Tolna Megyei Népújság, 1987. január (37. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-27 / 22. szám
4 Képújság 1987. január 27 Moziban Kaland a Már megint a férfiak rovására kajánkodnak. Ez pedig számomra akkor sem túl szimpatikus, ha szűkkörű társaságban félhangosan elmondott vicc formájában történik, de így mozivászonról hirdetve a világ romlásának ékes bizonyítéka. Mert miről is van szó? Coline Serreau új filmjének, a Három férfi, egy mózeskosárnak önmegtartóztató életmóddal egy cseppet sem vádolható főszereplői egy mózeskosárnak és persze a benne található tündért kislánynak köszönhetően egyszer csak nehéz helyzetbe kerülnek. A kiadós házibuli után Pierre ott találja az ajtó előtt a mózeskosarat, benne egy kislánnyal és barátjának, Jacquesnek szóló levéllel a gyermek anyjától, miszerint az fél évre Amerikába utazik, addig Jacques vigyázzon a gyerekre, ö viszont ekkor már Japán felé utazik egy repülőn, ahonnét két hétig nem is tér haza. Igaz, indulás előtt szólt, hogy vegyenek át egy neki szóló küldeményt, de akkor még egész másra gondolt. A vígjátéki szituáció, ha nem is túl eredeti, de megvan. Most már csak Coline Serreau író-rendezőn múlik, hogy mit tud kibontakoztatni belőle. Ezzel nincs is baj, hisz az első fél órában épp eleget mosolygunk, nevetünk, röhögünk a férfiak rovására. Mert a pelenkával ügyetlenkedő, a gyermek tisztába tevésével szinte megoldhatatlan feladat elé kerülő két barát szerencsétlenkedése tényleg komikus. A baj csak ott van, hogy ez az ötlet kevés egy kétórás filmre. így hát az író-rendező megspékelte még egy-két sztorival, aminek a történethez nem sok köze van, de az időt kitölti. így kerül sor a kábítószeres kalandra Rádió Mérnökökről Az utóbbi időben sok szó esett - esik - a műszaki értelmiség sorsáról, lehetőségeiről, helyzetéről. Ez - mint köztudott - nem éppen a legjobb. A közvélemény és a tömegkommunikáció sokszor megfogalmazta már, valamit tenni kellene azért, hogy ne legyen olyan sok pályaelhagyó, a mérnökök ne taxizással vagy lángos- sütéssel keressék inkább a kenyerüket, ne vesszen kárba az a sok millió forint, amit a taníttatásukra költött az állam. A rádióban vasárnap délután Domány András „És a mérnökök maradtak” című riportműsorát hallhattuk, amely arról szólt, hogyan sikerült egy gyárban megtartani a műszaki embereket. A helyszín a Telefongyár volt, ahol 1985-ben a műszaki értelmiség egy része komolyan foglalkozott a kilépés, a „pályamódosítás” gondolatával. Mint a cím is elárulja, a mérnökök mégis maradtak. Hogy miért? A vállalaton belül olyan vállakozási formákat vezettek be, amelyek a gyár profiljához szorosan kapcsolódó részfeladatok megoldását célozzák, kötöttség nélkül szerveződő teamek vehetnek részt benne, és konkrét pénzösz- szeggel járnak. Amint a vállalat vezetői nyilatkozták, ez a rendszer egy éve tart, bevezetésével semmi újat nem találtak fel, de sikerült lényegesen javítani a munka termelékenységét. A módszer sikerességét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az eltelt idő alatt egyik mérnök sem keresett vállalaton kivüli munkát. A Telefongyárban kivédték azt is, hogy a vállalkozás miatt esetleg elhanyagolják a főmunkaidő feladatait. A kiosztott feladatok mindig szorosan kapcsolódnak a „kötelező" munkához, annak elvégzése nélkül ezt sem tudják megoldani. A. riporternek nem volt nehéz dolga. A vezetők, a szakemberek hallhatóan lelkesen, elégedetten nyilatkoztak. A Telefongyárban sikerült megtartani a műszaki embereket, s most, amikor olyan fontos a vállalatok belső tartalékainak feltárása, kihasználása, joggal örülhetnek ennek a ténynek. Ez a vasárnapi riport érdekes volt. Nem szokatlansága vagy különleges megoldásai miatt. Tanulságul, például szolgálhat a nem műszaki dolgokkal foglalkozó vállalatoknak, intézményeknek is. S ennek a tanulságnak a megfogalmazására kitünően megfelelt a rádióriportok egyszerű, sallangmentes, a párbeszédre, a tények közlésére irányuló műfaja. W. M. mózeskosár partján is, amikor a „füvet” Michel, természetesen átvágva a rendőröket, szinte az orruk előtt juttatja el a címzetthez. Aztán hazatér mesés távol-keleti utazásáról Jacques is, és két gondos apát talál. Először semmit nem ért, majd maga is beleveti magát a gyermeknevelés gyönyöreibe. Közben barátok, lányok jönnek, mennek, zajlik az élet, amíg... De erről talán ne is beszéljünk, hisz a végkifejletet hagyjuk meg azoknak, akik még nem látták a filmet. Ha megnézik, az első fél óra után úgyis kitalálják, hogy mi következik. Mert meglepetésekkel nem szolgál ez a film. A története sem, és a megjelenítése sem a színészek játéka, az operatőr munkája is szokványos, a vérszegény sztoriból kétórás játékfilmet csinálni akaró. így aztán van részünk unalmas, elnyújtott képsorokban, ami televízió esetén is csak azért megy el, mert addig a néző kimehet a konyhába, ihat egy pohár tejet, esetleg mást is, de a mozi nézőterének székéhez kötve ez már kevésbé viselhető el. Marad tehát a csendes unatkozás, a befejezés várása. Arra viszont elég sokáig kell várni. Mert semmi baj se lett volna, ha ebből az alapötletből egy harminc-ötvenperces kabaréjelenetet, kisfilmet készítenek. De kétórás játékfilmmé felpumpálva eléggé vérszegény, épp ezért törvényszerű, hogy előbb- utóbb kifullad. A néző pedig azt várja, elvárja, hogy ha már filmvígjátékot ült le megnézni, akkor a pénzéért két órán keresztül azt is kapjon. TAMÁSI JÁNOS Hangverseny Husek Rezső zongoraestje A dermesztő hideg, a zord téli időjárás sem riasztott vissza sokunkat attól, hogy ellátogassunk a Művészetek Házába Husek Rezső önálló koncertjére. Magam is ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelynek képviselői a kiváló zenepedagógus, zongoraművész közreműködésével megteremtett pezsgő zenei élet résztvevőjeként tanulta, kedvelte meg a muzsikát, lett lelkes zenebarát. Mert ugyan ki ne emlékezne szivet melengető jó érzéssel a forró hangulatú megyeházi Husek-hang- versenyekre, ahol diákként a karzaton helyet kapni is különös szerencse volt. S milyen nagyszerű dolog, hogy az azóta méltán alkotói díjas pianista hangszere fölé hajolva, azzal szinte eggyé olvadva, játékával ma is töretlen lelkesedéssel tanít, szórakoztat. Köszönjük, hogy teszi, hogy vállalja. A városunk zenei életének jelentős képviselője, Husek Rezső ezúttal is igényes, szép műsorral lépett a közönség elé. Előadásában először Couperin két rondóját hallgathattuk, majd Beethoven közkedvelt cisz-moll (Holdfény) szonátája szólalt meg. A darab interpretálása nem volt érzelgősen romantikus, sokkal inkább ünnepélyes, elmélyült, gondolatgazdag. Különösen a kellemes, könnyed, középső tétel, a zivatar természeti képét plasztikusan megformáló zárótétel tetszett. Ezt követően a hangverseny talán leghitelesebben elénk tárt produkciója következett. A Debussy-prelű- dök II. sorozatából a Sellő és az Egyiptomi urna címűeket élvezhettük karakterisztikus előadásban. Ezután Schumann Papillons című zongoradarabja csendült fel, melyet a szerző az általa oly nagy becsben tartott író Jean-Paul tiszteletére, annak regénye nyomán komponált. A 12 rövid tételből álló mű táncos, könnyed előadása elnyerte a közönség tetszését. Liszt Spanyol rapszódiájának megszólaltatásával a zongorista a mester egyik legzseniálisabb művét állította elénk. A lassú bevezető szakász finom színei után a gyors tempójú második rész szilaj tánca lenyűgöző volt. A színes koncertprogramban helyet kapott Liszt Rigoletto-parafrázisa is. A népszerű Verdi-opera fülbemászó dallamai a magas szintű technikai megoldások nyomán ezúttal is sikert arattak. A közönség lelkes tapsát az egyre fesztelenebből, egyre oldottabban játszó Husek Rezső három ráadásszámmal köszönte meg. LEMLE ZOLTÁN Tévénapló Ultimátum Miskolcon kétszáz önkényes lakásfoglaló van. Lehet, hogy több, a tanács ennyiről tud, vagy pontosabban ennyivel szemben jár el. Másutt is vannak önkényes lakásfoglalók, Szolnokon is, Győrben is, talán Szekszárdon is, erről nem tudok. Az önkényeskedők ellen a hatóság fellép, ami természetes is, mert ha mindenki saját feje után megy, magának alkot törvényt, felborul a rend, megszűnik életünk biztonsága; erről nem is érdemes szólni. Ugyanakkor sok embernek nincs lakása, a fiatalok egyre nehezebben tudnak otthont alapítani, ez is tény, bár tegyük hozzá, hogy helyzetük nem annyira reménytelen, mint ahogyan néha halljuk, s végtére mindenki álomra hajthatja fejét. Kivéve az önkényes lakásfoglalókat, velük szemben a törvény könyörtelen, s akár az is megtörténhet, hogy bútorukat raktárba szállítják, ők maguk pedig mehetnek, amerre látnak. Az Ultimátum című dokumentumfilm róluk szólt, a rendező Péter Klára jó érzékkel járta körül a kérdést, melyben talán az a leglényegesebb, hogy kikből lesznek az önkényes lakásfoglalók, mi vezérli őket a kilátástalan lépésre? A csalfa reménység, hogy a hivatalos tekintet átnéz felettük, megfeledkezik róluk, vagy közömbösen bólint, lakjanak csak tovább ezekben a luxuskivitelűnek semmiképp nem mondható lakásokban. Szegényekről van szó, de végtére ki a szegény? Az ősi népdal keserű iróniával állapította meg: Ha van valamije,' Azt mondják, hogy lopta, Ha meg nincs semmije, Hogy elkorhelkodta. Ma is vannak szegények, kár lenne szépíteni. Van, akit a véletlenek buta sorozata sodort a szegénységbe, de olyanok is akadnak, akik maguk is a rossz sors kezére játszanak, esetleg épp „elkorhelkodják", amijük van. Otthon pedig sír a gyerek, panaszkodik az asszony, talán még a szegényes lakásból is kiteszik őket - a kör bezárul. Persze a lehetőségek is szűkösek időnként. A tanácsi tisztviselő meg- rovóan mondja az egyik asszonynak, hogy be sem adta a lakáskérvényét, így nem tudnak intézkedni. A másik viszont már hét éve beadta, de azóta sem történt semmi - ki tud igazságot tenni? A tanács, úgy ahogy. Mert néha mégsem szerez érvényt a törvénynek, nem teszi ki a rosszhiszemű lakásfoglalókat, de ez sem megoldás, az igazi megoldást az érintetteknek is elő kellene segíteniük, de ez is csak szép szó, mert a zátonyra futott életeken nem lehet erkölcsi szónoklatokkal máról holnapra segíteni. Megrettenve néztük ezt a jól felépített, hatásos dokumentumfilmet. Erkölcsi felháborodást éreztünk, ugyanakkor együttérzést is, mert miközben a jogot és törvényességet valljuk, azt is tudjuk, hogy embertársainkról van szó. A film sem kínálta a megoldást. Tényeket közölt, s ezekkel be is érte. Mi sem tehetünk egyebet. Gorkij Jean Renoir, a nagy festő egyenesági leszármazottja volt, jeles filmrendező, akinek műveit most sorozatban láthatjuk. A Gorkij-rerflekmű, az Éjjeli menedékhely, 1936-ban készült, díjat is kapott, s ha másért nem, a két nagy francia színész, Jean Gabin és Louis Jouvet kedvéért is érdemes volt megnézni. S talán a tanulság sem érdektelen: hogyan láttak ötven évvel ezelőtt egy remekművet, amely akkor már bejárta a világot? Jean Renoir ide vagy oda, ez az Éjjeli menedékhely mégis csak csalódás. Azt első pillantásra is látni, hogy ezek nem orosz csavargók, hanem jól öltözött francia úriemberek, akik oly magabiztosan járnak-kelnek alvilágukban, mint akik tudják, átmeneti állapotról van szó, az egész csak játék, ne aggódjunk, senkinek nem esik baja. Csakhogy Gorkij egészen másról beszél. Hősei az élet legalsó bugyrába kényszerültek, s a lázadás akkor sem alszik ki szívükben, amikor szeretetről beszélnek, jóságról, arról, hogy van egy másik élet is. Gorkij ábrázol, még pedig nem kívülről, mert nem kellett megnéznie, hogy milyen egy proletár, velük volt egy, s az Éjjeli menedékhely ebben is különbözik a másik nagy sikert aratott kortárs-drámától, Hauptmann Takácsok-jától. Ezért is hiányzik az igazi „cselekmény" darabjaiból, nem rémtörténeteket mond el, hanem megmutatja, hogy önmagában milyen rettenetes tud lenni az élet. Jean Renoir azonban kívülről nézi ezt a világot. A történetet keresi benne, ami megborzongat, elképeszt, egy kicsit azzal a szándékkal is, hogy nézői megnyugodjanak, mai sorsuk kegyesebb volt hozzájuk. Ezért hiányzik filmjéből Gorkij költészete is, az a belső líra, ami átmelegíti, emberivé teszi írásait. Ebből semmit nem éreztünk. Még egy kicsit meg is mosolyogtuk. De tanulságnak talán ez sem hiábavaló. cs. Könyv Czakó Gábor: A lélek fele A figyelmet megragadó stílusa ellenére sem éppen könnyű olvasmány Czakó Gábor fenti című, új könyve, amely nemrégiben jelent meg a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában. Első számú szereplője Maghó Árpád, az addigi élete folyamán mindenhez és mindenkihez „példásan” alkalmazkodó, majd kora változó eszményeiből kiábrándult, talaját vesztett újságíró, akivel hihetetlenül különös dolgok történnek. Egyszercsak láthatatlan emberré változik, mint H. G. Wells hőse, azaz mégsem úgy tűnik el a hús-vér kortársai szeme elől, inkább elenyészik, ruhástól együtt anyagtalanná válik. Annyira légneművé, hogy járművek és emberek is keresztül- kasul mehettek rajta, neki semmi baja nem lett, sőt, ő is bebújhatott „normális” embertársaiba. Mint mesebeli szellem, jól érzékeli környezetét, de az nem látja - hallja őt. Eltűnnek a kezébe vett tárgyak is. E tünemény mivoltából visszaváltozik eleinte, ami mulatságos helyzetet idéz elő házaséletében, s még nevettetőbb a szerkesztőségbeli jelenetében. További meglepetésre, magához hasonlóan létező, testetlen lényekkel találkozik, akik dzsetnek hívják egymást. Ezek tudathasadásos, idegbetegekéhez viszonyítható, lázálom-víziós világa feltehetőleg az írói mondanivaló kifejtésére szolgál, az emberi haladás támogatására. A dzsetek egy szélsőséges csoportja a valóságos emberek fölötti uralomra törne, ha Maghó öccse és más önálló személyiségek ezt meg nem hiúsítanák. Az író fejezetek helyett a főhőst, valamint a több jelentős szereplőt többször is beszéltetve, az £ szemszögükből fűzi regénye fonalát, filozófiai eszmefuttatásokkal bőven fűszerezve, szellemes iróniával - társadalmi visszás jelenségekről, köztük a korrupció pókhálójáról is. Szereplői egyáltalár nem hősök, sőt, rokonszenvünket is kevésbé vívják ki, „felgyorsult korunk” figurái, akiket életlehetőségük, környezetük és önzésük alakított olyanokká amilyenek. Tegyük hozzá: gonoszságból, képmutatásból eredő igazságtalanságok is hozzájárultak ehhez. A regény kezdetben pergőszerű, izgalmas cselekménye a végére vitába gerjesztő gondolatokban túltelítetté válik, ami esetleg kifárasztja az olvasót, és nem mindenki számára érthető azonnal. Kivéve a humanizmus jövőjébe vetett hit megerősítését, túl a cinizmuson. A negyvenöt éves Czajtó Gábor alkotói életútjál már kötetek sora jelzi, a legjobb fantasztikus regényekkel is vetekedő új műve is bizonyítja, hogy a mai magyar modern irodalom számottevő egyénisége. Méghozzá Tolna megyei kötődésű, decsi születésű író, s alkotásai méltán érdemelnek nagyobb figyelmet szükebb pátriájában is. BALLABAS LÁSZLÓ Színház Premier Bonyhádon A Népszínház gyermekszínházának társulata premiert tartott múlt hétfőn délután Bonyhádon, a városi művelődési központban. Az első előadást vidéken általában azokban a művelődési házakban tartják, ahol az év folyamán többször fellépnek. A nemrég újjáalakult társulat elsősorban a népmese vonalait kívánja feldolgozni és színre vinni. A döntően magyar szerzők mesejátékainak bemutatása mellett bolgár, francia, szovjet meséket is műsorukra tűznek. A most bemutatott Jékely Zoltán: Mátyás király juhásza el- mű darabot már korábban is játszották. A jogelőd, a Déryné Színház mutatta be közel 20 évvel ezelőtt. Sőt, a 60-as évek végén e kellemes nyelvezetű, fordulatos népmese-feldolgozás végigsöpört az ország majdnem minden színházán, és a kevésbé jól játszható gyermekdarabok mellett igen közkedveltté vált. Hogy e klasszikusnak számító alkotást ismét műsorra tűzték, annak kettős oka van. Mint Petrik József, a színház főrendezője, a Szabó család jól ismert Ferkója megfogalmazta: egyrészt mint a vetésforgót, úgy kell megismételni a gyermekdarabokat, másrészt a darab nyelvezetét igen jónak tartják, ezért szívesen játsszák a színészek és a gyerekek is igen szeretik. A bonyhádi bemutató jól sikerült. Mindkét előadáson telt ház volt a gyerekek együtt éltek. izgultak a szereplőkkel, sőt többször önfeledten be-bekiabáltak a színpadra, ami természetes egy ilyen előadáson, hiszen ez dicséri igazán a színészek jó munkáját. Konter László rendező is elismerést érdemel. A díszletről külön érdemes néhány szót ejteni. A friss diplomájú Benedek Mária térmegfogalmazása újszerű volt. A hagyományos, ácsolt diszletelemek helyett egyszerű ezüst csíkos drapériákat alkalmazott. A vidéki művelődési házak kisjátékszínéhez igazította a díszleteket. A merev kulisszák alkatnjftzá- sa helyett ezzel a megoldással újabb terekel nyert a színészek számára. Mobillá tette a díszleteket: könnyedén és gyorsan mozgathatják, válthatják a jelenetek és a képek berendezéseit. A2 ezüstös tónusú, fólia jellegű háttér zöld-piros megvilágításával nemcsak a helyszínre és a napszakra tudott utalni, hanem ennek variálásával a darab érzelmi töltését is jobban hangsúlyozta. A sok fiatal színész lehetőséget kapott a darabban, hogy megmutassa képességeit. Izgalmasan játszottak, jól elevenítették meg a figurákat. A közönséget szinte vitték magukkal. A sokszor kérdőre vont utazószlnház „műfajban” jó előadás született, bizonyítva, hogy vidéken is lehet magas színvonalat produkálni. SZEKÉR JÓZSEF
