Tolna Megyei Népújság, 1987. febuár (37. évfolyam, 27-50. szám)
1987-02-21 / 44. szám
I tolna'\ _ 4 Képújság ✓ Dunaföldvár Gyógyhatású téli fürdés Naponta száz gyerek ismerkedik a vízzel Jó híre van a dunaföldvári „téli" fürdőnek. Naponta bekopogtatnak a törzsvendégek, és jönnek az újak is, mint éppen mi. Soha nem voltam még itt, pedig illett volna csúzos derekamat, zsibbadó, reumás végtagjaimat itt gyógyítani. Bár ez a fürdővíz nem gyógyvíz. Takács János vezető mindjárt meg is nyugtat: bár nem ismerték még el hivatalosan, mégis vendégeik egészségesebben fejezték be itt saját maguk szabta recept szerinti kúrájukat. Pesei Lajos, dunaföldvári nyugdíjas feleségével van éppen itt.- Minden héten, legalább kétszer. Szóval nem véletlenül vagyunk itt. Jó a deréknak, a feleségemnek is, meg eltelik a délelőtt, a hangulat kitűnő, a kiszolgálás pompás, a víz pedig isteni. Hallgassuk meg Greska Károly duna- vecsei lakost. Ö megpróbált más vizet is, egy baleset folytán szüksége van a csontok vízi mozgatására, de itt találta meg a gyógyírt.- Hallottam róla, hogy Dunaföldvárott meleg vizű fürdő van. Mondom, minek utazzak én oly messzire, ha ez a víz is jó. Pompás. A derekam rendbe jött, lábam is. Három éve idejárok, rendszeresen, minden héten, van, amikor két alkalommal is. N. Ferenc, adonyi nyugdíjas:- Az unokákkal szánkóztam, felborultunk, farcsonttörés volt az eredmény, s most itt utókezeltetem magam. Az eredmény jó. Tavaly összesen 63 732 személy volt a dunaföldvári fürdőben. Amelyhez tudni kell azt is, hogy egyszerre a meleg vizű medencében negyven személynél több nem tartózkodhat, de a strandon több százan is, s ennek oka ugyancsak a meleg vízzel elegyített hideg víz. A szomszédságban van a kemping, bérletet vált sok turista, a szekszárdi volánosok egy lengyel autóközlekedési vállalat gyerekeit üdültetik a kempingben, a fürdés pedig része a napi programnak. A kis fürdő nem vetekedhet Harkány- nyal, Hévízzel, Hajdúszoboszlóval. De a húsz-ötven kilométeres körzet lakóinak kedvelt helye. Kitűnő ellátás, jó büfé, nagy tisztaság. A vizet mentesítették a gáztól, ruhát kölcsönöznek, idén a száj- zuhanyos kezelést is bevezetik. Tervezik, hogy masszázs szolgáltatást is nyújtanak, azonban ehhez nincs megfelelő helyiség, éppen a fürdő kicsinysége miatt. Érdemes belepillantani a fürdönapló- ba. 1987. február 8-án, vasárnap a következőket jegyezték be: Nyitás: 10.00 Zárás 18.00 Dolgozók: Takács, Mészárosné, Mórámé, Csizmadiáné, a büfében. Szabadnapon: Czoborné, Bazsánné. Időjárás: reggel -3 °C délután 2 °C Vízhőfok: 37 °C - természetesen a kifolyónál! Vízmagasság: tele. Töltés 18.50, ürítés 17.20. Fertőtlenítés: 3 liter Hypó. Látogatók: 76. Egyéb: a termálkút még mindig homokos. A rideg-hideg tél kellemes környezetet adott a télen a fürdő vendégeinek. Gondjuk persze van, hiszen több látogató nagyobb hasznot hozna. Az viszont tény, hogy mindennap, reggel 8-tól, 10 óráig valamelyik helyi iskola három osztályának nebulói ismerkednek a vízzel. Úszni itt nem lehet, a vizet, a fürdőt megszeretni azonban igen. Óránként 30 köbméter 37 fokos víz jön fel a kútból. A negyven négyzetméteres medence, s a hozzá tartozó kiszolgálóhelyiségek példásan rendben, olyan ez a kis víziélet- gyöngyszem, mint a mesében. Kár, hogy az idő - mikor nem - hajtott bennünket, pedig ránk is férne egy kis regenerálódás, izmaink lazítása reumánk, ízületi betegségeink megdolgoz- tatása a jó ízű dunaföldvári vízzel. Mert az íze is jó, sokan viszik haza demizsonban, állítólag epe, máj, és különféle gyomorbajok ellen is jó. PÁLKOVÁCS JENŐ Felújítás 1987. február 21. Szekszárdon a Garay tér és a Bezerédj utca sarkán álló - városképi jelentőségű - épület homlokzatának gipsz díszei, a téli lefagyások következtében megsérültek. A városgazdálkodási vállalat dolgozói, a DÉDÁSZ szerelőkosaras darukocsijának segítségével lebontják ezeket a könnyen balesetveszélyessé váló díszeket. Az épület felújítását az Országos Műemléki Felügyelőség engedélyével a jövő évben - 1988-ban - végzik majd. Fotó: CZAKÓ Nyugdíjasok városa Még a hangzatos elnevezésekhez, váratlan jelentésű fedőnevekhez szokott polgárnak is őkoz némi fejtörést, mi is akar lenni az Ezüst Columbia Terv. A megoldáshoz az sem visz közelebb, ha kiderül: a tervet a japán külkereskedelmi és ipari minisztérium hirdette meg. Szerencsére ez utóbbi szerv szabatos közlése mégis csak megoldja a rejtélyt: 1992- ig Japán településeket kíván létrehozni nyugdíjas polgárai számára - mégpedig külföldön. Felmérték az igényeket is, bár a közvéleménykutatás eredménye tükröz egyfajta bizonytalanságot. Igaz, a megkérdezettek több mint 50 százaléka (ma még aktív dolgozókról van szó) egyetért a tervvel, de a sajtó hallgat olyan „finomságokról” mint például, hogy ezer megkérdezettből alig hat százalék szögezte le határozottan: nyudíjas életének lakhelyéül boldogan választaná a fényesen lefestett „Costas Nipponicas”-t. Negyvenhét százalék csak valami ködös választ adott, miszerint megfontolnák a dolgot, ha felettesük ilyen javaslattal állna elő. Ebből a két adatból „hozta ki” az ipari minisztérium a hőn áhított több mint 50 százalékos pozitív választ. A hazától távoli nyugdíjastelepülés terve kétségkívül azt a gondot hivatott enyhíteni, hogy a japán lakosság világviszonylatban a leggyorsabban öregedőnek számít, emellett az időseket nem védi kellőképpen az öregségi biztosítás, s a kormányon lévő Liberális Demokrata Párt nem is tervez ilyen intézkedést. A121 milliós lakosság tíz százaléka 65 évesnél idősebb - tíz évvel ezelőtt éppen fele ennyi volt az arány. Az ezredfordulóra valamennyi japán több mint 20 százaléka lesz nyugdíjaskorú, 2020-ban pedig 24 százalék. Jelenleg és a közeljövőben közülük csak kevesen tudnak majd a méregdrága szigetországban megélni abból, amit vállalatuk vagy az állam biztosit számukra. A tengerentúli nyugdijastelepülések létesítéséhez az ötletet az adta, hogy nem egy nyugat-európai országból tömegesen települnek le a kisnyugdíjasok olcsóbb és kellemes klimájú vidékeken - így például Spanyolország és Olaszország partvidékén. Az ibériai tengerparton valóságos nyugatnémet falvak alakultak ki. Miért ne lehetne ugyanezt szervezetten megtervezni - gondolták a japánok. Editet csütörtökön ütötte meg az áram, amikor Zsolt a kollégiumban volt. A gyerek „nem egészen szándéktala- nul” metszette be a villanyvasaló kábelének szigetelését a dugó mellett. Edit ugyanígy nyúlt oda. Már úton volt a keze, amikor észrevette, de ő nem az az asszony volt, aki félbehagyta, amit elkezdett. Ennyivel volt több a mozdulata annál a közönségesnél, ami minden ügyetlen emberrel előfordul, aki lever egy poharat. Akaratlanul, mégis sejtve, hogy mi fog történni, sőt tudva, mert az utolsó ezredmásodperc megduzzad a fölismeréstől, hogy a lendület megállíthatatlan, az elrontott mozdulat íve megváltoztathatatlan, és a reménytelenségtől, amellyel a pohárban rekedt ártatlan fény búcsúzik. Amikor Edit a vasalót kihúzta, soha nem a dugót fogta meg, hanem a kábelt. Miért éppen most járt volna el másképpen? Zsolti nagyon jól tudta ezt. Hogy ne gondoljon rá, csütörtökön - ez volt a vasalás napja, ahogy kedd a mosásé - kívülről bemagolta a géptankönyv föladott fejezetén kívül az előzőt és következőt, a kézilabdaedzést is kihagyta, mert annyira gyűlölte a géptant, hogy nálánál különb mákonyt keresve sem találhatott. A pénteki órán megkukult a tábla előtt. Semmi értelmét nem látta a felelésnek. Egy géptan ötös vagy sze- kunda semmi ahhoz képest! No nem. Nagyanyját megölni nem akarta. Halálát sem kívánta igazán a szíve mélyén, ám ha mégis, akkor jó. Még otthon kezébe akadt a szigetelő- szalag, megpörgette a mutatóujján, ránézett a vasalóra, de a kábel sebére már nem. Visszatette a szigetelőszalagot. Ha már így szaladt meg a kés, akkor menjen a többi is a maga útján. Eny- nyi. Az élet se több. Hétközben órák, leckék, géptan, anyagismeret, Petőfi, kézilabdaedzés, menza, kollégium, lábszag, hét végén otthon? - Zsolti ügyes, aranyos, okos rohadt kölyök, megint nem szól egy szót se, ablakpucolás, porszívózás, szőnyeg porolás, függöny- mosás, öregasszonyok, anyád büdös kurva, Emmuskám, a te vöd aztán olyan, hanem Juci unokája, hallottátok, kibe vagy szerelmes, miért nem hívod meg soha a barátaidat? Azt hiszed, mi nem vagyunk kíváncsiak rájuk? Legjobb a kettő között a vonat a kosszal, a részeg tipródással együtt: olyan mint a halál, mert nincsen sehol se, se a kollégiumban, se otthon. És a nagymama sincsen. Rossz ripacs, semmi se igaz belőle, amit az egyik kezével ad, a másikkal gyorsan visszaveszi, azt képzeli, hogy ö kelti föl a napot, de nyomban le is fekteti. Zsolti régóta dolgozott a „nagymama szobrán”. A rajzoknál tartott egyelőre, és beszerzett egy öngyújtót. Az lett volna a szobor lelke. Az öngyújtót eldugta, de a terveket kihívóan elöl hagyta, hogy lássa a mama és ne értse. Érdeklődésére foghegyröl odavetette: „találmány!”, aztán kiment a konyhába röhögni, amikor Edit elhencegte vén barátnőinek, hogy az ő unokája föltaláló lesz. „De nem ám olyan szélhámos, mint Pali, hanem igazi!” A nagymama szobra mobilnak ígérkezett. Az öngyújtó lángja egy kövér kürtőben kis turbinát forgatott volna, amely egy spirális csővezetékbe áramlást gerjeszt, amely sípot szólaltat meg úgy, hogy a síp szele elfújja a lángot. Gyújt, sípol, kioltja magát, gyújt, sípol, satöbbi, úgy lett volna igazi, ha még egy szerkezet csatlakozik a műhöz, amelyet a láng kialvása hoz működésbe: ez bekattintja újra az öngyújtót, teljessé téve a mondanivalót. E művével karácsonyra remélt elkészülni. Amikor belekezdett, akkor még nem adódott a helyzet a kenyérvágó késsel, a fekete vasalózsinórral... Edit az áramütéstől elterült. Feldöntötte a vasalódeszkát, a vasaló rákop- pant a fejére, a dugó kiszakadt a falból. Ez volt szerencséje, mert különben képtelen lett volna elengedni. A zárlatos rész égette, s egyúttal magához vonta az ujját, és ő egyébként sem szokta elengedni, amit egyszer megfogott. Rögtön tudta, hogy Zsolti. Hétfájdalom! Hüvelyk, mutató és középső ujjára ráégett a gumiszigetelés, jobb karjában válláig hasított az áramütés kínja, a vasaló csúcsa halántékon bökte, majd végigperzselte homlokát, és a gyerek a szívében. Ütötte, rágta, szúrta! Erre gondolt először, amikor a düh elöntötte, azért kapott oda, s nem sajgó halántékához. Orra előtt csöndesen bűzölgött a szőnyegre csusszant meleg vasaló, és ő fekve maradt. Hagyta a vasalót is a műszálas szőnyegen. Tapogatta, tapogatta, mégsem fájt a szíve, holott azt szokta kitenni a kólókért, a fiáért, a lányáért, abban forgattak éles tőröket a hálátlanok, az szokott meghasadni miattuk, annak íratott az orvossal nit- roglicerint és sorbonitot. Fölemelte harminc éve férfikéz nem érintette loppadt, öreg mellét, hogy alulról hozzáférjen. Semmi. Vagyis unott, közönyös dobogás. Őszi légy zirregett keresztül a szobán. Az ablak előtt kamaszlányok vihogtak el a járdán, a fehér tetejű hússzállító kocsi sofőrje alkalmasint nekik dudált. Fölkiáltott: - Meg is halhattam volna! Szíve ugyanabban a méla ritmusban dobogott tovább. Lenyúlt a gyomrához, majd a májához, epéjéhez. Egyik sem görcsölt. Mintha nem is lettek volna. Megtapogatta a halántékát. Kicsi égő pukli, csöpp zúzódás. Vér sehol. Az erek sem lüktettek, hogy jó, kiadós migrént ígérjenek. A három megégett ujj fájt, amennyire kellett. Éppen úgy. Karjában a hasító sajgás távozni készülő zsibbadássá oszlott. Fölült, megfújta az ujjait, aztán csalódottan visszadölt a szőnyegre. Cserbenhagyták. A saját szervei, amelyekkel annyit, s oly sok gonddal törődött. Hiába hívná a mentőt, a körzeti orvost. Bejódoznák a halántékát. Irix-szel befújnák az ujját, és itthagynák. „Hívja inkább a villanyszerelőt, mamuska!” Persze... elrekkentette ötletét, nem, ő betegséget nem játszott meg soha! Bezzeg György, igen ő krétát evett, havat, jeget dugott a cipőjébe, hogy lóghasson az iskolából és befőttet zabálhasson. Az emléktől gondolkodnia kellett. Újra fölült. Mégis? Nem igaz! Ő nem! A kicsi ötlet a küszöb előtt pimaszul fészkelődött. Képtelenség! Szívverése fölgyorsult, savai szétpezsdültek a gyomrában, epéje tájékán forróság ömlött el. Se most, se máskor! Aljasság és rosszindulat. Könnyű egy szegény, beteg öregasszonyt rágalmazni, akit senki se szeret, magányos, nincsen védelmezője. Attól még a nyomorúságát is el lehet pörölni! Rá lehet fogni, hogy hipochonder! Hanem a szemtelen ötletecske éppenséggel belül gyalázatoskodott. Mert az nem számít, hogy György elől elette 21 -ben a szaloncukrot a fáról, az ezüstpapirokat szépen visszaigazitotta, és amikor kiderült a csíny, elájult oly tökéletesen, hogy feje koppant a padlón, mégse rebbent a szeme. Szédült, kesernyés savat öklen- dett föl a torkába. Föl kellett volna állnia, és kinyitni az ablakot. A ruháskosárba hiába kapaszkodott, földült. Elmászott a fotelig, ott végre sikerült. Az ablak nem akart engendi. Zsolti nem zsírozta be a závárt. Hiába szólt neki háromszor is, hogy zsírozza be, mintha a falnak beszélt volna. Zsolti. Végre engedett az ablakzár. Hideg olajbűz csapta meg. Az iskola előtt a hússzállító sofőr bekapcsolva hagyta a motort. Zsolti gonosz gyerek. De nem gonoszabb a többinél. Az őszi levegő lehűtötte homlokán az izzadságot. Zsoltinak egy szót sem fog szólni, ha megjön. A vasalót pedig máris átviszi Potyozsi Vilmoshoz. Nyoma se maradjon a dolognak. A hétfájdalmú nagymama Olyan ez a fürdő, mint a mesében
