Tolna Megyei Népújság, 1987. febuár (37. évfolyam, 27-50. szám)

1987-02-21 / 44. szám

1987. február 21. rtEPÜJSÄG 11 gyszer csak csönd lett a kór­teremben. Mindenki elfe­küdt az ágyán, és hallgat. A nagyon sovány asszony még nem jött vissza a vizs­gálatról, ebédje érintetlenül áll a szekrényén. Passzírozott karalábé­főzelék, a tetején egy darabka egybesült sertéshús, szálirányban szeletelve, el tu­dom képzelni, bár innen csak a vastag fajansztál látszik. A nagy ablak mögött meg csak egy egynemű szürke ég, vala­hol a felhők mögött ott kínlódik a nap, de ma aligha süt ki. Egy kis csend - az em­ber lecsukhatja a szemét. De ekkor horkolni kezd a sírós öreg­asszony. Aki nem akar hazamenni. A vi­ziteken nem fogy ki a panaszból: bénul a keze, az ujjait már hajlítani se tudja, a fe­jében mintha megpattant volna valami, és tartalma a fülébe ömlött volna. Beön­tést követel, nem kapta meg a ráadás zsömlét a reggelihez. Éjjel meg sír, vagy csak siránkozik, a sötétben nem látni, könnyezik-e, vagy sem. Egyik éjszaka az övé mellé még egy síró hang csatlako­zott, nem tudom, kié. Ma hajnalban vi­szont valaki ráförmedt: most már elég legyen, s attól fogva az öregasszony ágya felől csak halk szipákolás hallatszott. Most meg horkol. A többi ágyról mocorgás, sóhajok in­dulnak el.- Nappal kialussza magát, éjjel meg nem hagyta az embert pihenni - mondja végül egy falusi asszony, akinek az ágya mellett ott áll a mankó.- Föl kéne ébreszteni - mondja zordul a százhúsz kilós fiatalasszony. A tanácsi nő, aki egész édességtárat tart az éjjeliszekrényében, már húzza is a fiókot, és zörgeti a selyempapírt.- Föl kéne, bizony - helyesel. De nem csinálnak semmit, csak hall­gatják a horkolást. Flallgatjuk. Erősza­kos, rekedt hang, kíméletlenség, sőt, va­lami szégyentelen bugyog benne, bu- gyog, fortyog; besűrűsödött mérges anyag egy üstben. Pedig az öregasz- szony kicsi, soványka teste akár egy nyolcéves gyermeké. De éppen érkezik a nagyon sovány asszony. Rettenetes zöld pongyolájá­ban beimbolyog, mint egy nem is embe­ri jelenség. Mint egy borsóhüvely.- Na, mi volt? Ott az ebédje, már biz­tos kihűlt.- Még mindig nem tudom, megcsi­nálják-e azt a májvizsgálatot, vagy nem csinálják meg. Kicsípnek belőle egy da­rabot. Mi az ebéd? Zörög a fajansztál teteje. És indulnak a hullámok - a szélcsendnek immár vé­ge.- Kicsípnek egy darabot a májából? Hogyhogy? - kérdezi a tanácsi nő, felül, és térdére teríti a szalvétát.- Csinálták már nekem ezt is. Nincs olyan, amit nekem ne csináltak volna. Három éve idejárok. A gyerek, a kiseb­bik, most ment gimnáziumba, a szoba­festők meg már le voltak beszélve, hát gondolhatják...- Én is harmadszor vagyok itt - közli a százhúsz kilós fiatalasszony. - A hús ke­mény, nincs rendesen megsütve, ugye?- Elég rágós. Próbálkoznak ezzel, az­zal, de néha olyan, mintha nem tudnák, mit csinálnak.- Bízza csak rájuk, azért orvosok, hogy tudják - mondja a tanácsi nő meg­győződés nélkül. Egy piskótatekercset majszol, letekerte, mint egy vastag sár­ga rugót, és a belső végét kezdte el csip­kedni. A horkolás elhalkult, mintha jelentő­ségét veszítve önként háttérbe húzódott volna, s a kórtermet a jól ismert zajegy­veleg tölti be: kanálcsörgés, léptek, ta- karópaskolás, papírzizegés, a vaságyak eresztékeinek reccsenései, no és a be­szélgetés moraja, amely állandóságával olyan, mint mondjuk egy tenger, hullám- csapódásaira olykor felkapjuk a fejün­ket, máskor viszont elfeledkezünk jelen­létéről.- Negyven disznót adtunk le tavaly is, kettőt mindig magunknak ölünk, így egész évre megvan a csomagolni való...- A kisebbik lányomnak meg egészen világosszőke, mindenki csak csodálko­zik, honnan örökölhette, de nekem a nagyanyám...- Karajból pörköltet? Nahát én ezt meg nem tenném...- Tavaly kipusztult egy almafánk, na­gyon jó fajta alma volt pedig, az a nagy téli alma...- Az uram meg mindig azt mondja: nem baj, fiam, csak te eriggyél a kórház­ba, ászt gyógyulj meg. Tud főzni, még ez a szerencse. Dehát azért...- Szép dupla petúniáim vannak, tavaly a sógornőmnek is adtam magot, az idén a ház elé is ültetek, van ott egy kis keskeny rész...- Nem beszélve arról, hogy a mosás! Jó, hogy van mosógép, de mikor haza­megyek, győzzem rendbetenni a ruhá­kat...- Hogy hívják azt a kis barna doktor­nőt? Nem, nem az Éva doktornőt, azt is­merem, azt a másikat... Fekszünk ebben a kis tengeröbölben, s a hullámok személyesen verdesik a partot. Odaütődnek, aztán visszahúzód­nak, elenyésznek.- Ez nem is olyan rossz, ez a kelká­poszta.- Az nem kelkáposzta, az karalábé.- És a fejemben ezek a szurkálások, mintha éles késeket forgatnának ben­ne... Hallama Erzsébet: A baleset- Csak az a baj, hogy mindent lepasz- szíroznak.- Aki egyszer idekerül, soha többé nem lesz egészséges.- Maga még fiatal, ne mondjon ilye­neket! Az ura is milyen rendes, csak fi­gyeltem, még süteményt is hozott.- Az uram nővére sütötte, csak az a hi­bája, hogy túl sok citromhéjat tesz bele.- Én az almáspitébe nem is teszek.- Azóta nem tudok rendbejönni, mió­ta a fiammal az a baleset történt! A nagyon sovány asszony kibújik a borsóhüvelyből, és az ágy végébe teszi. Az embernek az az érzése, egy üres hálóing csúszik be a felhajtott takaró alá. A hálóing szalagfűzéses fodra fölött azonban ott egy vékony, inas nyak, afö­lött pedig egy emberi arc. Az arc elhe­lyezkedik a párna közepén, és elfordul balra.- Miért, hát milyen balesete volta ma­ga fiának? Az asszony, akinek az ágya mellett ott áll egy pár mankó, kicsit följebb hú- zódzkodik, és rákönyököl a párnára.- Nyolc éves volt, én meg éppen gye­rekágyas, akkor született a lányom, de hazakéretőztem... A százhúsz kilós fiatalasszony, aki a szoba jól értesült embere, mindjárt köz­be is szól:- Éppen akartam mondani, hogy ma­gának kislánya van, nem fia!- Estefelé leültem egy kicsit, akkor tettem be a kalácsot a sütőbe - folytatja a könyöklő asszony, és hol balra pillant, hol jobbra. - Gondoltam, sütök egy kis kalácsot. Az apósom éppen trágyát hor­dott. Jött a zetor, ott ment el a kapunk előtt, a zetoros be is köszönt az apó­somnak, mert ő elöl az udvarban éppen trágyát hordott. A gyerek szólt, hogy el­megy a biciklivel az apja elé. Jó, mon­dom, csak vigyázz, és el ne csatangolj. Aztán már csak úgy láttam, véresen, az apja karjában, mert az uram hozta be az ölében. Aztán jöttek a mentők, de a gye­reket már el se vitték, hanem engem vit­tek el, nem is igen tudom, mi történt ve­tem, mert csak utólag mondták, hogy va­lami ideg volt. És higgyék el, azóta van énnekem ez a sok bajom. A csöpögő vízcsap apró felkiáltóje­lekkel szabdalja fel a hirtelen támadt csöndet. Az öregasszony horkolása most nem hallatszik. Az ágyak rugói nem moccannak. Csak a csap dolgozik, mint egy magárahagyott gép, szórja semmibe hulló lövedékeit. A százhúsz kilós asszony nagysokára megszólal.- Hát meghalt?- Ő volt nekem az egyetlen örömem - folytatja az asszony a középső ágyról, - és mióta meghalt, azóta ez a tengersok baj... Mindig csak a munka, meg a mun­ka volt. És semmi jó. Három házat építet­tünk föl. Az anyósoméknak, a sógoro- méknak is. Az uram jó ember. Dehát csak mindig a munka volt... A Teri nővér jön be, nagy sebbel- lobbal, ahogy szokott.- Vargáné, húzza le a bugyogót, ho­zom a szurit! Vargáné, a nagyon sovány asszony engedelmesen kitakarózik.- Dehát hogyan történt? - kérdezi a kövér fiatalasszony.- A jó kis finom szurit - lelkendezik Teri nővér.- Úgy, hogy jött a busz - mondja az asszony átkandikálva a Teri nővér hajla­dozó dereka fölött. - Jött a busz a szomszéd faluból. Azzal jött az uram is haza. A gyerek meg a busz mögé hajtott. Teri nővér a kövér fiatalasszonynak is hozott szurit, s miközben beadja, ma is elsüti a már ismert viccét.- Ha tehetném, összegyúrnám magu­kat és kettévágnám, mind a ketten jól járnának. A kövér fiatalasszony fölnevet, s en­gedelmesen vele nevet a nagyon so­vány asszony is. Teri nővér elégedetten mosolyog, és a tálcájára szórja a tűket.- A nagy busz port csinált, mert akkor még nem volt kövesút a faluban. A zetor a portól nem látta, hogy ott a gyerek.-Háta zetor ütötte el? - csodálkozik a kövér fiatalasszony.- Az hát. Azt mondják, a zetoros sírt is. Az a felnőtt ember. Nem akarta elhinni... Teri nővér a fejét csóválja.- Rémes, mik történnek. Most hallot­tam egy esetet: egy babakocsit ütött el egy autó. A szoba felszisszen.- Még elgondolni is... - motyogja a ta­nácsi nő.- Ez a zetoros ügy mikor volt? - kérdi Teri nővér, már az ajtóból.- Kilenc éve - sóhajt az asszony, és megtörli a szemét.- Ja, olyan régen?- mondja Teri nő­vér. Tálcáján finoman csörömpölnek az ampullák és a tűk. - Az más.- Az ő fia volt - szól valaki utána bá­tortalanul, de az ajtó már becsukódott. A nagyon sovány asszony szólal meg először.- Nem tudom, most valahogy rosszul adta be. Fáj a helye.- Biztos eltalált valami ideget - véli a kövér fiatalasszony. - Nekem nem fáj. A sírós öregasszony nagyot horkant, mint mikor valaki felriadni készül álmá­ból, s a fejek most mind arrafelé fordul­nak. A Központi Sajtószolgálat 1986. évi pályázatának III. díjas alkotása tárca-kategóriában A Jelenkor februári száma Szépen magyarul - szépen emberül Derék egy ember A határozatlan névelő használatát sok­szor kifogásolják. A most felsorolt pél­dákban használata nyelvhelyességi szempontból kifogástalan. A költői nyelv­ben és a köznyelvben sok példáttalálunk rá, ha jelentése egy bizonyos; tehát a hallgató még nem ismeri azt a fogalmat, amelyről szó van. „Árva gólya áll magá­ban / Egy teleknek a lábjában” (Arany). „Amott kerekedik / Egy fekete felhő, / Ab­ban tollászkodik / Egy fekete holló” (vi­rágének). Köznyelvi példák: Jött egy ügy­fél. Csoportvezető lett egy vállalatnál. Egy bizonyos telekről, egy bizonyos fekete felhőről, egy bizonyos fekete hollóról, egy bizonyos ügyfélről, egy bizonyos vál­lalatról van szó. Köznévként használt tulajdonnevek előtt egy egész típust nevez meg. „Egy Petőfi válhatott volna belőle” ( vagyis olyan költő, mint Petőfi). „Egy Ady csak a társadalmi átalakulás ügyét szolgálhatja” (vagyis egy Ady szellemű költő). Az ilyen példákban: egy víz az inge, egy sár az utca, egy virág az udvar, a na­gyon hangsúlyozott határozatlan névelő jelentése: csupa, merő. Tehát csupa víz az inge, merő sár az utca, csupa virág az udvar. Ismétlődést is kifejezhet. Például: „minden szava egy hazugság" (vagyis egy-egy hazugság). Használhatjuk megvető értelmű, lebe­csülést kifejező szavak előtt is. „Egy szél­hámossal nem állok szóba.” „Szégyen és gyalázat: zúg, morog mindenki. / Egy paraszt fiúval mégsem áll ki senki” (Arany Toldijából). Magyaros a használata, ha nyomaté­kos felkiáltásokban az egy a jelző és a jelzett szó közé kerül. Nagyon kifejező szerkezet, de csínyján kell bánni vele, mert használata nem általános. A költői nyelvből: „Engem uccse’, gyönyörű egy állat” (Arany). Köznyelvi példa: „Remek egy könyvet olvastam”. KISS ISTVÁ' N A Pécsett szerkesztett irodalmi és mű­vészeti folyóirat februári számában Ka­lász Márton, Makay Ida, Szervác József és Takács Zsuzsa versei olvashatók. Vé­gei László Bevezetés az elbeszélésbe cí­mű esszésorozatának és Sőtér István re­gényének újabb részletei mellett Tolnai Ottó elbeszélését és Sándor Iván esszé­jét közli a lap. A tanulmányrovatban Balassy Péter írására hívjuk fel a figyelmet, amelyben Kalász Márton Téli bárány című, bara­nyai témájú regényét elemzi. Ugyanitt Rónay László a harmincas évek lírájáról közöl tanulmányt, Futaky Hajnal Színész­portrék pécsi háttérrel című sorozatában Turay Idával beszélget. P. Müller Péter a Pécsi Nemzeti Színház újabb bemutatóit értékeli. A kritikai rovatban kiemeljük Ne­mes István írását Rába György Csönd herceg és a nikkelszamovár című tanul­mánykötetéről.' Bodnár Éva: Az újra felfedezett Tornyai Ablaknál (Rózsi az asztalnál) 1933-34 A jól kiválasztott cím feltételezi Tornyai János festőművész, az alföldi realisták néven számontartott művészeti irányzat szellemi közösség vezető egyéniségé­nek időszakos elfelejtettségét. Ez a kö­vetkeztetés jórészt indokolt, hiszen a kia­dók egyáltalán nem kényeztették el Tor­nyait és társait. Az alföldi realisták kiadói mellőzöttségét jól mutaja, hogy Tornyai­ról 30 évvel ezelőtt jelent meg monográ­fia, ugyancsak Bodnár Éva tollából. Nem jártak azonban sokkal jobban Koszta Jó­zsef, Endre Béla és Rudnay Gyula sem. (Az egyetlen kivétel e tekintetben Nagy István). A Gondolat Kiadó frissen reagált az emlékezetes festménylelet által keltett érdeklődésre, és vállalkozott a kutatás új eredményeit hasznosító monográfia kiadására. A kutatás egyik új forrása két­ségtelenül a 717 művet magában foglaló, rendkívüli mennyiségű festménylelet, melynek nagy része Tornyai utolsó, szí­nes, bajai-szentendrei korszakához kö­tődik. Ez már mennyisége miatt is, de ezen túl az alkotói pálya gazdagítása miatt is némi módosítást eredményez a Tornyai életműben, és ezt a szerző jól érzékeli. A kutatás rendkívüli jelentőségű új forrása az a napló, melyet Tornyai több mint négy évtizeden át vezetett, és amely szintén részét képezte a Makarenko ut­cai műterem padlója alól előkerült lelet­nek. Ezt a közvetlen forrást kitünően használja fel Bodnár Éva több vonatko­zásban is. Mód nyílt az életrajz bizonyos, kevéssé ismert részletének pontosításá­ra, gazdagabb lett Tornyai ars-picturája, és a művek keletkezésének dátuma, kro­nológiája is végleges meghatározást nyerhetett a napló által. Tornyainál az élet és a mű szerves, tel­jes és széttéphetetlen egységet alkot. Munkássága etikai alapjait, művészi ma­gatartását egész életre szólóan megha­tározta az az agrárproletár kisparaszti családi környezet, melyben gyermek- és ifjúkorát töltötte. Életművének döntő Ajtóban álló nő (1933-34) Éber Sándor festménye Tornyairól (1928) része szervesen kötődik az alföldi, köze­lebbről a vásárhelyi tájhoz, és a benne élő emberhez. Róluk szólt drámai erővel, szenvedéllyel, olykor indulatosan, széles ecsetkezelésű, sötét-világos kontrasztra épített festményeiben. A Munkácsy-ha- gyományokból indult, de eltért attól ép­pen a kifejezés expresszivitása irányá­ban. A művészeti magatartásnak és eti­kának ezt a „vörös fonalát” jól követi nyo­mon és bontja ki az új monográfia, mely tudományos megalapozottsága mellett világos szerkezetű és olvasmányos is egyben. A festmény és grafika reprodukciók jó kvalitásérzékkel válogatottak, felölelik Tornyai fő műveit, és áttekintést adnakaz életmű egészéről is. A Tornyai életét do­kumentáló fotók megfelelő számban sze­repelnek. A róla készült lendületes meg­oldású Éber-portré mellé még Gyenes Tamás a Tornyai Múzeummal szemben álló erőteljes bronz portréja is elfért vol­na. A kötet külleme Németh Zsuzsa, a ty- pográfiai szerkesztés Haimann Ágnes munkáját dicséri. A színes reprodukciók, egy-két kivételtől eltekintve, méltók a kö­tethez és a Kossuth Nyomda magas technikai színvonalát és a kötettel kap­csolatosan végzett munkája gondossá­gát bizonyítják. (Gondolat Könyvkiadó, 1986.) Dömötör János Tájkép fákkal (1928)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents