Tolna Megyei Népújság, 1987. febuár (37. évfolyam, 27-50. szám)
1987-02-28 / 50. szám
1987. február 28. NÉPÚJSÁG 5 Emberségesen Sokszor hallani ezt a kifejezést: No majd most emberséget tanulsz! Többnyire fiataloknak szokás ezt mondani. Ez az „emberség" kifejezés sok mindent magába foglal, összetett jelentéssel bír. Emberségből naponta vizsgázunk, s ez olyan „tantárgy”, amelyből nem elég egyszer ötösre felelni. Mire is mondhatjuk azt, hogy emberséges? Emberséges dolog pédául figyelmeztetni azt a munkatársat, beosztottat, sőt, vezetőt is, aki valamely feladata megoldásában látnivalóan és nyilvánvalóan hamis úton jár. Mindenképpen jobb ezt tenni, mint várni arra, hogy vajon „mi sül ki belőle”, vagy már előre mulatni a bekövetkező kedvezőtlen eredményen. Még akkor is, ha az érintett - első felindulásában - tekintélye csorbításának vagy „macerálásnak” tekinti is a dolgot. Hibázni nem dicsőség ugyan, de mindenkivel előfordul, aki dolgozik, s bizony jól jöhet, ha időben figyelmeztetik arra, hogy rossz nyomon jár. Emberséges dolog az is, ha valakit figyelmeztetünk képességei korlátáira. Nyilvánvalóan nem kellemes senkinek, ha rádöbbentik, hogy azon a területen, ahol tehetséget érzett magában, nem sok a keresnivalója. Nem kellemes, sőt, fájdalmas dolog egy álomból réábredni a valóságra. Legtöbben csak később jövünk rá arra, hogy a még jókor elmondott figyelmeztető szavak mennyi hibalehetőségtől, kudarctól óvtak meg. Emberséges dolog segíteni másokon. Ám ez sem egyszerű, hiszen nem vagyunk egyformák. Vannak olyan típusú emberek, akik szinte kiprovokálják, vagy egyenesen elvárják másoktól a segítséget. Az ilyen notórius „szívességkérőktől” egy idő után mindenki igyekszik megszabadulni. Máso k vi szont a kkor se m ford u I - nak segítségkéréssel környezetükhöz, ha igazán szükségük lenne rá. Velük kell emberségesen bánni, a kimondatlan, inkább csak érezhető problémákat is meg kell tanulni észrevenni. Nem lehet később a felelősség alól kibújni a „hát miért nem szólt már előbb” sztereotípia hangoztatásával. Ezzel valójában még saját lelkiismeretünket sem tudjuk megnyugtatni. Emberséges dolog lehet néha a hallgatás is. Államigazgatási szervnél dolgozó ismerősöm panaszolta, hogy rengeteg olyan üggyel van dolguk, ahol volt házastársak az ellenérdekű ügyfelek. Elképesztő, hogy az emberek a valamikor forrón szeretett lényről milyen hangon, milyen stílusban beszélnek. A volt házasság legintimebb dolgait is elmondják első szóra egy vadidegennek. Emberségesebb lenne, ha hallgatnának erről inkább. Hiszen vannak olyan cselekedetek, vannak olyan dolgok, amikkel valaki legtitkosabb érzelmeit, gondolatait bízza másra, vannak olyan ismereteink másokra vonatkozóan, melyeket akkor sem szabad kiadnunk, ha az illetővel egyszer- csak rossz viszonyba kerülünk. Adott esetben viszont éppen az az emberséges, ha nem hallgatunk. Ha rosszul értelmezett tapintatból, vagy a presztízs védelmében nem emeljük fel a szavunkat az igazság, a helyes magatartás mellett, akkor is hibát követünk el, ha az ügy minket közvetlenül nem is érint. A költő ezt szebben fogalmazta meg: „vétkesek közt cinkos, aki néma” - mondja Babits. Néhány aspektusból megközelítettük az emberséges szó jelentéstartalmát, de vakmerőség lenne azt állítani, hogy minden főbb jelentését felsoroltuk. Két legfontosabb összetevőjéről, a tapintatról, toleranciáról, összességében véve az embertársaink iránti kíméletről bővebben nem is esett szó. Ám ezeknek a dolgoknak igazság szerint minden emberi magatartást jellemezni kellenének, általános viselkedési formává kellene vál- niok. Nem könnyű mindig emberségesen viselkedni, hiszen bőrünkből kibújni nem tudunk, rossz tulajdonságainkat nem mindig tudjuk levetkőzni. Mégis meg kell próbálni, ha másért nem, akkor azért, mert emberségre mindenkinek szüksége van. Nekünk ugyanúgy, mint másoknak. Igyekezzünk hát megadni egymásnak az igazi, tiszta emberséget. W. M. A nap süt, a szél metsző, hideg, s ahogy egy itteni atyafi mondja, a sárban megint megkötött a „szibériai cement” azaz a fagy. A cinegék szavából nemigen lehet kivenni az ígéretet: „nyitnikék?” vagy talán még „kiscipőt?”. Bátaszék határában, az 5603-as útról jól látszik az a puszta, aminek Lajvér nevet adtak. Sáros földút visz oda, ám a házak előtt már járda van.- ígérik az utat - mondja Zörényi Károly, a tanácstag. - Talán az idén meglesz.- Reméljük - bővíti a mondatot Szalai László, aki Szekszárdrói költözött ide, és szép nagy házat épített, ami, mit is mondjak, szememben meggondolatlanságnak tűnik. - Nézze a gyerekek, a feleségem, szóval a családi tanács úgy döntött, hogy itt telepedjünk le. Engemet sem kellett különösebben győzködni. Igaz orvos nincs, óvoda, iskola sincs, rendes ivóvíz sincs, sokan onnan hozzák a vizet, ahol dolgoznak. Ám mégis van valami vonzereje ennek a falunak. Mi mindig csak falut mondunk - tóditja mosolyogva beszédét. Olyan száznyolcvan körüli lélekszám. Főleg a kerámiában meg a téeszben találnak munkát az emberek. A sok nincs ellenére mégis miért maradunk itt? Mit is mondjak - morfondírozgat - Talán a hűség. Gyerekkoromban, amikor vonattal öreganyámhoz, Bátaszékre utaztunk, mindig ott nyomtam az orromat a kupé ablakánál. Nagy csodálattal néztem, hogy az a „hogy”, mi oly sok jó játéknak színhelye volt Decsnél, itt, ennél a „nevétsemtudom” falunál végetér. Most, hogy a hegy végénél élő emberekkel beszélgettem, olyan érzésem támadt, hogy talán nem is itt végződik, hanem itt kezdődik. CZAKÓ SÁNDOR Márton Gyula tehenekkel, lóval gazdálkodik Oszlopok Bachus-fej(?) vigyázza a tájat Hazafelé Vigyázz, a kutya... Szép kis fogadtatás. A régi házak között ott magasodik Szalaiék új háza. Ez talán a jövő képe is? Jövőbe tekintők? Mi itt nagyon jól érezzük magunkat Nyolc szövőszékben - Decsre - bedolgozó munkát végeznek a helybeli asszonyok
