Tolna Megyei Népújság, 1987. febuár (37. évfolyam, 27-50. szám)
1987-02-07 / 32. szám
4nfePÜJSÄG 1987. február 7. Indul a kukáskocsi A téli salaktúra résztvevői Kora reggel van. A kisváros éppen csak ébred csendes szunnyadásból. A tél szava mindennél erősebb ezen a hajnali órán. A bonyhádi Fáy lakótelepen mínusz 23 fokot mértek a fűtőmű dolgozói reggel négy órakor. A drótkerítés olyan, mintha kristálycukorral fújta volna be egy hideg szájú óriás. A csillaggarázsban hagyott autók egyikének dermedt, zúzmarás ablakára valaki rákaparta: P-Box. Játszott munkába menet. Hideg van, csipa levegő. A járda mellé lapátolt hó helyenként térdig ér és mocskos. Éle vág, mint a penge. A városi tanács költségvetési üzemének pirossárga dobozos kocsija a gyerekek „kedvence”. A kukáskocsi nehezen engedett reggel az akkumulátor nyagga- tásának: a dermedt olaj jó ideig fogva tartotta a hajtókart. Azért Dorn László sofőr biztatására csak szót fogadott. Indult a reggeli járat. Mint minden nap, a hosszú városjáró, várost segítő túrájára? Nem, ezúttal irány Nagymányok!- A kedd mindig Nagymányokon talál bennünket - mondja a sofőr. - Tegnap karbantartáson voltunk a Skodával. Mosás, tisztítás, zsírzás, apróbb javítások vannak ilyenkor soron, minden héten egy alkalommal. Szuszog a magasba emelt kuka ürítésekor a kocsi. Akik most kiszolgálják: Fodor László, Kiss Miklós és Horváth József.- Én most kisegítő vagyok ebben a csapatban, mert a Schraub Józsi éppen beteg, ő az állandó csapattag, de ketten nem boldogulnánk - említi meg az „újonc”, persze a jókedvű ugratás sem marad el. A kiskapuban álldogálva nézi a munkálkodó brigádot egy bajszos bácsika. Kérdem tőle, hogy megkínálta- e már őket egy kis jó házifő- zetűvel.- Nem, fiam, nem én, mert nem szabad! Munka közben nem ihatnak, teát meg hiába is kí- nálgatnék, biztosan azt mondanák erre, hogy vizet otthon is ihatnak, ehhez nem kellek én. Két hétig is elég nekünk a kuka, - folytatja mert a salakfélét nem is rakjuk bele, azt szétöntjük az úton, hogy ne csússzon. Apró dudahang jelzi Dorn Lászlónak, hogy egy házzal, odébb lehet állni. A Skoda Liaz komótosan ballag a következő kukáig, a sofőr kihajol az ablakon, úgy beszélgetünk tovább.- Lassan az ötödik kocsimat nyúzom, mert már 1971-ben is itt dolgoztam, de először IFÁ-val jártam, ez a harmadik kukáskocsim. Már három éves, de ez nem kor még egy ilyen gépnél. Hogy szórja a salakot? Hozhatnánk mi egy vadonatújat is, a brikett apró salakját az is elhullatná. Jó kocsi ez.- Jó bizony, két kuka között még hat- van-hetvenre is felgyorsít a sofőrünk - veti oda nevetve Fodor László, mire a sofőr:- Nem tudom, akkor hány kézzel kellene kapaszkodnotok... Most éppen Kiss Miklós van középen. Ez az ő nehéz napja. Mindig váltanak, hol balos, hol jobbos, hol középső valaki a kocsi mögött. Aki középen áll annak minden kukát meg kell aznap markolnia. Kérdem is, hogy hányszor állnak meg.- Ahány kuka van - mondja a sofőr. - Egy kuka 110 literes, ha azt „megbugy- gyantják” salakkal, könnyű elképzelnie, hogy van mibe kapaszkodni...- Salakból már jó hatvan kukával is megtelne a kocsi - mondják egyszerre ketten is, de hát télen ez van. Mesélik, a városban nincs összetartás, az emberek nem törődnek a másikkal. Itt falun azért még van valami, ha nincs kint a szomszéd kukája, kapja magát a másik, és azt is kiviszi szó nélkül.- Naponta úgy 5-600 kukát emelünk magasba, viszünk a kocsiig meg persze vissza - említi Kiss Miklós.- Ilyen fagyos télben megy a csoszo- gás, topogás, csúszkálás teszi még hozzá Fodor László. Nehéz az élet. Társa nevetve üti hátba, porzik is, mint a dűlőút nyáron, hát leveszi a sapkáját is és azt is a markába veri. Porzik az is alaposan.- Télen a hideg, nyáron a meleg. Ilyentájt behúzódunk a kocsi mögé, hogy ne érjen a fagy, a szél, nyáron meg éppen- hogy kihajolunk, mert nehéz letüdőzni azt a büdösséget, ami ilyenkor ott megragad... - mondja. Lassan addig jutottunk így araszolva, Horváth József, Dorn László, Kiss Miklós és Fodor László beszélgetve, hogy az utca nagy részén ismét üres kukák várják a másnapi tüzelést, majd a salakot. Vicces hangulatban vannak ma az „embereim”, mert mesélnek a kincskeresés egy új formájáról is amit ha akarnak, ha nem, csak meg kell ismételniük elég gyakran. Ugyanis a kukákban találnak időnként autó féltengelyt, lábast, összevágott rózsaágat... ami aztán elintézi a kukásautót, ilyenkor meg kell állni, kiszedegetni azt, ami beszorult... Néha ki is lyukasztja a lemezt... A por persze mindig száll, estére, időnként begyullad a hátulállók szeme, mínusz húsz fokban odafagy a kesztyű a kukához, de csinálják. Nem szoktak elmaradozni a munkából.- Mindezt mennyiért? - kérdeztem.- Éves átlagot számolva olyan jó hatezerötszázért - válaszol Fodor László. - Most kiesett a Fáy lakótelep teljesen, mennyi lesz majd nem tudom így a veszteségünk forintban, de talán Aparhant is bekapcsolódik az idén a szemétszállításba, és akkor ez is rendben lesz. Bérstopp van, azt mondták, de én az árstoppot jobban kedvelném ám! - nevet. Említem a „konkurenciát”, ami megjelent ötven darab konténer formájában a városban, erre beküldenek az irodába, amiről majd a mostani mindenes, Rózsa Orbán igazít el.- Az igazi gazda, Höfler Lajos éppen beteg - kezdi.- Lépcsőzetesen kihelyeztük az ötven barcsi gyártmányú Unitech konténert a lakótelepre és a vállalatok egy részéhez. Vásároltunk egy IFÁ-t a konténer-felépítményt Barcson szerelték rá. Harminc- nyolc kuka tartalma fér bele egyszerre, de használni még nem nagyon tudják az emberek. Jobbára apró gyerekek viszik ki a szemetet, akik hátulról fel sem érik, igy elől felhalmozódik benne a szemét, de senki nem képes hátratúrni. Kényelmesek az emberek. Egy reklamáló telefont könnyebben megeresztenek, minthogy úgy használnák, ahogy azt kell, - mondja a tapasztalatokat. Említem, hogy többen is panaszkodtak, kicsik a konténerek.- Találtunk már benne karácsonyfát szaloncukorral, autófelnit, rossz gumit, tévé dobozát félbehajtva... Persze, így nem fér el a sok szemét. A szállításhoz nem lesz kevés az egy kocsi? - kérdezem, de nyugtatnak, már vásároltak egy másik autót is, azt is felszereltetik hidraulikával. Februárban kap a város egy újabb kukáskocsit is. Szóval valami megindult, fejlődés ez, csak ebbe is bele kell tanulni - teszi még hozzá Rózsa Orbán, akinek éppen jelentik, hogy rossz az IFA szivattyúja, alig emel már. Telefon Barcsra, ígérik, a szervizkocsijuk kijön Bonyhádra. A gép még garanciális. Havonta 11 ezer kuka szemetet visznek a kocsik és újabban már a konténeres kocsik is csak szokásos látnivalót nyújtanak. SZABÓ SÁNDOR CZAKÓ SÁNDOR A kép akkor villant eléje, amikor a zöld hálószatyrot arca elé emelte. Csak pillantást vetett a hatszögletű szeletekbe gyúródott tejeszacskóra, tekintetét nyomban visszarántotta, lábát is megállásra parancsolta a látvány. A kép, amelyet - határozottan érezte - nem most lát először. Álmodott volna vajon? Vagy inkább - elhaladva reggelente itt az önkiszolgáló bolt sarka és a nedves felvonulási épület között - többször látta már, de soha nem ezzel az élességgel, ezzel a kiáltó jelképiséggel? Hetek, talán hónapok óta él együtt a képekkel, csak soha nem nézte meg igazán? „Meg kell festenem! Ezt kell megfestenem, de mielőbb! S én, ökör, éppen tegnap alapoztam le azt a remek vásznat annak a hülye sznobnak. Virágcsendélet.. Ha lehet, őszirózsákkal, s talán, ha egy mód lenne rá, legyen az asztalon, csak úgy odavetve, egy összehajtogatott újság, amint azt ő valamelyik francia impresszionista képen látta... Igen, az újság akár lehet francia is. Talán a Le Figaro... És ennek a bunkónak meg is csinálom azt a képet. Meg bizony, mert annyit ígért érte, mint kéthavi iskolai fizetésem..." Elindult. Két lépés után, egy csene- vész hársfahusáng mellett azonban megállt újra. A látványt erről a pontról nézve találta tökéletesnek: hatalmas szürke fal, a tízemeletes szalagház hegymagas betontömbje. Az ablakok sem csillognak a reggeli tompa fényben, hályogosan simulnak a közönyös szürkébe. Az egyhangú falon, e hatalmas morcos rajzlapon, csupán fönt a hatodik... nem, öt, hat... a hetedik emelet szintjén kapja oda követelőzőn a szemet egy fekete pötty. Egy pont, amely a kitárt ablak fehér függönye előtt izzik, mint a friss hóember széndarabból való szeme: fejkendős öregasszony könyököl az ablakpárkány bádogján. Ilyen messziről is látszik; mereven előre néz, túl a szemközti házak pléh sapkás szellőző kéményein, túl a lakótelep gyufásdo- bozain, túl a városon. „Aranymetszésben van éppen... Kész mű. Semmit nem kell változtatnom. Legjobb lenne lefényképezni. De fölösleges. Ezt a látványt én már soha nem felejtem el. Ez a kép már készen van, csak meg kell festenem. Nyomban az újságos, őszirózsás csendélet után... Hatalmas szürke lap, hatféle szürkével persze, beleolvadó halovány ablaksor, mindez oldalt kifut a védtelenbe, ezzel is jelezve az iszonyú méretet... És ott, igen, a hetediken ott világít, sugárzik, izzik, szinte robban a szürke felületen valami: a fekete pont! De nem pont lesz csupán. Aprólékosan megfestett, gonddal rajzolt öregasszony-arc: a nagymamáé. Ő lesz. Igen, ő, aki ugyanígy a távoli semmibe révedt huncut szemmel, amikor száraz kis kezével pár fillért csúsztatott a zsebembe, két szem kockacukrot a markomba, óvatosan, nehogy szigorú nagyapám észrevegye... Bizonyosan szép arcú ott fönn az a fekete pont is. Szépnek kell lennie. Holnap távcsövet hozok. Meglesem..." Másnap és harmadnap is elfeledte a távcsövet, szabad szemmel azonban percekig bámulta a képet, mint aki valóban megfestette már, s most a műterem sarkából nézi munkáját karbatett kézzel, szürke húzott szemhéjakkal. „Fehérben a fekete négyzet... Ezt már Malevicsék is tudták. Hetvenva- lahány évvel ezelőtt! Szuprematista lettem, mondja majd az a hülye, mert örül, hogy talált egy skatulyát, amelyikbe könnyedén belegyömöszölhet. S meg is szégyeníthet persze: most akarod ezt kitalálni, apuskám? Nem érdekel. Seniknek a véleménye nem érdekel. És nem töprengek semmiféle skatulyán. Ez a kép talált kincs. Kötelességem lehajolni érte. Ha megfestettem a gonosz Julcsa nénit - épp ilyen nyilvánvalóan libbent elém az a lerongyolódott, kócos téli varjú -, meg kell csinálnom jónagyanyám emlékművét is. Ma is szerencsém van: a fény most is fáradtan derít a ház mögül, itt elöl, az erkély nélküli oldalon minden egyhangú szürke. De hányféle árnyalat mégis! A lényeg azonban nem az, hanem a fekete pont, a semleges szürkéből plasztikusan kitüremkedő agresszív pötty. Tust kell majd használnom, esetleg valamennyi zománcot is, mint varjú- Julcsánál. A legfeketébb feketét kell megtalálnom, hogy a pont azonnal és könyörtelenül odarántsa a szemet. A pont, igen, amely tíz lépésről még valóban pont, ötről már forma, de majd csak méternyiről tűnhet elő az arc. Egy ember arca, amely csak úgy mellékesen a megöregedett asz- szonyé. Átsuhan rajta a valamikori boldogság és a reménytelen remény visszfénye... Meg kell néznem távcsővel mégis. Látnom kell, hogy ösz- szevethessem a valódit az igazival. Vagy mégsem? Eldöntőm még...” A távcsövet dugni akarta Mara elől, az asszony azonban észrevette:- Disznóra mégy, apukám? Vagy szarvasra?- Ne hülyéskedj... Útközben meg kell néznem valamit.- Ugyan mit?- Egy ablakot - makogta zavartan.- Nocsak! Öreg leső lettél, mint Gáli papa?- Ne dühíts már, a szentségit! - vágta be maga mögött az ajtót. Az asz- szony kinyitotta, utána kiáltott:- Két májkonzervet is hozz! Kirándulni megyünk a kölyökkel. És ne bámészkodj sokáig, rohannom kell... Rohant ő is. Keresztülvágott a hóbogyó és kecskerágó bokrok között, átgázolt a virágágyásokon, ahonnan pedig éppen ő szokta elkergetni a szomszéd házakból ideténfergő gyerekeket. Mielőbb a nyeszlett hársfacsemete mellett akart állni. Úgy tervezte, hogy előbb megnézi totalitásában megint, csak azután kotorja elő a távcsövet. Nem bámészkodik hosz- szan, nincs is erre szükség. Egyetlen pillantás, fél másodperc elég, hiszen a kép valóban elkészült már agya műtermében. Összeállt azon az első reggelen, amikor először fogta be szemével a hatalmas szürke falat, s bámult rá a fekete pontra. A felvonulási épület előtt teherautó állt, két férfi barna dobozokat cipelt róla az oldalajtó felé. A sofőr bent a fülkében cigarettázott, jobb kezével egy táskarádiót igazgatott, amely a motor ütemére rázkódott, de annak hangját legyőzve bömbölt. Kikerülte őket sietős léptekkel, közben előhalászta távcsövét a csíkos szatyorból. Megállt a vékonyka fa mellett, csak most néz föl. Az ónszürke égből ugyanúgy sejlik elő az óriási fal világosabb foltja, mint azelőtt. Fénytelen, hályogos szemmel bóbiskolnak az ablakok is, akárcsak tegnap, tegnapelőtt. Valami mégis szokatlan, valami ijesztően nincs a helyén, ezen a képen. Fönt a hetediken az ablak most is nyitva. Üres. Nem bogárlik ott a fekete pont. A fehér függöny egyik szárnya elhúzva, a másikat a huzat kirántotta az utcára. Annak sarka beakadhatott a párkánybádogjába, mert lengeni, integetni se tud. Csak remeg a gyönge szélben ijedten, mint kapituláló harcos kezében a megadás fehér zászlaja ráng. Annus József FEKETE PONT Egy szusszanásnyi idő beszélgetésre is jut Ma Kiss Miklós a „középső” ember
