Tolna Megyei Népújság, 1987. febuár (37. évfolyam, 27-50. szám)
1987-02-21 / 44. szám
10NÉPÜJSÁG 1987. február 21. Bódás János A KIDÖNTÖTT TEJ Ha kár ér, arra gondolok: rosszat tettem s valaki büntet... Látom magam, mint kisfiút, az istállót, a tehenünket, anyámat: fej, s a friss tejet ötliteres kannába tölti:- vidd a csarnokba, jól vigyázz, sötét van, el ne ess, ne döntsd ki! S én fütyörészve ballagok télen, nyáron, a csendes estben. Fütyülök én, akár öröm, akár félelem van szivemben, s még most is érzem: a teli kanna a bokámat veri. Füttyömről már mindenki ismer sötétben is. Az emberek mondják: - fütyül ám, viszi már a tejet a kis Bódás gyerek! Jó áriája van neki! S mikor az utat hó lepi, vagy sötét van és mély a sár, elránt a nehéz kanna és kidől a tej, megvan a kár! A fehér tócsát sírva nézem, tudom, kijár ezért a részem! S mire védelmem mondanám, már el is rak szegény anyám, és korhol: - Mert mindig fütyülsz, könnyelműsködsz. Nem ebből élsz! Uraknak való a bolondság. A dolgodat tedd, arra nézz! De nem használt a jótanács, (nem is koronáz rang, vagyon,) De szívemben kincs van, a dalt semmiért abba nem hagyom. Síkos a lét, meg-megcsúszom, kár ér s egy szellem-ujj megint: ejnye, ejnye, te élhetetlen, mit döntöttél ki már megint? Magyar szobrászsiker külföldön Nyrom, a Magyarországról elszármazott Piszer Mária szobrászművész először mutatkozik be önálló kiállítással a Műcsarnok Dorottya utcai helyiségében. Fiatal kora ellenére teljesen önálló, korszerű, erőteljes, monumentális formanyelve már jelentős sikereket aratott külföldön, ahol a hetvenes évek óta minden nagyobb csoportos kiállításon részt vett műveivel Ausztria több városában és Olaszországban. Bécsben, ahol jelenleg él, már csaknem két évtizede több önálló tárlata volt. Művei megtalálhatók a nagy osztrák állami és nyilvános gyűjteményekben, valamint több magángyűjteményben. Életútja a korán megnyilvánult tehetség ellenére küzdelmes volt. 1944-ben született Budapesten. Édesanyja, Szabó Éva, a neves textiltervező korán igényességre szoktatta az egyéni látású, művészi hajlandósággal megáldott leányt. Eleinte keramikusnak indult, de csakhamar felfedezte monumentalitás iránti igényét, és Bécsbe, a Képzőművészeti Akadémia szobrászati osztályára iratkozott be, ahol a világhívű Fritz Wotruba vette fel növendékei közé. A hatvanas évek végén fejezte be tanulmányait, amikor Európa-szerte a konstruktivizmus járta diadalútját. Wotruba is ebben a szellemben oktatta tanítványait, éppen ekkor a tökéletesen megkonstruált geometrikus térformák megjelenítésével. A kocka, a különféle hengerekből komponált alakzatok, monumentális hasábok uralták ekkor térszemléletét. Tanítványai egész Európában ezeket a tiszta téri elemekből felépített logikai konstrukciókat terjesztették el. Nyrom mesterétől ezt a világot kapta, amelyet brilliáns kézműves erényeivel a forma tökélyéig fejlesztett. Az anyagok természetével ismerkedve felfedezte a fa, a kő, a bronz, a króm, acél, a vas tulajdonságait. Plasztikus gondolatai akkor váltak teljesen egyéniekké, amikor merészen kombinálni kezdte egymással a különféle anyagokat, a zárt geometriai alapformákat megtörve, például a tökéletesen csiszolt hasábot kettétörte és a törésfelületen meghagyta az anyag eredeti halmazállapotát és kristályszerkezetét, színét. Remek kisplasztikák jöttek így létre, melyek európai hírét megalapozták. Az anyagok közötti feszültségek feltárása például a bronz és az ólom egymástól sarkalatosán eltérő tulajdonságainak kiaknázásával frappáns művészi hatásokat hozott létre. A nyolcvanas években ezen az úton halad tovább az egyre összetettebb kompozíciók felé. A tisztán geometrikus alakzatokat az amorf alakzatok váltják fel, melyek a fémek kristályos szerkezetének megfelelően másképpen viselkednek csiszoltam vagy meghasítva, vagy bronzlemez formájában talapzatként összegyűrve az alapforma alatt. Tudatosan használja fel a látszólag véletlennek tűnő hatásokat, miáltal munkái egyre több érzelmi asszociációt váltanak ki a nézőkből, holt tájakat, a tenger hullámait, leszálló nagy madarakat, vagy leplükbe burkolt, magába roskadt alakokat sejtetnek. Monumentális érzéke predesztinálja arra, hogy művei modern városaink köztereit díszítsék. BRESTYÁNSZKY ILONA Nyrom munkái a kiállításról Csányi László: Tolnából Baranyába V. Történelmi emlékhely „Történelem”, - mondjuk tárgyilagosan, miközben a táj szelíden ring a nyájas nyárban, mert nem emlékezik önmaga irgalmatlan fényeire. Csak a lét örömét tudja, a gálickék szőlőtőkék elégedettségét, a hajladozó fák szépségét. Ha visz- szanézünk Paks felé, már az ezredforduló körvonalai bontakoznak ki, az atomerőművel együtt fejlődő város képzeletbeli látványaként. De van, ami nem változott, s meg is próbáljuk azonosítani a helyszín tárgyi emlékeit. Itt van például a 116-os kilométerkő, közelében az autóbusz-megálló, amott pedig, kicsit távolabb, ugyan az a dűlőút vezet Biritó-pusztára. „Ugyanaz” - s a történelmi szembesítés során ennek jelentőségét nem lehet lebecsülni, mert a távolabbi táj változhat, házak emelkedhetnek ki a hegyoldalból, atomerőmű is állhat a közelben, de van, ami változatlanul állja az időt, mert csak az a dolga, hogy megőrizzen egy állapotot, a történelem érzékelhető részét. Vegyük csak jobban szemügyre. Tehát itt van az autóbusz-megálló, bár a váró- helyiségnek szánt hajdani vasketrecet lebontották, de az újat ugyanazon a helyen építették fel, a 116-os kilométerkő közelében, tetszetősen és tartósan, hogy többé ne szerepelhessen alkalmi díszletként. A Rajk-perben, aminek anyagát annak idején könyvben is kiadták, ez a helyszín szerepel, s a tanúk, akik maguk is vádlottak voltak, a tárgyaláson bemutatott fényképeken pontosan felismerték a 116-os kilométerkövet, az innen Biritő-pusztára vezető bekötőutat, s azt is elmondták, hol volt az a bizonyos csőszkunyhó, ahol Rankovics, akkori jugoszláv belügyminiszter a budapesti nagykövet kíséretében Rajk Lászlóval találkozott. Ma már tudjuk, sötét koncepciós perről volt szó, Rajk soha nem járt Paks határában, a jugoszláv belügyminiszterről nem is beszélve. De a kiagyalt vádakhoz helyszínt is kellett találni, s erre Paks látszott a legalkalmasabbnak. Vannak történelmi emlékhelyek, amelyeket a kegyelet tart számon, mint az ország több helyén található Rákóczi-fát, pedig a nagy fejedelemnek ideje sem lett volna arra, hogy ennyi tölgyfa alatt megpihenjen. Máskor a valóság hitelesíti néhány négyzetméternyi terület megszentelt voltát, mint Szekszárd határában az a kiszáradt fa, mely alatt Rákóczi vitézélő tábornokát, Béri Balogh Ádámot fogták el a labancok. Lehet hogy ez csak legenda, az viszont történelmi tény, -Töttős Gábor szekszárdi történész nyomozta ki - hogy 1911 július 4-én, Pécsről utaztában, itt szenvedett autóbalesetet Károlyi Mihály, akinek az újságok már halálhírét költötték. Ez szerencsére vaklárma volt; az őszirózsás forradalom leendő vezetőjének életét a szekszárdi kórházban megmentették. A Paks melletti Biritó-puszta azonban mindenképp hamis helyszín, az a bizonyos csőszkunyhó is csak a csalárd periratokban szerepel, a valóságban való- szinűleg soha nem volt. De azért érdemes néhány percre megállni a 6-os úton a 116-os kilométerkőnél. Innen indul az a bekötőút, ami Rajk Lászlónak és társainak koncepciós peréhez, majd kivégzéséhez vezetett. A történelemnek rejtekútjai is vannak: unduljunk tovább. A tolnai hajós elbeszélése A táj szelíden ring a nyári fényben, a távolban már feltűnnek a szekszárdi hegyek, de ha tovább megyünk a 6-os úton, számolnunk kell azzal, hogy az idő majd folyton rászed bennünket, mert egymást váltja a jelen és régmúlt: jobb is, ha inkább történelmi támpontokat keresünk. Tolna jó kiindulópont, az utat a történelem jelölte ki egész Mohácsig, s még tovább, a török világ végváraihoz, majd még mélyebbre a múltba, hogy felmérjük azt, ami elpusztult és ami megmaradt. Be is térünk Tolnára, de mielőtt tovább indulnánk, meghallgatjuk vendéglátónk, Schuszter Ferenc nyugdíjas hajós elbeszélését. A történelem tanúja, a Monarchia végnapjaiban szállt hajóra, évtizedekig járta a Dunát, s hajósélete a második világháború utolsó napjaiban ért véget. A község egyébként mindig hajósairól volt nevezetes. A két háború között több mint ötszáz dunai hajós élt itt, s ha feleségeiket is hozzá számítjuk, akik rendszeresen elkísérték férjüket, falunyi nép. Utánuk a kőművesek következtek, de számuk meg sem közelítette a hajósokét. Egy-egy hajós dinasztia története a messze múltba nyúlik vissza, a fiatal hajósok általában hajóscsaládba nősültek, mintha valami íratlan céhszabály diktálta volna így. Minden, amire az öreg hajósok visszaemlékeznek, a vízen zajlott le. Regensburgtól Brailáig, esetleg tovább, Szulináig, vagy a Fekete tengerben veszteglő óceánjáróig. Schuszter Ferenc hajdani kormányos kétszer is kimerészkedett a nyílt tengerre, mert a görög hajó, amire a gabonát át kellett rakniok, az alacsony vízállás miatt nem tudott felmenni Brailáig. Schuszter Ferenc élete a dunai hajózás történetének foglalata. 1918 márciusában állt a bajor Lloyd társaság szolgálatába, s akkor még maga sem tudta, hogy ezzel a történelembe is belépett. Hajósélete azonban vonatozással kezdődött, mert Regens- burgig kellett utaznia, hogy felszállhasson a hajóra, amivel benzont szállítottak a Du- na-deltába. Helyneveket mond, Oltenica, Baziás, Brail Galac, de itt véget is ért az út, mert a románok elfogták őket, s fogolyként Szászsebesre került, majd sok viszontagság után elengedték, s társaival együtt elvonatozhatott Pestre. A tizenhat éves matróz 1918 karácsonyára érkezett haza Tolnára. Anyja már nem élt, apja, aki monitoron szolgált, fogságba került. Otthon öreganyja várta, de nem sokkal később már a Vörös Őrség tagja volt, majd amikor a fehérek kerekedtek felül, hajóstársai Bórévbe hívták, ahova a terror elől menekültek.- Végül mégis haza merészkedtem, - folytatja Schuszter Feri bátyánk - s mondják, keresik a régi hajósokat, menjek Pestre, a Lloyd központjába. Hát megyek is, s ott egy Macsek nevű kapitány elé kerültem. Nem volt igazolványom, nem is lehetett, mint egykori vörös őrnek, de ez a Macsek felismert, pontosabban nem is engem, hanem bennem az apám fiát, mert hogy korábban együtt szolgáltak. Ez elég is volt, mert az biztos, hogy a tolnai hajósok mindig összetartottak. Több mint két évtizeden át csörgedezett békében az öreg Dunán Schuszter Ferenc, aki 1944-ben ismét belekerült a világtörténelem szélfúvásába. De legjobb, ha átadom neki a szót.- Regensburgban munícióval rakták meg az uszályt, amelynek kormányosa voltam. A Dunát már elaknásították, de mi azért csak mentünk, elértük Bécset, Gö- nyüt, Százhalombattát, Belgrád előtt azonban, május 5-én pontosan tíz órakor, a vontató aknára futott. Nekem az uszályon nem volt más választásom, csak az, hogy rávezessem a süllyedő hajóra, így meg is tudtam menteni annak tizenhét emberét. A hajó kilenc perc alatt elsüllyedt, s az uszály eleje is megsérült, de a raktár épségben maradt. Legott gyorsnaszád jött Belgrád- ból, rajta egy német őrnagy, aki azonnal agyon akart lőni, mert hogy szabotáltam. Tudjuk, voltak, akiket agyon is lőttek német tisztek, magyar tábori csendőrök, nyilas pribékek: az áldozatok névsora hosszú és jóvátehetetlen. Schuszter Ferenc megmenekült, s egyelőre hajózik százvagonos uszályán az elaknásított Dunán. A háború utolsó hónapjai, hetei ezek, s szabadulva Belgrád alól valahol fent járnak Gönyü körül, amikor egy vezérőrnagyot kell befogadnia, aki Regensburgig akar menni, rengeteg málhával, csicskásával és a divatos színésznővel, Fedák Sárival, aki ugyancsak menekül. A vezérőrnagy dühöng, mert nem kap külön lakosztályt, de ilyen nincs a dunai uszályon, s Passau előtt meg is áll a menet: vége a háborúnak, mindenki induljon, amerre akar. A háborgó vezérőrnagy további sorsáról mit sem tudunk, Fedák Sárit nem sokkal később a népbiróság elítélte, mint háborús bűnöst, Schuszter Ferenc pedig úgy gondolta, elege volt az életveszéllyel is járó hajózásból, de azért nem lett hűtlen a Dunához, elszegődött a kavicskotró vállalathoz, ahol tizenhét évig szolgált. A hajósoknak irigylésre méltó volt a sorsa. Jó fizetés, biztos megélhetés, nyugodt élet. Talán nagyon is nyugodt, mert amikor elindult a hajó a megrakott uszályokkal, a kormányos csak üldögélt kis kabinjában, kémlelte a folyót, melynek minden rezdülését ismerte, míg felesége, akit magával vihetett, végezte mindennapi teendőit a méltóságteljesen úszó otthonban. Mindenkitől azt hallom, a hajósok nyugodt, tiszta lelkiismeretű emberek voltak, az izgágákat, kötekedőket nem tűrte meg a víz. Korán kialakultak a hajós dinasztiák, s mindenki számon tartotta a másikat: láttuk, Macsek kapitány rögtön tudta, hogy Schuszter Ferenc matróznak apja is hajós volt, s ennél több igazolás nem is kellett. Ez a mesterség is elmerült a múltban? Azt mondja Schuszter Ferenc, minden bizonnyal. A Dunán megcsappant a forgalom, a tolóhajókon pedig más a rend, az uszályokra nem kell kormányos. Akár azt is mondhatnánk, hűtlenek lettünk a Dunához, egyelőre mindenképp. Ezen a vidéken megszűnt a személyforgalom, pedig én is szívesen utaztam annak idején Fadd- Dombori kikötőjéből Paksig, de akár Pestig is. Hálókabint is lehetett váltani, mert hegymenetben hosszú az út: két óra tájban indultunk Fadd-Domboriból, s reggelre értünk Pestre. Ez volt a hajdani kofahajó, már Pakson hangos asszonyságok nyomultak a fedélzetre, s számuk az út során egyre szaporodott. Hatalmas kosarakban gyümölcs, zöldség, tojás, baromfi, mert minden elfért a tágas fedélzeten, s nyilván megérte az éjszakai utazás, mert másnap délben üres kosarakkal igyekeztek a hajóra, mely lefelé sokkal gyorsabban haladt, az esti harangszó idejére ismét Fadd- Domboriban voltunk. Ehhez azt is tudni kell, hogy Tolnának már régóta nem volt kikötője, a Holt-Duna- ága maradt meg a hajdani nagy vízből, de a hajósok még ekkor is innen kerültek ki.- Ma már nincs így, - mondja Schuszter Ferenc. - Csak nyugdíjasok vannak, azoknak is száma egyre fogy. Pedig a hajósok hosszú életűek, de ma már 70-80 nyugdíjas lehet, s ha mi is elmegyünk, csak emléke marad annak, hogy valaha mennyi hajóst adott Tolna. Az emlékek azonban élnek, s a beszélgetés során derül ki, hogy fotós barátom is hajós ivadék, Schuszter Ferenc pedig örömmel kiált fel:- Gottvald? De hisz jól ismertem az öregapját, szolgáltam is alatta! - s kikötőket emleget ismét, Regensburgtól Galacig, ahol megfordultak, de lám, ennek is vége, így múlik el minden. A hajdani hajósok unokái más foglalkozást keresnek maguknak, lakatosok, villanyszerelők a helyi ipari szövetkezetben, már halász is ritkán kerül ki közülük. Azoknak is más vizeket kellett keresniük, mert a tolnai holt-ág algás, piszkos, kevés benne a hal. Az egykori hajósok, már aki megmaradt közülük, emlékeznek, s mesélnek a múltról, miként a 84 esztendős Schuszter Ferenc is, akivel hajnalig el tudnánk beszélgetni. De az idő sürget, Szekszárd ide alig több tíz kilométernél. Babits városa, akinek szülőházából múzeum lett, de Illyés, Vörösmarty városa is. De egyelőre mélyebb rétegét keressük a múltnak. (Folytatjuk)
