Tolna Megyei Népújság, 1986. december (36. évfolyam, 282-307. szám)

1986-12-24 / 302. szám

6 ^PÙJSÂG 1986. december 24. Ünnepi- Avassuk be az olvasót ennek a beszélgetés­nek a - szó szoros értelmében is vehető - mű­helytitkába. Valljuk be: a fényképezés kedvéért öltöttünk ünnepi ruhát, meg a beszélgetés sem most és úgy kezdődött valójában, ahogy itt ülünk a télikert hangulatú verandán a frissen kisült pogácsától illatozó asztalnál, hanem egy kora nyári délutánon a kormosán, füstösen is tiszta műhelyben. Ott, a kovácstűz, az üllő mellett került szóba köztünk először egy negyven évvel ezelőtti nap: 1946. december harmincadika...- Úgy emlékszem rá, mintha ma lett volna. Azon a napon reggel hétkor kez­dődött a vizsgám Győrffy Sándor Árpád utcai műhelyében. Nagy hidegben, téli patkolás volt a vizsgamunkám. Csavaros, sarkos patkót kellett felvernem; termé­szetesen a pata előkészítése, faragása is a feladathoz tartozott. ■ - Hány évig tanulta előtte a szakmát?- Mivel polgári iskolát végeztem - ahogy akkor mondták, négy középet -, két év volt a tanoncidőm. Itt, a Remete ut­ca 45-ben tanultam apámnál, Töttős Fe­renc gépészkovácsnál. Inasabb voltam a legutolsó inasnál, amikor a mesterségről volt szó. I- Azután másnap jött vissza segédúmak - gondolom.- Igen, de csak egy fél évre. Majd útnak indultam. Először Szabó Ádám mester­hez mentem a Kálvin térre, aztán Kuti La­jos, Weisz Péter, Mészáros Sándor kö­vetkezett. Jártam sorra, tanultam, kinél mit lehetett. I- Hány kovácsmühely volt akkor Szekszár- don?- Gondolkozni sem kell rajta, többször is összeszámoltam már: tizenöt. ■ - És ebből maradt...- Ez az egy. ■ - Volt katona?- Voltam. Sőt, egy nagyon szép szak­ma kitanulását köszönhetem a katona­ságnak. I- Nocsak? Szakmásító hadseregről még nem hallottam.- Pedig volt ilyen. A tolnai tüzérütegnél tettem le a patkolómesteri vizsgát. Más szóval gyógykovács lettem. ■ - Mint katona?- Nem, a tényleges katonai szolgálat csak azután következett, a határőrség­nél. ■ - Akkor otthagyta három évre az üllőt.- Három hónapra, mert a kiképzés után azonnal műhelybe kerültem. Ötven- től ötvenhárom márciusáig katonalova­kat istápoltam. Egy igen hosszú határ- szakasz nagy értékű, fontos lóállomá­nyával kellett törődnöm. I- Érdekes idő lehetett, hiszen a szavaiból is ér­ződik: szép emlékei vannak azokból az időkből...- Például a feleségem. Öt Gyulán is­mertem meg. A leszerelésemet követő napon összeházasodtunk, így jöttem ha­za Szekszárdra: két bőrönddel, kétszáz­ötven forinttal és a feleségemmel, aki ad­dig harisnyagyári munkásnő volt. I- Itthon örömmel fogadták, hisz kellett a tanult mesterember.- Nem kellett. Nem volt a szakmában hely. Senki nem vállalt segédet. Elmen­tem hát betont hordani, építkezésekre, meg ahol munka adódott. I- Nem lehetett valami kellemes dolog egy ipa­rosnak sitnyikeskedni.- Az volt a fontos, hogy dolgozhattam. A munka az én szememben soha sem volt szégyen. I- De azért csak vágyódott a kalapács, a fúj­tató, a tűz után.- Április elejéig tartott csak ez az álla­pot. Akkor hallottam, hogy a Spartacus focicsapata kapust keres. Jelentkeztem. Cserébe egyet kértem: munkát a szövet­kezeti kovácsműhelyben. Gyerő András segítségével fel is vett Hussy Károly a szövetkezetbe - meg a csapatba. Dol­goztam, védtem és ismerkedtem a szö­vetkezeti mozgalommal, a népfronttal és a békemozgalommal. ■ - Azóta egyvégtében a szövetkezetnél van?- Nem. Volt tíz nagyon szép évem az állatkórháznál Magyart Jenő doktor űr mellett. Ő volt a kórház vezető főállator­vosa. Ami kovácsmunkát ő elgondolt, azt én kiviteleztem. így egyesült az elmé­let és a gyakorlat. Még ma is százhu­szonnyolc fajta gyógypatkót ismerek. ■ - Szép munkákat csinálhatott akkoriban.- így volt. Patkoltam versenylovat, gyó­gyítottunk szeg be lépettet. Igen nagy fi­gyelmet kívánt a fekvő, beinjekciózott, beteg ló patkolása. Mert igaz, hogy ami­kor dolgoztam rajta, nem érzett semmit, de annál jobban vigyázni kellett; irharé­tegbe nem mehetett a szög, mert az jóvá­tehetetlen baj lett volna. No, velem ilyen nem is fordult elő.- Bevallom, ez a szakmaszeretet - kivált ha kovácsmestertöl hallom -, különösen kedves ne­kem, merthogy az én apámnak is az volt a szak­mája, mint előtte apai ágon minden felmenőnk­nek. így téli estéken sokszor emlékezett vissza egy fekete csődörre, amit patkolni a harmadik fa­luból hordtak hozzá. Csak hozzá...- Nem is lehet az olyant elfelejteni. Na­gyon szép szakma. Szív, érzék kell hozzá. Akkor sem tudtam otthagyni, amikor taní­tottam az ipari iskolában. Tizenkét tanu­lóm volt. ■ - Mennyien maradtak a szakmában?- Egy. Az az egy talán még kovács. A többi lakatos, hegesztő, gépkocsivezető. I- De úgy hallottam, hogy nemcsak tanított, ha­nem vizsgabiztos is volt.- Negyvennyolctól vagyok a vasas­szakszervezet tagja, egyben a képvi­selője a vizsgabizottságban. A ková­csoknál - amíg voltak - én voltam az el­nök. ■ - Amíg voltak?- 1981-ben volt az utolsó. Előtte vizs­gázott vagy ötszáz... Mégis: ha én lete­szem a kalapácsot, felkerül a kereszt­pánt az utolsó szekszárdi kovácsmű­helyre. I v - Az pedig elég nagy baj lenne. Most, amikora kiskertekben pezseg az élet, kell a jó szerszám.- Kell bizony. Csinálom is szívesen. És - ne vegye dicsekvésnek - pontosan, amikorra megígérem. Ha azt mondom, hogy tízre lesz kész, bármi jön közbe, ak­kor is kész. De elvárom, hogy a megren­delő legkésőbb tíz óra öt perckor itt le­gyen érte. így tiszteljük meg egymást. ■ - De nemcsak ásó, kapa, fejsze van a tűzben...- Az az igazság, hogy tíz éve főleg a ru­gómunkára álltam rá. Az autók, a munka­gépek rugóit javítom, csinálom. ■ - Nehéz munka.- Az. De olyan segítséggel, mint a fele­ségem, azért elboldogulunk. Ő kezeli a „népszavát”. I- Tudom, a hétkilós ráverő kalapácsot.. Pedig az még egy markos férfinak sem játékszer. A régi műhelyek csodás zenéjű világában a taktust adó „félkéz” és a többi után ez adta az igazi, férfias hangot- Én, sajnos, már nem boldogulok vele. Ötkilós ortopéd cipőben járó, mozgássé­rült vagyok. ■ - Mióta?- ’73-tól. Futballmeccsre mentem, amikor jelentkezett a baj. Azóta sem vol­tam kint a pályán. ’75-ben kértem a le- százalékolásomat, de nem értem el az ahhoz szükséges rokkantsági fokot. így hát csináljuk a rugókat Pestre, Mohács­ra, meg ahová kell. ’82-ben brigádot ala­kítottunk. Négyen vagyunk. A feleségem, a művezetőnk: Bogos István és Klam Leóné - adminisztrátor a központban. I- A LAKISZ Győrffy Sándor brigádját alkotják. Ahogy látom, igen gondosan vezetik a brigád­naplót. Hűen tükrözi a gazdasági munkát - és a társadalmi tevékenységüket is.- Elnyertük már a szocialista címet, a bronzjelvényt, az idén az aranyfokozatot tűztük célul. ■ - Van esélyük?- Úgy hiszem, az idei teljesítmények alapján van. I- A mozgássérültek szekszárdi szervezetéről több bejegyzés is van a naplóban.- Ez természetes. Szívesen járok a sorstársak közé. Sok szép, közös prog­ramunk volt. Járunk kirándulni. A ma­gunk módján. Ha együtt megyünk, nem vagyunk terhére senkinek, nem kell az egészségeseknek a mi körülményesebb mozgásunkhoz alkalmazkodni. Nekünk is jobb, meg azoknak is, akiket esetleg hátráltatnánk a gyorsabb közlekedés­ben... I- A másik, ami szembetűnő: az Országos Bé­ketanáccsal is szoros a kapcsolatuk.- Ö, ez nagyon régi kapcsolat. Már az ötvenes években én képviseltem négy szövetkezetét a szekszárdi békebizott­ságban. Kitüntetést is kaptam. 1960-ban személyesen Sík Endre - aki külügymi­niszter is volt - adta át az aranykoszorús jelvényt. ■ - Szép...- Az. De a legszebb emlékem egy má­sik kitüntetésátadási ünnepség. Még most is előttem van az OKISZ nagyterme. A falon Lenin-kép. Amerre mentem, min­dig rám nézett. Felejthetetlen. Hogy ezt hogy csinálták? Aztán amikor szólítottak, Rév Lajos elvtárs, az OKISZ akkori elnö­ke észrevette, hogy felálltam ott valahol a hátsó sorban. Meglátta, milyen nehezen indulok meg, intett, hogy várjak, és oda­hozta nekem helybe a kitüntetést, a Mun­kaérdemrendet. Ott éreztem igazán, a megbecsülést. Azt, hogy szükség van rám. ■ - Család?- Két fiam és három unokám van: László fiam felszolgáló Bonyhádon, Gá­bor: doktor Töttős Gábor, helytörténész. Gyakran ír a Népújságba Is. I- A mester úrtól sem idegen az írószerszám, hisz az utóbbi időben többször is jelent meg írá­sa, sőt az egyikkel az Országos Béketanács ez évi pályázatán a hivatásos újságírókat meg­előzve különdíjat kapott Gratulálok!- Köszönöm szépen. Szívesen írok és ami honoráriumot kapok érte, azt átadom a mozgássérültek egyesületének. Mert mi tagadás, kevés a pénzünk. Ami támo­gatást kapunk, azt befizetjük a városi ta­nácsnak - a terembérre. Arra is alig futja. I- Kedves Mester, végül is elégedett ember Ön?- Igen, az vagyok. Az emberek szeret­nek, hasznosnak érzem magam, hallgat­nak a szavamra. Dolgozhatok, ezért pon­tosan megkapom a béremet, szabaidöm- ben olvasgatok: Tamási Áront, József At­tilát, vagy rejtvényt fejtek. ■ - Tehát elérte amit akart?- El. És ebben igen nagy szerepe van annak, hogy szótfogadtam apámnak, megjegyeztem a bölcs, nemcsak szó szerinti értelemben is igaz tanácsait. Pél­dául csak azt ígértem, amit teljesíteni tudok. Megtanultam tőle, hogy a ló nem léckerítés, amibe akárhova verhetjük a szöget. Tudomásul vettem, hogy nem mind kovács, aki bekormozza magát. És a műhely az szentély: amilyen a műhely, olyan a mester. I- Amikor az olvasó elé kerül ez a beszélgetés, már ünnepi hangulat uralja a családokat. Úgy illő talán, hogy ehhez mi is hozzájáruljunk.- Egyetértek vele: kívánjunk közösen mindenkinek nagyon szép, boldog, bé­kés karácsonyt! FEJES ISTVÁN Történelmi tudat és nemzeti önismeret Milyen nép vagyunk? emberek csak­úgy, mint a né­pek, nemzetek öntudatlanul vagy félig- meddig tudatosan, szinte a sejtjeikben hordozzák történelmüket. Félelmeik, szorongásaik, viselkedési normáik, fo­gyasztási szokásaik jórészt történelmileg meghatározottak. Nem arról van szó, hogy a jelen a múlt foglya, ám épp attól válhat szabaddá, ha csalás, vagy öncsa­lás nélkül képes és mer a múltjával szem­benézni. Hisz ettől válhat világosabbá - ha népekről, nemzetekről gondolkodunk - fejlődésüknek történelmi meghatáro­zottsága, így válhat a fátum a viszonyla­gos szabadság eszközévé. Az emberek újabb és újabb generációi által „csinált” történelem objektív körülményeinek is­meretében lehet némiképp elkerülni a voluntarisztikus eredetű tragédiákat (bár azzal, hogy ismerni véljük a történelmi fejlődés törvényszerűségeit, újra és újra szélesre tágíthatjuk a történelemtől való szabadulásunk határait). A múlt által meghatározott körülmé­nyek ismerete teszi lehetővé, hogy meg­mérhessük: milyen árat kell fizessünk, ha egy-egy vonatkozásban szakítani akarunk tradícióinkkal, akártudatos poli­tikai cselekvés, akár a viszonyok kény­szere folytán. Az ilyen „pályamódosítá­sok” sokszor több generáció alkalmaz­kodó képességét is igénybe veszik. Ha a történettudománynak önmaga határain kívül van szerepe, úgy az abban van, hogy a múltat újra és újra „bevallja”, s történelmi tudat formálásával segítse kialakítani a nemzet önismeretét. Ez az önismeret nem lehet kritikátlan, nem le­het szelektív, amely „válogat” a tradíciók­ban, kizárva az épp aktuális kellemetlen elemeket, s csak a haladó, hazafias, népi, vallásos (a nem kívánt rész törlendő) ér­tékeket fogadja el. Ha ilyen öncsaláshoz szállítana mani­pulációt a tudomány, úgy akaratlanul is retrográd manipulációk eszközévé, ké­tes politikai erők védelmezőjévé válna. A reális nemzeti önismeret kialakításához elengedhetetlen a teljes múlt vállalalása, a törekvés történelmünk lehető legtelje­sebb megismerésére, e szándék azon­ban nem kell, hogy nélkülözze, sőt, felté­telezi a kritikai elemet, persze az ítélőbírói pozíció nélkül. Nem könnyű a világnak ezen a táján ilyen szándékokkal a múlt tükrébe pillan­tani. A magunk és szomszédaink törté­nelme tele van hasonló, és egymást sű­rűn keresztező tragikus elemekkel. A fej­lődés e régióiban számos befejezetlen- séget, ki nem élt lehetőséget hordoz ma­gában, s mindezért mentség, magyará­zat: a történelem, amelyhez a közgondol­kodás szinte szakrálisán viszonyul. Ép­pen ezért elképzelhetetlen lenne egy ma­gyar, lengyel, román vagy szlovák Pingvi­nek szigete (amelyről Anatole France nyugodtan megírhatott a francia történe­lemről). Ismeretes, hogy Hasek Svejkjé- nek fogadtatása hazájában korántsem volt diadalmenet, s a gyakran „nemzet- gyalázónak” minősített regény körüli vi­ták - nem véletlenül - kiújultak az ötve­nes években. A--- _*L I j. romantikus-szakrális í IIUll szemléletének meg­volt a maga szerepe e tájon a nemzeti éb­redés korában, s e szemlélet elemei - ha bizonyos konkrétumoktól elvonatkozta­tunk - rendkívül hasonlóak egymáshoz. Szinte minden nép vélt vagy valódi gene­zise pillanatában európai hatalmi ténye­zőként lépett a színre. Ám e pozíciót ked­vezőtlen véletlenek, belső megosztott­ság, a vadkan beavatkozása folytán nem lehetett tartani. Veszélybe került vagy év­századokra odaveszett a nemzeti füg­getlenség, amelynek emlékét csak a nép őrizte, áldozatos lelkű papok, tanítók se­gítségével a nemzeti ébredés koráig. Mindez szinte minden e tájon élő nép his­tóriájába behelyettesíthető, s az „ébresz­tők” nemzedékei a XVIII. század végén, a XIX. század elején olyannyira hasonlíta­nák egymáshoz, hogy szerényebb em­lékműveiket szinte el is lehetne cserélni egymással. Mégis az általuk feltárt, ro- mantizált, olykor irodalmi eszközökkel „kiegészített” dicső múltak kardként fe­szültek egymásnak, korán jelezve a ho­mogén nemzeti államok lehetetlenségét, főként a történetileg kialakult területi egységek keretében. EE kardok azonban ma sem pihennek a fegyvertárak mélyén. A történelmi tudat alakulása szocialista viszonyok között monográfiákba illő téma. Azonban tény, hogy a múlt romantikus szemlélete a lé­tező szocializmus országaiban elválasz­tó tényező, s e minőségén nem változtat, hogy ellenzéki vagy „hivatalos” pozíció­ban képviseli e romanticizmust. II« megkíséreljük számba venni Od azokat a sztereotípiákat, ame­lyek a „mi a magyar?” kérdésre adhatók válaszul, úgy látjuk, hogy e közhelyek mi­lyen keveset mutatnak meg abból, ami valóban válasz lehetne. Magyar tehát e közhelyek szerint a honfoglaló, az Euró­pát rettegésben tartó kalandozó, a X. század végétől folyamatos állami létével államiságra itt egyedül alkalmas nép. Ugyanő a kereszténység védpajzsa, az örök lázadás népe, illetve az örök kon­zervatív, a vesztett háborúk, a bukott for­radalmak elszenvedője, az emigránsok, a diaszpóra népe (akik azért ott is meg­mutatják), amelyet évszázadok óta a nemzethalál kísért. Ám egyúttal a magyar feltalálók, a tudósok, a nemzetközi kar­rierek népe, csakúgy mint a nagy sport- sikereké. Különös, hogy ebből a nemzeti tipoló­giából hiányzik az a hallatlan szívósság, alkalmazkodó képesség, ami valóban fenntartotta ezer éven át a Kárpát-me­dencében a magyarságot, ahol nagyobb népek sem tudták tartósan megvetni a lábukat. Ebben nyílván nagy szerepe volt a külső hatásokra való nyitottságnak, an­nak a képességnek, amely viszonylag rövid idő alatt befogadta azokat kultúrá­jába. Tanú erre a honfoglalás előtti idők­ből a nyelv, majd az ezredfordulón a ke­reszténység felvétele. Ettől kezdve az eu­rópai hatások útja - olykor némi késés­sel - zavartalan a reformációtól egészen a szocializmusig. Ki keresné a gályarab prédikátorok helytállásában, a Magyar- országot modernizálni akaró reforme­rekben, a munkásmozgalom évszázados történelmi teljesítményében az idegen hatást? Eredményeik és kudarcaik a ha­gyományos szervezés részei immár, s nyomuk nélkül értelmezhetetlen a ma­gyarság fogalma. Amióta megjelent ezen a tájon a ma­gyar nép, számos kataklizmát élt túl, vég­leges letűnését a történelem színpadáról számtalanszor megjósolták, ám - noha sok „Mohácsot” ért meg - képes volt mindig az újrakezdésre. Ez a talányos, gesztusok nélküli heroizmus nem őrző­dött úgy meg történelmi köztudatunkban, mint illet volna, bár éppen ez a képesség a folyamatosság megőrzésének tán leg­fontosabb eleme. Ha eltűnődünk szomszédaink magyar­ság-képén, abban is sokszor a mi ro­mantikus sztereotípiánkat ismerjük fel, csak éppen a visszájukról. A független­ségére büszke, „úri fajta” önmagát és környezetét pusztító, a nemzetiségeket elnyomó dzsentri, aki jobbadán dorbé­zolással tölti az idejét. Andrej Plavka, a modern szlovák irodalom klasszikusa írja önéletrajzában, hogy gyerekként Liptóban ilyennek ismerte meg a tízes években a „magyarokat", akikkel mint hi­vatalnokokkal találkozott. Majd fiatal ér­telmiségiként a huszas évek végén Lo­soncra került, s itt látta, láthatta meg, hogy milyen valójában a dolgozó magyar ember: a munkás, a paraszt, az értelmi­ségi. Ezt a „magyart” tudta becsülni, érté­kelni. I azt kívánom pGldáVdl hangsú­lyozni, hogy amennyiben önmagunk reá­lis képét a múltban fel tudjuk mutatni, nemcsak értékzavarainkat leszünk ké­pesek oldani, de oszlathatjuk a szom­széd népek nem-hivatalos, ám létező köztudatában élő, olykor előítéletes ma­gyarság-képet. Ez ugyan nemcsak a mi feladatunk, de számunkra fontos, hogy mi is tegyünk érte. KENDE JÁNOS

Next

/
Thumbnails
Contents