Tolna Megyei Népújság, 1987. febuár (37. évfolyam, 27-50. szám)
1987-02-07 / 32. szám
10 Képújság Rumen Balabanov: EGÉRLYUK Éppen munkából mentem hazafelé, amikor egy ismeretlen alak galléron ragadott, és a fülembe sziszegte:- Ide hallgass! Ha még egyszer a szemem elé kerülsz, beduglak egy egérlyukba! Mindezt határozott hangon jelentette ki, és semmi kétségem nem volt afelől, hogy alkalomadtán meg is teszi. így hát én magam néztem egy egérlyuk után, azért, hogy önként belebújjak. A keresgélés során azonban kiderült, hgy a széles körű lakásépítkezések következtében egérlyukhiány ütötte föl a fejét. Egyetlenegyre sem bukkantam. Pontosabban szólva, lyukakat ugyan találtam, de már mindegyik foglalt volt. Másokat dugtak oda helyettem. Fölkerestem azt az illetőt, és irulva-pirulva magyarázkodtam:- Végtelenül sajnálom, de ön nem fog egérlyukba dugni engem!- Szóval nem? Alázatos hangon így válaszoltam:- Nem bizony. Nem azért, mintha makacs- kodnék... Ellenkezőleg! Mindenütt keresgéltem, a saját jószántamból... De mindegyik tele van... Az illető dühbe gurult:- Jó alaposan körülnéztél?- A lehető legtüzetesebben! -és a szivemre tettem a kezem. Összeráncolta a homlokát, majd megnyomott egy csengőt, és mennydörgészerű hangon felkiáltott:- Petrov! Hozd ide a jegyzéket! Petrov, ez a másik alak, jól látható, félelmetes karizmokkal, behozta a jegyzéket. Maguk elé terítették. Nem találtak egy fia egérlyukat sem. Azazhogy lyukak éppen voltak, de túlságosan nagyok, és tágasak, déli fekvésű ablakokkal, termálvízzel és hatalmas terasszal. Szívesen bemásztam volna egy ilyen lyukba, még arra sem lett volna szükség, hogy ez az alak betuszkoljon. És ekkor újabb emberek érkeztek. Gyámoltalanul viselkedtek, egyik lábukról a másikra álltak, és félszegen magyarázták, hogy szives örömest bebújnának egy egérlyukba, nehogy gondot okozzanak ennek az illetőnek, de legnagyobb sajnálatukra sehol sem akadtak ilyesmire. Ez az illető meg úgy fölidegesitette magát, hogy valósággal ordított:- Majd én megmutatom! Mindenkit bedugok egy egérlyukba! Mire Petrov félénken megjegyezte, hogy éppen ez a baj: nincs egy árva egérlyuk sem. Végül kompromisszummal ért véget a dolog: jegyzéket fognak készíteni rólunk, és várni kell egészen addig, amíg be nem dugnak ben-' nünket egy egérlyukba. Engem is fölvettek ebbe a jegyzékbe. Nagyon hosszú idő eltelt már azóta. Idáig még senki sem keresett föl, hogy bedugjon egy egérlyukba. Mindez csak megerősíti az optimizmusomat. Tapasztalatból tudom, ha valamilyen jegyzékre bízza magát, várakozik az ember, mindig felbukkan valaki, aki a helyébe lép, akár a kapcsolatai révén, akár vesztegetéssel. így hát csak nem akar rám kerülni a sor... Fordította: Adamecz Kálmán Szikra János: FÖLTÁMADÁS Pompeji szeretőiről szólok, a párról, kit betemetett a láva. Gyönyörük koreográfiáját kétezer éve őrzi a kő. A teljesség önkívületében hevernek összetapadtan, de megrezdülhetnek bármely pillanatban, akár a tiltott jegyesek romlatlan arca fordul a föld alatt párja felé. Egyetlen szóra, egyetlen intésre várnak csupán s folytatják újra a félbeszakadt ölelkezést, egyensúlyozva némán a sikoly hóhatárán. S fölkelnek Hajukból kifésülik a századokat s ifjan és időtlen' elindulnak a dolguk után. 1987. február 7. Népiség és szocializmus 75 éve született Darvas József A költő barat Simon István egyszer rá- dióbeszélgetést folytatott Darvas Józseffel, aki elmondta, hogy ő csak a leghagyományosabb módon tud Írni: mártoga- tós, hegyes végű irótollal, de gondban van, mert az ipar már nem gyárt ilyet, s csak nehezen tud hozzájutni néhány darabhoz. A közvetítés utáni napokban levelek és csomagok áradata indult meg, s Darvas József annyi hegyes toliszemet kapott, hogy akár száz évig is írhatott volna velük. Meg is irta Köszönet - toliakért című kis cikkét, s ebben azt, hogy mindez megerősíti őt abban, amit mindig is vallott: „érdemes az emberről, az emberért írni, szólni”. 1973-ban, abban az évben történt, amelynek végén rövid betegség után meghalt az író. Hiába kapta volna hát azt a sok toliszemet? Bizony nem. S nemcsak azért, mert megerősítette Darvas hitét az olvasók szolgálatában, s mert minden kis csomag örömet szerzett neki, hanem azért is, mert ez az aprócska kis történet nyilván példázat értékű. Darvas József életében, a számára rendelt történelmi korszakban azonban a szolgálatelv magától értetődő volt. Az írói pálya kezdetén is egy hasonlóan példázaterejű történet áll. A fiatal író éppen börtönben volt, mert a kommunista diák- mozgalom résztvevőjeként letartóztatták, amikor 1934-ben megjelent első regénye, a Fekete kenyér. Egy börtönsétán hallotta a hírt, hogy odakint megjelent egy jó osztályharcos regény, s barátja akkor árulta el a többieknek, hogy ki is a szerző. S nemcsak az írói, hanem az emberi pálya is a szolgálatelv jegyében indult. Darvas József az orosházi szegénysoron született 1912. február 10-én. A tehetség nem volt elég ahhoz, hogy továbbtanulhasson. Kellett hozzá még egy elkötelezett tanító is, aki addig győzködte a hadiözvegy édesanyát, amíg az rászánta magát a nagy kísérletre. S kellettek az idősebb testvérek is, akik a tanulás komoly anyagi terheit felvállalták. Nem volt természetes az, hogy a szegénysori gyerekből tanító úr legyen. Nemcsak az „úri középosztály” nem vette szívesen a felfelé törekvőket, hanem a szegénysor sem szívesen engedte el a saját gyermekét. Mert úgy tudták, hogy aki úr lesz, az aztán többé szinte a saját szüleit sem ismeri meg, az sürgősen elfelejti, hogy honnan jött, s igyekszik minél tökéletesebben asszimilálódni a középosztályhoz. S valóban: a statisztikailag szokásos, a törvényszerű valóban ez volt. Nem gazemberségből, hanem a körülmények kényszerétől hajtva, a beilleszkedés kötelezettségeinek eleget tenni szándékozva cselekedtek így ezek az újkori „janicsárok”. A két világháború közötti kor azonban hirtelen váltást hozott. Egyre többen rádöbbentek, hogy a népből való kiemelkedés által adódó lehetőségekkel nem szabad visszaélni, azaz nem szabad csak az egyéni célokat, érdekeket figyelembe venni. Van egy sokkal nagyobb feladata a népi származású értelmiséginek: a néptömegek képviselete. A megkésett, a többször is félbemaradt magyar polgárosodás világában újszerű felismerésnek hatott, hogy a legmélyebben sínylődő társadalmi rétegekből is jöhetnek értelmiségi emberek: írók, művészek. S Illyés Gyula, Veres Péter, Darvas József és mások is meghatározóan tudtak beleszólni a kor irodalmi és társadalmi életébe. S éppen mert sokan voltak, s érvényesen szóltak, már nem lehetett megkerülni igazságaikat. Föl kellett figyelni nemcsak azokra, akik a napszámosputrikból, cselédházakból indultak, de azokra is, akiket képviseltek, akik akkor is ott voltak, s reményük is alig volt, hogy valaha is elkerüljenek onnan. Darvas József ennek a harmincas években kibontakozó népi írói mozgalomnak a legfiatalabb képviselője volt. Mégis nagyon hamar beérkezett, 1938 táján már ismert és sikeres írónak számított. 1945 után a Nemzeti Parasztpárt egyik vezetője, majd miniszter lett, s élete végéig vezető politikai és kultúrpolitikusi tisztségeket töltött be. Még a harmincas évek mélyén fölfigyelhetünk azonban egy érdekes sajátosságra, amelyet maga az író így fogalmazott meg: „az eldöntő emberi élményeket a szegényparaszti sors adta, de a munkásosztállyal, a munkásosztály mozgalmával való találkozás tett íróvá”. Vagyis: Darvas egyszerre volt résztvevője a kommunista mozgalomnak és a népi írók mozgalmának. Ez a kettős kötődés, kettős elkötelezettség nemcsak Darvas személyiségét és írói életművét gazdagította, hanem a két mozgalmat is. Nem árt hangsúlyozni, bármily nyilvánvalónak tetszik is ma, legalábbis elvileg, hogy a népiség és a szocializmus szükségszerűen egymásra van utalva, hogy a néptömegek elementáris gondjaira a huszadik században csak a szocializmus hozhatott és hozhat megoldást, s hogy a szocializmus létének egyetlen értelme a néptömegek igazi érdekeinek a képviselete. Fél évszázaddal ezelőtt ez a gondolat még csak kevesekben érlelődött meggyőződéssé. De e meggyőződés munkált a népi írók legjobbjaiban is, s közülük talán a legkövetkezetesebben éppen Darvas József vállalta ennek a szemléletnek a gyakorlati következményeit: a részvételt mindkét mozgalom mindennapos munkájában. Igaz, erre az úttörő jellegű felismerésre később sok rossz következtetés is rárakódott, főleg a fordulat éve után. Darvas József, ez a szuverén író, a szolgálatelvet abszolutizálta, s a rosszat is szolgálta, elnyomva kétségeit, s majd másfél évtizedre az írót is elhallgattatva önmagában. De ugyanígy igaz az is, hogy volt ereje a szembenézésre, s 1956 után íróként is, kultúrpolitikusként is megújult. Népiség és szocializmus szintézisét kereste ismét, s meggyőződése volt, hogy a szocializmus korszakában minden emberi értéknek, az irodalomban minden esztétikai értéknek létezési joga s megbecsült helye van. Hogy milyen sokat tett az irodalomért, az irodalmi életért 1973-ban bekövetkezett haláláig, azt csak azóta, hiányával viaskodva érzékelhetjük igazán. S az utókor elsősorban mégsem az irodalómpolitikus, hanem az író emlékét őrzi. Szociográfiái, regényei, drámái a huszadik századi magyar irodalom szerves részét alkotják. Vasy Géza Csányi László: Tolnából Baranyába III. Pannonok és Pannónia Pannonok már régen voltak, miközben Pannóniának még csak nyomát sem találjuk. Cassius Dio Cocceianus, aki 235- ben halt meg és nyolcvan könyvben dolgozta fel Róma történetét, a pannonok ruházatából származtatja nevüket, de valószínűbb a szó illír eredete, ahol vizet, mocsarat jelentett, s a nyelvészek úgy vélik, hogy eredetileg a Kis-Balatont hívhatták így. A rómaiak Pan isten nevére is gondoltak, ennek azonban nincs alapja; a kérdés mindmáig vitatott. Pannónia kezdetben Dalmáciával együtt egész llliricumot jelentette, a Dunántúl területét csak i. u. 70. táján értették rajta, viszont a fejedelemségek korában a hazai latin szóhasználat már az egész országot így jelölte, ami sokáig nem változott, mert még Bonfini is így beszél Mátyás országáról. Traianus 103-105 körül merész függőlegessel kétfelé osztotta: a nyugati rész, benne a Balaton is, Pannónia superior, a mi vidékünk pedig, amelyhez So- phiane és Alisca, tehát Pécs és Szek- szárd is tartozik, Pannónia inferior. A pannonok- eredetileg a Száva völgyében éltek, s i. e. 35-ben hódoltak meg a rómaiaknak, de ezzel még nem fejeződtek be a hadakozások. A nagy pannon-dalmata felkelés kezdete a 6. esztendő, s Tiberius csak három év múltán, 9-ben győzött abban a háborúban, amit méreteit tekintve a rómaiak szívesen hasonlítottak a pun háborúk próbatételéhez. Augustus császár nem csekély elégtétellel mondja a Monumentum Ancyranumban: „A pannoniai törzseket, amelyeket az én principatusom előtt a római nép hadserege sohasem közelített meg, Tiberius Nero révén, aki akkor mostohafiam és legátusom volt, legyőztem, a római nép hatalma alá vetettem és llliri- cum határait előbbre vittem, egészen a Danuvius folyó partjáig.” (Borzsák István fordítása.) Sokféle nép fordult meg ezen a tájon. Az ittasságról elmélkedve Platónnál is felbukkannak ismerős nevek, midőn elmarasztalja a szkítákat, keltákat, tráko- kat, akiknek még asszonyaik is „teljesen tisztán isszák a bort, sőt ruhájukat is leöntik vele, s azt hiszik, hogy szépen és boldogító módon viselkednek”. (Törvényék I. Kövendi Dénes fordítása.) Nem tudjuk, milyen bort ittak, Platon erre nézve nem szolgál közelebbi adattal, de a görögök számára az önmagában is elmarasztaló volt, hogy az említett népek tisztán, tehát vegyítetlenül itták a bort. Cassius Dio azonban egészen más történettel lep meg, azt meséli ugyanis, hogy a Pannóniában született Valens császár katonáit 365-ben, Chalcedon ostroma idején a védők sabaiariusoknak csúfolták, mert a sabaia nevű italt fogyasztották, amit árpából, kölesből erjesztettek, s ezek szerint nem lehetett valami isteni nektár. Feltehetően a sörhöz volt hasonlatos, ugyanakkor azonban a sabaia népszerűségének s ezzel együtt mértéktelen fogyasztásának ellent mond, hogy egész Pannóniában általános tiszteletnek örvendett Liber pater, vagyis Dionü- szosz, a szőlő, a szüret, a bor vidám istene. A bort a rómaiaknak köszönhetjük, de azért sok időnek kellett elmúlnia, míg borág koszorúzta szelíd lankáinkat. Maga a hódítás sem történt máról holnapra, s Augustus magabiztos kijelentésében sok a túlzás, mert a kutatás mai állása szerint legalább fél évszázad múlt el Pannónia teljes birtokba vételéig, s bár az 50-es évek táján Claudius megalapította Savariát, vagyis a mai Szombathelyt, a határ, a limes végleges kiépítése csak az I. század végén, a II. század első éveiben fejeződött be. Róma számára Pannónia határterület, tehát a védelmet szolgálta, s a birodalom mindent ennek rendelt alá, amit az is mutat, hogy a közigazgatási reformot csak Diocletianus hajtotta végre a III. század végén, négy kisebb provinciát alakítva ki, de a vezető szerep ezután is a katonaságé maradt. Körülbelül ötvenezer főnyi hivatásos hadsereget állomásoztattak a tartományban, s a légiókat csak a katonai berendezkedés befejezése után kezdték feltölteni helybéliekkel. Sok katonára volt szükség, amit a hadsereg felépítése is érzékeltet: egy légió hatezer gyalogost és 120 lovast számlált, a sereg másik, kisebb egységét auxiliáknak nevezték, melyekhez gyalogos cohors-ok és lovassági alá-k tartoztak. A szolgálat szigorú volt és hosszú. A légió katonái 20-25 esztendőn át szolgáltak, tehát egész férfikoruk ráment a katonáskodásra. Ez alatt törvényes házasságot nem köthettek, azt viszont elnézték nekik, hogy feleség, uxor helyett élettársat, coniunxot tartsanak, aki a többi katonaasszonnyal együtt a táboron kívül élt; ezeknek a településeknek canabae volt a neve. A pannoniai városok kialakulásában jelentős szerepet játszottak, mert a légiós, ha veteranusként visszavonult a magánéletbe, tekintélyes.földbirtokot kapott, amivel megalapozhatta s ekkor már törvényesíthette is élettársát és gyerekeit. A városalapitások első számú szereplői éppen ezért a veteránok. Az első pannoniai várost, a Száva menti Emonát - ez a mai Ljubljana - Tiberius alapította leszerelt katonáinak, s a későbbiekben is mindig az volt a Rómával egyazon jogokkal bíró kolóniák alapításának indoka, hogy egy időben nagyon sok veteránt kellett letelepíteni. Az idősebbik Plinius (Caius Pli- nius Secundus) nevezetes könyvében, a Naturális historia-ban „makktermő” Pannóniát emleget, amiből arra is következtethetünk, hogy a belső területeket sűrű erdőségek borították és csak lassan népesültek be, de a hódítók nem is siettek a betelepítéssel, mert számukra mindenekelőtt a határ, a limes védelme volt fontos. Pannónia inferior területén tehát elsősorban a Duna menti erődítményekkel törődtek, ilyen volt vidékünkön Intercisa (a mai Dunaújváros), Lussonium (Kömlőd), Alta Ripa (Tolna), Lu- gio (Dunaszekcső). Az őslakosság lassan romanizálódott, az imperium egyébkénttü- relmes volt velük szemben, mindenekelőtt azért, mert hatalmát a katonai erőre alapozta, s ebből következett az is, hogy a helybeliek felemelkedését csak a fiatalok katonai pályafutása jelenthette. A birodalom azonban, amelyről már Augustus korában azt írta Livius, hogy saját dicsőségének súlya alatt roskadozik, egyre inkább a bomlás jeleit mutatta. 401-ben a nyugati gótok már Dél-Pannonián át vonultak egészen Ra- vennáig, alig két évtized múltán pedig a hun birodalom részévé vált vidékünk. Hadak útja Nem sokáig tartott dicsőségük, mert Attila 453-ban bekövetkezett halála után szétesik a birodalom, a hunok keletre menekülnek, s el is merülnek az időben. Szerepük mégis fontos, mert rövid jelenlétük máig eleven mítoszok forrása, s még Arany János is a hun-magyar mondakörben kereste az előidök dicsőségét, midőn Szög hun fiák, amint sugár lovaikon / íjat pödörítve futtának a síkon... / S a nemzeti vészből egy maradt fenn: Csaba, / Csaba, e nagy éjnek bujdosó csillaga. A történettudomány azóta megállapította, hogy honfoglaló eleink mit sem tudtak a hunokról, a legenda később indult útjára, akkor viszont már meg sem állt a Tejútig, azaz a Hadak útjáig. A legenda úgy tudja, hogy a székelyeket, a hunok egyenes leszármazottjait, idegen hatalmak támadták meg, végső romlással fenyegetve őket, mire égi segítségként hun vitézek szálltak alá s lovaik patkójának nyomát látjuk ma is a csillagfényes nyári éjszakákon. A történelem egészen másként tudja, de mielőtt továbbmennénk, jegyezzünk fel néhány adatot, emlékeztetőül. Attila, Mundzuk fia, testvérével, Bledával örökölte a hatalmat 433 körül. De nem tudott, nem is akart osztozkodni, ezért testvérét megölte, s mint Priszkosz retor leírásában olvashatjuk, valahol az Alföldön rendezte be birodalma központját. Nem sokkal később szétverte a burgund királyságot, II. Theodosius kelet-római császárt pedig adófizetőjévé tette. A nyugat-római birodalom ellen harcolva egészen Párizsig nyomult, de az Aetusszal 451-ben vívott csata az Aube és a Marne között, nem hozott döntést. Ez sem csökkentette Attila harci kedvét, 452-ben lerombolta Aquileiát, Veronát, Paviát, Milánót, majd Róma ellen indult. Történelmileg máig sem tisztázott, hogy miért fordult vissza, midőn a Mincio közelében Nagy Szent Leó pápával találkozott: ezt a jelenetet festette meg Raffaello a vatikáni Stanzák Heliodorosz-termében. Nagy ellenfele, Flavius Aetius élete is mozgalmas volt 390 körül Alarik udvarában élt, túszként élt a hunok között, s III. Va- lentinianus császár idején tért haza. Arról is szólnak adatok, hogy a császár anyja, Piacidia kedvelte, de midőn vetélytársát, Boni- fatius hadvezért megölte, ismét a hunokhoz kellett menekülnie. Egy év múlva, 433-ban azonban már otthon találjuk, s híre, tekintélye egyre növekedett, végzetét is ez okozta, mert a féltékeny Valentinianus császár nem bírta elviselni népszerűségét, ezért saját kezűleg szúrta le 454-ben, egy évvel Attila halála után. A hunok, Aetiusszal együtt, villanásatör- ténelemben, bár szerepük még Adynál is a példázat erejével hat: Örök magyar határügy, meg nem szakadott. Oláh Miklós, a tudós humanista, akivel utunk során még találkozunk, regényes történetet írt Attiláról, nem feledkezve meg Csaba királyfiról sem, s a hatásos legenda tovább élt, Ipolyi Arnold magyar mitológiájában is visszatér, bár történelmi alapja nincs.
