Tolna Megyei Népújság, 1987. január (37. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-10 / 8. szám
1987. január 10. 7 touiaN Képújság 11 KVARCÓRA Elvesztettem az időt. Tulajdonképpen nem történt más, csak egyszerűen kimerült a kvarcórámban az elem, és számomra megszűnt létezni az idő. A másik karórám hetek óta felhuzatlanul pihent a fiókban. A kakukkos óra már hónapokkal ezelőtt elromlott, ha felhúzzuk is a nehezékét, mindig fél hét körüli időt mutat. A kakukk valamilyen rendszer szerint kiabál, de a kiáltozás, az óra szerinti és a tényleges idő között már réges-régen nem lehet semmiféle összefüggést felfedezni. Pechemre éppen vasárnap volt, így aztán a vekkeróra is békésen pihent a polcon. Utoljára csütörtök este húztam fel, hogy még péntek hajnalban ébresz- szen, a szombati és vasárnapi ébredést azonban már rábíztam az ösztönömre. Egyszóval, elvesztettem az időt. Először megijedtem. Régen tudom ugyan, hogy a családban az enyémen kívül hét végén más óra nem üzemel, mégis kétségbeesetten próbáltam más időmérőt találni. Bekapcsoltam a rádiót, ahol éppen egy végeérhetetlen beszélgetés zajlott, bizonytalan kimenettel és intervallumban. Azt az ösztönömet már rég elvesztettem, hogy a Nap állásából az egyenes bot segítségével megmérjem, hol is tart az idő. Aztán az ijedelmet csakhamar valami végtelen nyugalom váltotta fel. Minek idegeskedjek? Végül is nem nekem fontos az idő. Ha valahol nem jelenek meg időben, majd keresnek. Ha valamit nem végzek el, amit kellene, majd szólnak, figyelmeztetnek. Mások bizonyára észreveszik, ha nem vagyok ott valahol. Tényleg, vajon nélkülem is van tovább idő? Egy kicsit olyan volt az egész, mintha hirtelen kiröppentem volna az életből. Végül is nélkülem is megy majd minden tovább. Ha nem leszek, akkor is megjelenik az újság, közlekednek az autóbuszok, megtartják az egyetemen az órákat, valaki majd csak akad, aki a kutyámat megsétáltatja, igen, ez afféle főpróba lehet: milyen az élet, ha az ember nincs jelen benne. Mert ha van idő, a perceim is számon tartatnak, óráimmal, napjaimmal nem én rendelkezem, mások osztják be, én csak alkalmazkodom, s úgy teszek, mintha én dönteném el, mikor, hová megyek, kivel beszélek, mit csinálok. Lám, az idő elvesztése egyszerre mindent leegyszerűsít. Nem tudom, hová kell mennem. Becsukom a szobám ajtaját, és kizárom onnan a külvilágot. Nincs sietés, nincs kapkodás, nincs vita, idegeskedés. Nincs semmi. Csak a létezés, saját keretembe kényszerítve. Igen, most próbálom percekig megélni, hogy megy majd a világ, ha nem leszek benne. De próbálok valami mást is; hogyan élhetnék én, ha nem lenne a kegyetlen és kényszerítő idő a fejem fölött a maga dátumaival, rendjével, precizitásával. Lám, most nyugodtan abbahagyhatom ezt a tárcát is, mindannyiunk számára mindegy már, mikor fejezem be, mikor jelenik meg. Az idő rabszolgája, az ember, most valamennyi nyűgét levetheti. Az idő nem kényszerít többé. Igaz, arcomon nö a szakáll, ráncosodik a bőröm, kopik a szemem látása. Az a másik, a nagy az örök, a végtelen idő nem áll meg. Az megy. Csak nem tudok róla semmit, levetettem kényszerzubbonyát. Jó így? Csoda tudja. Előbb megijedtem, aztán megnyugodtam, most meg úgy érzem, ebben a szá- molhatatlan pillanatban elvesztek valamit. Hátha olyasmi történik közben, ami nekem is fontos. És miután jelenleg nem élek benne az időben, nem veszek róla tudomást. Mit tudom én, kitalálják-e a koleszterin meg a magas vérnyomás ellen az azonnal hatásos gyógyszert, megvalósul a világbéke, s mennyi minden más fontos dolog történhet az alatt, amig én itt ülök az íróasztalnál, és hol örvendezek, hol szomorkodom amiatt, hogy elvesztettem az időt. Valaki kiabál: tíz óra tizenhét perc van. Beállítom az órám. Vége. Megtalálták nekem az időt. A perceket, órákat. A napok úgyis egyformák. Kezdjük hát elölről ugyanazt. Mert ha megvan az idő, kattogása törvény. A tiktakok kíméletlenek. BÉNYEI JÓZSEF Ács Ferenc versei Hiába HIÁBA építesz házat önmagadon kívül OTTHON csak önmagadban lehetsz... Valaki Sötét volt szobámban VALAKI feküdt ágyamon, szavak rezdültek össze s indultak felém, majd jöttek a sóhajok, aztán semmi s ÉN tudtam: Ö ott az ágyamon már halott... Elhajított kődarab Elhajított balga kődarab a sorsunk, mely tétován szakadt ki a ridegségből, de Ml mindig a csillagok felé zuhanunk. Lókupecok Cseh Gábor . rajza A magyarországi bányászat emlékei A bányászat az egyik legrégibb mesterség, a történelem során a gazdasági prosperálás, a jólét egyik feltétele, biztosítéka. A bányász szakma ismert volt a honfoglaló magyarok előtt is, akik tovább művelték a hazánk területén talált bányákat, az itt telepedett idegen szakemberek segítségével. Középkori királyaink szorgalmazták az új bányák nyitását és művelését, kiváltságok adományozásával védték és ösztönözték a magyarországi bányászatot. IV. Béla 1245-ben kiadott - Selmeci bányajogként ismert - törvénykönyve az elsők közé tartozott Európában. Bányavidékeink gazdagsága és a korszerű művelés eredményeképpen a 14-15. században Magyarország (külföldön „kincses Hungáraiként” emlegették) az európai arany negyven, az ezüst harminc százalékát adta. A mohácsi csatát követően (1526) az ország három részre szakadása és a 1 50 évig tartó török megszállás, valamint az „Újvilágból” Európába áramló „olcsó” arany megrendítették művelési gondokkal küszködő bányászatunk helyzetét. A kitermelt mennyiség terén hátraszorultunk ugyan, ennek ellenére bányaművelésünk minősége az élvonalban maradt. A történelmi Magyarország északi részén a garamvölgyi bányák műszaki színvonala ismert volt egész Európában. VI. Henrik angol, XI. Lajos francia király és III. Iván orosz cár Magyarországról kért bányászokat, szakembereket. Elismerően nyilatkozott bányáink technikai színvonaláról C. Agrikola, Paracelsus, Newton és Montesquieu. Selmecbánya nevéhez fűződik a világ első bányabeli robbantása 1627-ben. 1722-ben Újbányán alkalmazták a kontinensen először a tűzgépet, ez inspirálta Wattot a gőzgép megalkotására. Selmec környékén építette meg Mikoviny Sámuel 1729-től 1740-ig víztárolóit és csatornarendszerét, mely 7 millió köbméter víz tárolásával egyedülálló teljesítmény volt, bravúros megoldása a bányavíz kiemelésének. Itt alkotta szivattyúit Hell József Károly, s itt gyártották-alkalmazták a világon először a sodronykötelet. A Selmecbányán 1735-ben alapított bá- nyatisztképzö iskola, majd akadémia tanárai közt találjuk a polihisztor Mikoviny Sámuelt a botanikus Dr. Wilckens Henrik Dávidot, a bányamüvelö Deliust, a kémikus Jacquint, a természettudós Scopolit és a fizikus Doppler Keresztényt. Szovjet gyártmányú fejtőgép az Oroszlányi Szénbányákban A Központi (Országos) Bányászati Múzeum épületét (a volt Esterházy-palota Sopron centrumában) 1955-ben adta át a város magyar bányászatnak, múzeum létesítésére. Bányászati témájú helytörténeti gyűjtemények már az első világháború előtt is voltak, például Selmecbányán, Körmöcbányán, Rozsnyón, Nagybányán és Zalatnán. Központi gyűjtemény azonban mindaddig nem volt, s ennek létrejöttét jelentős bányavidékeink elvesztése csak hátráltatta. 1955-ben határozta el a Magyar Tudományos Akadémia Bányászti Főbizottsága egy központi bányászati múzeum létesítését, melynek feladata a magyarországi bányászat múltbeli emlékeinek összegyűjtése, tudományos feldolgozása és bemutatása. A két évvel később Sopronban megnyílt bányászati múzeum állandó kiállításain megismerkedhetnek a látogatók a bányászat műszaki fejlődésével az őskortól napjainkig; megtekinthetik az ásványokat, kőzeteket, bányatermékeket, a kőolaj-, földgáz-, és vizbányászat; a bányászat a képzőművészetben és az iparművészetben és a magyar pénzverés története című kiállításokat is. A múzeum épületének egy része már a 16. században is állt. (Az egyik ajtó fölött az 1541-es évszám olvasható.) A források szerint „Városi ház” néven a városkapitány lakóházául szolgált. 1752-ben herceg Esterházy Pál vette meg (a szomszéd épület már a családé volt). A homlokzatok egységesítését kisebb átépítéssel, felújítással lehetett csak megoldani. A munkák eredményeként az utcai homlokzat - mint egyemeletes barokk palota - a 18. század közepének ízlését tükrözi. Az udvar megőrizte a 17. századi architektúráját a kétszintes, körülfutó árkádos folyosóval. SZEMEREY TAMÁS -BORBÉLY JÓZSEF Dózsa Ildikó: Pszichoanalízis Csönd van. Ül a testvére mellett, aki fél órája halott, és fogja a kezét. Olyan ez, mintha önmagát figyelné a halála után, mert ők együtt voltak. Én. Amikor megszülettek, őt fogóval segítették a világra, mert féltek, hogy károsodhat a hosszú várakozás alatt. Ezen az áron vált számára könnyebbé az út, a testvérének keservesebbé az élet. Pontosabban az életük, amelynek minden percét együtt töltötték. Azonosak voltak a vágyaik és az emlékeik. Ök sosem féltek. Egymás agyával gondolkodtak, és ő be tudta fejezni azt a mozdulatot, amit testvére félbehagyott. Néha, amikor átment a szobájukon, belebotlott a tekintetébe. Megállította a nedves fájdalmas szemével, mintha szomorú kutya nézett volna rá. Egyébként az ő arca is ilyen. Gyakran érezte, amint az utcán vagy a villamoson kerestek rajta valami jelet, ami igazolhatja az első benyomásukat: ez egy testihibás. Aztán nem találtak semmit. Nem sántít, púpja sincs. Látta rajtuk, nem értik. Honnét is tudhatták volna, hogy a testvére nyomorék? Az öccsük születéséig a mama sokat foglalkozott velük, és mindenkinek panaszkodott:- Nem értem, miért ennyire magánakvaló ez a két gyerek. Elnézem, hogyan hancú- roznak a többiek, és fáj a szívem. Mintha nem is én szültem volna őket. Persze, a mama a maga kis örökmozgó, vízicickány-életével képtelen volt megérteni az ő nyugalmas, szelíden hömpölygő életüket. Az idő békés áradása így is eléjük hozta mindazt ami után a mama izgatottan futkosott. Mert mindig keresett valamit szegény, hol egy kis örömöt, hol apróbb bánatokat. A papa közben mindig lekésett a mamáról. Szolgálatkészen loholt ugyan utána, de mire beérte, hogy vele örüljön például az új kerítésnek, vagy segítsen sírni egy törött vázán, a mama már árkon-bokron túl lamentált egy vakondtúrás, esetleg egy autószerencsétlenség fölött. Aztán megszületett az öcs- csük, és a mama kissé lecsillapodott. A gyerek ugyanolyan örökmozgó lett mint ő, és lekötötte a mama minden idejét, aki ezek után nem tudott velük foglalkozni. Ettől ő és a testvére megkönnyebbültek. A papa? Ó, az apjuk akkor úgy nekiiramodott, hogy túlfutott a mamán. Elmulasztották a pályamódosítás utolsó lehetőségét is, és kiszakadtak a végtelenbe, de ellenkező irányban. A mamának legalább ott volt kísérőnek a kisbolygója. Keringetek is izgatottan - a mama az öccsük körül, az öccsük a mama körül. A papa meg csak céltalanul lebegett a távolban, mint egy kiégett Nap. El kell ismerni, különös családot alkotnak. Illetve alkottak. A mama még nem tudja, hogy a testvére meghalt. Évekkel ezelőtt csak annyit közölt vele, hogy a gyereke menthetetlen. Jajveszékelve tudomásul vette, és kezdte még jobban félteni az öccsüket. Amikor hazajönnek és meglátja majd az élettelen testvért, bizonyára sikoltozni fog, és szaladgál a lakásban. Ha belefárad, leül és előre-hátra hajladozva siratja tovább hangosan. A mamának ettől könnyebb lesz. így viselkedett a papa temetésén is. Az öccsük meg kötelességtudóan bömbölt vele együtt. Nyilván a mamától ijedt meg. Azt nem érthette, hogy az apjuk nincs többé, hiszen akkor még a tulajdon elmúlása sem tudatosodhatott benne. Langyos tavaszi napsütés volt, a papa készülődött az átváltozásra, a mama csökönyösen sikongott. Talán a hulló göröngyök zaját akarta túlkiabálni, ök összekapaszkodva álltak a gödör mellett. Most egyedül lesz majd a testvére koporsójánál, és egyedül gondol arra, amire akkor mindketten: csak annak az egyetlennek volna szabad jelen lenni, akihez a papa igazán tartozott. De vajon lett volna-e olyan lény?- Ez rosszabb a fehérvérűségnél - mondta a testvére, amikor kezükben volt a kivizsgálás összes lelete. Talán ez a hátránya annak, ha az ember orvosnak készül: pontosan tudták, mi vár rá. De legalább volt idejük búcsúzni. Harmóniájuk akkor bomlott föl, amikor a testvére a betegség utolsó stádiumába lépett, fizikailag teljesen leépült, és már csak a szemük hasonlított. Testvérének hajdani éltető kíváncsisága beszűkült, aztán megszűnt. Bár ez sem érte váratlanul, kétségbeesett, mert életükben először nem tudta követni. Azt hitte, többé már nem bukkan elé az iszonyú örvényből, de az utolsó napokban megváltozott. Ő nem követhette oda, óriási erőfeszítéssel a testvére kapaszkodott hát vissza hozzá. A mama, aki látni sem bírja a szenvedést, elkerülte kórteremmé vált szobájukat. Az öccsük meg hideglelősen félt. Állandóan mosta magát, tőle is iszonyodott, és nem hitte el, hogy ez a dél-amrikai eredetű betegség, noha vírus okozza, nem fertőző. Fogták egymás kezét.- Mi lesz veled? - kérdezte a testvére még az előbb is. Azt mondta, nem tudja. Fogja a kezét, és még mindig nem tudja. Nem sír, akkor sem sírt, pedig már olyan volt a testvére arca, mint a frissen festett falak porcelánosan kéklö tisztasága. A szeme fehérjén lassan kitágultak a hajszálerek, és abban a vöröslő tóban lebegett bágyadtan az Írisze, akár egy nyugtalanító vízinövény végtelenben gyökerező virága. Pedig azt remélték, ikerlétük garancia a közös halálra. Csönd van. Fogja a testvére kezét, és nézi őt, aki az ő része is volt. Ujjai lehullanak a halott kezéről, és még nem tudja, hogy talán most lett Én.
