Tolna Megyei Népújság, 1987. január (37. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-03 / 2. szám
10 KÉPÚJSÁG 1987. január 3. Szepesi Attila: Makedón emlék Sikátor Görbedt szűcsök, hurkasütők és vaksi tímárok apró műhelyeit rejti a barna homály. Kóbor ebek rágódnak a csonton szertemorogva. Dinnyekupac tetején billeg a vén szekeres. Kis szamaraskordék döccennek a mély pocsolyában, rázza fejét a füles, szomjasan égre iáz. Sárbagurul vérbélü narancs és nagyszemű szőlő. Lányka kezében a Nap sárga mimóza-csokor. Vándorcirkusz A folyó nevét nemtudom - görög fiú? görög lány? -, elfeledtem a falvakat, a moha-lepte háztetőket. Emlékszem csak egy-egy fahidra, a hálóvető vén halászra, a keselyűkre fönn a felhőn, s az árokparti vándorcirkusz félpucér táncosaira. Jöttek kopott szamaraskordén, maguk se tudják merre, honnan: sovány, napbarnított fiúk, körtemellű kis cigánylányok. Megálltak és gitárzenére kezdődött az előadás. Előbb csak egy-egy piruett, aztán gyorsuló síp szavára örvényben jártak körre kört. Hirtelen megbuffant a nagydob, egy lány kék ívben felrepült: ezer ámuló szemsugáron emelkedett. Forgószél-üzte pihetoll, szállt fölfelé, szállt egyre fölfelé. Új magyar zenetörténet A háború utáni magyarországi művelődéstörténet egyik jellegzetes mozzanata, hogy csaknem teljességre törekvő, összefoglaló jellegű munkák születtek a különböző művészeti és tudományos ágazatokban. A magyar zene történetét összefoglaló tudományos igényű munka azonban mindmáig hiányzik ezeknek sorából. A hetvenes évek elején Szabolcsi Bence kezdeményezésére azután megkezdték a Magyar T udományos Akadém ia Zenetudományi Intézetében az anyaggyűjtést a hatalmas munkához. Jó néhány magyar zenetörténeti kiadvány jelent meg a korabeli években is, inkább csak a népszerűsítés, mint a tudományos teljességre törekvés igényével. Annál is inkább így volt ez, mivel a magyarországi zenetörténetnek szinte a legutóbbi évekig akadtak alig feltérképezett, vagy éppen téves megítélést elszenvedő területei. A készülő ötkötetes reprezentatív kiadvány mindezeket igyekszik felderíteni, pótolni, illetve pontos, tudományos magyarázatot adni ott, ahol ez szükséges. A Magyarország zenetörténete című munka, melynek első kötete várhatóan 1987 karácsonyára jelenik meg, öt zene- történeti korszakra osztva tárgyalja majd a mindenkori Magyarország zenei életét. Az első kötet közel fél évezredet tekint át, megközelítően Buda elestéig, 1542-ig tárgyalja a hazánk területén született és hangzó zenei anyagot, rávilágít természetesen a muzsikálás igényének, lehetőségeinek társadalmi körülményeire. E korszak középpontjában a magyar gregorián zene áll, amely éppen a készülő hatalmas munkához végzett kutatások során nyert - főként Rajeczky Benjamin nagy értékű tudományos tevékenysége révén - a korábbitól eltérő, újfajta megvilágítást. Sokáig uralkodott ugyanis az felfogás, hogy hazánkban a 16. századot megelőző időkben nem volt említést érdemlő zenei élet. E felfogás elsősorban arra épült, hogy a középkortól magyar nyelvű zenei emlékünk nincs, a gregorián pedig, mely latin nyelvű - vélték akZsigmond-korabeli töredék. A kotta feletti sorban magyar nyelvemlék: A „Krisztus feltámada” című népének kezdő sora. koriban - nemzetközi, s ezért nem tartozik a magyar zenetörténet vérkeringésébe. Jelentősek azok a tudományos erd- mények is, amelyek a kiadvány következő köteteihez végzett kutatások során kerültek napvilágra. A második kötet, amely a 16. és 17. századi magyarországi zeneműveléssel foglalkozik, főleg a városok zenei életét, a fejedelmi, főúri zenét és az iskolai nevelést tárgyalja. A levéltári kutatatások nyomán feltárult kép alapvetően átformálja a városi zenélésről eddig vallott felfogásunkat, hiszen a második kötet szerkesztője, Bárdos Kornél, számos szlovákiai, horvátországi, erdélyi levéltári anyagát dolgozta fel, amelyek mindeddig, miként a középkori levéltári anyag is - rejtve maradtak a kutatók és a nagyközönség előtt. Feltáratlan marad azonban még mindig az egykori török hódoltsági terület zenei élete. Annyi azonban bizonyos, hogy az akkori, részekre szakadt Magyarország területén soha nem szűnt meg a zenei élet folytonossága, s hogy hazánk zenetörténete a maga sajátos módján mindig része volta nagy európai, történeti áramlatban zajló esmények- nek. Ugyancsak a városi, valamint a főúri zeneélet a témája a harmadik kötetnek, amely a 18. századdal foglalkozik. Esz- terházy Pállal és persze Haydn korával eddig is sokat foglalkoztak, ám éppen ezek fénye homályosította el azoknak a kismestereknek a tevékenységét, akik a kor azonos zenei köznyelvét beszélték (ezt a zenetörténeti korszakot szokás gyűjtőnéven a bécsi klasszicizmus korának nevezni), s akiknek a vállán jutottak tovább még az olyan nagy egyéniségek is, amilyen Mozart volt. A legkevesebbet egyenlőre a kiadvány negyedik, a romantikát feldolgozó kötetének anyagáról tudunk mondani, mivel itt is a nagy egyéniségek elhomályosító, de egyben ellentmondásosnak is bizonyult kisugárzása sokáig akadályozta a tisztánlátást. Ezért várható, hogy ezt meg fogja előzni a Magyarország zenetörténete ötödik, 20. századdal foglakozó kötete, - mely szintén sok új, de - éppen mert mai zenéről van szó - még kiforratlan tudományos anyaggal lesz gazdagabb az eddigi feldolgozásoknál. A készülő munkához hasonlatos, ösz- szefoglaló, nemzeti zenetörténet nem any- nyira elterjedt műfaj a zenetörténet-írásban, ahol inkább a nagy lexikonokra helyezték a hangsúlyt. Nemzetközi viszonylatban tehát nem késtünk el a kiadványnyal. És ha az említett más hazai kiadványaink sorában a Magyarország zene- története egyike lesz is az utolsóknak, végre betölti majd azt a pótolhatatlan űrt, amelyet a zene történetével foglalkozó tudományos szakemberek, főiskolai hallgatók, diákok, a magyar zene iránt érdeklődő közönség mindmáig érzett. SZOMORY GYÖRGY Horváth Péter: Az öregember nem akart meghalni. Jobb karját maga alá temetve, hasmánt feküdt a kövön, felsőteste a fürdőszobában, lába az előszobában. A botja odébb hevert, nem érte el, pedig a kam- pós végével sikerült volna magához húznia a partvist, a partvisnyéllel megzörgetni az előszobaajtót. A házmester- nének kulcsa van az alsó és fölső zárhoz is, de magától csak délben jön, az ebéddel. Hacsak, gondolta rémülten az öregember, rá nem fordítottam a riglit éjszakára. Próbálta a fejét mozdítani. A tócsa, a szapppan és a görbe végű bot alkotta tájkép lassan elfordult borostás arca elől. Pillantása feljebb siklott a fürdőszoba salétromos falán. Már látta a szögről lelógó nyirkos törülközőjét, a fregoli falikampóját a ráhurkolt, vásott kötéllel, végre feltűnt fölötte a tavalyi beázás penészlő foltja is, amelynek nagymagyarországi területe tavasszal a trianoni határokig zsugorodott, s most mintha egyetlen éjszaka alatt még kisebbre húzódott volna össze. No nézd csak, gondolta az öregember, hát a haza is elfogy, nemcsak az idő? Mély lélegzetet vett, majd maradék erejét összeszedve a hátára hengere- dett. Medencecsontjába síkoltva hasított a fájdalom. A falióra kondulására tért ismét magához. Az óra tizet ütött. Az öregember sápadt, beesett halántékán csurgott a verejték. A hálóinge lucsogott az izzadtságtól. Két óra még, gondolta, és jön a vén kurva az ebéddel. Két óra, nem sok az. Mint egy mozielőadás. Egy jó kis film Gréta Garbóval, vagy azzal a másikkal, hogyan is hívták? Hirtelen eszébe jutott a rigli, de hiába próbálkozott, már a fejét se tudta megemelni. Lehunyta a szemét, megkezdődött a mozielőadás. Két kiöregedett artista kerekezett be a vászon elé ócska egykerekűjén, zsonglőrkarikákat hajigáltak egymásnak és tüzes buzogányokat. Aztán csillogó, fiitA Központi Sajtószolgálat 1986. évi novellapályázatának III. díjas alkotása. teres manézsruhában maga Gréta Garbó lépett a színre. Tüzet nyelt. Az artistaszám után az öregember kiment az előcsarnokba, elropogtatni egy sósperecet. A híradó nem érdekelte. A pénztár üvegkalitkájában a kisasszony a körmét reszelte. Egyszercsak szétnyílt egy vastag, súlyos kárpit, az artisták léptek ki mögüle utcai ruhában, két oldalról Gréta Garbóba karolva. A nő kihívóan az öregemberre nevetett. Az tűnődve, zavarodottan nézett utána. Mire visszatért a sötét nézőtérre, már pergett a film. A fekete-fehéren viliódzó képsorok láttán az öregembernek bizonytalan érzése támadt, mintha már látta volna valamikor a darabot. A címe nem jutott eszébe. Ismerősnek tűnt a gyerekszereplő, aki az apjától kapott flóbert puskával patkányokra vadászott a lisztraktárban. A következő jelenetre, amelyben a kölyök az apjától elcsent vasutastárcsával elindított egy napfényben veszteglő teher- vonatot, nem emlékezett. Lehet, hogy mégse ezt a sztorit látta? Mindenesetre valami nagyon hasonlót. Fordult a kép, a kamasszá serdült főhőst fekete necc- harisnyás, fonnyatag nőcske tanította a szerelemre. Különös, de az egész jelenetből csak a rézágy támlájára dobott fekete harisnyakötőre emlékezett, meg valami dohos, nehéz szagra. Még most is érzi. Bolondság. Talán a mozi olajos padlójának van ilyen nehéz szaga. No, tessék! Most meg az a jelenet a lódoktorral! Nem tudnak ezek valami újat kitalálni? A rendező, talán, hogy fordulatosabbá tegye a vékonyan csordogáló, unalmas történetet, háborút eszel ki. Ostoba fordulat, elégedetlenkedett a nézőtéren az öregember, láttunk már ilyet. Mint ahogyan ismerte valahonnét azt a jávorbajuszkás tisztviselőt is, aki a háború után átvette a kamaszfiú szerepét, s abban is biztos volt, hogy járt már azokon a helyeken, amelyek felvillantak a vásznon. Az a cukrászda. A folyópart azzal a nővel. A lóvasút. Az ellenszenves tanácsos úr a cvikkerével, a rosszindulatú irodafőnök, aki nem hagyta a jávorbajuszost érvényesülni. Lejáratott sémák, papírfigurák, lagymatag fordulatok, házasság, tüdőembóliában elpusztuló gyerek, újabb háború, az összeomló házak mint a rossz makettek, és az a lé- gópince is! Hát ezek nem tudnak kitalálni semmi eredeteit, semmi meséset? Az öregember unta a filmet, de arra gondolt, ha már fizetett a jegyért, megvárja, mi lesz a vége. Mint a rossz trükkfelvételeken, hipp-hopp kiemelkedtek a folyóból a lebombázott hidak, felegyenesedtek a leomlott házfalak, ám a történet lúdtalpas főhőse mindennek nem tudott örülni. Leborotvált bajuszával, ócska ló- denkabátjában szánalmas alaknak tetszett ahogy lótott-futott, állás után rohangált, megbízhatatlan elem. Az utcán örökké hátrafordult, mintha attól félne, hogy üldözik. De a mellékalakok sem voltak különbek. Mindenki félt mindenkitől, a színészek suttogva beszéltek, és nem néztek egymás szemébe. A főhős felesége meghalt, a gyászbeszédet az öccse mondta, országos hírű ember valami módon, noha nem volt különösebben tehetséges piktor. Arról beszélt a ravatalnál, hogy az élet komor színeit az élőknek kötelességük bizakodóbb, vidámabb kolorba tenni át. Ez a mondat is nagyon ismerős volt, ez a „kolorba tenni”, ez a harsány, ízléstelen optimizmus ott a ravatalnál. Az öregember a pokolba kívánta a sógort, ám némely rokonok nem állottak tapsolni mint valami színielőadáson. Pedig amúgy sem voltak azok olyan tapsolni való idők. Egyik pillanatról a másikra eltűntek a történetből bizonyos figurák, köztük a főhős egyetlen barátja. Kövér, komikus színész játszotta a barát szerepét, huncut szemű, alföldi pofa. Abban a gyárban dolgozott marósként, amelyben a főhős könyvelő volt az irodán. A filmrendezőnek volt képe azt kiagyalni, hogy a Ku- mics, így hívták a barátot, kémkedett és szabotált. Aztán hirtelen fordulattal megint lövöldözni kezdtek a feltüzelt statiszták, magyar a magyarra, a főhős sógora is feltűnt valami teherautón. A hazugság színeit szavalta, a vérükkel mossuk tisztára, testvéreim! A marha, hor- kantott az öregember, öt évet kapott ezért a mondatért, igaz, csak hármat ült le. A gép viliódzó sugara halottakat élesztett fel néhány pillanatra, azért csupán, hogy ismét meghalhassanak. Végül szellősebb képek forogtak a főhős körül, de ő egyre öregebb lett, ebben az egyben következetes volt a rendező, és jó volt a maszkmester, vagy ki csinálja az ilyesmit. Gyűltek a ráncok az ismerős arcon, mélyültek az árkok, sovány alakja egyre hajlottabb, vékonyabb lett, rossz volt a mája, gyomra, csigolyái mesze- sedtek, a nyugdíja egyre kevesebbet ért a közértben, ahová az utóbbi időben már csak bottal tudott lemenni. Húzta maga után a kerekes bevásárlószatyrot, csámpázott, a lábai összeakadtak. Amikor a szíve is rendetlenkedni kezdett, legszívesebben hagyta volna már az egészet, de a sógor a hóna alá nyúlt, kórházba vitette, pászmákért operáltatott a mellkasába. Ezzel az okos kis masinával száz évig is elélhet az ember! No hiszen, dohogott most az öregúr, még tizenhat év! Minek? abból a tizenhatból se maradna semmi, legfeljebb egy unalmas, másfél órás filmre való összefüggéstelen epizódsor. Badarság! Szeretett volna felállni a székből, de zsibbadt a lába. Zörögve matatott a sötétben, míg rá nem pisszegtek az első sorokból, nyugi tata, a temető megvárja, hová sietne, még megy a mozi! Az öregember beletörődve húzta meg magát. Nézzük a végét, mit tudnak még kitalálni! Virágzó májusi utcát mutatott a mozivászon, a kamera bekúszott egy nyitott, földszinti ablakon, végigpásztázott egy leromlott, rendetlen savanyú szagú szobát. Vetetlen ágy, koszos abrossszal leterített asztal, két szék, ócska szekrény, ajtaja nyitva, benne fényesre koptatott békebeli ruhák. Néhány könyv, gyógyszeres skatulyák, zsebtükör, egy szürke porcelán elefánt. A végére elfogyott a pénz, mi, huhogott kárörvendően az öregember. Már egy tisztésséges díszletre sem futja? A kamera lassan kigördült a nyitott szobaajtón át az előszobába. A fürdőszoba küszöbén végtelenül sovány, koszlott hálóinges öregember hevert, hanyatt. A házmester fia guggolt mellette, rémült, nagyszemű, kövér gyerek.- Szólok a maminak, Rudi bácsi! Az öregember oldalt billentette a fejét.- Nem kell, Robika. Nem kell szólni.- De hát így megtetszik halni a Rudi bácsinak! - aggódott a pufók gyerek.- Nem halok én meg, Robika, csak átteszem magamat vidámabb kolorba, hogy az emberek nevessenek, tudod. - Az öregember szeretett volna elmosolyodni, de csak vicsorgott. A tizennégy év körüli házmestergyerek kétségbeesetten kapaszkodott az ételhordó edény fülébe.- Pedig ebédet is hoztam! - mondta kéretlenül. - A mami palacsintát sütött, meg rizsleves van. - Megnyalta nagy, húsos szája szélét. - Finom.- Gyere közelebb! - suttogta az öregember. - Ne félj, csak kérni szeretnék tőled valamit. A fiú habozott, de viszolygásán úrrá lett a kíváncsisága. Közelebb hajolt a viaszsárga archoz.- Edd meg az ebédet, Robika - kérte az öregember. - Ne félj, nem mondom meg anyádnak. Edd meg nyugodtan. Majd azt mondjuk, hogy én ettem meg, és hogy nagyon finom volt.- De hát azt nem szabad nekem, Rudi bácsi...- Kanalat találsz a konyhában. Siess mert kihűl. A gyerek nem mozdult, nézte az öregembert.- Mire vársz még? Tudom, hogy te néha titokban... A fiú beharapta a szája szélét, lesütötte a szemét. Meleg, barna szeme volt.- A rizslevest nem - mondta halkan. - Azt a mami úgy öntötte össze a maradékból.- Tudom - mondta az öregember. - Nem sok az a harminc forint, amit elkér az ebédért. Öntsd ki a levest a lefolyóba. Én is úgy szoktam! - tette hozzá fáradt, cinkos vigyorral.- Biztos, hogy nem kell segítség, Rudi bácsi? - kérdezte a fiú. Az öregember hunyorított, örült, amiért a házmesternének ilyen derék, nagy fia van. A fiú átlépte az öregember vékony, hálóinges testét, beöntötte a levest a vécékagylóba, lehúzta a vizet, majd a palacsintákat marokra fogva ismét leguggolt az öregember mellé.- Muszály...- kérdezte muszály itt megennem?- Vidd - suttogta az öregember. - Csak ne menj vele a mozi felé. Az öregember most szinte derűsen nézte a vásznat. A kamera a távozó házmestergyerek húsos hátát mutatta, majd a csendesen becsukódó előszobaajtót. Na, végre, gondolta az öregember, egy kis realizmus. Egy kis realizmus
