Tolna Megyei Népújság, 1987. január (37. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-31 / 26. szám
lO^PÜJSÁG 1987. január 31. Tolnai Lajos évfordulói Mátyás B. Ferenc: Repülőnap Százötven esztendeje annak, hogy a nagy múltú Hagymássy-családnak Györkönyben Lajos nevű fia született, akit a magyar irodalom Tolnai Lajosként ismer. De vajon ismeri-e? Hiszen az is évforduló, hogy kereken huszonöt esztendeje jelent meg hazánkban az utolsó kötet Tolnai Lajos írásaiból. Nem lenne talán olvasója, ha újra kiadnák? Aligha, hiszen könyvei ritka vendégei az antikváriumoknak, mert aki egyszer megvette, elolvasta valamelyiket, szívesen veszi kézbe a többit is. Össze sem lehet számlálni, hány gyöngébb, gyatrább múlt századi mű került negyedszázada újra felfedezettként az olvasók kezébe, pedig korábrázolás és stilus tekintetében aligha érhetnek a jeles kritikai realista nyomába. Aki veszi a fáradságot és leemeli a könyvtárak polcairól az avítt kiadású kötetek egyikét vagy másikát, mégsem csalódik. A múlt század második felének Magyarországa olyan mélységekben tárul elénk, ami hiányzik Jókai romantikus meséiből, Mikszáth elnéző mosolyú realizmusából, a többi kortársról nem is beszélve. Tolnai Írásainak minden lapjáról szinte süt az indulat, amellyel könyörtelen ítéletet mond korának szennyes, embertelen alakjairól, kicsinyes nagyságairól, irodalmi és közéleti szélhámosairól. Ha az ember A sötét világ című önéletrajzi regényt olvassa, az a gyanúja támad, hogy megtalálta, miért nem adják ki ma sem műveit. A Buda halála, Arany János műve, ma középiskolai olvasmány - nagyon helyesen. Igen ám, de Tolnai Lajos azt is le meri írni róla: „Arany ekkor lepte meg a világot azzal a naiv eposszal, melyről sohase lehetett tudni: mit tartson a magyar ember. A német igen keveset tart; a francia még ma sem ismeri; az angol tisztelettel hallgat róla; a szláv világ se rajong érte. Csodálatos mű pedig, csak az a szerencsétlensége, hogy a Niebelungot sok száz esztendővel már meg találta írni előbb valami névtelen lángész...”. Hogyan is lehetne ifjúságunk szelíd (?) lelkületét megrontani ilyesmivel. Az már aztán új kérdés, hogy mit szólnának ma a korabeli irodalmi élet jellemzéséhez: „Egész irodalmunk (...) stréberek szintere lett, mert bután nézte egész Magyarország, hogy egy-két élelmes, kisszabású poéta vezérszerepre törjön a Köl- cseyek, Kazinczyak földjén. Ma a Kisfaludy Társaság elnöke Gyulai, alelnöke Szász, tagjai, akiket ők ajánlanak. Az Akadémia elnöke Szász és főintézője Gyulai, - tagjai a nyelvészeti osztályban, akiket ők be- bocsátanak. Helyes-e ez? Feleljen az, akinek még az irodalom szentség. Az Akadémia jutalmait nyerik Szász Károly, Gyulai és barátaik. Helyes-e ez? Feleljen rá, akinek az Akadémia nem váltóház. Mit felelnek! Az Akadémia aranyait csak fel kell váltani és el kell vinni valakinek. Ma az irodalom az ő rezsimjü'k képe. Kis írók, kapaszkodók, lármázók, - atyafiak, sógorok, vők, unokák, érdektársak...” A sötét világ mellett - amelynek érdekfeszítő élményét aligha mutathatja be pár sor - élvezetes olvasmányt jelenthetne számos regénye, novellája; ezek alapján a Magyar irodalom története című kézikönyv 13, a Magyar irodalmi lexikon három és fél oldalt szentel munkásságának. Ez persze korántsem döntő érv, de alighanem többet tudna mondani az első Tolnai Lajos-monográfia ma is Szek- szárdon élő szerzője, dr. Bíró János. Életrajza, pályaképe Gergely Gergely az egykori dombóvári tanár monográfiájából is meggyőzhet bárkit arról, hogy a különös hangú, elevenbe vágó szatírát író Tolnai Lajosnak ma is lenne olvasója. Ehhez persze az is kellene, hogy mi, szülőmegyéjének mai lakói ne mondhassuk azt, amit halálakor a Tolnavármegye cimű helyi lap írt: „úgyszólván csak halálának szomorú alkalmából tudtuk meg, hogy tolnamegyei származású”. S talán az sem lenne méltánytalan, ha legalább az utókor elismerné azt az írót, akiről Móricz Zsigmond nem véletlenül írt Zászlóhajtás az elsikkasztott s mégis legnagyobb magyar regényíró elme, Tolnai Lajos előtt címmel tanulmányt. Akkor talán még azt is elérnénk, hogy szülőfaluja, Györköny, megbecsülje azzal, hogy emléktáblát helyez el az egykori jegyzői lakon, szülőházán. DR. TÖTTÖS GÁBOR Adamecz Kálmán: Reklám Szeretem a reklámot! Még az itt-ott hallható csipkelődő megjegyzések sem tudnak eltántorítani ettől a véleményemtől. Hiszen a reklám mindannyiunkhoz szól: a kispénzű emberekhez éppúgy, mint a nálunk icipicit gazdagabbakhoz, vagy egy hajszállal szegényebbekhez. A reklám segít a megfelelő árucikkek kiválasztásában, és új távlatokat nyit a vásárló előtt: „Ha kétszáz tonnán felül libatepertőt vásárol kunmadarasi szaküzletünkben, a bolt dolgozói soron kívül vízmértékbe állítják a mérleget!” Esetünkben az egyetlen megszorítás, hogy a vásárolt árut a helyszínen kell elfogyasztani, ami bizonyos mértékben szelektálja a vevőket. A reklám másik ismérve, hogy megalapozza meghitt, bensőséges kapcsolatunkat az áruval: „Ha ma cipőt vesz, holnap már semmi gondja - eldobhatja!” Gyorsítsunk a tempón, és szedjük csokorba a reklám további jellemzőit! Megvalósítja gyermekkori álamin- kat: „Repülni fog - ha termékünkkel kínálja a főnökét!” Megvilágítja a bonyolult összefüggéseket: „Papírt - a papírboltból!" Figyelmeztet: „ Vigyázz - jövünk!” Könyebbé teszi az életünket: „Portáldarut - minden családba!” Ránevel a magyar nyelv helyes használatára: „Bevizsgálunk a tisztelt megrendelők felé!" Felhívja a figyelmünket az új, korszerű termékekre: „Jancsiszöget - az anyósa spenótjába!” Világos, érthető: „Tudja-e, hogy a Floppy DX Robotron modulál?" Megnyugtat: „Önnel vagyunk - a halála után is!” Felszínre hozza elfojtott vágyainkat: „Önnek márcsak egy kétáramkö- rös síkköszörű hiányzik a háztartásából!" Egyszerű módon elintézi ügyesbajos dolgainkat: „Hívjon minket... az idősebbek hamarabb abbahagyhatják...” Politizál: „Minden szinten - szinte minden” Végezetül én is hasonlóképpen zárom soraimat: „Nézzen be hozzám - de feltétlenül hozza magával kéthavi fizetését!” Az apró repülőgép megszűnt berregni, és oly csendes és szédítő zuhanásba kezdett, hogy a közönségben meghűlt a vér. Elszakadt füstcsóvájától is, melyet e pillanatig farokként maga után vont, hogy láthatóvá, követhetővé tegye bravúros mozgásának minden részletét... A szélcsendben ott feszült az égre rajzolva mutatványának száz alakzata; dugóhúzótól a legfantasztikusabb ákombákomokig.- Ez semmi - mondta a féllábú. - Láttam én igazi zuhanást negyvennégyben. Valódit, nem bohóckodást! Az akkori repülők ismerték a légikunsztokat, mert életre-halálra ment a játék. De ez smafu! - jelentette ki. A nézők egy másodpercre felé fordultak, aztán visszakapták tekintetüket az ezüstös bogárra, mely zuhantában pörögni kezdett, s mert így sebessége valamelyest csökkent, füstrongyok libbentek nyomában. Sokan már mosolyogtak, ellenzőként tenyerüket tartották homlokukhoz, hogy jobban megfigyelhessék a békeidőbe törpült attrakciót. Mások azonban továbbra is visszafojtott lélegzettel lesték a pillanatot, amikor a monoplán majd felpörgeti motrát, és kecses ívben fellendül a magasba, mintegy kikerülve az útjába keveredett földet.- Cirkusz ez, kérem, csak a háló hi- bádzik alóla.- Menjen már - szóit rá a fiatalember. - Mit ugrál a negyvennégyével? A maguk orrát sz... karóval sem lehet felérni, amiért átéltek egy háborút. Minek hagyták annak idején abba, ha olyan nagyra vannak vele, mi? A féllábú úgy tett, mintha mit sem hallott volna. Bütykös ujjaival elcsípte cigarettájának parazsát, és zsebre vágta a csikket. Aztán felnézett. A repülőgép pompás csavarba zuhant.- Az istenit! - kiáltotta -, ezzel baj van emberek! A fiatalember felkacagott:- Mi van, tatus? Elfogyott az a fene nagy háborús kurázsi?- Lezuhan, kérem! Higgyék el, száz méterre sincs már a földtől!- Hogy magának micsoda szeme van!- Van! Légelhárítós voltam negyvennégyben. Az emberek mosolyogtak. Már megint előhozakodott a negyvennégyével. Nem lehetett mintakatona, - ugyebár ráment a fél lába is... A gép hirtelen felkapta orrát, és az ég felé rándult. Dühösen vakkantott, mint túl nagy ellenség előtt a túl kicsi kutya. Aztán ismét elnémult. A röptér széléről vijjogó szirénázással tűzoltóautók robbantak a kifutópályára. Nyomában mentő robogott. Az irányító- torony ablakain izgatott műszakiak kiabálták ki intelmeiket a bámészkodók tömegére. A féllábú szája szélére ragasztott^ a csikket.- Ennek sincs őrangyala - mondta remegő hangon a fiatalember.- Van neki, hogyne lenne. Csak fenn maradt.- Hol?...- Az égen! Végveszedelemben elhagyja az embert... Végveszedelemben az ember nem számíthat az angyalokra. A fiatalember néma maradt. Torka kiszáradt, és homlokára izzadságcseppe- ket sajtolt a rémület. A gép veszedelmesen közeledett a földhöz, néha megrándult, s ilyenkor az asszonyok iszonyodva hunyták be szemüket... Aztán dobbantva, mintha bakugráshoz venne lendületet, rábukdácsolt a pályára. A segítségére siető autók sikoltva tértek ki útjából.- Szó, ami szó - törte meg a féllábú a hallgatást -, ügyesen csinálta. Látja? - fordult a fiatalemberhez. - A jó pilóta fütyül az őrangyalokra. Mit mondtam? A fiatalember válaszolni akart, de nem tudott egyetlen hangot sem kipréselni magából. Előkotorta gázöngyújtóját és tüzet adott a féllábúnak. A hangosbemondó szenvtelen hangon bejelentette a következő műsorszámot. Karsai Richárd: 1849 Véres testek a földbe, véres arcok véres kezekbe temetve. Szavak... Félszavak a sebzett csöndben. Halomba hanyatló, csorba pengék. Megdermedt tekintetek a tömegsír fölött. Aztán a sírógörcsbe fulladt, tébolyult kacagás a cellaajtók mögül. Vagy a HALÁL. Csányi László: Tolnából Baranyába (II.) Kirándulás az új kőkorba Jelenlegi ismereteink szerint már a VII. évezredben, történetileg a neolitikum- ban, az új kőkorban éltek itt, s ez az időpont egybeesik az egyiptomi Óbirodalom piramisépitő fáraóinak korával, a mezopotámiai városállamok kialakulásával, melyeknek lakosai ismerték az öntözéses gabonatermesztést is. Ifjú régész barátom, dr. Zalai-Gaál István azt mondja, hogy büszke Európánkat egészen a római időkig több ezer éves elmaradottság jellemzi, amit elsősorban a földrajzi tényezők magyaráznak. Azt mondja csak a neolitikus életforma tudta biztosítani az élelem megtermelését, amihez bizonyos technikai fejlettség is kellett, ez pedig közel-keleti eredetű, s ha szakmai zsargonnal akarunk élni, azt mondhatjuk, expanzió és diffúzió útján terjedt. Először a görög szigetekre jutott el, majd a folyók mentén a Kárpát-medencébe. Továbbra is ifjú régész barátomé a szó, aki így folytatja:- Ettől a vonaltól északra őshonos, európai eredetű népesség élhetett, s egyszerű, gyűjtögető, halászó-vadászó életet élt. Gyorsan rájöhetett az új, neolitikus életforma előnyeire, s az élelem tudatos megtermelése mellett eltanulta a fazekasságot is, ami ugyancsak a neolitikus „vívmányok” közé tartozik. A helyi eredetű őslakosság gyorsan rájött titkára, az i. e. VI. évezredben kialakult közép-európai vonaldíszes kerámia pedig fejlett szépérzéküket dicséri. Az úgynevezett lengyeli kultúra a IV. évezred folyamán jött létre, egy időben a Dunántúlon, Nyugat-Szlovákiában, Alsó- Ausztriában, Dél-Lengyelországban, s ebben döntő szerepe volt azoknak az újabb déli, délkeleti hatásoknak, amelyek a vonaldíszes kerámia népét folyamatosan érték. A fejlődés - ezt mutatják a leletek -, töretlen, de azért ne feledjük el, hogy évszázadokban vagy még inkább ezredekben kell gondolkodnunk. A régmúlt itt találkozik korunkkal, mert a lengyeli sáncon az első ásatásokat Wo- sinsky Mór, a századforduló jeles tudósa végezte, Apponyi Sándor gróf birtokán és költségén, s mindketten megérdemlik, hogy miattuk rövid időre megszakítsuk őskori utazásunkat. Apponyi Sándor követségi titkár volt apja, Apponyi Rudolf mellett Párizsban és Londonban, de ennek halála után nyomban leköszönt rangjáról, visszavonult lengyeli kastélyába, s élete igazi feladatának a hungarikák, a magyar történelemmel kapcsolatos nyomtatványok gyűjtését tekintette. Gyűjteményének katalógusa négy kötetet tölt meg, s az egészet, könyvtárával együtt 1924-ben a Széchényi Könyvtárnak ajándékozta. Ó alapította a szekszárdi múzeumot, s Wo- sinsky Mór tudományos kutatásait kezdettől fogva bőkezűen támogatta. Képzettségét tekintve Wosinsky nem régész volt, épp úgy, mint három évtizeddel utána a pécsi Dombay János; teológiát tanult s plébánosként kezdett tudományos munkájához, ami később világhírűvé tette, Dombayt pedig az adóügyek mellől szólította el igazi hivatása. Ö azt végezte el, amire Wosinskynak már nem jutott ideje: Zengővárkonyban, Pécsvá- radon és Villánykövesden tárt fel a lengyeli kultúrához -tartozó temetőket. Mit mond erről a mai kutató, dr. Zalai-Gaál István?- Nagy alapossággal megírt könyvei a szaktudomány számára ma is fontosak. Dombayt legföljebb azért marasztaljuk el, mert a 368 feltárt zengővárkonyi sírból mindössze hatvannégy csontvázat mentett meg, csak a „mutatós” darabokat vitette múzeumba. így a modern antropológiai vizsgálatok során később csak ezeket elemezhették, pedig a legújabb kémiai vizsgálatokhoz - magam is ezt használom a mórágy-tűzkődombi leletekkel kapcsolatban - már tíz grammnyi csontmaradvány is elegendő, hogy megállapítsuk a hajdáni ember nemét, korát, betegségeit, táplálkozási szokásait, sőt több csontváz esetében azok vérrokonsági kapcsolatait is. Dr. Zalai-Gaál István a lengyeli kultúra egész dél-dunántúli anyagát feldolgozta, s ma már meglehetősen pontos képünk van a hajdani ősről, aki ezen a vidéken rendezkedett be. De milyen is volt az élete?- Valószínűleg - mondja a régész - már használt valami egyszerű, fából készült ekét, ugyanakkor magas színvonalú kő- és csonteszközöket készített, az edényeket az égeté s után festette. Az ásatási leletek szerint tisztelték a Nagy Anyaistennőt, a Magna Matert, de arra vonatkozóan is vannak leleteink, hogy volt férfiis- tenü"k is, feltehetően a főisten. Változatos termékenységi kultuszaik voltak, véres és vértelen áldozatokat mutattak be, a gazdag termés, a nagyobb szaporodás reményében. Mórágy-Tűzkődombon sok emberáldozati, kultikus, sőt kannibalizmusra is utaló leletet találtunk. Van még mit hozzátennünk. A vonaldíszes kerámia nyugati határa például Belgium területén a keleti Ukrajnában van, ebből pedig az is következik, hogy az őskori kutatások meggyőző folytatása csak nemzetközi keretek között képzelhető el. Wosinsky és Dombay munkásságának köszönhető, hogy Tolna és Baranya ősrégészeti presztízse évtizedek óta igen jelentős, s nem véletlenül választották 1985-ben a nemzetközi ősrégészeti konferencia színhelyéül Szekszárdot. A találkozón 29 előadás hangzott el, a résztvevők felkeresték a lengyeli sáncot, ahol ekkor avatták fel a Wosinsky emlékoszlopot, Farkas Pál szekszárdi szobrászművész alkotását. így kezdődött, de nagyon messze vagyunk még attól, hogy elinduljunk István király térképén vagy Illyés Gyula Ozorá- jától a téli szőlődombok venyigefüsttel jelzett útjain. (Folytatjuk)
