrádban fogják az utat folytatni. A gép mind lassabban haladt és időnként megingott, majd földet érve felrobbant. Arra nem emlékezett, hogy ő miképp került ki a gépből, kiesett-e vagy kiugrott-e? Akkor eszmélt fel, amikor a hatósági közegek reátaláltak s az orvos sebeit bekötözte.”

A község kíváncsi lakói nem juthattak a gép roncsainak közelébe, mert megerősített őrséget állítottak fel, s mindaddig vigyázták, amíg az elszállításról gondoskodhattak. A baleset okának vizsgálata, a holtak eltemetése másnap megtörtént.

A csendőrök és a világvevő rádió

Amikor 1943. május 1 -én a csendőrök megjelentek A. J. simontornyai lakásán, ő volt a legjobban meglepve. Azzal állított be hozzá a járőr, hogy a külföldi adók vételére is alkalmas rádiójával olyan hírekhez jut - és ennek következtében terjeszt is - amelyek veszélyeztetik az állam érdekeit. Tiltakozott, de a készüléket lefoglalták, a helybeli postahivatallal visszavonatták a 298. számú rádió üzemeltetési engedélyét, majd a járási főszolgabíró el- koboztatta a készüléket is.

Az ügy az alispánhoz került. Nem sajnálta az időt az alispáni hivatal, terjedelmes határozatban indokolta, hogy miért erősíti meg az alsóbb szervek döntéseit. A. J. erre felülvizsgálati kérelemmel fordult a belügyminiszterhez, aki véghatározatában megváltoztatott minden korábbi döntést és a készüléket visszadatta. Indoklásában kimondotta:

„A felterjesztett iratok nem tartalmaznak olyan adatokat, amelyek alapján A. J.-t alaposan azzal lehetne gyanúsítani, hogy a rádió-vevőkészülékén hallgatott külföldi rádióállomások híreit fontos államérdeket veszélyeztető módon tovább terjesztette volna. Az alsófokú rendőrhatóságok tehát véghatározataikat helytelen tényállás alapján hozták meg, s ezáltal jogszabályt sértettek, miért is azokat félretenni és az ügy érdekében a rendelkező részben foglaltak szerint határoznom kellett.”

Csupán megjegyezzük: 1943-ban a Don-kanyarban a magyar néphadsereg veresége - szinte megsemmisülése - után elszaporodott a szövetséges hatalmak rádióadóinak hallgatása. A csendőri akciók ezt voltak hivatva meggátolni - kevés sikerrel.