Tolna Megyei Népújság, 1986. december (36. évfolyam, 282-307. szám)

1986-12-31 / 307. szám

1986. december 31. 10 NÉPÚJSÁG Kivételek Az asszony nagyon neheztel rám, mert esténként részegen járok haza. Honnét? Honnét? Természetesen a munkahe­lyemről. Mert nálunk szilárd a munkafe­gyelem, kérem! Nálunk vezérigazgatói utasítás tiltja, hogy munkaidő alatt csak úgy ki-be sétálgassunk a kapun. Nem le­het kiugrani a kocsmába egy féldecire. Mi, kérem, reggel betesszük a táskába azt a fél liter töményt, és annak ha törik, ha szakad, ki kell tartania a munkaidő vé­géig. Akinek nem elég, vagy nincs haver­ja, aki kisegítse, az szikkadjon ki. No igen, erre is van vezérigazgatói uta­sítás. Az úgy volt, hogy az első változat­ban még mindenkinek meg volt tiltva a piálás. Igen ám, de jöttek a kereskedelmi tárgyalások. Megérkezett a vevő. Leültet­ték, adtak neki egy kis barna vizet kávé helyett - a titkárnő is abból él, amit haza­visz -, meg hozzá egy fél pohár, szódát. A pasas rájuk nézett, és kijelentette, hogy a konkurrencia áruja jobb is, olcsóbb is. Már a kabátját vette, mikor eszükbe jutott a konyak. Fél óra alatt úgy berúgott az egész osztály, mint a vadszamár, de megkötötték az üzletet. Ekkor kaptuk meg az első módosítást, hogy kivétel a kereskedelmi osztály. Aztán jött a nemzeti ünnep. Kiváló lett a vállalat, csak úgy osztogatták a kitünteté­seket. Kitették az asztalra a colát, meg az ásványvizet, a kitüntetettek meg fölálltak, és átmentek a sarki csehóba ünnepelni. Másnap megjelent a következő módosí­tás: kivétel a kitüntetettek. Hamarosan vezetői továbbképzésre hívtak össze bennünket. A büfében egy korty pia. Úgy lelombozódott a társaság, hogy a következő előadásra már be se mentünk. Másfél óra múlva ott, a büfé előterében hirdették ki a vezérigazagatói utasítás legújabb módosítását., miszerint kivétel a vezetők. A múltkor, amint ballagtam a gyárud­varon, majdnem elütött egy targonca. Megállítottam, mert láttam, hogy a veze­tője félodalasan ül a nyeregben. Messzi­ről bűzlött belőle a pálinka.- De hiszen maga tökrészeg, ember! - rivalltam rá. - Hogy mer így dolgoz­ni?- Rám nem vonatkozik a tilalom - mondta magabiztosan, s elővette a jogo­sítványát. - Látja, mi van ideírva? Láttam. Targoncavezetői igazolvány. Elővettem hát a laposüveget a belső zse­bemből, és megittuk a pertut. Végtére is mindketten vezetők vagyunk... Csak a Vöröskeresztnek csípi a sze­mét a dolog. írtak egy levelet, hogy két héten belül alakítsuk meg a vállati alko­holellenes bizottságot. Essünk túl rajta - gondoltuk -, és másnap megalakítottuk. Én lettem az elnöke. A tagjai mind veze­tők vagy kitüntetettek. Az alakuló ülés után úgy berúgtunk, hogy alig találtunk haza. Én is csak reggel vettem észre, hogy a szomszéd ház előtt áll a kocsim. Szóval az asszony nagyon neheztel rám. Egyik reggel megfogadtam, hogy aznap egy kortyot sem iszom. Meg is tar­tottam a fogadalmat, de olyan beteg let­tem, hogy még másnap sem tudtam kiad­ni egy épkézláb utasítást. Most aztán vá­laszthatok: vagy munkám, vagy az asz- szony. Hiába no, a haladás mindig áldo­zatokkal jár. Szobrokban, képekben élő múlt Századunk fordulója táján avattunk fel annyi múltunkra emlékeztető szobrot, mint napjainkban. Sokak szemében a szobrászat egészében is egyenlő a Kos- suth-emlékművekkel, háborúban halt katonákéval, Izsó Miklós debreceni Cso­konai szobrával, a megcsodált kolozsvári lovas Mátyás királlyal, Fadrusz János al­kotásával. Pedig, - bár ne hallanánk szobrászaink tiltakozását, ha éppen az emlékmű szobrászok között emlegetik őket. Hol ebben az ellentmondás? A tár­sadalom részéről hála illeti Stróbl Alajost, hogy számunkra úgy él Arany János, ahogy ő láttatja a Nemzeti Múzeum előtt, hogy Móricz Zsigmond az, akinek Med- gyessy Ferenc mintázta a debreceni kol­légium falára, s Radnóti sem más, mint akinek Varga Imre elénk állította: megtör­tén, palánknak dőlve, elgondolkodón. Gyermekkorom vasárnapjain Ligeti Mik­lós Anonymus szobra elé vezetett édes­apám, kézen fogva, s a történelmi tuda­tom először ennek a végtelen múltba me­redő bronz barátnak köszönhetem. Az emlékmű szobrászatnak igen nagy jelen­tősége van gondolkodásunk alakításá­ban. A szobrászatnak, de általában a művé­szetnek ebben a világában nincs hetven­Varga Imre: Radnóti kedésnek, kísérletezésnek álcázott sem- mitmondásnak helye. Másfelől vett pél­da: az oslói városháza belső folyosóin megörökítették a norvég politikai múlt nagyjait. Szép, hűséges portrék ezek, olyan Barabás Miklós-félék, amiket ő még a múlt század első felében festett. De van közöttük egy kirívó, expressziven látott arckép is, vörösekkel, zöldekkel lá­zasan festett, felkiáltóan oda nem illő. Nem arra vagyunk kíváncsiak, hogy a festő jó vagy rossz kedvében milyennek látta a modellt ülő, vagy elképzelt embe­rét, hanem őrá, az emberre, a modellre, aki feltehetően embersége egészét adta volt - ebben az esetben - Norvégiáért, s ezért ez a portré legyen bár és csak fes- tőileg remekül, ebből a sorból kikívánko­zik. Az emlékművek művészete nagy fel­adatot ró az alkotóra. Nem megvetendő feladatot. Tudnánk-e Zala Györgyről, ha nem kísérli meg a honfoglaló magyarokat szobrokba önteni a Hősök terei emlémű- vön? Bizony, úgy kell szeretni a Balatont, úgy kell ismerni Egry József festészetét, mint Marton László, hogy megörökíthes- se ezt a magányos, vízre néző embert, mint ő tudta a badacsonyi móló tövében álló szobrával. És bizonyosan úgy is pél­Borsos Miklós: Kassák Lajos Somogyi József: Szántó Kovács János dázható a mohácsi pusztulás, mint Kő Pál teszi sírjeleivel a mohácsi emlékpark­ban, s Mányoki Ádám Rákóczija bármi­lyen idealizált nyalka legény, mégis- mégis a mi fejedelmünk elfogadott képét rajzolta emlékezetünkbe. De hát Borsos Miklós Kassák Lajosról, Szabó Lőrincről faragott vörösmárvány portréja, Bernáth Aurél ugyancsak Szabó Lőrincről festett képmása s Rippl-Rónai Móricz és Babits portréja vajon nem parancsolóan közve­títik felénk: lám ez volt, ilyen volt Szabó Lőrinc, Móricz, Babits, ha nem is éppen emlékműnek eredezettek. Társadalmi feladat és küldetés a jó emlékmű. Biztos alkotói tudást igénylő, mélyen látó sze­met és bőséges ismereteket kívánó mű­vészet ez, handabandázó egyénieske- dést kizáró, alkotói szerénységet követe- lő.Napjaink gyarapodó emlékművei jó vizsgára készíthetik fel az érdeklődőket: vajon teljesítik-e művészeink a rájuk bí­zottakat? Természetesen a magunk ízlé­sét is alaposan ellenőriznünk kell, úgy ne járjunk, mint Szántó Kovács szobrával, Somogyi József munkájával Vásárhely, hogy előbb kiátkozta, végül is megsze­rette. KOCZOGH ÁKOS A napokban elhunyt neves író, művészeti író. Koczogh Ákos évekig számos művészeti írással gazdagította a megyei sajtót. Szerkesztősé­günknek adott utolsó írása ez a cikk. Amint felnyitottam a szemem, azonnal tudtam, hogy rendkívüli napra ébredtem. Cseppet sem voltam kába, törődött, ma­gámnak is fád, mint általában ébredés­kor, az agyam is tiszta volt, mint a frissen esett hó, minden porcikámban a tettre- készség nedvei buzogtak - igenis, buzog­tak! Amint ezen örömteli észlelések után talpra szökkentem, - igenis szökkentem!- még ízületeim is rút roppanások és csi­korgások nélkül szolgáltak, könnyű vol­tam, sőt könnyed, mozdulataim pontosak, célszerűek és kecsesek. (Igen is kecse­sek!) Hatalmas étvágyat éreztem, tejet, kakaót, szalámit, disznósajtot, töltöttká­posztát kívántam enni. Visszatért hát, egy­re ritkábban visszatérő, duzzadó ifjúsá­gom: nem tudom, miért éppen most, de- hát az ifjúság az ilyen szamárságokon nem is töpreng. És hogy az éhgyomorra ivott kávétól sem fájdult meg a gyomrom, kedvem még magasabbra hágott, már csaknem gátlástalanul tombolt bennem az életkedv- igenis, életkedv; azért létezik ilyen szó a magyarban -, így hát a fürdőszobában elénelkeltem a La donna mobile-t, majd a boldogtalan Fülöp király áriáját; óh mily szépek e dalok, s mennyi érzelem la­koz bennem! Ha nem is vagyok egy Gigli, annyi arany azért van a torkomban, mint jó egynéhány világsztár vonyítónak - ezt egészen tárgyilagosan megállapíthattam. Majd ha az irodalom, mint áru, már a ku­tyának sem kell, majd jó pénzért vonyítok nektek. Hivatástudattól acélozott - igenis acé­lozott! - léptekkel indultam szeretett mun­kahelyem felé. A történeti hűség kedvéért meg kell említenem, hogy amint az utcán összeakadtam szeretett embertársaim el­ső példányaival, ez a duhaj élni- és tenni- vágyás hirtelen és jelentős mértékben megtorpant. Különösebb ok nélkül,' ref- lexszerűen. Ezen ismeretlen - és a dol­gok szempontjából jelentéktelen szemé­lyek - pusztán fizikai közelségükkel, mert ” A Központi Sajtószolgálat 1986. évi tárca­pályázatának I. díjas alkotása. jószerével rám sem pillantott senki, igyek­szem szakszerű lenni: előhívtak egy véde­kezési mechanizmust, mely nyilván ama egy cseppet sem dédelgetett, inkább a tu­dat alá szorított, de valós tapasztalatokból ered, hogy nekem bajom igazán mindig abból támadt, ha tenni, vagy akárcsak mondani akartam valamit. Hirtelen ment­ségeket kezdtem keresni illetlen, talán botrányosnak is nevezhető felpezsdült fizikai és szellemi állapotomra; óh, drága barátaim, legyetek bölcsek, és lássatok a hiú máz mögé! Valójában én csak egy tö­rődött, kedvetlen, kiszikkadt, lassan öre­gedő férfi vagyok, tele gondokkal, vaca­koló egészséggel, valójában semmit sem akarok tenni, de még mondani sem nek­tek. Legyetek kíméletesek. Állapotom csak pillanatnyi, kivételes, meglátjátok, hamar el fog múlni. Röstellem magam, nem is tudom, hogyan juthattam idáig. Ta­lán csak a tegnap vacsorára fogyasztott vitamindús zöldsaláta tette az egészet. Imigyen társadalmi létemben ideoló­giailag felfegyverkezve, még mindig jó­nak nevezhető hangulatban indultam to­vább. Egy pillantás az órára: hisz ez nagy­szerű, még az idő is nekem dolgozik.! Ha gyalog, a parkokat is útba ejtő sétálóuta- mon megyek, tízre még így is beérek! És gyalogolni jó, különösképp ha ily ragyo­góan süt a nap. Ha a lég ily lágy, már nem fullaszt, még szénfüsttel sem elegy. Ha a lombok ily szépen sárgulnak-rozsdálnak, s a gyep ismét tavaszi harsogással zöl­déi/: hiszen ez a vénasszonyok nyara! In­nen a felbuzdulás: lassacskán a rám sza­bott idő. Az anyatermészettel ily meghitt lelki kö­zösségben érkeztem az Üllői útra. Egy vij­jogó rendőrautó száguldott vég fa az úton, valójában csak utólag vettem észre. Ahogy a zebrára léptem volna, széttárt karokkal egy fiatal rendőr megállított, és feddően nézett rám, hogy lehet ilyen ál­matagon közlekedni. És igaza volt: már az Üllői út felé közeledve észre kellett volna vennem, micsoda, egészen furcsa csend van. Annyira szokatlan, hogy álmodozva is észre kellett volna vennem. Álltak a bu­szok, kamionok, taxik, személyautók mo­torjaikat leállítva álltak. A belváros felé ve­zető sávból a parkoló kocsikat is eltávolí­tották: csend, alig valami, csak emberi mozgás, és a házak ablakain a vénasszo­nyok nyarának selymes csillogása. Mi­lyen szép ez az út így! Valóban lehet ver­set írni hozzá. Vártunk. Két nyugdíjas a rendőrrel be­szélgetett. Semmi kétség, valaki, elnök, király, fővezérezredes érkezett a Feri­hegyre, és erre fog elhajtani az Országház felé. Igen... tegnap láttam is valami nagy­betűs címet az újságban. És távol, talán már a Kőrútnál, a két oldalsó házra feszí­tett kötélen zászlók lengenek... a mienk és egy másik... nem ismerem. Valami tá­voli országé lehet. Meg kéne kérdezni a nyugdíjasokat vagy a rendőrt, azok bizto­san tudják. Ismét futó pillantás az órára: ha elmegyek a kétszáz méterrel odább lévő aluljáróhoz, és kilépek kicsit, még mindig beérhetek tízre. De nem megyek el. Nem szoktam késni, ti is tudjátok, de feltartott az elnök, király, fővezérezredes. És a többiek is késni fognak. Akik kocsiba ültek. Azok a legtöbbet. Várjunk. Milyen szép is ez a város így, rohanás, por, benzinfüst és zakatolás nélkül! Jól tették, hogy eltávolították a parkoló autó­kat: milyen szélesek az útjai. Olyan, mint a századfordulói fényképeken, vagy még szebb. Itt tulajdonképpen lehetne élni. Jó, hogy leállították a túlsó oldal forgalmát is, legalább egy hétig így kéne maradni. Nem megyek sehová, megvárom, míg elvo­nul a vendég. Hadd lássa, hogy Budapest nemcsak szép város, de lakói barátságo­sak. Még inteni is fogok neki. Hát akkor... légy üdvözölve idegen! Nem tudom ki vagy, merre van hazád, de látom, zászlótok szép, sok szín van benne. Minden bizonnyal jó szívvel jöttél hozzánk, s hogy jól érezd magad, arról gondoskodnak majd az illetékesek. Puszta, gulasch, tokaji, szentko­rona, gyógyfürdő. Moulin Rouge: a proto- koll-főnökök négyszemközt már elbeszél­gettek ízlésedről és hajlamaidról. Ha a hét­köznapi életünk érdekel, arról is szívesen beszélnek rangbéli kísérőid, majd meglá­tod, milyen lebilincselő előadók. Én, az át­lagpolgár, ma el fogok késni egy megbe­szélésről miattad, de egy cseppet sem bá­nom, mert ma valahogy jó napom van, és szeretném, ha észrevennéd, milyen sokan gyűltünk össze az üdvözlésedre, és nem­csak nyugdíjasok. Tudom, hogy ez képtelen gondolat, de ha megállíttatnád a kocsid, épp itt, a mi sarkunkon és kiszállnál, érez- hetnéd, milyen őszinte melegséggel szorí­tanánk veled kezet Mert igazán rendes kis ország ez, derék népek lakják. Igen, magunk közt sokat panaszkodunk, egy sordologban meglehetősen tanácstalanok vagyunk, so­kat iszunk és dohányzunk, gyakran megöl­jük magunkat, de nálunk nem éhezik senki, és ilyen-olyan fedél mindenki feje felett van. Mindenkinek van munkája, és télen is fűtjük a házainkat. Az írófélék nagy ritkán énekel­getnek a fürdőszobában. Éjszaka is bátran kimehetsz sétálni az utcára... mi magyarok alapjában véve barátságosak és vidám alaptermészetűek vagyunk, szeretjük a tré­fát, a hasunkat, a nőket, hallgatagon a ha­zánkat is. Azt mondják, lobogásainkszalma- lángok, de ez nem igaz: inkább türelmesek vagyunk, olykor mint a birkák, és ameddig kezünk munkájával boldogulunk, hajiunk az értelmes beszédre. Kicsit csodavárók va­gyunk, kicsit szertelenek, de van bennünk annyi okosság, hogy felismerjük a tényeket, talán még annyi is, hogy azokat ne keverjük össze az igazságossággal. Azt hiszem, köz­helyeket és szamárságokat fecsegek össze neked, bocsáss meg... szokatlan dolog ne­kem, az utca emberének... de ma valahogy furcsa napom van, és nagyon szeretném, ha többet tudnál rólunk... „rólunk”: látod, ez ilyan furcsa... Azt hiszem, az elején kell kez­denem: azt tudod, hogy kis ország vagyunk, és kevesen maradtunk. Nálunk nagyon sok vér folyt el, sok igazságtalaság és szégyen esett meg... de születtek nálunk nagy gon­dolatok és nagy emberek is... szóval: leg­alább ennyien, szeretnénk most már meg is maradni. Mi már majdnem mindent megbo­csátottunk egymásnak Nem gyűlölünk sem más fajúakat, sem kisebbségeket. Mi már mindenkitől pardont kértünk, aki ellen vét­keztünk, a kölcsönösség reménye nélkül is. Már mindenki, aki kővel hajított bennünket, elvitte az érte járó kenyeret innen. Közöttünk nincsenek terroristák, nem építünk támasz­pontokat más országok területén, nem kényszerítünk előnytelen gazdasági szerző­déseket a gyengébbekre... nem zsaroljuk kemény kamatokkal a rászorultakat, nem vágyunk sem kultúrális, sem vallási, sem tá­jékoztatási... semmiféle impériumot építeni. Viszont, mi magyarok, készek vagyunk a jo­gainkért, mert mindig is készek voltunk... És ekkora Nagyvárad térnél, a messzire látható, kora őszi napsütésben, feltűntek a motorbiciklis rendőrök. Kis izgalom futott át a várakozók között, a rendőr széttárta a karjait. Gyorsan közeledtek felénk, már kive­hető volt a motorkerékpárok szabályos ék alakzata, a mögöttük sorakozó, fényszórói­kat égető, fekete autósor darabjaira törede­zett Erősödött a motorzaj, az elegáns gumik surrogása az aszfalton. Amikora motorosok utáni első, zászlókkal feldíszített Mercedes a mi sarkunkhoz ért, üdvözlésre emeltem a kezem. A mozdulat suta volt, gyakorlatlan, elmismásolható, és azonnal valami röstell- kedésfélét éreztem miatta. Ez az őszinte, de elbizonytalankodó mozdulat, ott az Üllői út sarkán, tíz óra előtt néhány perccel, én vol­tam, a felében-harmadában maradt állam­polgár. - Igenis, állampolgár. - Egy pillanat­nyi suhanás, és mintha a hátsó ülésről, a napfényablak mögül, egy sötét bőrű, őszes hajú férfi viszonozta volna köszöntésemet Mondom: ritka egyedülálló nap volt Talán csak az előző este fogyasztott zöldsaláta tette az egészet Marosi Gyula Vénasszonyok nyara*

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents