Tolna Megyei Népújság, 1986. december (36. évfolyam, 282-307. szám)
1986-12-06 / 287. szám
4NHPÜJSÀG 1986. december 6. BAKÓ JENŐ munkatárs Karácsony előtt többet írunk a békéről, a békességről, békés egymás mellett élésről és fegyvertelen álomvilágról, mint máskor. Tesszük ezt, mert mi is vágyunk a békére és mert másnak is ezt kívánjuk. Pedig ha kinézünk az ablakon mit látunk: karambolozó autókat, rohanó mentőket, tűzoltókat és rendőröket, égő mozit, a padokon csámcsogó megyénkbelieket és szemetelő turistákat nyugatról, keletről, lelőtt kutyát és részeg gazdáját és részeget kutya nélkül is. Ahogy innen látom: ez még nem a Kánaán, arra még várni kell. BÁLINT GYÖRGY pályakezdő újságíró A sportújságírás specifikus vonásai miatt egy parányit kénytelen vagyok módosítani a szerkesztői vezérgondolaton: itt is írunk mi. Mert cikkeink - igyekezve a tájékoztatásban a gyorsaság alapkövetelményének eleget tenni - gyakorta a szó igazi értelmében az élet sűrűjében, sportpályákon, csarnokokban, a nézők nyíltszíni véleménynyilvánításának szorításában íródnak. Aztán rohanás a telefonhoz. Egy rövid szövegben is adatok, nevek sokasága szerepelhet. S ebben az ellentmondásokkal terhes futballvilágunkban a tudósító izgalmában már néha Buda helyett bundát diktál. BODA FERENC olvasószerkesztő A sajtó(hiba) ördöge állandóan házunk táján ólálkodik, ezért a régi emlékeink jó része is vele kapcsolatos. A ma jól ismert Család-otthon rovatunkat kezdtük megalapozni néhány szerény tanáccsal - vagy 30 évvel ezelőtt. Valami különleges madártej receptjét ajánlottam, ám a hozzávaló lisztadaghoz hozzá- toldott egy nullát a házi ördögünk. Másnap jött is az olvasói reagálás:- Nem madártej, hanem nokedli lett belőle... BÓKA RÓBERT munkatárs Az írott szó is elrepül. Sőt, a Gutenberg-gala- xis még kegyetlenebbül magába temeti, mint a társadalom az élő, beszélt nyelvet. Persze nálunk az újságot egy szű- kebb haza sorsa írja, ahol a nyilvánosság nagy úr, több életet adhat a leírt szónak, mint amennyit szántunk neki. így aztán nem is a tiszavirág-élet jellemzi, hanem a mindennapi gyors feltámadás műfaja. Eszembe jut a középkori, palackba zárt üzenetek sorsa, mintha azoknak is - persze jelképes értelemben - mi lennénk az első lehalászói. CSER ILDIKÓ újságíró-gyakornok „Nagybandósan”: Sajtóház. Szobák. Telefonok. Mi. Esemény. Kimegyünk. Megnézzük. Felépítik. Lebontják. Átadják. Elbocsátják. Kitüntetik. Beszélgetünk. Jegyzetelünk. Bejövünk. Megírjuk. Elolvassuk. Nem tetszik. Kijavítjuk. Tetszik. Leadjuk. Elolvassák. Hosszú. Kihúzzák. Jó. Jó rövid. Megjelenik. Újságárus. Viszik? Kapkodják? Fogyogat. TeItt írunk mi Holnap van a magyar'sajtó napja. Ebből az alkalomból szélesre tárjuk Sajtóházunk ajtaját, de mível nem tud mindenki hozzánk ellátogatni, ezért néhány sorral és a házunkról készült képriporttal mi kopogtatunk be Önökhöz. Vallunk titkainkról, munkánkról, életünkről. lefonálnak. Ki írta ezt? Nem így volt. Nem ezt mondtam. Beperelem. Türelem. Esemény. Kimegyünk. Megnézzük... DECSI KISS JÁNOS munkatárs Boldogult dédanyám, a MŰHELY szót MÉHEL-nek ejtette. Csak felnőtt fejjel jöttem rá ennek szépségére. Ketté választva és értelmezve: a térnek azon részére kell gondolni (HEL), ahol valami meg- fogamzik, kifejlődik, valaminek a csíráit magában hordja, valami új megszületik (MÉH). Hiszem, hogy ilyen MÉHEL az is, ahol mi írunk. A szülő mindig szereti szülöttjét, légyen az mások szemében rossz, vagy jó. ÉKES LÁSZLÓ munkatárs A rosszul olvasó gyereknek sajtház, a feliratot nem nézőnek még bank, nekem viszont fizetésnapon sem az. Nekem „A HÁZ”, ami új funkciójában csak néhány hónappal idősebb, mint újságíró múltam. (Nem ezért kerültünk egyébként közel egymáshoz.) Azért érzem benne magam jól, mert az idén pályafutásom eddigi legmagasabb pontjára jutottam: a második emeletre kerültem. Innen sok mindenre rálátok. Tudom, hogy Ó, vagyis „A HÁZ”, nem az írógépekkel, a telefonokkal, a képtávíróval, a telexgépekkel és egyéb berendezésekkel teljes, hanem a kiadói és szerkesztőségi kollektívával együtt. Ugye, óriási felfedezés ez?! Ezért írok .-él-’-lel. FEJES ISTVÁN főszerkesztő Az, hogy itt írunk mi, a dolognak csak az egyik oldala. Ennél sokkal fontosabb, hogy Önök, Kedves Olvasóink - azt elolvassák. Sőt, olykor a fejünkre is olvassák. Mármint a sajtóhibákat. Merthogy az utóbbi időben az a fránya ördög - t. i.: a sajtó ördöge - igencsak befészkelte magát hozzánk. Már-már hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a nehéz pénzeken vásárolt fény- szedő-berendezés import-kiegészítő tartozékaként kaptuk. Mindenesetre megkezdtük az „ördögűzést” - de nem ráolvasással, hanem gondosabb kézirat- és korrektúra-olvasással, ugyanis adott esetben az sokkal többet ér a tömjénnél. FEKETE LÁSZLÓ rovatvezető Imádok útra kelni székházunkban. Csak egy ugrás a leírószoba, a három billentyű-virtuóz birodalma. Itt öltenek testet a szerzők magvas gondolatai. Nem dicsekvésként mondom, de engem különösen „csípnek” a csinos gépíró hölgyek. Hja, egy sportos, őszes halánték a nők számára ajándék. Diktálok, ők írnak. „A pályát térdig havas hóbuckák övezik.” Más: „A vadkacsák kezes báránnyá szelidülének.” Szóval ők tartják karban a vérnyomásomat, s néhány melírozott hajtinccsel is megajándékoztak. Elhatároztam: a ma esti sajtóbálon megtáncoltatom őket. A botolós nyitócsárdást azzal ropom, aki ezt gépelte: „Tiszta vizet a fejekbe!” V. HORVÁTH MARIA rovatvezető Szóval, hogy is írunk mi? Hát szépen. Nagyon szépen. Persze jószerével írógéppel. Tehát hogyan? Hangosan. Kora reggel már igen kopogós a ház - emitt hárman, amott ketten verik - nem egymást - a gépet. Na nem, nem arról a bizonyos 3+2-ről van szó, szóval nem a Sárgul már... a csipkés kombinéról. Hanem rólunk, újságírókról, akik végül is nem tudhatnak mindent - legalábbis slá- gerilag nem. De hát hogy is írunk mi? Szépen, jó sodrással, megfelelő vonal- vastagsággal, dőlési szögekkel, szenvedélyesen, tárgyilagosan... És elérkeztünk a grafológiához - reménykedve abban, hogy olvasóink soraink között - pardon! - mögött is tudnak olvasni, s megfejtik a sorokat rovó embert. (Még így, fénysze- detten is.) JANTNER JÁNOS olvasószerkesztő Munkahelyem a szerkesztőség. És az egész megye. Az a szolgáltató kisüzem is, ahova szo- cialistabrigád-vacsorá- ra invitáltak. Emelkedik a hangulat. Többen ajánlják figyelmembe Csárlit, a nyugdíjas hajóst, bejárta fél Európát, érdekes történetei vannak. Most némi borravalóért az itt megforduló autók kerekeit pumpálja fel. Ötét is kapaciátlják, hogy itt egy újságíró. Szinte odatuszkolják asztalunkhoz.- Csárli vagyok...God szév tsze king! _ ?- (gy vall szerelmet a török.- Bocsánat, úgy tudom, így kezdi himnuszukat az angol. De most nem egészen, mert kviin-t mond. Mivelhogy Al- bionban ma asszony viseli a koronát. Királynőt ajánlanak isten oltalmába alattvalói. Széles mosolya lehervad, majd leforrázva eloldalog. Csak hazafelé jut eszembe, micsoda alkalmat szalasztottam el. Felfedezhettem volna a huszadik század Háry Jánosát. LETENYE! GYÖRGY főmunkatárs Sajtónap reggelén dúdolom: „írom a levelem Balog Máriának, Csongorád vármegye legszebb leányának”. Kitűnő kollégám és barátom, sörkerti ihletéséből merítve, közbedalol (Kacsoh Pongrác után, egyelőre még szabadon): „Nem tud a? írni, aki küldte...” Kérem szépen, értek én a szóból. Én írok, te írsz, ő ír. Engem olvasnak, téged is, őt - jól van no, röhögni is kell valamin. Ez van, Én írok.- így -, vagy úgy, egyébként Letenyei György LETENYEINÉ IHÁROSI IBOLYA rovatvezető- A belpolitikai újságírás a világon a leg- egyeszerűbb, mivel az országban minden belpolitika. Van párthatározat, amiből ki lehet - sőt kell - indulni, nem sok, alig több mint háromszáz. Államigazgatási jogszabály akad körülbelül nyolcszáz. Ezek naprakész ismerni gond, ha a megkérdezett illetékesek is ismernék őket. Naprakészen. Megszokni is csak azt kell, hogy sikereink mindig a legszűkebb körben érnek bennünket, kudarcaink pedig a legnagyobb nyilvánoság előtt zajlanak. MÁTÉ RÉKA újságíró-gyakornok. Hát igen, itt írunk mi! Az írunk szó ugyan néha kérdőjelet vonz maga után, de hát gondolkodási időre is szükség van: „Nagy, durva tenyerébe belesüpped álla - a Gondolkodó töpreng”. A mi szócska mindazokat jelöli, akik ezen az oldalon most bemutatkoznak Önöknek. Mi mind-mind. Végül ajánlom figyelmükbe a következő bölcs mondást: „Az újságot sohasem teheti feleslegessé a rádió és a televízió, mert nem lehet beléjük csomagolni semmit”. PALKÓ LÁSZLÓ rovatvezető Az én nevemmel miután külpolitikai rovatvezető vagyok, igen ritkán találkozik lapunkban az olvasó: a világ sorsát meghatározó döntések, történések ugyanis nem Szekszár- don, nem is Budapesten születnek. Mégis mindenkinek tudnia kell minden fontos eseményről, jó és rossz tervekről, mert csakis együtt, világméretű egyet akarással akadályozhatjuk meg a fenyegető leg- rosszabbakat, az embertelen (nukleáris) tél beállását. Örülök, hogy egyik-másik lapszámunkban sikerül ennek érdekében a hírügynökségi jelentések és a Központi Sajtószolgálat neves publicistáinak írásaiból egy jó tükörképet kialakítani és bánkódom, ha lemaradunk a tájékoztatással. PÁLKOVÁCS JENŐ főmunkatárs Az én szobám ablaka nyugatra néz. Alapterülete 15,23 négyzetméter. Behallatszik ide a szirénák, a csikorgó, fékező autók zaja. Az ablakom mindig nyitva, az ajtóm is több mint 36 éve. Ez az épület gyakornokkoromban még nem állt. Helyén volt egy Korzó, és itt állt a Sörkert. A zenepódium körülbelül ott volt, ahol most én ülök és írom e sorokat, s gondolok azokra a régi időkre, amikor tartalmas vitáknak, beszélgetéseknek volt tanúja a korzósor. Régi barátaimra gondolok, akik közül sajnos sokan már az árnyékvilágba költöztek. Az ajtóm most is nyitva, és lassan már a nyugdíj- előkészítő bizottság valamelyik tagja lép be rajta. ROSTÁS ILONA munkatárs A hír igaz, kiegészítve azzal, hogy már aki, és már amikor. A magamfajta kezdő újságírónak ugyanis beleakadhatnak az ujjai az írógép billentyűzetébe, vagy ami még borzasztóbb, az adott témáról - teszem azt „Itt írunk mi” - nem jut semmi érdekes az eszébe. Pedig lehet, hogy tudat alatt azért módosítottam már régen pályát - és lettem közgazdász, hogy majdan a gazd. pol. rovatnál mindenről jusson eszembe valami. Mennyivel könnyebb lenne a dolgom - és ezzel sokévi GYES, számtalan ebédfőzés és még számtalanabb mosogatás után ismét „dolgozóban” dolgozó anyukatársaim bizonyára egyetértenek - ha én a portrémhoz egyéni címet választhatnék. SALAMON GYULA munkatárs Mint méhek a kaptárban, úgy zsong a fejem. S attól tartok, ha még néhány új szabályozó születik, kénytelen leszek egy személyes há- zitanfolyamot szervezni, természetesen a megjelent rendeletek szellemének megfelelően nem munkaidőben... Körbebástyázom magam mindenféle szemlékkel és közlönyökkel, szakmai folyóiratokkal, a kulcsot kidobom az ablakon, hogy még csak a kísértés se fogjon el a szabályozó kabinet elhagyására. S, ha már betéve tudom mindazt, amit illik, házivizsgára jelentkezem a házizsűrinél, s jelentem, hogy „vonalban” vagyok. SZABÓ SÁNDOR munkatárs __ Ï J: j rete nélkülözhetetlen. Nem is volna sem- Valahogy ilyenformán: „Itt eszünk mi”. A véletlen játszotta a kezemre a nagy fogást. Egy alkalommal házunk portája környékén őgyelegtem, amikor megkérdezték tőlem: - Tessék már mondani, akkor most ez már végre a bank?! - Nem kérem, ez a Sajtóház. - válaszoltam, dé rögvest nekem akadt kérdezni- valóm. - Miért? Ez valaha bank volt?! - Igen kérem, valaha az volt. Na én azóta azt is kiderítettem, hogy hol volt a páncélterem. Óriási nehézségek árán, de sikerült elintéznem, hogy odaköltözhessek. Most már csupán azt nem tudom, hogyan lehetne egy légkalapácsot bérelni egy délelőttre?! Na persze inkognitóban! Pszt...! SZALAI JÁNOS főszerkesztő-helyettes Mit nem írok itt én? Azt, amit a régi helyünkön még írtam: Vitéz Johannes Háry leveleit. Akkor még csak ígérték a sajtóházat. Ma már megvan. Tehát az ígéretből valóság lett. Akkoriban még voltak Háry Jánosok a megyében, az országban. Tehát volt kikről írni. Az utóbbi időben még Garay János sem találna az obsitos vitézhez hasonló nagyot mondót. Ma már mindenki az igazat, csakis a tiszta igazat mondja és nemcsak a bíróságon. Mindenütt. Amikor idáig értem az írásban, szörnyet tüsszentettem. De nem azért, amiért a diák, hanem azért, mert alighanem influenzás vagyok. SZEKÉR JÓZSEF munkatárs Itt írunk a Hild-díjas városközpontban, a zenélő csodakút szomszédságában. A klin- kertéglás Sajtóházban. Nemcsak nevünk és cégjelzésünk van, hanem a Liszt-évfordulónak köszönhetően már házszámtáblánk is. Sőt, új helyre „költöztünk", igazán sajátos módon. Az utca neve és a házszám változott, de az épület maradt, és nem tolták arrébb, mint azt a bizonyost Háry. Senkit se tévesszen meg az új Tolna megyei telefonkönyv, mert ott még mindig a régi címen szereplünk „ötvösremekként” úgy, hogy egy épületben három különböző vállalat van. SZERI ÁRPÁD újságíró-gyakornok Szekszárdon van egy épület, amelyben szakadatlan, felelősségteljes alkotómunka folyik. Ez eddig nem rendkívüli, hiszen - mint köztudott - Szekszárd valamennyi munkahelyére jellemző ez a tevékenység. Ez a munkahely és most már elárulhatjuk, a Sajtóházról van szó - azonban egyedülálló a maga nemében, ugyanis itt készül a megyénkben terjesztett napilapok közül a legolvasottabb, a Tolna Megyei Népújság. Sajtóorgánumunkat a szerkesztők, főmunkatársak, munkatársak írják, no meg természetesen mi, szerény gyakornokok; bár kezdő újságírók vagyunk, biztatásként előttünk a példa: sokan ugyanígy kezdték tegnap és lám - ma már érettségi tételek.
