Tolna Megyei Népújság, 1987. január (37. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-10 / 8. szám
1 o “népújság 1987. január 10. Csanádi János: Villoniáda A bőkezű föld, mely visszahív ma, mert bűnbánatra nincs okom, földműves testvéreim sorsa enyém volt, bárhogy ment, sorom; s hogy íme: itt az alkalom,1 s lehet, körükbe viszatéreij:, most, hogy éveim számolom, a lelkemet nem nyomja vétek. Csakúgy, mint a jó rokonok, kapaszkodhattam fűbe, fába, földrengés, vihar: rokkanók vállára hulló kénes láva nem csüggesztett - szavába vágva istent is letorkolta ott, hol az Úr is úgy visított, mint beszorult féreg a fába. Agyvértolulásos városok aszfaltján éltem, növekedtem, s elfeledtek a rokonok: „Rossz pénz, elveszett Budapesten” Velük voltam én sok-sok esten, de nem tudhatták, így igazi ködös, zimankós télbe estem; hitsorsosuk, a vad kamasz. Ajánlás: Herceg, a föld, mely visszahív ma, megszámláltatva éveim, úgylehet, e sorokba írva él csak, akár emlékeim? A Szépen magyarul - szépen emberül Adott a továbbképzés? A továbbképzés lehetőségéről ma már azt mondják, hogy adott, pedig a helyes alak adva van lenne. Ma már csak ilyen mondatokat hallunk: az öltözők zuhanyozókkal felszereltek; megállapítása bizonyított; beindítása a jövő évre tervezett; a probléma megoldott; egyáltalán nem kizárt; a sor még nem lezárt. Helyettük mindenütt a létigével összekapcsolt határozói igenév a helyes: az öltözők zuhanyzóval vannak felszerelve, megállapítása be van bizonyítva. Ugyanígy a többi mondatban is. A határozói igenevek használatától való félelem nyelvhelyességi babona. A létigével összetett szerkezetet germanizmusnak vélték. Pedig sok meggyőző példával igazolhatjuk helyességét. Pl. Balassi Bálint így fejezi be egyik versét: „Az versszerző neve fel vagyon jegyezve”. Károli Gáspár bibliafordításában sokszor él ezzel a kifejezéssel: „Meg vagyon írva”. Arany To/c//'-jában olvashatjuk: „A király sátora vala ott felvonva”. Mikszáth Kálmán is nyugodtan leírta: „A Fehér Lónál öt sörös hordó lesz csapra ütve". Madách is ezt írja: „Be van fejezve a nagy mű, igen”. De ha ez a használat hibás, akkor Mátyási nyomán a nép is rosszul énekli: „Be van a két szűröm ujja kötve". Ha a rácsos kapuról dalolunk, meg is ismételjük: „Zöldre van a, zöldre van a rácsos kapu festve”. Hiba lenne, ha így dalolnánk a nótákat: A két szűröm ujja bekötött; Zöldre festett, zöldre festett az a rácsos kapu. A germanizmusnak vélt „írva van, volt, lesz” használatát már majd egy évszázada így védte meg Simonyi Zsigmond a Magyar Nyelvőrben: „Országosan elvan terjedve az a balvélemény, hogy minden ilyen kifejezés hibás, magyartalan”. El van terjedve - így írta ő is. Ez az új kifejezésmód mára már nagyon elterjedt: minden adott, ahelyett hogy adva volna; a jegyek kezeltek, ahelyett hogy kezelve lennének. Visszaszorult a létigével kapcsolt határozói igenév. Ez utóbbi használata akkor helyes, ha az alany állapotára utal vele. A tárgyas igék használatában nem tévedhetünk: a búza le van aratva; az ajtó be van csukva. A tárgyatlan igék az alany tevékenysége nélküli történést, folyamatot fejeznek ki: meg van bénulva a karja; a tó ki van száradva; meg van hízva; le van sülve valaki. KISS ISTVÁN Van valami zavaró gépszerűség abban a tisztelettudásban, ahogyan Jóska bejön a szobába, feszes vigyázzba vágja magát, majd engedélyt kér, hogy leülhessen. Egyenes derékkal, mint aki kardot nyelt, úgy ül a széken, simára borotvált arca rezzenéstelen, őszülő, vékonyszálú haját oldalra fésüli; fülei és nyaka körül mértani alapossággal van kiborotválva. Cigarettával kínálom, tisztelettel megköszöni, elveszi, de nem gyújt rá. Füle mögé dugja, mint ácsok a vastag ceruzát. Igen, jut eszembe, pontosan olyan, mint egy végtelenségig precíz, megbízható mesterember, akire mai napság otthon hiába várunk. Amilyen ma már nincs is. Jóska, az 53 éves gyerekarcú férfiember tágra nyílt szemekkel figyel, várja az utasítást, a feladatot, aminek igyekezni fog legjobb tudása szerint megfelelni. Hiába győzködöm, magyarázom neki, hogy már nincs számára parancs és megfellebbezhetetlen feladat, és most, itt a munkásszállás kultúrszobájában csupán beszélgetni szeretnék vele. Látom rajta, hogy nem hiszi. Aki életének harminchárom esztendejét börtönben töltötte, annak ismeretlen az a fogalom, hogy kötetlenség. Ez a riasztó félelmekkel teli kinti élet sajátja, ehhez neki még soha sem volt köze. Ahogy Jóska beszél - mondja azt, amit úgy hiv: az én életem -, egyfolytában arra gondolok, miközben vegytisztán látszik megmutatkozni a dolgokat helyükre tevő kauzalitás, hogy ok és okozat ide vagy oda, mégiscsak létezni kell annak a bizonyos átkos végzetszerűségnek. Sőt mi több, Jóska sztorijában (micsoda pervezió az élet ekkénti aposztrofálása) a hely szelleme is erősíti a transzcendenciát. A hely végzetes szelleme. Mert Jóska életre kiható bűnözéseit ugyanazon város ugyanazon utcájában vitte véghez. Az ok és a módszer is kísérteties hasonlóságot mutat, a viktimoló- gia (áldozattan) remélhető okulására. Maga sem tudja, hogy azon a bizonyos nyári napon mi vitte a megyeszékhelyre. Talán tizenhét éves suttyó legényként szeretett volna világot látni, rokonokkal találkozni. A harminc kilométeres biciklizés után jól esett a pincehideg bor az út menti bögrecsárdában, az ismeretlen és olyannyira csodált városi emberekkel közös asztalnál.- Cefetül berúgtam, ’iszen nem ittam én addig. Mentem volna én, de nem tudtam. Amég volt pénzem, fizettem minTódor János: Jóska denkinek. Aztán, már jó sötét volt, az egyik cimbora támogatott el a néhány házzal arrébb lakó rokonokhoz. Addig ha kétszer találkoztam velük. Ezek jó módú, gazdálkodó emberek voltak, tudtam, hogy van pénzük. Lefektettek a konyhába, hajnalban arra ébredtem fel, hogy borzalmas szomjas vagyok. Égett a pokol. Ittam a vizet, s közben jutott eszembe a pénz. Aztán... Jóska hirtelen hagyja abba a beszédet, ádámcsutkája föl-alá jár, akár a pá- ternoszter. Tudom, mi történt akkor, ezért semmi kedvem tovább faggatni. Valószínű, hogy ő sem tudja, miként került kezébe a szőlőkaró. Ütött, nem egyszer, nem is kétszer az ágyban fekvő, alvó emberekre. Tizenöt forintot talált.- Nem kérem, nem néztem utána meg őket. A közeli temetőben bújtam el. Már késő délelőtt volt, amikor fölriadtam. Akkor már ott voltak a ház előtt a rendőrök. Arra mentem, hogy odaköszönjek nekik. Ök meg szépen visszaköszöntek. Nem, nem féltem én kérem. Nem is gondoltam rá, hogy félni kellene. (Részlet a bírói ítélet indoklásából: „K. J. született gyengeelméjű, gyengeelméjűsége enyhe fokú debilitás. Emiatt nála kóros szellemi leépülés is megállapítható.”) Még aznap délután elfogták a város főutcáján. Jóska rögtön mindent beismert. A bíróság gyilkosság és rablás miatt 12 évre ítélte. Ceglédre viszik, az ifjúsági börtönbe.- Jóska, nem volt kóser kint? Jobb lesz idebent, kérdezte tőlem a tanító úr, merthogy akkor úgy kellett szólítani a nevelő urakat. Hamarosan elvittek minket Ajka-Csinger bányára, ahol csillés lettem. 53-ban újra vissza Ceglédre, ott a kertészetbe kerültem. K. Jóskának jól megy a sora: kislány, csók, kaja, meg pia... dudorásztam a magam költötte nótát. De nem sokáig tartott az úri világ, Szuhakálóra szállítottak, a bányába. Ott azt mondta a századosunk: „Emberek, nekem a szén a fontos, ha az megvan, maguknak is meglesz mindenük. Tábo- ros lettem, jó helyem volt, havonta ötszázért spejzoltam, dehát közeledett 56, minket meg átzsuppoltak Szegedre a Csillagba. Nem, tisztelettel, nem balhéztunk, csak fölálltunk az ablakba, onnan néztük a kapuba álló két szovjet tankot. A komiszár kihirdette az udvaron, hogy ne balhézzunk, mindenkinek megvizsgálják az ügyit. Huszonhat foglyot engedtek szabadon. Persze, én mint köztörvényes, nem voltam köztük. Végiglaktam az egész Csillagot, mire 63-ban szabadultam. Amikor kiléptem a kapun, nem mertem hátranézni, de olyan érzésem volt, hogy jön utánam a felügyelő úr... K. József arca rezzenéstelen, csak szemében csillog az alig észrevehető cinkos mosoly. Kávét hoznak, ő tisztelettel köszöni meg. Amikor valaki az életéről mesél, jut eszembe, olyan az mint egy kihallgatás. Jóska két és fél évig volt kint, megnősült, egy sertéstelepen dolgozott, amikor egyszer a kocsmába a helyi rendőrrel összeszólalkozott, és a kezében maradt a tiszthelyettesi vállap. Visszaesőként másfél évet kapott.- Sopronkőhida kemény hely volt akkoriban, az embert hamar eldádázták, ha vagánykodott. Na, mondom magamnak, Jóska, jobb lesz csönbe lenni. Sós főtörzs őr mellé kerültem házimunkásnak, a fegyelmező részleghez. A Sós-utcán egyik nap evett, a másikon meg nem a beutalt, cigi az nuku. Egyik nap főzelék vagy leves, másnap kenyér és víz... Nem úgy volt ám, mint most. Bement az elítélt egy hónapra a Sós-utcába nyolcvan kilósán, aztán kigyütt hetvennel. Sajnáltam én kérem az elítélteket, de nem mertem értük semmit tenni. Féltettem az állásomat. Mire Jóska kijött, az asszony elvált tőle.- Én őszintén megmondom, még örültem is neki. Akkor négy hónapos terhes volt de nem tudta kihordani a gyereket. Mindössze 18 napig tartott K. Jóska „újabb” szabadsága.- Vizet kaptam (az asszony kirúgta), nem volt maradásom a faluban, bementem a városba. Igen, tisztelettel, megint odamentem, ugyanabbba az utcába de egy másik bögrecsárdába, hogy egy pohár bort megigyak. Összefutottam ott egy kőhidai sittes cimborával. Önéki mondtam, hogy itt a környéken lehetne pénzt szerezni. Felcukkolt, aztán otthagyott. Arra emlékszem, hogy a kutya ugatott, kezemben a karó, jajgatás, kiabálás, kijöttek, egy asszony meg egy sántikáló férfi, én meg levertem őket. Be se mentem a házba, elszaladtam... („Az Sz.-i megyei bíróság 1967. dec. 30. napján jogerős B... sz. ítéletével K. Józsefet előre kitervelt módon, nyereség- vágyból, több emberen, visszaesőként elkövetett emberölés bűntettének kísérlete, súlyos testi sértés bűntette, erőszakkal és éjjel elkövetett magánlaksértés bűntette, továbbá lopás bűntette miatt 17 évi szabadságvesztésre mint főbüntetésre ítélte... ”)- Kőhidán voltam megint, egészen 74-ig, akkor átminősítettek és levittek Szegedre. A bútorgyárban lettem biztonsági felelős, börtönviszonylatban jó helyem volt. Közben meghalt édesanyám, édesapám, 1983-ban az öcsém is. Végképp egyedül maradtam. A sógornőmre, meg a két kislányára dolgoztam, volt olyan félév, hogy tízezer forintot is küldtem nekik. Belementem abba is, hogy a sógornőm eladja apámék házát, ami engem illet, a 35 ezer forintot a kislányoknak adtam... Szabaduláskor huszonnégyezer forintot kaptam kézhez. A sógornőmékhez mentem, szeretettel fogadtak. Amikor reggel fölébredtem, az ablakon besütött a nap. Rács meg nem volt rajta. Emlékszek, percekig nem tudtam, hogy vajon most tényleg szabad vagyok én...? Jóska a téesz állattenyésztésében helyezkedett el 5300 Ft-ot keresett, amit száz forint híján havonta leadott sógornőjének. Hét hónapig nem volt semmi baj. Egyszer azonban ittasan jelent meg a munkahelyén, a brigádvezető haza akarta küldeni, mire ő villát emelt rá... (Részlet a bírói ítélet indoklásából: „K. J. személyisége kóros szerkezetű, amely főleg állhatatlanságában, akaratgyengeségében nyilvánul meg...”)- Hét hónapra rá szabadultam Ber- nátkútról, de a sógornőm közben megírta, hogy ne merjek hozzájuk menni, mert a rendőrökkel vitet el. Nyolcvanezer forinttal jöttem ki, az F-i állomáson csöveztem, a vécében borotválkoztam, mosakodtam reggelente. Jöttek a rendőrök, aztán kérdezték, hogy is van ez Jóska. Én meg mondom, tisztelettel, kevés a méta ahhoz, hogy szállóban aludjak. Nyolc napig bírtam, aztán beadtam a kulcsot. Hideg ősz volt, én meg nem vagyok már, kérem, mai gyerek. Ennél a sitten százszor jobb volt... Bementem a piacra, aztán addig koslattam ott, amíg végre sikerült megfújnom egy középkorú nő brifkóját. Nem szaladtam el, bevártam, hogy megcsípjenek. Az ügyésznő éngem még régről ismert, mondta is, Jóska, hát nem szokott maga lopni. Tisztelettel jelentem, ügyésznő, mondtam neki, én nem vagyok tolvaj, csak azt akartam, hogy csukjanak be, mert megfagyok odakint. Öt nap alatt megkaptam a beutalót. A telet ott bent húztam ki. Jóska derűs arccal fújja a füstöt, kortyolja a kávét. Tisztelettel mondja, hogy jó itt, rendesek vele. Hála isten az egészségét sem viselte meg jóvátehetetlenül a börtön.- Furcsa idekint, nehéz megszokni. De hát sokat melózok, hétvégén alkalmi- zok, így aztán gyorsabban múlik az idő... harminchárom éve
