Tolna Megyei Népújság, 1987. febuár (37. évfolyam, 27-50. szám)

1987-02-07 / 32. szám

1987. február 7. KÉPÚJSÁG 7 Nem művészképző A rajzórák száma több mint száz Traktor a Bimo építőből. - Aki le­győzte az anyukáját. - Fogékonyság a vi­zuális művészetek iránt. - Rajzból is lehet bukni. - Félpercenként kérdezik, hogy: tetszik, tanár bácsi?- De tényleg, tetszik, tanár bácsi? - kérdezhetnénk teljes joggal Jakab Gé­zától, a Szekszárdi I. Számú Általános Is­kola rajzszakos tanárától, aki egyebek között intenzíven foglalkozik harmincöt elsőosztályos kisdiákkal. Azokkal, akik tanulmányaikat a kísérletként működő rajztagozatos osztályban kezdték meg ebben a tanévben. Tulajdonképpen ebben a formában nem tettük fel a kérdést Jakab Gézának, de válaszából egyértelműen mégiscsak kiderül, hiszen valamilyen formában e té­ma körül „forogtunk” a riport felvétele so­rán. De előbb nézzenek be velünk az ol­vasók az első emeleten lévő rajzterem­be, ahol az ügyes kezek alkotnak. Meg­jegyzem, talán „kis kezeket” kellett volna írnom, de hát egyszerűen föl sem tűnt, hogy kicsik a kezek. Az viszont annál in­kább, hogy milyen ügyesek, határozot­tak. Az asztalokon dobozban és kiborítva Bimo építő, amolyan konstrukciós „já­ték”, mondjuk a Lego unokatestvére. A gyerekek önfeledten dolgoznak. Ez első­sorban a fiúkra vonatkozik. A lányok „in­kább rajzolni szeretnének”. Dér Gáspár, „aki nagyon szép lovakat tudott rajzolni, azért vették fel ebbe az osztályba”, és Horváth Attila egészen komoly traktort szerkeszt. Munkájuk közben - mintha azt is megtervezték volna - fölváltva néznek tanárukra, lesik az elismerő pillantást. Épül az új ház- Somorjai Judit vagyok. Ő meg Nóra. És van egy nagy tesónk. Sokszor rajzo­lunk együtt is, mert az nagyon jó... - mondják, közben egyik munkájukat mu­tatja Jakab Géza. Egy érdekes doboz­építmény. Benne papírból ragasztott bú­torok, mellettük királylány, az emeleti te­raszon pedig vékony zsinegen papírma­dárkák „repdesnek”.- Elhoztuk Géza bácsinak. Nagyon örült neki - mondja Nóra. A tanár egyet­értőén bólint. Az ikrek örülnek. Közben a házi kiállítás több darabja kerül elő. Egy igen szép rajz, amit Szikora Zsuzsi készített. Előtérben állatkert, mö­götte vidámpark.- Érdemes megfigyelni a térszerkeze­tet - mondja Jakab Géza, s közben több jól sikerült rajzot mutat. Azok is mind elsős gyerekek munkái. Az alakokat, tár­gyakat beforgatták a síkba.- Ez nem baj. Egyszerűen életkori sa­játosság ez a látásmód - hallom a tanár magyarázatát, s már a gyerekekhez szól: - Vége az órának. Rakjuk össze az építőt, majd legközelebb folytatjuk. - Szavai nyomán érezhető a csalódottság, hogy „már megint közbeszólt a csengő”. Kifele Szikora Zsuzsival megyek. Vidáman me­sél. Kiderül, hogy szóba jött a német ta­gozat és az ének-zene is a beiratkozás előtt. Diadalmasan mondja Zsuzsi:- De én legyőztem az anyukámat... Az országban először 1983-ban indult az első rajztagozatos osztály, természe­tesen kísérletként, ugyanúgy, ahogyan követői is. Egy év múlva 17-re, majd 35­re emelkedett az ilyen osztályok száma.- Ebben a tanítási évben ötven körül van a rajzos osztályok száma - tudom meg Jakab Gézától, ahogyan azt is, hogy megyénkben van még egy, mégpedig Si- montornyán. - A kísérlet egyébként első­ben és ötödikben indítható a - természe­tesen - kísérleti tanterv alapján. A tanme­netet a szaktanár állítja össze, mégpedig úgy, hogy az magába foglalja az adott év­folyam tananyagát, azon felül pedig spe­ciális műhelymunka folyik az osztályok­ban. Amikor megtudom, hogy az l-es isko­lában mi mindent terveztek megtanítani ennek a harmincötös csapatnak, megle­pődöm. Aztán kiderül, hogy a „sima” osz­tályokban évente 26 a rajzórák száma, a tagozaton 101. Ez emelkedik a hatodik osztályig, mégpedig 138-ra; hetedikben és nyolcadikban 129-re, illetve 120-ra csökken. Hallgassuk most a terveket!- Elsőben főként báb- és játékkészí­téssel foglalkozunk, itt a beszéltetés is a célok között van, a következő évben a plasztikai munkák lesznek soron, amit amatőr szobrászok segítségével tanítok. Harmadikban és negyedikben a szövést és a batikolást tervezem, majd a felsöta- gozat első két évében tűzzománcokat készítünk, hetedikben következik az al­kalmazott grafika, nyolcadikban pedig a fotózást és a rajzfilmkészítést sajátítják el a tanítványok. Ezek hallatán mindenkiben felmerül egy kérdés: vajon mi lehet a célja ennek a kísérletnek? De a kérdést még csak meg sem kell fogalmazni, máris „jön” a válasz:- Ebben az osztályban nem művész­palántákat képezünk. Elsődleges cél be­leoltani a gyerekekbe a vizuális művé­szetek iránti fogékonyságot. Ugyancsak cél, hogy a tanulók az átlagosnál maga­sabb szinten műveljék a tanmenet kap­csán felsorolt tevékenységeket, és ter­mészetesen a tagozatnak pályaorientáló szerepe is van. Az utóbbi másképpen: a nyolc osztály elvégzése után jelentkezhetnek a gyere­kek Pécsre vagy Szegedre a művészeti szakközépiskolába, avagy gimnázium után a Képzőművészeti Főiskolát is meg­pályázhatják, de nyilván zöldebb lesz az útjuk a dekoratőri, a kirakatrendezői, vagy a divattervezői pálya felé is. Egy másik, természetesen felmerülő kérdésre, arra, mi a feltétele a rajztago­zatos osztályok indításának: Fadgyas Ist­vánná, az iskola igazgatója adott választ:- Tárgyi és személyi egyaránt. Öröm, hogy nálunk mindkettő adott. A személyi­ről azt hiszem, nem is kell külön szólnom, inkább a tárgyit sorolom: szaktanterem, anyagok, eszközök, kiállítási lehetősé­gek, installációk...- No és az iskola vezetésének megfon­tolt és korszerű hozzáállása - teszi hozzá Jakab Géza, aki a továbbiakban arról is beszámol, hogy milyen feltételei voltak az osztályba való bejutásnak.- Bejártuk a város óvodáit Kovács Fe­renccel, a megyei rajz-szakfelügyelővel- mondja Jakab Géza. - Gondolhatja, hogy hány rajzot néztünk át... Minden gyerek összes óvodai munkáját, amiből rajzkészségére, no és fejlődésére követ­keztethettünk. Úgy 70-80 gyereket vá­lasztottunk ki ezen a körúton, s közülük negyvenötnek a szüleit értesítettük erről a lehetőségről. A Szekszárdi Városi Tanács művelő­dési osztályának vezetője, István István is elismerően nyilatkozik a tagozat indítá­sáról, „melyet a megye több éves próbál­kozása előzött meg”. Fontosnak tartja egyebek között a tehetségek ilyen szintű ápolását és az ilyen korban való felkuta­tását. „Erre Jakab Géza személyében biztosítékot láttunk.” Mindezek után nem lenne teljes a kép, ha nem szólnánk az iskola korábbi ered­ményeiről - melyek a tagozat indításá­nak előzményeként is felfoghatóak - ter­mészetesen a rajzoktatásban. Három rajzszakkör működik igen jól, esztendők óta az iskolában. Ennek bizonyítékául említhetjük a pályázatokon való részvé­teleket, no és a rangos díjakat. Jakab Gé­za minderről inkább hallgat, majd elődjé­re, Farkas Pál szobrászművészre hivat­kozva mondja: - Jól kitaposott utat foly­tathattam... A beszélgetést a rajztanítás szépsé­geiről folytatjuk, s közben megkérdezem, hogy vajon rajzból miért nem buktatnak meg (vagy csak nagyon ritkán) tanulókat.- Rajzból is meg lehet bukni. Szeren­csére én még nem kerültem olyan hely­zetbe, hogy buktattam volna, s nemcsak azért, mert a munkák értékelése szubjek­tív, hanem az osztályzat kialakításának számtalan összetevője van. Amikor elkö­szönünk, s a szerkesztőségbe tartunk, egyik fitos kislány szavait ízlelgetem:- Azért is szeretek rajzolni, mert olyan­kor nem vagyok egyedül. Pedig egyedül vagyok a szobában... v. horváth Fotó: Kapfinger András a pusztán is tanítottam” Kövek alatt nőtt fű Még általános iskolai tanulmányaink­ból emlékezhetünk, Gárdonyi Géza jelle­mezte így magát: „Kövek alatt nőtt fű va­gyok.” Van ebben a kijelentésben az illő és bölcs szerénység mellett önérzet is. Azoknak az embereknek az önérzete, akik elpusztíthatatlan derűvel, velük szü­letett vagy megszenvedett hittel tudják leélni az életüket, helyezze őket sorsuk bárhová. Ezt fogalmazgattam magamban, ami­kor elbúcsúztam Kincses Lajosnétól, azaz a gyerekek Manyika nénijétől, és ki­léptem a napköziotthonos iskola kapu­ján. Balra fordultam a Kréta-szigeten. Pontosabban a partos Kossuth Lajos ut­cán. A keresztelő felsőnánaiak már tud­ják is merre jártam, s azt is, hogy a tíz vagy tizenegy házból álló Niklai-város alatt, a még szárazon hallgató vízműte­lepnél miként fordul jobbra az út. Kincses Lajosné néhány éve tanítási napokon tizenegy óra tájban ül buszra Zombán, hogy elinduljon errefelé, és napközis gyerekeit délben már sorakoz­tassa, ebédhez ültesse Felsőnánán. Éhes fiókacsapat lármája és az ő ösz- szecsapott két tenyere fogadott, amikor felkerestem. A lárma Erzsiké néninek, Fazekas Imréné szakácsnak, vagy talán a repetának szólt, a töltött paprika piro­sán fénylő gombócainak. Az egymáshoz verődő tenyerek engem tiszteltek meg egy kis csodálkozással. Miről is kérdezhetném őt? Csak nem az eszperantóról? Ha így van, akkor a be­szélgetésnek Zombán a helye, a kultúr- házban, ahol most is tizenhárom hatodi­kos tanítványával van együtt minden pénteken. Azokkal, akiket negyedik osz­tályos korukig még ő tanított. Szarvas Szilvia Paradicsompusztáról jár be hoz­zá. Hazafelé menet mindig elkíséri a buszhoz a kislányt, hogy bántódása ne essék. Kérdőn néz rám. Ezt most megírja? A gyerekek már a hideg, friss levegőt harapják odakint, amikor az ablakon át látjuk, hogy hullani kezd a hó. Mintha kö­vetni, győzni akarná, ahogy a szó Kin­cses Lajosnéból szakad. Régen kérhet­ték meg arra, hogy a sorsáról beszéljen. Három éve él egyedül. Hazától hazáig- Férjem kitűnően zongorázott, játszott hegedűn is. Este, ha lekapcsolom a vil­lanyt, nem tudok elaludni. Állva halt meg. Szívinfarktust kapott 56 évesen. Tíz évig építettük a házat, ahogy jövögetett a pénz. Mire termőre fordultak a fák, min­dennek vége lett. Mert az igaz, hogy már a háború vége felé átkerültünk Ma­gyarországra, de csak amikor férjhez mentem, akkor éreztem itthon magam. Erdélyből települtünk át, mint sokan má­sok is. Hunyad megyében, Csernake- resztúron születtem 1927-ben. Ezen az őszön töltöm be a hatvanadik évemet. Is­koláim egy részét Déván jártam, Gyulafe­hérváron egyházi iskolába írattak, de ide a háború kitörése miatt már el sem jutot­tam. Édesapámat, aki finomasztalos volt és bognár, műszaki alakulathoz vitték dolgozni, 1945 kora tavaszán jöhetett ha­za. A családfenntartás gondjaiból így kijutott nekem is. A cséplőgép forgódob­ját azóta is látom álmomban. A háborús nyarakon, aratáskor ott álltam a cséplő tetején, vágtam a kévét. A háború utolsó évében, augusztus­ban Szászvároson üdülő bányászgyere­kekkel foglalkoztam, mint Kolozsvárra tartó pedagógusjelölt. Három távirat is el­került, mire aztán édesanyám maga sza­ladt értem: „Azonnal gyere haza!” Indul­tunk Magyarországra. Sírtam - azért is mert tanulni és tanítani szerettem volna. A minisztérium helyezett bennünket Hő- gyészre. Négy család érkezett akkor. Idekértük magunkat édesanyám testvére után. Raksányi úr, a telepítési bizottság elnöke, segített ebben. „Lehetek-e még pedagógus?” Különbözetivel fejeztem be az általá­nos iskolát, Sopronban érettségiztem magánúton. Budapesten közgazdasági főiskolán szereztem diplomát 1954-ben. Mire elvégeztem, akkorra lett ez az intéz­mény számviteli főiskola. Tabon, majd 1956 októbere után a ságvári erdészet­hez tartozó Káldon főkönyvelőként dol­goztam. Kislányunk, Ibolya is abban az évben született, és akkoriban lehetett ol­vasni az újságokban, hogy pedagóguso­kat keresnek. Néztem, hihetek-e a sze­memnek. Lehet még belőlem pedagó­gus? Kimondhatatlanul boldog voltam, már a lehetőségétől is. Már túl a harmin­cadikévemen, elvégeztem a Szombathe­lyi Tanítóképző Főiskolát. A munkahe­lyemről el sem akartak engedni. Tudja, azt mondják, mindig szorgalmas voltam, amit kitüntetésekkel is elismertek, de én csak tanítani szerettem volna. Tanítani, tanítani.- A hatvanas évek elején kerültünk Marcaliba. Ott nyolc évig tanítottam. Kis­fiam 1966-ban halt meg kis csecsemő­ként. Nehéz évek voltak, örömmel, bánat­tal. Férjem a tüdejével feküdt betegen, lassan lábadozott. Édesanyám hívására jöttünk haza Högyészre. Férjem rövide­sen az állami gazdaság nagytormási ke­rületében lett műszakvezető. Itt a pusztán is tanítottam négy évig és csak 1973-ban költöztünk be Zombára. A többit talán már tudja. Most, néhány éve, pedagóguspályám végén, Köpeczi Béla elvtárstól kaptam emlékplakettet, negyvenéves párttagságom évfordulójára pedig oklevelet, Kádár János aláírásával. A hazánkon, a földünkön abban az álla­potában kell segíteni, ahogyan az éppen van. Mióta a férjem meghalt, naplót írok. Naponta. Mindig a napi eseményeket... BÓKA RÓBERT Fotó: KAPFINGER A. Kincses Lajosnét hivatása ma is az iskolához köti Dér Gáspár és Horváth Attila készülő traktora Szikora Zsuzsi térábrázolása figyelemre méltó

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents