Tolna Megyei Népújság, 1986. december (36. évfolyam, 282-307. szám)

1986-12-31 / 307. szám

1986. december 31. TvËPÜJSÀG 11 Új múzeum Pécsett Martyn Ferenc életműve a közönség előtt A hangya emlékműve Újabb múzeumot avattak nemrég Pé­csett a Káptalan utcában, amelyet neve­zetes látnivalóiról „múzeum-utcának” nevez a hazai turisták serege: Martyn Fe­renc életművéből nyílt kiállítás egy régi kanonok-házban. A Káptalan rffca 6. számú ház, vagy ahogy a pécsiek neve­zik, a Martyn-ház addig is kínált lát­nivalót a képzőművészet iránt érdeklő­dőknek: földszintjén időszaki kiállításo­kat rendeztek a mester rajzaiból, festmé­nyeiből - mostantól kezdve azonban az egész épület megtekinthető lesz. Martyn Ferenc 1974-ben átadta életműve javát, 124 alkotását a Baranya Megyei tanács­nak, a Pécsi Janus Pannonius Múzeum­nak, hogy annak a városnak a tulajdoná­ban legyen, ahol élete java részét töltötte. A megye és a város pedig a művek be­mutatására és Martyn Ferenc alkotó te­vékenységének segítésére restauráltatta az említett műemlék-épületet: az akkor már hetvenöt éves műtermét és lakását az emeleten rendezte be. Itt élt 1985-ben bekövetkezett haláláig, ezt a lakrészt és a jelentős műveket bemutató szobákat nyi­tották meg most a nagyközönség előtt. A magyar kulturális közvéleménynek csak a képzőművészetben járatosabb része ismeri Martyn Ferenc nevét, mert annak a nonfiguratív festészetnek és szobrászatnak, amelyet Martyn művelt, alig vannak hagyományai a magyar gya­korlatban. Hosszú ideig dolgozott Párizs­ban, mikor pedig már itthon működött, bár elvei feladására nem kényszerült az ötvenes években sem, elég elszigelten élt, távol az országos divatoktól. Nemigen hatott a magyar festészet, szobrászat fej­lődésére - de a Pécsről indult képzőmű­vészek több generációja vallja őt meste­rének. Kaposvárról indult, Rippl-Rónai József Róma-hegyi műterméből, ahova család­tagként, félárya gyerekként került be. A fiatal Martyn Rerenc az első világháború­ban az olasz fronton szolgált, a képző- művészeti főiskolát Bécsben végezte. A tanácsköztársaság bukása után, mint annyi fiatal művész, ö is az emigrációt vá­lasztotta, Párizsba ment a progresszív képzőművészeti törekvések fővárosába. Akkoriban rendezték meg az absztraktok első nagy közös kiállításukat, és Martyn hamarosan bekapcsolódott az École de Paris néven ismert csoport munkájába. Egyre absztraktabb képeket festett, de a szürrealizmussal nem került szoros kap­csolatba. Az ő szürrealizmusát a reálistól csupán a felhasznált tárgyak képeinek abszurd elrendezése különbözteti meg. Ugyanakkor sokat tanult a kubistáktól : ez a szerkesztés jól látható festményein, szobrain. 1929-ben Budapesten rendezte első gyűjteményes tárlatát - Párizsból, s mi­közben párizsi kiállítását halogatta, az itt­honi bemutatókra rendszeresen küldött képeket Pestre is, Pécsre is. 1940-ben a közelgő háború hírére tizenöt év munkáit hátrahagyva hazajött Párizsból. Itthon korábbi vázlatai, tervei alapján számos szobrot készített, a két világháború közti élményei még évtizedek múlva is feltűn­nek müveiben. Hazatérte után szervezte a dél-dunántúli képzőművészeti életet, s ebben csak az 1944-45-ös esztendő akasztotta meg, amikor Budapesten bújt és bújtatta üldözött barátait. Az ötvenes években is rendszeresen dolgozott, festett magának, megszokott stílusában és festett, rajzolt megrende­lésre is, de ezek a megrendelt művek semmivel sem maradnak el művészi ér­tékben a többi mögött. Kiválóan rajzolt, minden „műfajban”: A fasizmus szörnye­tegei című sorozata éppen úgy bizonyítja ezt, mint Petőfi-, Dózsa-, Táncsics-port- réi, kuruc-sorozata, kötetre menő Ulys- ses-rajzai. Az ötvenes években Journal ’50 címmel „vizuális feljegyzéseket” ve­zetett: rajzokon feltűnnek a pécsi hétköz­napok eseményei. 1957-ben lépett ismét a nagy nyilvá­nosság elé képeivel, s ettől kezdve gyakj rabban Írtak róla úgy, mint a magyar fes­tészet korszakos jelentőségű alkotójáról. Magas kitüntetéseket kapott, Kossuth- és Munkácsy-dijat, Pécs díszpolgárává választotta, és lakása a város művészeti életének egyik központja lett. Szinte az utolsó percig dolgozott: elkezdett, de be nem fejezett szobra látható a műterem­ben. A látogatót a Martyn Múzeum kapube­járatában Szabó Erzsébet gyönyörű ólomüveg ablaka fogadja, Martyn Fe­renc tervei alapján készült néhány éve. Előtte a Hangyák emlékműve című Martyn-szobor - két szép szobrot a kert is rejteget. A földszint az időszakos kiál­lítások helye: ezúttal olyan rajzokat látni, amelyek még nem szerepeltek a nyilvá­nosság előtt. Az emeletre vezető folyosón azok a porcelán edények és figurák van­nak, amelyek a művész és a Zsolnay- gyár rövid együttműködése idején ké­szültek. Az emeleten változatlanul hagytak mindent a művész végakaratának meg­felelően: csupán technikai, didaktikai okokból került sor néhány módosításra. A múzeum megnyitása után immár nem­csak a barátok, ismerősök, hanem a nagyközönség is láthatja a párizsi tervek alapján készült szobrokat és az 1941 -45 között készült nagyméretű festményeket. Ez utóbbiakban nemcsak a francia emlé­kek tűnnek fel, hanem a hazai folklór is mély nyomot hagyott. Megtekinthető ter­mészetesen a művész műterme is, amely egyúttal lakószobája volt: személyes használati tárgyai, könyvei, fényképei idézik meg alakját. G.T. Itt a tél megint, indulhat lassacskán a tücsök koldulni. Csakugyan, én mi vagyok vajon: han­gya vagy tücsök? Avagy prózaibb meg­közelítéssel: melyiket szeressem, a tücs­köt vagy a hangyát? Melyiket pártoljam, melyiknek az életmódját becsüljem in­kább? Bizonytalanság fog el: közérthetők va­jon ezek a kérdések a fiatalabbak köré­ben is? Jut még hely a töprengő irodalmi tananyagban, a ritkuló magyarórákon a tücsök és a hangya tanmeséjének? Vagy ha ott nem, hát a gyerekek könyvespol­cán, ahol egyáltalán helye van a lakás­ban gyermeknek is, könyvnek is? S ahol egyáltalán a gyerekek, a fiatalok szoríta­nak némi időt a hangos magnózások, té­vénézés szűkölő rései közt az olvasás­nak is? Röviden tehát a mese: szorgoskodva dolgozott a hangya nyáron, gondosan begyűjtötte a télirevalót. Ám a tücsök nem szorgoskodott, csak ugrabugrált ide-oda, és semmivel sem törődve jókat hegedült. Eljött azonban a zimankós téli­dő, fázott, éhezett a tücsök, és kérlelni kezdte a hangyát: részeltesse őt is a bő­ven begyűjtött eleségből. Hanem a han­gya felháborodva utasította vissza: ne koldulj itt nekem, semmit sem adok! Ha nyáron muzsikáltál a munka helyett, egész télen táncolhatsz hozzá. Mármost melyiket szeressem, a tücs­köt vagy a hangyát? Örök téma, mondhatnám, vannak ilyen örökzöld történetek a költészetben, az irodalomban. Ki tudja, hány ezer éve: meglehet, már Ezopusz is örökölte, har- madfélezer évvel ezelőtt. Nem lehet, nem is örökölte, csak néki tulajdonították, a le­gendákba szőtt, kalandos életű meséié­nek, aki rabszolgasorból szabadult fel bölcsessége okán, s akit aztán Delphoi- ban - úgy rémlik, ez is túlságosan örök­zöld téma - kellemetlen szókimondása miatt kivégeztek a hatalmasok. Ezopusz nyilvánvalóan a szorgalmas, dolgos hangyát pártolja a mesében, s jó kétezer évvel később, mikor Pesti Gábor, majd Heltai Gáspár magyarra ülteti át a hangya és á „szekcső” - azaz szöcske - ki tudja, milyen idős történetét, úgyszin­tén a törekvő, szorgalmas, dolgos élet hasznát példázzák vele. De már más hangsúlyokkal, mint a gö­rög bölcs. Valláserkölcsi okítását Heltai külön függelékben toldja hozzá a meséhez: „E fabula arra inti a hivalkodó resteket, hogy ne hivalkodjanak, hanem hivatalokban eljárván, munkálkodjanak - nemcsak önnön szükségükért, hogy magoknak le­gyen mit enniök-inniok és müvei mago­kat megruházzák -, hanem hogy az ő alattvalóit is eltáplálhassák, és az isten­nek tiszteleteire segítségül lehessenek adományokkal, és a szegényeket is megsegíthessék alamizsnájokkal. Mert, mint Salamon mondja, a rest két sze­génységet nemz. A szegénységből kol­dulás támad, mely igen nagy szidalom és ugyan bűn. Azért mondja Salamon: ,Te rest, ménjén a hangyához és tanólj böl­csességet tőle!’... De mostan minden em­ber elkerüli a dolgot. És onnég vagyon ennyi koldus és seggenülő tolvaj.” Száz évvel később, a XVII. század kö­zepén, a francia Lafontaine megintcsak áthelyezi a hangsúlyt; versbe formálva újra az örökzöld történetet, nagy mű­gonddal kiszínezi, dramatizálja, s didakti­kusán egyértelmű tanmese több rétű művészi jelentéssel gazdagodik, már azáltal is, hogy az előbbi változatokban még felelőtlenül ugrabugráló szöcske a maga és a mások örömére - olykor épp a hangya örömére - hegedülő tücsökké lényegül át. De még inkább, mint az át- költött mesében: magánéletével, valósá­gos életmódjával távolodott el a szorgal­mas hangától Lafontaine, a családját, a vagyonát, a hivatalát hanyagoló, közhírű bohém. „Egy lusta sírjára, vagyis a sajátjá­ra" költött sírverse szerint: Jean, ahogyan jött, szintúgy távozott. Fölélte a tőkét s a kamatot: a vagyont fölöslegesnek ítélte. Remekül fölhasználta idejét: Kettéosztotta - az egyik felét alvásra, másikat semmit­tevésre. (Rónai György ford.) íme ez már a tücsök eszmei vonzata; a tücsöké, aki gondatlanul szökdécsel, nem törődik a holnappal, énekelget a maga és mások kedvére. A „semmitte­vés” persze költői túlzás, nem a semmit­tevésért fogták perbe a hatalmasok a szabadgondolkodó, élesnyelvű Lafon- taine-t, nem a semmittevésért emlegetjük ma is, három évszázad múltán, a világiro­dalom klasszikusai között. Ezekután újra csak megkérdezem ma­gamtól: melyiket szeressem, melyiket pártoljam? Hajlok arra, hogy szeressem, pártol­jam mind a kettőt. A hangyát természetesen becsülnöm kell munkás szorgalmáért, szívóssá­gáért, a azért az előrelátásáért ahogyan a holnapra is gondol. A tücsköt? Ügy tetszik, világméretű és gyökeres a szemlélet változása a tücsök megítélésé­ben. Amíg az ember létszükségletei pa­rancsának él, s az élelem, a ruházkodás, a lakásgondjai naponta szorongatják, mindazt nem sokra becsüli, ami nem közvetlenül szolgálja, szórakozni persze jó dolog a ritka ünnepnapokon, lagziban, disznótoron - szigorúan: amikor annak itt az ideje. De ismerjük a szentenciát: eb­ből nem élünk meg! „Henye”, „léha”, rest ember az aki nem fogja meg a munka vastagját akár táncol a lagziban, akár he­gedül. Egy-két évtized alatt szemünk előtt alakult át ez az értékrend: egyenjogúso- dott a tücsök a hangyával. Milliók szánnak órákat mindenapjaik- ból a tévének, a rádiónak, az olvasnivaló­nak, a magnónak, a kultúrának, a szóra­kozásnak. Fontos, sőt, nagyon fontos, el­sőrendűen fontos munkává minősült át ennek a hatalmas, követendő társadalmi szükségletnek az ellátása, szolgálata. Miért ne szerethetném, pártolhatnám egyaránt a tücsköt is, a hangyát is? Ép ésszel ki tagadhatná ma már, hogy a kul- túrjavak alkotása és közvetítése is elemi közszükségletet elégít ki, értéket teremt, értéket közvetít. Nem is akármilyen érté­ket; a lényegen, a pénzzel kifejezhetetlen értékeken túl, ha úgy tetszik, pénzzel mérhető értékeket is. Egy Bartók, egy Kodály munkássága - az eszmei érték melléktermékeként - még haláluk után sok idővel is hoz annyit a gazdaságnak, mint egy kiválóan dolgozó középüzem. Húsz-huszonöt évvel ezelőtt befejez­hettem volna itt a tűnődést, ma már nem fejezhetem be. Lehetetlen nem észreven- nem: újabban emez örökzöld téma mo­dern változatainak mintha eredménye­ként visszájára fordult volna a jelentése. „Eszmei mondanivalója.” A szigorú ezó- puszi ítélet: a munkásszorgalom dicsé­rete s a léha semmittevés elutasítása né­mely modern tálalásban ellenkező elője­let kap: a szorgalom, a törekvés lesújtó ítéletét, a megejtöen bűbájosra maszkí­rozott semmittevés viszont glóriát. A hippy filozófia értékrendje szerint. Érvényes értékrend volna ez? Vajon, az emberi létezés vastörvényét hatályon kívül helyezheti a történelem? Mert, ha nem, és ma is mindörökké a munka a lét- fenntartó értékek forrása, akkor tücsök­nek és hangyának ez a legmodernebb metamorfózisa olyan torz képet ad, amely érvénytelen irodalomnak is. Emlékezem a tévéjátékokra: a cím­szereplő tücsök elragadóan kedves, jó- kedélyű, bohém, bűbájos filantróp, em­ber- és állatbarát, legkivált a sánta, a vak­si, a süket s egyéb okból elhagyatott nő­kön esik meg a szíve, s barátkozása gyü­mölcseit, a gyerekeket is az elárvult nők­től mind magához veszi, a kóbor macs­kákkal, kutyákkal s az állatkertből elcsa- vargott krokodillal együtt, amelynek szintúgy családi körben szorít helyet, a fürdőkádban. A filmíró, a rendező, a szí­nész, az operatőr mindent elkövetett, hogy rokonszenves színben tüntesse fel a tücsök szerepében a főhőst, aki mel­lesleg ciripelni nem szokott, lévén, hogy a ciripelés korunkban munkajellegű te­vékenységnek netán kereső foglalko­zásnak számít, s ő már csak elvből sem dolgozik. Rejtély, miből eteti, ruházza, mi­kor és hogyan gondozza népes és újabb pólyásokkal népesedő családját, szapo­rodó állatkertjét. Miből látja el őket? Azon túl, hogy ahol éri, letarhálja szorgoskodó hangya ismerőseit... Egyáltalán - hangyák voltak azok? Mert ama hajdani, ezópuszi szorgos han­gyákra végképp rá sem ismerhettem eb­ben a modern állatmesében, amelyet ter­mészetesen emberek jelenítenek meg, egymással marakodók, egymástól amit lehet elcsikarók, hamis csillogásban, ha­zugságokban élő emberek, tehát vég­képp nem a szívósak, szerényen, han­gyamód dolgozó fajtákból valók. Ilyesmi eszembe sem jutott, melyiket szeressem. Hiszen az címszereplő dehogyis tü­csök volt, az nemhogy mások gyönyörű­ségére, de a maga kedvére sem hege­dült, csak tarhált, élősködött. Legfeljebb is: sáska. A másik címszereplő meg dehogyis hangya volt, sokkal inkább hörcsög. Vajon, a bölcs Ezopusz ha élne, milyen mesét kerekítene azokról az utódairól, akik - nyilván valamilyen okkal-céllal - sáskává silányitják az ö nótás kedvű tücskét, és hörcsöggé az ő dolgos, szor­galmas hangyáit? Melyiket szeressem? A műterem

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents